Na, jó. Össze kell szednem magam. Nehéz lesz. Át kell gondolnom a dolgokat. Josh megcsalt - nagy valószínűséggel -, ami elég rossz. Lett egy új barátom, Julie, ami jó. Mindenki Josh mellett állt ki, amin nem lepődök meg, hiszen a barátjuk, bandatag, én meg senki. Na, de George? Eltökéltem, hogy nem beszélek még egyikőjükkel sem, egy jó darabig, de sajnos túl kíváncsi vagyok. Muszáj felhívnom George-ot. Remélem nem komoly, hogy haragszik Josh-ra, miattam. Ha valamit nem akartam, akkor az közéjük állni. Jaj, Istenem! Mit kombinálok? Felhívom George-ot, eldöntöttem.
Sokáig kicsöngött, de végül felvette, elégedett hangon szólt bele.
- Tudtam, hogy felfogsz hívni - kuncogott.
- Ó, igeeen? - kaptam fel a vizet egyből, nem tudom, miért. - Csak hogy tudd, azért hívtalak, mert magyarázattal tartozol.
- Ha Josh-ról akarsz kérdezni, nem szolgálhatok semmiféle válasszal.
- Ööö - nyögtem döbbenten. Nem ezt a választ vártam. - Nem is róla akartam kérdeni - hazudtam.
- Remek. Akkor, mi lenne, ha a beszélgetést nem telefonon folytatnánk? - kérdezte magabiztosan. Hogy lehet mégis ilyen magabiztosan kérdezni?
- Nem is tudom, én... - próbáltam kikeveredni a közeledő slamasztikából.
- Gyere le - utasított.
- Hová? - kérdeztem zavartan.
- A ház elé - kuncogott.
- Mi? Hogy... - értetlenkedtem, de hiába. Letette.
Gyanakodva lementem a földszintre. Olyannyira siettem, hogy elfelejtettem átöltözni. Senki nem volt lent. Tibi nyilván dolgozik, Susan meg biztos elment valahová Georgey-val.
"A ház elé." Rendben. Az lábtörlő mellé helyezett papucsomba bújtam, majd kinyitottam az ajtót. Nem hittem a szememnek.
- Hű, csini vagy - nézett rám George hatalmas szemekkel.
- Jesszusom! - sikoltottam fel és ugrottam be az ajtó mögé. Egy szál pólóban álltam ki elé.. Hosszú pólókban szeretek a legjobban aludni. Azon kívül csak egy bugyi volt rajtam, - ami jó, hogy nem látszott, mert kiselefántok voltak rajta meg egy masni. Nem túl szexi...
- Előjöhetsz - kuncogott. - Nem lesek.
- Mégis mi a francot csinálsz itt? - sipítoztam még mindig az ajtó mögül. - Azt ne mond, hogy itt dekkolsz hajnal óta.
- Atyaég. Miket nem feltételezel rólam - vigyorgott.
Óvatosan előmásztam az ajtó takarásából.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem csípőre tett kézzel. - Én csak azért hívtalak, mert kíváncsivá tettél.
- Tényleg? - pislogott rám, ajkát harapdálva.
- Geooorge - forgattam a szemem. - Ha tovább húzod az időt, esküszöm bemegyek.
- Esetleg, behívnál engem is? - kérdezte, kiskutyaszemekkel.
- Izé - nyögtem. - Mi vagy te, vámpír?
Elég gyenge vicc volt, de azért csak nevetett rajta.
- Vagy zavarnék? Itthon vannak a nagybátyádék? - kukkantott be a hátam mögött.
- Nem, egyedül vagyok. Hmm - hezitáltam. - Jó, persze. Gyere csak.
- Szuper - mosolyodott el.
Ezt most mire mondta? Hogy szuper, hogy bejöhet, vagy szuper, hogy csak kettesben leszünk? Félek.
Leültettem a nappaliban, a kanapéra.
- Tudnál várni egy pár percet, amíg magamra kapok valamit? - kérdeztem. Bólintott.
- De siess! - mosolygott.
Felszaladtam a szobámba, hármasával vettem a lépcsőfokokat. Majdnem elnyaltam. Ahogy beléptem, hasra estem valami ruhában.
- Ez jó is lesz - mondtam, felkapva a felsőt. Egy dögunalmas póló volt. Kerítettem mellé egy farmert. Csak kifésültem a hajam, még fogat sem mostam - rossz lány vagyok. Valamiért úgy éreztem, nem szabad jól kinéznem - már amennyire ez lehetséges.
Hivatalosan még nem szakítottunk Josh-sal - jutott eszembe. Próbáltam ezt észben tartani.
Visszamentem a nappaliba. George nem a kanapén ült, hanem a falon függő fotókat nézegette, kicsit kidugott nyelvvel. Az unokaöcsém is így csinál, amikor nagyon koncentrál. Elmosolyodtam. Olyan furcsa látványt nyújtott. George Shelley, a nagybátyámék nappalijában, valószínűleg az én gyerekkori meztelen képemet nézi. Nem értem, Tibinek miért kellett azt is kiraknia.
- Ők kik? - kérdezte.
- Ő - mutattam rá Tibire - a nagybátyám. Csak itt még sok haja volt - nevettem. - A másik képen a kisbaba pedig Georgey, az unokaöcsém.
- Nahát, szia Georgey! - integetett a képnek. Elmosolyodtam. Elindult a meztelen fotóm irányában. Megragadtam a karját és megfordítottam.
- Ó, arra semmi látnivaló - nevettem idegesen, a kanapé felé terelgetve George-ot. - Beszélni akartál. Nos, itt vagyok - ültünk le, egymással szembefordulva.
- Tudom, hogy nagyon érdekel, mi volt tegnap, ne is tagadd - vonta fel szemöldökét. - Látom az arcodon.
- Azt mondtad, úgy sem tudsz semmit - mondtam kicsit sértődötten.
- Annyit azért igen, hogy rám számíthatsz - mondta lágyan.
Nem akartam hinni a fülemnek. Ránéztem. Olyan kedvesen mosolygott rám, mint legelőször. Amikor odaadta kihűlt kávéját. A legfinomabb kávé, amit valaha ittam. Elérzékenyültem az emlékektől. Nem is volt olyan régen. Alig három hete. Mégis, milyen messzinek tűnik. Olyan sok minden történt. Én meg lemaradtam valahol, és most csak sodornak az események. Csak próbálom a víz felett tartani a fejem. Érzem, hogy megfogok fulladni.
- Nem beszéltem Josh-sal - mondta. - Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt tette veled. Én soha...
Elhallgatott.
- Tudod - sóhajtottam -, talán tényleg én értettem félre valamit.
- Jaj, ne kezd már te is ezt! - háborodott fel George. - Lehet, hogy Jaymi-ék ezt beveszik, de könyörgöm... Túl átlátszó.
- Josh nem mondta el neked a "magyarázatát"? - érdeklődtem. Valóban majd meghaltam, hogy megtudjam.
- Azt hiszed, meghallgattam? - ráncolta homlokát. - Szinte rögtön utánad leléptem én is.
- Kérlek, George! Ne csináld. Neked nem ártott semmit Josh. Nem akarom, hogy miattam összevesszetek. Nem haragszom meg, ha mellé állsz. A barátod. A legjobb. Az, hogy nekem most problémám van vele, az rád, JJ-re és Jaymi-re nem vonatkozik - tettem vállára kezemet.
- Az mellé állok, ahol az igazságot érzem - mondta dacosan.
- Jaj, te becsület bajnoka - mosolyodtam el. - Szerintem hülyeséget csinálsz, de... nagyon jól esik. Köszönöm - mondtam lágyan és váratlanul átöleltem. Szorosan karoltam át, mint akkor a vidámparkban. Először csak ült mozdulatlanul, de aztán ő is megölelt, arcát a hajamba fúrva. Pirulva engedtem el, és ültem vissza a helyemre.
- Úgy örülök, hogy megint így vagyunk... - suttogtam szégyenlősen.
- Hogy? - harapdálta alsó ajkát. Eddig mindig nevettem, amikor a "hasban repkedő pillangók"-ról hallottam- Nos, annyira mégsem vicces...
- Hát, így jóban. Mint legelőször. Hiányzott.
- Nekem is.
Pár pillanat némaság következett. George törte meg csendet.
- Úgy tudtam - sóhajtott.
- Mit? - kérdeztem, még mindig elkábulva.
- Hogy Josh elszúrja. Túlságosan szereti a lányokat. Először féltettelek, talán feltűnt neked is. De, aztán lenyugodtam, mert láttam, hogy nagyon jól kijöttök, és amióta veled van, rá sem néz másik csajra. Csalódtam. Ez a legrosszabb.
- Nem olyan tragikus ez. Vagyis, az, mert eléggé szomorú vagyok. Tudod... - haboztam. - Ő volt a legelső barátom.
Éreztem, hogy mindjárt kifurakodik egy könnycsepp. Abba kéne hagynom, annyit bőgök, mint egy csecsemő.
- Komolyan? - nézett rám őszinte csodálkozással.
- Haha, nem vagyok túl kelendő - nevettem kínosan.- Mindenesetre, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a végkimenetel.
Egyetértően bólogatott.
- Nem lehet ez a vége - kaptam fel a fejem hirtelen. Nem akartam, hogy így legyen. - Akárhogy is van, beszélnem kell Josh-sal.
- Emma - ráncolta vészjóslóan homlokát.
- Nem, George. Meg kell hallgatnom. Ennyivel tartozom neki, és kész.
- De... Csak teletömi majd a fejedet mindenfélével. Te is tudod, hogy eléggé befolyásolható vagy, és..
- Hé - csattantam fel.
- Ez az igazság. Talán nem látszik, de Josh meg remekül tud manipulálni. Nem hagyhatom, hogy megint beleess a csapdájába. Majd én beszélek vele. Elég jól ismerem. Amint kiderítettem neked, amit akartál, elmondom majd, jó?
- Ne is tudom, George. Talán, jobb lenne, ha én beszélnék vele.
- Emma, kérlek - nézett rám. Olyan volt a szeme, mint egy forró, csokoládéörvény. Na, ebbe szívesen belefulladtam volna. - Bízz bennem.
Nagyot sóhajtottam.
- Rendben van - adtam be a derekam. -Mit gondolsz, mikor tudnál vele beszélni?
- Talán holnap. Igen. Elvileg együtt ebédelünk a menedzserünkkel. Valami fontosat akar velünk közölni.
- Remek. De, addig nem is találkoztok? - kérdeztem.
- Hát, úgy volt, hogy ma délután csinálunk valamit, de nincs kedvem. Félek, hogy olyat mondanék, amit később megbánnék.
- Szerintem el kéne menned - mondtam, de amikor megláttam, hogy szóra nyitná száját, folytattam: - De, te tudod. Akkor, mit csinálsz ma?
Ajaj. Ez eléggé úgy hangozott, mint valami randi-ajánlat. Nem. Nem. Nem szabad.
- Semmit - mondta szomorúan. - Felakartam hívni a barátaimat, tudod, még az X Factor előttről, de senki nem veszi fel. Biztos nem érnek rá.
Annyira megsajnáltam. Itt van ez az imádnivaló kismajom, és senki nem akar játszani vele.
- Valójában, a mai napra én csak bőgést és önsajnálatot terveztem, meg némi duzzogást. Csatlakozhatsz - haboztam. - Vagy, esetleg... csinálhatunk valami mást is.
- Remek lenne - csillant fel a szeme...
2013. február 28., csütörtök
2013. február 26., kedd
23. Új barát
Felakartam sikoltani, vagy kiabálni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Abban a pillanatban, ahogy megláttuk őket Josh eltolta Julie-t. Julie-t? Biztos ő az? A hosszú szőke haj most a hátára omlott és a farmer-póló összeállítás helyett egy rózsaszín selyemruha volt rajta. Majdnem biztos voltam benne, hogy Julie az. Mindegy, úgy döntöttem nem érdekel, csak menekülni akartam. Minél messzebb. Arra, amit láttam, nincs magyarázat - ezt éreztem. A következő pillanat, akár egy lassított felvétel játszódott le a szemem előtt. Josh riadtan vett észre, egyből felém indult. George megragadta a kezemet, amit egyből kitéptem szorításából. Csak a szőke lány elégedett vigyorát láttam. A nevemet hallottam. George és Josh is engem szólongatott, de mintha le lettek volna némítva, láttam ahogy tátognak, suttogást is alig hallottam. Könnyekkel szememben fordultam meg és kezdtem el rohanni. Megdöbbenésemre nem tévedtem el, egyből megtaláltam a nagytermet. Az ajtóban elhaladtam Jaymi, JJ és Olly mellett, akik zavartan pislogtak rám, de nem érdekelt. Meg sem állok hazáig. Mindegy hogyan, de hazajutok. Próbáltam kerülgetni a táncoló embereket, ignorálni furcsa, megbotránkozó tekintetüket, amivel rám néztek. Még mindig hallottam a hátam mögött loholó Josh hangját, de ez sem állíthatott meg. Nem akartam beszélni vele. Még csak látni sem bírtam. Ez George-ra is vonatkozik. Nem tudom miért, de belőle is elegem lett végre.
Emma? - hallottam az ismerős hangot. Az nem lehet. Ő nem állhat itt. Bent volt a teremben Josh-ékkal. Ez már lassításra késztetett.
- Emma, minden rendben? - kérdezte Julie, farmer-póló szerelésében, befont, derékig érő hajával.
- Te...te - dadogtam. Megráztam fejem. Mi a franc, álmodom? Újra Julie-ra néztem, aki értetlenül meredt rám. Nem állhattam meg, Josh közelített.
- Mi a baj? - ragadta meg a karomat.
- Nem maradhatok - szipogtam. - Mennem kell, Julie. Ne-nem értem - törtek fel újra a könnyeim.
- Emma, várj meg - hallottam alig pár lépés távolságból Josh hangját. Megiramodtam. Julie szaladt mellettem.
Mintha értette volna a szándékomat, ahogy kiértünk a kapun intett egy limuzinért. Nagyon lassan gurult elénk, Josh-nak volt ideje végre beérni bennünket.
- Emma - lihegte. - Megmagyarázom, rendben? Nem minden az aminek látszik.
- Hú de gyenge szöveg - mondta unottan Julie, miután észlelte, hogy nem fogok megszólalni. A limuzin végre megállt előttünk.
- Szállj be - utasított Julie szelíden. Engedelmeskedni akartam, de Josh megragadta a karomat.
- Emma, csak egy pillanatra - mondta kétségbeesetten.
- SZÁLLJ LE RÓLAM! - üvöltöttem, és próbáltam kiszabadítani karomat. Vergődésemet látva, szomorú arccal elengedett.
- Miért nem hallgatsz meg? Ennyire nem bízol bennem? Meg tudom magyarázni!
- Nem értetted, seggfej? - teremtette le Julie. - Hagyd őt békén!
Josh zavartan hátrébb húzódott, és értetlenül bámult Julie-ra, majd megrázta a fejét. Én gyorsan behuppantam a hátsóülésre. Julie követett.
- Hová megyünk? - kérdezte, miután becsapta maga után az ajtót.
- Leginkább haza - suttogtam.
- Az merre van? - érdeklődött. Megmondtam a pontos címet - reméltem, hogy jól. Julie továbbított a sofőrnek.
- Kö-köszönöm - szipogtam.
- Ugyan - legyintett mosolyogva. Nem tudom, miért volt olyan kedves velem, hiszen alig ismert.
- Kellett nekem eljönnöm - sóhajtottam. - Maradhattam volna otthon, Pesten.
- Mi történt? - kérdezte kicsit aggódva. - Nem akarod elmondani?
- Láttam Josh-t csókolózni egy lánnyal, aki... akire azt hittem először, hogy te vagy.
- Hogy, mi? De... A picsába! - kiáltott fel. - Hát persze! - csapott a homlokára.
- Tudod ki volt? - kérdeztem gyanakodva.
- Figyelj, ez most ultra hülyén fog hangzani, talán el sem fogod hinni, de az Cece volt, az ikertestvérem.
Nos, valóban elég bénám hangzott, mint valami gyenge mentegetőzés egy szappanoperából. Viszont, sok mindent megmagyarázott.
- Akkor jól sejtettem, hogy te is Mr. Riley lánya vagy - mondtam megvilágosultan.
- Na, igen - sóhajtott. - Csak olyan, mintha nem is léteznék. Cece egy őrült. Nem is értem, hogy lehetünk testvérek. Pláne ikrek. Úgy képzeld el, hogy ez a minden éves felhajtás is miatt van. Vagyis nagy részben miatta.
- Komolyan? - kérdeztem megrökönyödve.
- Igen. A fejébe vette, hogy becserkész egy hírességet. Eddig nem nagyon jött össze neki. Lassan rájöhetne, hogy a fiúk nincsenek oda az elmebetegekért.
- Pedig szép lány - mondtam.
- Köszi - vigyorodott el. Igaz, ezzel őt is dicsértem, hisz tök egyformák.
- Nem hiszem el, hogy Josh megcsalt - kezdtek újra potyogni a könnyeim. Együtt érzően vállamra tette kezét.
- Nem akarom védeni, de nem lehet, hogy tényleg félreértettél valamit? Én csak a nővéremből indulok ki, bármire képes.
- Nem tudom, de nem is érdekel - mondtam dacosan.
- Ne vedd sértésnek, de nekem ez nagyon úgy tűnik, mintha nem akarnál harcolni érte.
Értetlenül - vagy nem is annyira értetlenül rábámultam.
- Ha a te helyedben lennék, engem tuti érdekelne minden részlet, és foggal-körömmel küzdenék az igazságért. Bár, lehet, hogy csak azért mondasz ilyeneket, mert még nem estél túl az első sokkon.
- Úgy mondod, mintha valami szakértő lennél - mondtam kissé undokul. Talán azért, mert éreztem, igaza van.
- Nem mondanám magamat tapasztaltnak e téren, de sok mindent láttam, szóval, ja. Én azért adnék még egy esélyt a fiúnak. Meghallgatnám. Persze, ne most. Majd ha jól kialudtad magad és lenyugodtál.
- Köszi, Julie - mosolyogtam rá hálásan. - Miért vagy ilyen kedves?
- Hát, bajban voltál. Az emberek nem így szoktak viselkedni? - kérdezte összezavarva. Felnevettem.
- Jézusom, úgy beszélsz, mintha soha nem jártál volna emberek között.
Nem válaszolt, csak elpirult. Éreztem, hogy ez már nem a vicc kategória.
- Mert, ugye... sokszor jártál már emberek között, nem? - néztem rá értetlenül.
- Hát, tudod... Nincs sok barátom. Nem, nem igazán járok emberek között. Azt hiszem, kimerítem az antiszociális fogalmát - nevetett fel kínosan.
- Az hogy lehet? Hiszen tök kedves vagy - hitetlenkedtem. - Nem hiszem el, hogy nincs egy barátod sem.
- A laptopom - forgatta szemét.
- Julie - emeltem fel magasba szemöldököm.
- Ez egy érdekes sztori. Cece nem akart rendes suliba járni, nem akart keveredni, érted - forgatta a szemét. - Ezért magántanulók vagyunk, mind a ketten. Ő persze remekül elboldogul, ha ismerkedésről van szó, csodásan manipulálja az embereket, és képes egy este alatt 1000 "barátot" összegyűjteni, ha érted mire gondolok.
- Ja - nyögtem. - Azt hiszem. Ez durva - érintettem meg barátságosan karját.
- Mindegy, már hozzászoktam. Én vagyok a dilis ikertesó, aki mindig leégeti a hercegnőt, ezért inkább ki sem jövök a szobámból.
- Julie, nem te mondtad nekem, hogy ne akarjak megfelelni az elvárásoknak? Téged miért érdekel, hogy mit mond a - már megbocsáss - hülye nővéred?
- Jaj, most nehogy sajnálni kezdj - vidult fel az arcra. Nem értem ezt a lányt, komolyan. Nem százas az biztos. - Nem is érdekel. Egyszerűen magamat kímélem. Nem bírok megférni a családomban. Az durva, ha azt mondom, hogy a francia nevelőnőmmel többet beszélgetek, mint apámmal és a testvéremmel együtt?
- Oké, akkor nem sajnállak - mondtam összezavartan. - Fura vagy - böktem ki. Hangosan felnevetett.
- Tudom, és örülök neki - kacagott. Kezdtem tényleg megkedvelni.
- Figyelj - nyeltem egyet. - Ha te nem szándékozod lekapni a pasimat, örömmel lennék a barátod.
Könnycsepp gördült végig az arcomon. Josh.
- Jaj, Emma - törölte le a kis nyavalyást. - Minden rendbe jön. Persze, csak ha te is akarod.
Hatalmast késztetést éreztem, hogy elmondjak mindent Julie-nak. De mi mindent is? Hogy mit is érzek valójában Josh iránt? És hogy jön mindig a képbe George, akkor is ha nem kéne? Szívesen beszéltem volna ezekről valakivel, de magam sem voltam tisztában a dolgokkal. Azt hiszem, ezek sosem fognak helyrerázódni.
- Már nem tudom, mit akarok - nyögtem ki végül. Ügyetlenül magához ölelt. A limuzin megállt.
- Megérkeztünk - mondta mosolyogva. - Figyelj, most menj szépen zuhanyozz le, igyál egy forró teát és feküdj le aludni. Hallgass klasszikus zenét. Nekem az mindig segít. Ne próbálj agyalni a dolgokon. Majd holnap, ha tiszta lesz a fejed.
- Minden tőlem telhetőt megteszek - sóhajtottam.
- Figyelj, megadom a számom. Ha kell valami, vagy csak beszélni akarsz valakivel, nyugodtan hívj - mosolygott. Gyorsan telefonszámot cseréltünk. Általában nem vagyok a könnyen ismerkedő típus - ahogy ő sem - , de vele más volt, olyan közvetlen. Hosszan átöleltük egymást, majd elbúcsúztunk, én meg megpróbáltam összeszedni magam, eltüntetni a sírás nyomait, hogy gyanúkeltés nélkül beléphessek a házba.
Ahogy gondoltam, Tibi a nappaliban ült és TV-t nézett. Nyilvánvaló volt, hogy rám várt.
- Hát te? - nézett rám meglepődve
- Már az is baj, ha hamarabb jövök? - kérdeztem szem forgatva.
- Susan fogadtunk, hogy mennyit fogsz késni. Én egy órát számoltam fel. Ő csak felet. Azt hiszem, jövök neki öt fonttal. Amúgy, jól mulattál? Milyen volt? - kérdezte, nem valós érdeklődéssel.
- Mesés - dünnyögtem. Nem megy nekem ez a játtszuk-meg-hogy-minden-rendben dolog.
Valójában fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. Csak éjfél volt. Egy órával értem hamarabb haza, mint megbeszéltük. Oké, Tibinek ez fel sem tűnik, de vigyáznom kell Susan-nel. Neki szemet szúrhat a dolog. Megakartam fogadni Julie tanácsát, nem akartam a mai estéről beszélni holnapig. Vagy holnaputánig. Vagy soha.
Gyorsan felosontam a szobámba. Lezuhanyoztam, ittam egy teát majd klasszikus zenére próbáltam elaludni, pont, ahogy Julie mondta. Nem hittem benne, de bejött. Úgy kidőltem, mint akinek altatót adtak be.
Másnap reggel kipihentem ébredtem. Felültem az ágyamban. Az ablakomon beszűrődött a korai napsugár, madarak énekeltek. Ez a legcsodálatosabb reggel, amit Londonban tapasztaltam. Ja, hogy nem - jutott eszembe a tegnapi nap. A párnát az arcomra szorítottam, hogy ne hallatsszon ki a sikoly, közben hanyatt dobtam magam az ágyban. Nincs az az Isten, ami talpra állít ma engem - gondoltam. Levettem a fejemről a párnát és az ágyam mellé akasztott naptárra pillantottam. Szépen ikszelgettem magamnak, hogy hány napom van még hátra. Még tíz. Tíz. Tíz. ÚRISTEN. Már csak tíz nap, és megyek haza. Ezt nem hiszem el. Az nagyon kevés. Az életem egy katyvasz, nem mehetek el így. Valamit muszáj tennem, nem akarok úgy visszaemlékezni erre a nyaralásra, mint valami rémálomra. Itt az ideje, hogy - ezúttal tényleg - kezembe vegyem az irányítást. De, aztán újra és újra eszembe jutott az előző esti jelenet, és még az élettől is elment a kedvem. Felvettem a földről mobilomat, hogy megnézzem hány óra. Még szerencse, hogy lenémítottam a parti miatt, különben telefoncsörgésre ébredtem volna hajnalban. Huszonhétszer. Nem viccelek. Huszonhét nem fogadott hívás. Kettő Jaymi-től, kettő JJ-től, kilenc George-tól és tizennégy Josh-tól. Szép teljesítmény. Ez mind éjjel 11:12 és 02:24 között történt. Vissza kéne bármelyikőjüket is hívnom? Nem hiszem. De akkor eszembe jutott szegény JJ és Jaymi cica. Ők nem tettek semmit. Vissza is hívtam volna őket, ha nem lettem volna biztos benne, hogy Josh ott áll mellettük, és arra vár, hogy csörögjek. Azt hittem, ha kialszom magam, tisztábban látok majd. Hát, nem jött össze. Észrevettem, hogy négy hangüzenetem is volt. Na jó, azokat még meghallgatom - mondtam magamban.
Az első üzenet, Josh kétségbeesett hangján:
"Miért nem veszed fel, Emma? Jó, hülye kérdés. Muszáj meghallgatnod. Kérlek, hívj vissza. Vagy csak vedd fel, ha legközelebb kereslek. Kérlek!"
Unottan kitöröltem az üzenetet. Nem. Nem. Nem.
A második, szintén Josh-tól:
"Emma, bízz bennem! Nem az történt, amire gondolsz. Én nem akartam. Csak egy rossz pillanat volt."
Ez volt az a pont, amikor igazán felbosszantottam magam. Egy rossz pillanat volt? És akkor már meg is van bocsátva? Mert ő nem akarta? Na, persze. Eléggé elment a kedvem a harmadik üzenettől. Mégis, mély levegőt vettem és lehallgattam.
" Ömm, Emma. Megint én vagyok, Josh. Megőrjít, hogy nem tudlak elérni. Kérlek, bocsáss meg, hidd el, hogy van magyarázatom"
"Hé, Josh. Hagyd már. Biztosan alszik. Két óra elmúlt. Minden rendbe jön, haver" - hallottam Jaymi - Jaymi? - hangját a háttérből. Hogy állhat a hűtlen mellé? Josh felsóhajtott és folytatta:
" Ne haragudj, Em. Csak szeretném, ha megint úgy lennénk, mint a buli előtt. Szeretlek" - adta meg a kegyelemdöfést. Hát, az utolsó kártyáját kijátszotta. "Szeretlek"- visszhangzott a fejemben. El nem tudtam képzelni, mi lehetett a negyedik üzenetben. Mi mondanivalója akadt még? Kíváncsian az utolsót is lejátszottam. Meglepetésemre, nem Josh kétségbeesett próbálkozását hallottam, hanem egy mély, meleg, ismerős hangot.
" Szia, Emma. Bizonyára már alszol. Kérlek, ne nyomd ki, nem Josh miatt kereslek. Én megértelek téged. Nincs mentség arra, amit tett. Remélem, előlem nem bujkálsz. Kérlek, hívj. Beszélnünk kell. Jó éjt, Em."
George? De, hát... Ő nem Josh mellett áll ki? Volt valami furcsa a hangjában, amikor Josh-ról beszélt. Igazi ellenszenv. Mi lett GOSH-sal? Azt hittem, ha valaki, akkor ő védeni fogja. Mégis, engem hív? És, mit jelent az, hogy "Beszélnünk kell"? Talán, meg kéne rémülnöm, de mégsem félek.
Emma? - hallottam az ismerős hangot. Az nem lehet. Ő nem állhat itt. Bent volt a teremben Josh-ékkal. Ez már lassításra késztetett.
- Emma, minden rendben? - kérdezte Julie, farmer-póló szerelésében, befont, derékig érő hajával.
- Te...te - dadogtam. Megráztam fejem. Mi a franc, álmodom? Újra Julie-ra néztem, aki értetlenül meredt rám. Nem állhattam meg, Josh közelített.
- Mi a baj? - ragadta meg a karomat.
- Nem maradhatok - szipogtam. - Mennem kell, Julie. Ne-nem értem - törtek fel újra a könnyeim.
- Emma, várj meg - hallottam alig pár lépés távolságból Josh hangját. Megiramodtam. Julie szaladt mellettem.
Mintha értette volna a szándékomat, ahogy kiértünk a kapun intett egy limuzinért. Nagyon lassan gurult elénk, Josh-nak volt ideje végre beérni bennünket.
- Emma - lihegte. - Megmagyarázom, rendben? Nem minden az aminek látszik.
- Hú de gyenge szöveg - mondta unottan Julie, miután észlelte, hogy nem fogok megszólalni. A limuzin végre megállt előttünk.
- Szállj be - utasított Julie szelíden. Engedelmeskedni akartam, de Josh megragadta a karomat.
- Emma, csak egy pillanatra - mondta kétségbeesetten.
- SZÁLLJ LE RÓLAM! - üvöltöttem, és próbáltam kiszabadítani karomat. Vergődésemet látva, szomorú arccal elengedett.
- Miért nem hallgatsz meg? Ennyire nem bízol bennem? Meg tudom magyarázni!
- Nem értetted, seggfej? - teremtette le Julie. - Hagyd őt békén!
Josh zavartan hátrébb húzódott, és értetlenül bámult Julie-ra, majd megrázta a fejét. Én gyorsan behuppantam a hátsóülésre. Julie követett.
- Hová megyünk? - kérdezte, miután becsapta maga után az ajtót.
- Leginkább haza - suttogtam.
- Az merre van? - érdeklődött. Megmondtam a pontos címet - reméltem, hogy jól. Julie továbbított a sofőrnek.
- Kö-köszönöm - szipogtam.
- Ugyan - legyintett mosolyogva. Nem tudom, miért volt olyan kedves velem, hiszen alig ismert.
- Kellett nekem eljönnöm - sóhajtottam. - Maradhattam volna otthon, Pesten.
- Mi történt? - kérdezte kicsit aggódva. - Nem akarod elmondani?
- Láttam Josh-t csókolózni egy lánnyal, aki... akire azt hittem először, hogy te vagy.
- Hogy, mi? De... A picsába! - kiáltott fel. - Hát persze! - csapott a homlokára.
- Tudod ki volt? - kérdeztem gyanakodva.
- Figyelj, ez most ultra hülyén fog hangzani, talán el sem fogod hinni, de az Cece volt, az ikertestvérem.
Nos, valóban elég bénám hangzott, mint valami gyenge mentegetőzés egy szappanoperából. Viszont, sok mindent megmagyarázott.
- Akkor jól sejtettem, hogy te is Mr. Riley lánya vagy - mondtam megvilágosultan.
- Na, igen - sóhajtott. - Csak olyan, mintha nem is léteznék. Cece egy őrült. Nem is értem, hogy lehetünk testvérek. Pláne ikrek. Úgy képzeld el, hogy ez a minden éves felhajtás is miatt van. Vagyis nagy részben miatta.
- Komolyan? - kérdeztem megrökönyödve.
- Igen. A fejébe vette, hogy becserkész egy hírességet. Eddig nem nagyon jött össze neki. Lassan rájöhetne, hogy a fiúk nincsenek oda az elmebetegekért.
- Pedig szép lány - mondtam.
- Köszi - vigyorodott el. Igaz, ezzel őt is dicsértem, hisz tök egyformák.
- Nem hiszem el, hogy Josh megcsalt - kezdtek újra potyogni a könnyeim. Együtt érzően vállamra tette kezét.
- Nem akarom védeni, de nem lehet, hogy tényleg félreértettél valamit? Én csak a nővéremből indulok ki, bármire képes.
- Nem tudom, de nem is érdekel - mondtam dacosan.
- Ne vedd sértésnek, de nekem ez nagyon úgy tűnik, mintha nem akarnál harcolni érte.
Értetlenül - vagy nem is annyira értetlenül rábámultam.
- Ha a te helyedben lennék, engem tuti érdekelne minden részlet, és foggal-körömmel küzdenék az igazságért. Bár, lehet, hogy csak azért mondasz ilyeneket, mert még nem estél túl az első sokkon.
- Úgy mondod, mintha valami szakértő lennél - mondtam kissé undokul. Talán azért, mert éreztem, igaza van.
- Nem mondanám magamat tapasztaltnak e téren, de sok mindent láttam, szóval, ja. Én azért adnék még egy esélyt a fiúnak. Meghallgatnám. Persze, ne most. Majd ha jól kialudtad magad és lenyugodtál.
- Köszi, Julie - mosolyogtam rá hálásan. - Miért vagy ilyen kedves?
- Hát, bajban voltál. Az emberek nem így szoktak viselkedni? - kérdezte összezavarva. Felnevettem.
- Jézusom, úgy beszélsz, mintha soha nem jártál volna emberek között.
Nem válaszolt, csak elpirult. Éreztem, hogy ez már nem a vicc kategória.
- Mert, ugye... sokszor jártál már emberek között, nem? - néztem rá értetlenül.
- Hát, tudod... Nincs sok barátom. Nem, nem igazán járok emberek között. Azt hiszem, kimerítem az antiszociális fogalmát - nevetett fel kínosan.
- Az hogy lehet? Hiszen tök kedves vagy - hitetlenkedtem. - Nem hiszem el, hogy nincs egy barátod sem.
- A laptopom - forgatta szemét.
- Julie - emeltem fel magasba szemöldököm.
- Ez egy érdekes sztori. Cece nem akart rendes suliba járni, nem akart keveredni, érted - forgatta a szemét. - Ezért magántanulók vagyunk, mind a ketten. Ő persze remekül elboldogul, ha ismerkedésről van szó, csodásan manipulálja az embereket, és képes egy este alatt 1000 "barátot" összegyűjteni, ha érted mire gondolok.
- Ja - nyögtem. - Azt hiszem. Ez durva - érintettem meg barátságosan karját.
- Mindegy, már hozzászoktam. Én vagyok a dilis ikertesó, aki mindig leégeti a hercegnőt, ezért inkább ki sem jövök a szobámból.
- Julie, nem te mondtad nekem, hogy ne akarjak megfelelni az elvárásoknak? Téged miért érdekel, hogy mit mond a - már megbocsáss - hülye nővéred?
- Jaj, most nehogy sajnálni kezdj - vidult fel az arcra. Nem értem ezt a lányt, komolyan. Nem százas az biztos. - Nem is érdekel. Egyszerűen magamat kímélem. Nem bírok megférni a családomban. Az durva, ha azt mondom, hogy a francia nevelőnőmmel többet beszélgetek, mint apámmal és a testvéremmel együtt?
- Oké, akkor nem sajnállak - mondtam összezavartan. - Fura vagy - böktem ki. Hangosan felnevetett.
- Tudom, és örülök neki - kacagott. Kezdtem tényleg megkedvelni.
- Figyelj - nyeltem egyet. - Ha te nem szándékozod lekapni a pasimat, örömmel lennék a barátod.
Könnycsepp gördült végig az arcomon. Josh.
- Jaj, Emma - törölte le a kis nyavalyást. - Minden rendbe jön. Persze, csak ha te is akarod.
Hatalmast késztetést éreztem, hogy elmondjak mindent Julie-nak. De mi mindent is? Hogy mit is érzek valójában Josh iránt? És hogy jön mindig a képbe George, akkor is ha nem kéne? Szívesen beszéltem volna ezekről valakivel, de magam sem voltam tisztában a dolgokkal. Azt hiszem, ezek sosem fognak helyrerázódni.
- Már nem tudom, mit akarok - nyögtem ki végül. Ügyetlenül magához ölelt. A limuzin megállt.
- Megérkeztünk - mondta mosolyogva. - Figyelj, most menj szépen zuhanyozz le, igyál egy forró teát és feküdj le aludni. Hallgass klasszikus zenét. Nekem az mindig segít. Ne próbálj agyalni a dolgokon. Majd holnap, ha tiszta lesz a fejed.
- Minden tőlem telhetőt megteszek - sóhajtottam.
- Figyelj, megadom a számom. Ha kell valami, vagy csak beszélni akarsz valakivel, nyugodtan hívj - mosolygott. Gyorsan telefonszámot cseréltünk. Általában nem vagyok a könnyen ismerkedő típus - ahogy ő sem - , de vele más volt, olyan közvetlen. Hosszan átöleltük egymást, majd elbúcsúztunk, én meg megpróbáltam összeszedni magam, eltüntetni a sírás nyomait, hogy gyanúkeltés nélkül beléphessek a házba.
Ahogy gondoltam, Tibi a nappaliban ült és TV-t nézett. Nyilvánvaló volt, hogy rám várt.
- Hát te? - nézett rám meglepődve
- Már az is baj, ha hamarabb jövök? - kérdeztem szem forgatva.
- Susan fogadtunk, hogy mennyit fogsz késni. Én egy órát számoltam fel. Ő csak felet. Azt hiszem, jövök neki öt fonttal. Amúgy, jól mulattál? Milyen volt? - kérdezte, nem valós érdeklődéssel.
- Mesés - dünnyögtem. Nem megy nekem ez a játtszuk-meg-hogy-minden-rendben dolog.
Valójában fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. Csak éjfél volt. Egy órával értem hamarabb haza, mint megbeszéltük. Oké, Tibinek ez fel sem tűnik, de vigyáznom kell Susan-nel. Neki szemet szúrhat a dolog. Megakartam fogadni Julie tanácsát, nem akartam a mai estéről beszélni holnapig. Vagy holnaputánig. Vagy soha.
Gyorsan felosontam a szobámba. Lezuhanyoztam, ittam egy teát majd klasszikus zenére próbáltam elaludni, pont, ahogy Julie mondta. Nem hittem benne, de bejött. Úgy kidőltem, mint akinek altatót adtak be.
Másnap reggel kipihentem ébredtem. Felültem az ágyamban. Az ablakomon beszűrődött a korai napsugár, madarak énekeltek. Ez a legcsodálatosabb reggel, amit Londonban tapasztaltam. Ja, hogy nem - jutott eszembe a tegnapi nap. A párnát az arcomra szorítottam, hogy ne hallatsszon ki a sikoly, közben hanyatt dobtam magam az ágyban. Nincs az az Isten, ami talpra állít ma engem - gondoltam. Levettem a fejemről a párnát és az ágyam mellé akasztott naptárra pillantottam. Szépen ikszelgettem magamnak, hogy hány napom van még hátra. Még tíz. Tíz. Tíz. ÚRISTEN. Már csak tíz nap, és megyek haza. Ezt nem hiszem el. Az nagyon kevés. Az életem egy katyvasz, nem mehetek el így. Valamit muszáj tennem, nem akarok úgy visszaemlékezni erre a nyaralásra, mint valami rémálomra. Itt az ideje, hogy - ezúttal tényleg - kezembe vegyem az irányítást. De, aztán újra és újra eszembe jutott az előző esti jelenet, és még az élettől is elment a kedvem. Felvettem a földről mobilomat, hogy megnézzem hány óra. Még szerencse, hogy lenémítottam a parti miatt, különben telefoncsörgésre ébredtem volna hajnalban. Huszonhétszer. Nem viccelek. Huszonhét nem fogadott hívás. Kettő Jaymi-től, kettő JJ-től, kilenc George-tól és tizennégy Josh-tól. Szép teljesítmény. Ez mind éjjel 11:12 és 02:24 között történt. Vissza kéne bármelyikőjüket is hívnom? Nem hiszem. De akkor eszembe jutott szegény JJ és Jaymi cica. Ők nem tettek semmit. Vissza is hívtam volna őket, ha nem lettem volna biztos benne, hogy Josh ott áll mellettük, és arra vár, hogy csörögjek. Azt hittem, ha kialszom magam, tisztábban látok majd. Hát, nem jött össze. Észrevettem, hogy négy hangüzenetem is volt. Na jó, azokat még meghallgatom - mondtam magamban.
Az első üzenet, Josh kétségbeesett hangján:
"Miért nem veszed fel, Emma? Jó, hülye kérdés. Muszáj meghallgatnod. Kérlek, hívj vissza. Vagy csak vedd fel, ha legközelebb kereslek. Kérlek!"
Unottan kitöröltem az üzenetet. Nem. Nem. Nem.
A második, szintén Josh-tól:
"Emma, bízz bennem! Nem az történt, amire gondolsz. Én nem akartam. Csak egy rossz pillanat volt."
Ez volt az a pont, amikor igazán felbosszantottam magam. Egy rossz pillanat volt? És akkor már meg is van bocsátva? Mert ő nem akarta? Na, persze. Eléggé elment a kedvem a harmadik üzenettől. Mégis, mély levegőt vettem és lehallgattam.
" Ömm, Emma. Megint én vagyok, Josh. Megőrjít, hogy nem tudlak elérni. Kérlek, bocsáss meg, hidd el, hogy van magyarázatom"
"Hé, Josh. Hagyd már. Biztosan alszik. Két óra elmúlt. Minden rendbe jön, haver" - hallottam Jaymi - Jaymi? - hangját a háttérből. Hogy állhat a hűtlen mellé? Josh felsóhajtott és folytatta:
" Ne haragudj, Em. Csak szeretném, ha megint úgy lennénk, mint a buli előtt. Szeretlek" - adta meg a kegyelemdöfést. Hát, az utolsó kártyáját kijátszotta. "Szeretlek"- visszhangzott a fejemben. El nem tudtam képzelni, mi lehetett a negyedik üzenetben. Mi mondanivalója akadt még? Kíváncsian az utolsót is lejátszottam. Meglepetésemre, nem Josh kétségbeesett próbálkozását hallottam, hanem egy mély, meleg, ismerős hangot.
" Szia, Emma. Bizonyára már alszol. Kérlek, ne nyomd ki, nem Josh miatt kereslek. Én megértelek téged. Nincs mentség arra, amit tett. Remélem, előlem nem bujkálsz. Kérlek, hívj. Beszélnünk kell. Jó éjt, Em."
George? De, hát... Ő nem Josh mellett áll ki? Volt valami furcsa a hangjában, amikor Josh-ról beszélt. Igazi ellenszenv. Mi lett GOSH-sal? Azt hittem, ha valaki, akkor ő védeni fogja. Mégis, engem hív? És, mit jelent az, hogy "Beszélnünk kell"? Talán, meg kéne rémülnöm, de mégsem félek.
2013. február 17., vasárnap
22. A parti II.
Egy darabig még néztem távolodó alakja után. Ella nem szakított George-dzsal? Tudtam! Megmondtam! De, akkor meg mi történt? Meg kell keresnem George-ot. Nem! A barátomat kell megtalálnom. Igen, Josh után indultam.El kell innen tűnnünk, rossz előérzetem van. Ahogy visszaértem a nagyterembe, megrémültem. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen sokan vannak. Utálom a tömeget. A fiúk után kutattam szememmel. Senki sehol, hiába forogtam körbe-körbe. Mi a franc, itt hagytak? Az nem lehet. JJ-t nem láttam a bárpultnál, ahol legutóbb álldogált azzal a lánnyal. Jolly sem táncolt, és George is felszívódott. És Josh? Mégis hová tűnt? Mr. Riley-val ment el, akit megtaláltam, de Josh-t nem láttam visszajönni. Nem szívódhatott fel. Tovább kell keresnem. Talán, a másik folyosóra kellett volna befordulnom, balra. Egy próbát megér. Ha lehet, ez a folyosó még kihaltabb volt, mint a másik. Mondjuk, nem csoda, hogy üres volt. Mindenki a nagyteremben bulizott, Mr. Riley pedig a túloldalon van a lányával. Josh csak ide menekülhetett. Amikor nem találtam senkit, már hosszú percek óta, meguntam a sétálgatást. Elkezdtem benyitogatni az összes ajtón. Sok zárva volt közülük. Csak néhány mosdót meg vendégszobát találtam, semmi érdekes. A folyosó kettévált. Mehettem tovább egyenesen, van felmehettem volna egy hosszú lépcsőn. Nem akartam letérni az útról, úgyhogy nem másztam fel az emeletre. Pár perc múlva zsákutcába kerültem. Mégis csak lépcsőznöm kellett volna. Ajtónyikorgást hallottam a hátam mögött. Ez biztos Josh.
- Segíthetek?
Nem mondanám, hogy hallottam már ugyanezt a hangot, de valahonnan mégis nagyon ismerős volt. Hátrafordultam.
- Keresek valakit - mondtam, egyenesen a gyönyörű szőke lány szemébe.
- Mindenki a nagyteremben van, gondolom - mondta unottan. Meglátva fancsali képemet, elmosolyodott.
- De, ha elmondod, kit keresel, segíthetek. Elég jól ismerem a házat.
- Köszönöm - mosolyodtam el én is. Nagyon szimpatikus volt, csak a hangja volt zavaró egy kicsit. Valamiért rossz embert társítottam hozzá, pedig róla sütött, hogy nagyon kedves.
- Julie vagyok - mondta barátságosan.
- Én meg Emma - mutatkoztam be.
- Akcentusod van - állapította meg. - Még nem hallottam ilyet. Nem ez az anyanyelved, ugye?
- Nem - ráztam meg a fejem. - Magyar vagyok.
- Tényleg? Amúgy, nem olyan észrevehető, sok helyen átvetted az itteni akcentust, csak én érzékeny vagyok az ilyesmire.
- Értem - bólintottam.
- Szóval, kit is keresünk? - kérdezte magasba emelve szemöldökét. Furcsálltam, hogy csak egy egyszerű farmer volt rajta, meg egy lila top. Hogyhogy nem bulizik ő is kint, valami elegáns cuccban?
- A barátomat.
- Elhagytad? - nevetett fel. - Nem jó jel. Főleg, ha helyes - mondta halkan, talán nem is nekem szánta.
- A házigazdával ment el valahová, aki közben előkerült, Josh viszont nem.
- Josh? - pislogott párat hatalmas szempilláival. Semmi sminket nem viselt, a haja is csak laza fonatban omlott vállára. Elképesztően szép volt. Úgy éreztem magam mellette, mint egy ogre.
- Igen, Josh Cuthbert.
- Abból a... fiúbandából, nem? - kérdezte gondolkodva.
- Aha - bólintottam. Kicsit különösnek tartottam, hogy "abból a fiúbandából"-ként emlegette a Union J-t. Hiszen ez egy X Factor parti, vagy mi a szösz.
- Gyere velem, meglátom, mit tehetek - ragadott karon.
- Köszi - mormoltam.
- Szóval, te vagy a barátnője? - kérdezte izgatottan. Nem is tudom, mintha kárörvendő arcot vágott volna egy pillanatra. Furcsa mosolyra húzódott a szája.
- Igen. Miért kérdezed? - néztem rá zavartan, miközben olyan mellékfolyosókra vezetett, amiket észre sem vettem.
- Csak érdekelt. Azt hittem, szingli.
- Hát, nem rég óta járunk, nem vertük nagy dobra - mondtam zavartan.
- Hú, nem csodálom - bólogatott egyetértően. - Nagyon sok a dilis ember. Nem kell mindenről tudniuk.
- Egyetértek - mosolyodtam el. Különös gondolat férkőzött a fejembe.
- Egyből elhitted - mondtam.
- Mit? - kérdezte zavartan, miközben egy ajtó kilincsével bénázott.
- Hát, hogy a barátnője vagyok egy híres fiúbanda egyik tagjának. Pedig nincs bizonyítékom.
- Jézusom - nevetett fel. - Ilyeneken agyalsz? Ne aggódj emiatt. Miért ne hinném el? Mi okod lenne hazudni erről, pont nekem?
- Igaz - gondolkoztam el. Tetszett, ahogy gondolkodott. Nagyon szimpatikus lány.
- Kérdezhetek valamit? - néztem rá.
- Aha - bólintott.
- Honnan ismered ilyen jól a házat?
- Itt lakom - jött az egyszerű válasz.
Az nem lehet. Hiszen. Akkor. Ő. Mr. Riley lánya lehet csak. Ki más? Még a hangja is olyan, mint amilyen azé a Cece-é. De, ő itt Julie. Nem értem. Mondjuk, két lánya is lehet Mr. Riley-nak. Bár, azon sem lennék meglepődve, ha ő csak valami itt dolgozó szobalány lenne, vagy ilyesmi.
- Akkor miért nem bulizol kint? - értetlenkedtem.
- Te sem bulizol kint - vonta meg a vállát.
- Jó, de...
- Nem nekem való. Túl sok az ember. Pláne a híres ember. Arrogáns pénzlesők.
- Josh nem arrogáns pénzleső - néztem rá megrökönyödve.
- Az lehet - vont vállat. - Még. Nagyon sok mindent láttam már. Mindegyik csak hízelegni tud.
Nem tudom elképzelni, milyen fejet vághattam.
- Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Nem akarok általánosítani, csak tényleg túl sokat láttam már. De nem csak ezért nem megyek ki. Utálom a rövid szoknyákat meg a magassarkúkat. Hogy tudsz ebben megmaradni? - mutatott végig szerelésemen.
Szeretem a csinos ruhákat és a szép cipőket, de sokszor feszengek bennük.
- Hát - hümmögtem. - Elég kényelmetlen. De, ez az elvárás.
- Mindig megakarsz felelni az elvárásoknak? - kérdezte.
Elbizonytalanodtam. Az egész lány olyan... elbizonytalanító volt. Olyan könnyedén tudott feltenni olyan kérdéseket, amiktől kényelmetlenül éreztem magam, egészen elképesztő. Nem tudtam, mit válaszoljak.
- Na jó - sóhajtott fel váratlanul. - Itt nincs.Az emeletre tuti nem ment fel, hacsak nem tévedt el, de nem hiszem. Biztos, hogy jól megnézted odakint?
- Aha. De lehet, hogy pont elkerültük egymást. Vissza kéne mennem.
- Jó ötlet, biztos ott lesz. Én is megyek, megkeresem Apát, aztán visszabújok a szobámba.
Elindultunk a nagyterem felé. Amikor megérkeztünk rögtön megláttam George-ot.
- Ó, ott az egyik barátom - mondtam megkönnyebbülten.
- Szuper, akkor biztos a pasid is meglesz. Örülök, hogy megismertelek, Emma - mosolygott.
- Én is - bólintottam. - És köszönöm a segítséget, Julie.
- Nem tesz semmit - legyintett. - Menj csak, az a barát már nagyon vár téged - biccentett George felé, aki valóban nagyon nézett minket.
- Szia, Julie - köszöntem el. Intett válaszképp. Visszasétáltam George-hoz.
- Hol voltál ennyi ideig? - húzott magához rémülten.Pár pillanatig szorított, majd zavartan hátrébb lépett. Észre sem vettem, hogy vagy negyven percig távol voltam.
- Már azt hittem, téged is elnyelt a föld, vagy valami bajod esett. Megtaláltad Josh-t?
- Még nem jött vissza? A francba! - nyöszörögtem.
- Mi történt? Zaklatottnak tűnsz - mondta aggódva.
- Josh kerestem, amikor...
- Amikor mi? - türelmetlenkedett.
- Amikor meghallottam, Mr. Riley-t és a lányát veszekedni.
- És?
Éreztem, hogy pillanatokon belül elbőgöm magam. Nem tudom, mi zaklatott fel ennyire.
- Josh-ról beszéltek. A lány, Cece, megakarja szerezni magának. Azt mondta, hogy bármikor leköröz engem.
- Micsoda? - kérdezte elképedve.
- Jól hallottad. Aztán, elindultam, hogy tovább keressem Josh-t, de sehol sem találtam. Aztán az a lány, Julie segített, de hiába.
- Lány? Milyen lány? - ráncolta homlokát.
- Aki ott állt mellettem. A szőke
- Nem figyeltem - vallotta be elvörösödve.
- Meg kell keresnünk Josh-t. Nem akarom, hogy az az őrült csaj akár csak megkörnyékezze - mondtam határozottan.
- Engem is megtalált egy elég rámenős- húzta el a száját. - Vagy tíz percig próbált felszedni, de lekoptattam - sütötte le szemét, ismét pirulva. Most erre mit mondjak? Az egy dolog, hogy a mondat hallatán majdnem kiugrott a szívem, de más dolgom volt. Josh-t kell megtalálnom.
- Mondtam, hogy vigyázz magadra - adtam csak ennyit válaszként. - Most megyek, megkeresem Josh-t. Később még beszélni akarok veled - mondtam, amikor eszembe jutott az Ella eset. Elindultam, de George követett
- Had menjek veled, nem akarok megint egyedül maradni, Jaymi-ék leléptek valahová.
Csak forgattam a szemem, nem álltam meg, de nem is mondtam neki, hogy ne jöjjön, úgyhogy a hátam mögött lépkedett tovább. Határozott mozdulatokkal haladtam az egyik rejtett folyosó irányába, amit Julie mutatott. George közben mellém ért, felvette a tempómat.
- Mit akartál mondani? - kérdezte mosolyogva.
- Találkoztam az este Ellával...
Egy pillanatra megtorpant, de nem hagyta, hogy túl messze jussak.
- Itt volt? De hát...
- Igen itt, és beszéltem is vele - folytattam vészjóslóan, miközben egy kisebb terem bejárata felé tartottam, ahonnan zene hallatszott ki.
- És... - nyelt egyet. - Mit mondott?
- Á, semmit, csak az időjárásról fecsegtünk, meg körömlakkokról, ja és, hogy milyen kétszínű vagyok, és az is szóba került, hogy nem is szakított veled valójában... - mondtam ingerülten. Nem tudom, hogy azért voltam-e dühös, mert George átvert, vagy mert nem találtam Josh-t.
- Kétszínűnek nevezett? - kérdezte szomorúan.
- Meg ilyesmiknek, de nem emlékszem mindenre. Kicsit lesokkolt a dolog.
- Sajnálom - mondta halkan. - De, megtudom magyarázni...
- Ebben biztos voltam - sóhajtottam fel.
- Jó is, hogy ez szóba került, mert én is akartam veled beszélni. Ellával tényleg nem úgy történt, ahogy mondtam, de mindennek van magyarázata. Olyan rég próbálom már ez elmondani, de egyszerűen sosincs rá...
Valószínűleg George-ba is az fojtotta a szót, ami belém a levegőt. Megtaláltuk Josh-t. A kis teremben állt, egy félreeső részben és egy gyönyörű, hosszú szőke hajú lánnyal csókolózott... Julie?
- Segíthetek?
Nem mondanám, hogy hallottam már ugyanezt a hangot, de valahonnan mégis nagyon ismerős volt. Hátrafordultam.
- Keresek valakit - mondtam, egyenesen a gyönyörű szőke lány szemébe.
- Mindenki a nagyteremben van, gondolom - mondta unottan. Meglátva fancsali képemet, elmosolyodott.
- De, ha elmondod, kit keresel, segíthetek. Elég jól ismerem a házat.
- Köszönöm - mosolyodtam el én is. Nagyon szimpatikus volt, csak a hangja volt zavaró egy kicsit. Valamiért rossz embert társítottam hozzá, pedig róla sütött, hogy nagyon kedves.
- Julie vagyok - mondta barátságosan.
- Én meg Emma - mutatkoztam be.
- Akcentusod van - állapította meg. - Még nem hallottam ilyet. Nem ez az anyanyelved, ugye?
- Nem - ráztam meg a fejem. - Magyar vagyok.
- Tényleg? Amúgy, nem olyan észrevehető, sok helyen átvetted az itteni akcentust, csak én érzékeny vagyok az ilyesmire.
- Értem - bólintottam.
- Szóval, kit is keresünk? - kérdezte magasba emelve szemöldökét. Furcsálltam, hogy csak egy egyszerű farmer volt rajta, meg egy lila top. Hogyhogy nem bulizik ő is kint, valami elegáns cuccban?
- A barátomat.
- Elhagytad? - nevetett fel. - Nem jó jel. Főleg, ha helyes - mondta halkan, talán nem is nekem szánta.
- A házigazdával ment el valahová, aki közben előkerült, Josh viszont nem.
- Josh? - pislogott párat hatalmas szempilláival. Semmi sminket nem viselt, a haja is csak laza fonatban omlott vállára. Elképesztően szép volt. Úgy éreztem magam mellette, mint egy ogre.
- Igen, Josh Cuthbert.
- Abból a... fiúbandából, nem? - kérdezte gondolkodva.
- Aha - bólintottam. Kicsit különösnek tartottam, hogy "abból a fiúbandából"-ként emlegette a Union J-t. Hiszen ez egy X Factor parti, vagy mi a szösz.
- Gyere velem, meglátom, mit tehetek - ragadott karon.
- Köszi - mormoltam.
- Szóval, te vagy a barátnője? - kérdezte izgatottan. Nem is tudom, mintha kárörvendő arcot vágott volna egy pillanatra. Furcsa mosolyra húzódott a szája.
- Igen. Miért kérdezed? - néztem rá zavartan, miközben olyan mellékfolyosókra vezetett, amiket észre sem vettem.
- Csak érdekelt. Azt hittem, szingli.
- Hát, nem rég óta járunk, nem vertük nagy dobra - mondtam zavartan.
- Hú, nem csodálom - bólogatott egyetértően. - Nagyon sok a dilis ember. Nem kell mindenről tudniuk.
- Egyetértek - mosolyodtam el. Különös gondolat férkőzött a fejembe.
- Egyből elhitted - mondtam.
- Mit? - kérdezte zavartan, miközben egy ajtó kilincsével bénázott.
- Hát, hogy a barátnője vagyok egy híres fiúbanda egyik tagjának. Pedig nincs bizonyítékom.
- Jézusom - nevetett fel. - Ilyeneken agyalsz? Ne aggódj emiatt. Miért ne hinném el? Mi okod lenne hazudni erről, pont nekem?
- Igaz - gondolkoztam el. Tetszett, ahogy gondolkodott. Nagyon szimpatikus lány.
- Kérdezhetek valamit? - néztem rá.
- Aha - bólintott.
- Honnan ismered ilyen jól a házat?
- Itt lakom - jött az egyszerű válasz.
Az nem lehet. Hiszen. Akkor. Ő. Mr. Riley lánya lehet csak. Ki más? Még a hangja is olyan, mint amilyen azé a Cece-é. De, ő itt Julie. Nem értem. Mondjuk, két lánya is lehet Mr. Riley-nak. Bár, azon sem lennék meglepődve, ha ő csak valami itt dolgozó szobalány lenne, vagy ilyesmi.
- Akkor miért nem bulizol kint? - értetlenkedtem.
- Te sem bulizol kint - vonta meg a vállát.
- Jó, de...
- Nem nekem való. Túl sok az ember. Pláne a híres ember. Arrogáns pénzlesők.
- Josh nem arrogáns pénzleső - néztem rá megrökönyödve.
- Az lehet - vont vállat. - Még. Nagyon sok mindent láttam már. Mindegyik csak hízelegni tud.
Nem tudom elképzelni, milyen fejet vághattam.
- Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Nem akarok általánosítani, csak tényleg túl sokat láttam már. De nem csak ezért nem megyek ki. Utálom a rövid szoknyákat meg a magassarkúkat. Hogy tudsz ebben megmaradni? - mutatott végig szerelésemen.
Szeretem a csinos ruhákat és a szép cipőket, de sokszor feszengek bennük.
- Hát - hümmögtem. - Elég kényelmetlen. De, ez az elvárás.
- Mindig megakarsz felelni az elvárásoknak? - kérdezte.
Elbizonytalanodtam. Az egész lány olyan... elbizonytalanító volt. Olyan könnyedén tudott feltenni olyan kérdéseket, amiktől kényelmetlenül éreztem magam, egészen elképesztő. Nem tudtam, mit válaszoljak.
- Na jó - sóhajtott fel váratlanul. - Itt nincs.Az emeletre tuti nem ment fel, hacsak nem tévedt el, de nem hiszem. Biztos, hogy jól megnézted odakint?
- Aha. De lehet, hogy pont elkerültük egymást. Vissza kéne mennem.
- Jó ötlet, biztos ott lesz. Én is megyek, megkeresem Apát, aztán visszabújok a szobámba.
Elindultunk a nagyterem felé. Amikor megérkeztünk rögtön megláttam George-ot.
- Ó, ott az egyik barátom - mondtam megkönnyebbülten.
- Szuper, akkor biztos a pasid is meglesz. Örülök, hogy megismertelek, Emma - mosolygott.
- Én is - bólintottam. - És köszönöm a segítséget, Julie.
- Nem tesz semmit - legyintett. - Menj csak, az a barát már nagyon vár téged - biccentett George felé, aki valóban nagyon nézett minket.
- Szia, Julie - köszöntem el. Intett válaszképp. Visszasétáltam George-hoz.
- Hol voltál ennyi ideig? - húzott magához rémülten.Pár pillanatig szorított, majd zavartan hátrébb lépett. Észre sem vettem, hogy vagy negyven percig távol voltam.
- Már azt hittem, téged is elnyelt a föld, vagy valami bajod esett. Megtaláltad Josh-t?
- Még nem jött vissza? A francba! - nyöszörögtem.
- Mi történt? Zaklatottnak tűnsz - mondta aggódva.
- Josh kerestem, amikor...
- Amikor mi? - türelmetlenkedett.
- Amikor meghallottam, Mr. Riley-t és a lányát veszekedni.
- És?
Éreztem, hogy pillanatokon belül elbőgöm magam. Nem tudom, mi zaklatott fel ennyire.
- Josh-ról beszéltek. A lány, Cece, megakarja szerezni magának. Azt mondta, hogy bármikor leköröz engem.
- Micsoda? - kérdezte elképedve.
- Jól hallottad. Aztán, elindultam, hogy tovább keressem Josh-t, de sehol sem találtam. Aztán az a lány, Julie segített, de hiába.
- Lány? Milyen lány? - ráncolta homlokát.
- Aki ott állt mellettem. A szőke
- Nem figyeltem - vallotta be elvörösödve.
- Meg kell keresnünk Josh-t. Nem akarom, hogy az az őrült csaj akár csak megkörnyékezze - mondtam határozottan.
- Engem is megtalált egy elég rámenős- húzta el a száját. - Vagy tíz percig próbált felszedni, de lekoptattam - sütötte le szemét, ismét pirulva. Most erre mit mondjak? Az egy dolog, hogy a mondat hallatán majdnem kiugrott a szívem, de más dolgom volt. Josh-t kell megtalálnom.
- Mondtam, hogy vigyázz magadra - adtam csak ennyit válaszként. - Most megyek, megkeresem Josh-t. Később még beszélni akarok veled - mondtam, amikor eszembe jutott az Ella eset. Elindultam, de George követett
- Had menjek veled, nem akarok megint egyedül maradni, Jaymi-ék leléptek valahová.
Csak forgattam a szemem, nem álltam meg, de nem is mondtam neki, hogy ne jöjjön, úgyhogy a hátam mögött lépkedett tovább. Határozott mozdulatokkal haladtam az egyik rejtett folyosó irányába, amit Julie mutatott. George közben mellém ért, felvette a tempómat.
- Mit akartál mondani? - kérdezte mosolyogva.
- Találkoztam az este Ellával...
Egy pillanatra megtorpant, de nem hagyta, hogy túl messze jussak.
- Itt volt? De hát...
- Igen itt, és beszéltem is vele - folytattam vészjóslóan, miközben egy kisebb terem bejárata felé tartottam, ahonnan zene hallatszott ki.
- És... - nyelt egyet. - Mit mondott?
- Á, semmit, csak az időjárásról fecsegtünk, meg körömlakkokról, ja és, hogy milyen kétszínű vagyok, és az is szóba került, hogy nem is szakított veled valójában... - mondtam ingerülten. Nem tudom, hogy azért voltam-e dühös, mert George átvert, vagy mert nem találtam Josh-t.
- Kétszínűnek nevezett? - kérdezte szomorúan.
- Meg ilyesmiknek, de nem emlékszem mindenre. Kicsit lesokkolt a dolog.
- Sajnálom - mondta halkan. - De, megtudom magyarázni...
- Ebben biztos voltam - sóhajtottam fel.
- Jó is, hogy ez szóba került, mert én is akartam veled beszélni. Ellával tényleg nem úgy történt, ahogy mondtam, de mindennek van magyarázata. Olyan rég próbálom már ez elmondani, de egyszerűen sosincs rá...
Valószínűleg George-ba is az fojtotta a szót, ami belém a levegőt. Megtaláltuk Josh-t. A kis teremben állt, egy félreeső részben és egy gyönyörű, hosszú szőke hajú lánnyal csókolózott... Julie?
2013. február 8., péntek
21. A parti I.
Josh kiszállt a limuzinból, hogy besegítsen. Nem mintha nem tudnék egyedül beszállni, csak hát túl udvarias. Meg, persze meg akart csókolni. Örültem neki - azt hiszem.
Még soha nem utaztam limuzinnal. Sokszor láttam már filmekben, képeken, de attól még teljesen elvoltam varázsolva.
- Ez most komoly, srácok? - hüledeztem, miután letudtuk a köszönést. Nevettek.
- Hát, ha a Union J-vel lógsz, ne is számíts rosszabbra - ugratott Jaymi.
Úgy látszik, senki sem vette túl komolyan, a "hozhattok partnert" dolgot. Csak én voltam ott plusz emberként, meg Olly. Rá is kérdeztem.
- Na, mi van? Miért nyomultok egyedül? - kérdeztem. Nem mertem George-ra nézni, így hát JJ-re meredtem.
- Én majd ott akarok becsajozni - vigyorodott el JJ. Valójában, vártam George válaszát, de nem mondott semmit.
- Emma, azt akartam kérd... - kezdte Josh, de George váratlanul félbeszakította.
- Nagyon csinos vagy - mondta, lágy hangon. Annyira meglepődtem, hogy mindent elfelejtve, rábámultam.
- Ööö. Köszönöm...George - mondtam elpirulva. Megrémültem, ahogy megláttam az arcát. Nem tudom, mire számítottam. Megvető tekintetre, vagy talán sértődött arcra? Mindenesetre, nem azt kaptam. Kedvesen mosolygott rám, mint aki komolyan gondolta, amit mondott.
- Tényleg, nagyon jól nézel ki - mosolygott Josh, majd hatalmas puszit nyomott az arcomra. Én George-on felejtettem a tekintetemet. Kinézett az ablakon, megmagyarázhatatlan arckifejezéssel. Utálom, amikor összezavar. Nagyon jó benne. Josh közelebb húzott magához.
Szerencsére Jaymi mentette a helyzetet. Végigénekelte az utat, hülyéskedett, így megmaradt a jó hangulat.
Amikor megérkeztünk, leesett az állam. Olyan házat én még nem láttam. Nem is ház volt, hanem egy szálloda, vagy nem is tudom. Josh karonfogva kísért be, a többiek jöttek utánunk.
Egy öltönyös férfi állt az ajtóban.
- Jó estét! - köszönt Josh udvariasan. Én próbáltam becsukni a számat.
- A Union J vagyunk - mondta Jaymi a hátunk mögül.
- Persze, persze - helyeselt a pasi. - Fáradjanak be - mutatott a bejárat felé.
Beléptünk a helységbe. Őszintén szólva, kicsit másra számítottam. Valami sznob partira, öltönyös vénemberekkel, és unatkozó X Factoros-okkal. De kellemesen csalódtam. Nem vagyok az a bulizós típus, de nagyon bejött a hely. Kicsit úgy nézett ki, mint egy ízlésesen megszervezett Sweet 16 buli. Egyből felfigyeltem egy csomó ismerős arcra, korábbi X Factor-okból. Láttam az idei győztest is, James Arthur-t, (egy igen csak rövid szoknyát viselő lánnyal társalgott). Nem vitte túlzásba a kiöltözést, ahogy a többiek sem. Csak egy ing volt rajta meg farmer. Kicsit túlzásnak tartottam a megjelenésemet, de most már mindegy. Igazából, a legrosszabb a ruha hossza volt. Állandóan lejjebb húzogattam. Utáltam a lábaimat. Igaz, hogy lefogytam valamennyire, de kövérek a combjaim és nem is értem, miért hagytam őket szabadon. Ezért nem érzem én jól magam a bulikon, már emlékszem.
- Mennyi ember - nyögtem fel.
- Nem bírod a tömeget? - kérdezte aggódva Josh.
- Nem. Az embereket nem bírom - fintorogtam. Zavartan nézett rám.
- Ugye, nem kell beszélgetnem velük? - kérdeztem, idegesen szoknyám alját csavargatva.
Josh megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Nem kell, ha ezt akarod. Csak, tapadj rám - kacsintott. Szótfogadtam.
Mindenhová követtem őt, de a szememmel csak George-ot. Nem is figyeltem, hogy Josh kikkel állt le bájcsevegni, csak azt néztem, ahogy George fel-alá járkál egyedül, mint egy elveszett kiskutya. Néha megállították, de a társalgás soha nem tartott tovább húsz másodpercnél. Odaakartam menni hozzá, de az elég furán nézne ki, vagy nem?
- És, ki a kis hölgy? - eszméltem fel. Egy nagyon magas férfi nézett le rám, különös tekintettel. Nem tudom, miért, de egyáltalán nem volt szimpatikus. Rossz érzést keltett bennem. Lehet, tényleg csak paranoiás vagyok.
- Ő, itt Emma - karolt át még szorosabban Josh.
- Jó estét! - mosolyogtam udvariasan.
- Csak nem a barátnőd? - kérdezte a férfi összeráncolt szemöldökkel.
- De, a barátnőm - húzta ki magát büszkén a barátom.
- Komolyan? - kérdezte hitetlenkedve. Nem esett túl jól a hangneme. Olyan... lenéző volt. Miért ne lehetnék már Josh barátnője? Kikérem magamnak. Váratlanul szélesen elmosolyodott, és ismét Josh-hoz fordult.
- A többiek, jól mulatnak? - érdeklődött.
- Biztosra veszem - bólintott Josh.
- Szeretnélek bemutatni valakinek - mondta. - Ráérsz egy pillanatra? Elszakíthatlak a... barátnődtől? - mért végig megint.
Josh rám nézett, mintha a véleményemet kérdezné. Alig láthatóan bólintottam. Majdcsak elleszek valahogy, nem igaz?
- Hát, persze, Mr. Riley - mondta Josh, és elindult a "nagyfőnök" után. Kicsit rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy visszakapom-e Josh-t egyben. Nem tehetek róla, kezdettől fogva unszimpatikus volt az alak.
Csak álltam egy helyben, mint egy rakás szerencsétlenség. Mit csináljak? Ismerkedjek? Vagy táncoljak, mint a többiek? Kutatni kezdtem a srácok után, de nem láttam őket sehol, George-ot is szem elől vesztettem. Egyből görcsölni kezdett a hasam. Elindultam az italos pult felé. Kicsit jobban megkedveltem a piát, mint kellett volna. Úgy döntöttem, legurítok valami könnyedet kezdésnek, de aztán mégis csak meggondoltam magam. Még csak az hiányozna, hogy megint becsiccsentsek. A végén olyat tennék, amit később tutira megbánnék. Így hát, csak álltam tovább egyedül. Észrevettem, ahogy JJ épp valami hosszú, szőke hajú lányt fűz. Ha jól láttam, elég nagy sikerrel. Halványan elmosolyodtam. Legalább ő jól érzi magát.
Valaki váratlanul megkopogtatta a vállamat.
- Nincs kedved táncolni? - hallottam az ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam, és a csokiszemek mosolyogtak vissza rám.
- Nem tudok táncolni - vallottam be.
- Én sem - vonta meg a vállát.
- Jól hangzik - mosolyodtam el én is. - Menjünk.
Elindultunk. Meglepett a viselkedése, túl kedves volt. Tartózkodó, persze. Beálltunk a többi táncoló pár közé. Egy pörgősebb szám ment, de nagyjából, ahogy megérkeztünk, mint egy varázsütésre, lassú következett. Magamban forgattam a szemem. Persze, ilyen is csak a mesében van - gondoltam. Reflexszerűen közelebb lépett hozzám és átkarolta a derekam. Lassan lépegetni kezdtünk az ütemre - elég bénán. Kész röhej, hogy még lassúzni sem tudunk. Próbáltam nem csak a lábamra figyelni, hanem a szemébe nézni, de elég nehezen ment.
- Baj van? - kérdezte.
- Nem, dehogy. Csak koncentrálok - válaszoltam elpirulva. Nagy nehezen ránéztem, és hitetlenkedésem ellenére, még mindig mosolygott rám. Kicserélték az ufók, vagy mi? Legutóbb nem azt mondta, hogy inkább kerüljük el egymást? Még csak nem is magyarázkodott, szimplán csak ezt mondta.
- Nagyon tetszik a ruhád - mondta halkan, de meglepően határozottan. Közben pedig, megszokott módon az ajkát harapdálta. Remegni kezdett a térdem.
- Igen? - kérdeztem szégyenlősen. - Köszönöm. Te is jól nézel ki - próbáltam viszonozni a bókot.
Némán lassúztunk hosszú perceken keresztül, egymás szemébe nézve, egyre közelebb simulva a másikhoz. Keze egyre lejjebb csúszott a hátamon, miközben melegen mosolygott rám. Féltem, hogy elolvadok a végén. Hamar feleszméltem.
- George - kezdtem zavartan. - Hallottam, mi történt közted és Ella között - böktem ki. Mintha nem számított volna erre a kijelentésemre. Meglepettnek látszott. Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról. Rögtön megbántam, hogy felhoztam a témát. Akartam, hogy mosolyogjon, mindennél jobban.
- Nos, igen - köhintett. - Josh mondta?
- Igen. Talán baj? - kérdeztem.
- Nem, dehogy. Úgyis megtudtad volna... előbb vagy utóbb.
- Ő most nincs itt? - néztem körbe.
- Ella? Nincs. Legalábbis, úgy tudom, nem tudott eljönni. Szerencsére - sóhajtotta. - Nem lenne jó most összefutni vele.
- Haragban váltatok el? - kérdeztem.
- Nem is tudom - folytatta ajkai harapdálását. Abba kéne ezt hagynia, nem bírom nem nézni.
- De, mégis mi a frász történt? Hiszen, olyan jól elvoltatok együtt. Azt hittem, komolyabb ez a dolog.
Fájdalmas arcot vágott. Csalódottat.
- Ne haragudj, hogy kérdezősködtem. Nem az én dolgom, sajnálom - mondtam, miután nem válaszolt.
- Nem, semmi gond. A helyzet az, hogy... szakított velem - bökte ki.
Fel nem tudtam fogni. Hogy szakíthat pont vele valaki? Én biztos nem lennék ilyen hülye. De, persze én szóba sem jöhetek, hiszen Josh barátnője vagyok.
- De, hát miért? - faggattam. Szörnyen kíváncsi voltam az okára, mert valamiért még mindig gyanakodtam.
- Ha én azt tudnám - vonogatta a vállát. Nem volt túl jó alakítás a részéről. Nem vettem be.
- George - emeltem magasba szemöldököm.
- Ööö. Azt mondta, hogy nem fog működni, mert... túl keveset vagyunk együtt.
- De - hápogtam -, hiszen még csak nem rég jöttetek össze. Te is elfoglalt vagy, ő is az. Nem értem - ráztam a fejem.
- Én sem - mondta, ezzel lezártnak tekintve a témát.
-Azért, ez furcsa - mondtam még, inkább csak magamnak.
Észre sem vettük, hogy közben már megint gyors szám ment, és körülöttünk mindenki vadul táncolt, mi meg totyogtunk, szép lassan, egymást átkarolva. Gyorsan szétrebbentünk.
- Azt hittem, már nem akarsz velem beszélni - szaladt ki a számon.
- Én is azt hittem - mosolyodott el.
- Mégis, mi változott? Mármint... azóta mi változott, hogy megismerkedtünk? - tereltem megint ide a témát. Nem értem, miért csinálom ezt. Hiszen, csak magamat kínzom. George újra szóba áll velem, sőt mi több, kedves, én meg az indokokat keresem. Tiszta hülye vagyok.
- Nem olyan sok minden, mint gondolod - mondta titokzatosan. Megelégeltem a rébuszokban beszélést.
- Ide figyelj! - emeltem fel megint a hangomat. Nem tűnt rémültnek, inkább úgy festett, mint aki nagyon jól mulat rajtam. Elgyengültem. - George, én... - hála Istennek, nem tudtam kimondani, akármi is jutott eszembe, mert Jolly táncolt mellénk.
- Nem láttátok Josh? - kérdezte Jaymi.
- Egy ideje nem - mondta George. - Tényleg, hova lett? -néztek mind rám.
- Izé... azzal a Mr. Riley-val ment el valahová. Azt mondta, beakar mutatni neki valakit.
- Rosszat sejtek - fintorodott el George.
- Miért? - rémültem meg.
- Tavaly előtt is volt egy... eset - mondta.
- Az Isten szerelmére, bökd már ki! - háborogtam.
- Arról én is hallottam - csapott a homlokára Jaymi. Olly-val csak álltunk, és néztünk.
- Tudod, előttünk két szériával a One Direction volt az egyik nagy szám - kezdte George.
- Éééés? - türelmetlenkedtem.
- Elég nagy szám - toldotta meg Jaymi.
- Szóval, amint látod, ez parti eléggé... nos nem olyan, mint ahogy egy Mr. Riley -féle partit elképzelne az ember....
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni ezzel - mondtam őszintén.
- Ez egy, amolyan születésnapi buli is egyben. Mr. Riley lányaié. Tavaly előtt a 1D-t is meghívta a bulira, egyértelműen.
- Mint kiderült - folytatta Jaymi. - Az volt a hátsó szándéka, hogy egyik kedves lánya számára megszerezze valamelyik fiút. Melyiket is George, nem emlékszel?
- Hú, nem vagyok biztos benne. Zayn-t? Harry-t? Biztos, hogy kettejük közül valamelyiket.
- Ezzel arra céloztok, hogy esetleg ti...? - nem akartam elhinni.
- Nekem is megfordult a fejemben - nézett Jaymi George-ra. George bólintott.
- Elvileg, elég dilis a csaj. De, ez csak pletyka, szóval... - vonta meg a vállát George.
- Mit értetek az alatt, hogy megszerezni? Mégis hogyan? - kezdtem aggodalmaskodni.
- Hát.. nem tudni pontosan - mondta George.
- Nekem vannak ötleteim - vigyorodott el sötéten Jaymi. George szúrós szemmel nézett rá.
- Most mi van? - kérdezte Jaymi. - Elég gazdag... Ti látjátok egyáltalán ezt a helyet?
- Azt hiszem, jobb lesz, ha kiderítem a dolgot - mondtam. - Nem akarom megvárni a végkifejletet. Még akkor sem, ha csak rosszindulatú pletyka az egész.
- Mit akarsz csinálni? - ráncolta szemöldökét Jaymi.
- Megkeresem Josh-t - hadartam.
- Nem biztos, hogy jó ötlet - mondta halkan George.
- Tud magára vigyázni, ne aggódj - nevetett fel Jaymi.
- Veled menjek? - kérdezte George.
- Nem kell. Te csak maradj, és vigyázz a dilis csajokkal - mondtam, majd gyorsan elrohantam abba az irányba, amerre Josh-t távozni láttam.
Eléggé nagy volt az épület, szóval kissé elveszettnek éreztem magam. Talán, nem kellett volna visszautasítanom George-ot, de már így is úgy éreztem, túl sokat engedtem meg magamnak, vele kapcsolatban. Nem voltam benne biztos, hogy az jobbra, vagy balra kanyarodtak Mr. Riley-val. Megérzéseimre hallgatva, jobbra indultam el. Egy hatalmas folyosón találtam magam. Valahonnan olyan ismerős volt, de nem jutott eszembe, honnan.
Sok-sok ajtó sorakozott egymás mellett. Komolyan mondom, mint egy szálloda. Ahogy egyre beljebb hatoltam az épületben, úgy fogyatkoztak a vendégek, végül teljesen egymagam voltam. Szörnyen fájt a magassarkúban a lábam, alig bírtam lépkedni. Próbáltam igyekezni, de gátolt benne az a hülye cipő. Hirtelen felindulásból lekaptam őket, és a kezemben vittem tovább. Máris jobb lett. Néma csend volt a folyosón, csak szívem felgyorsult verését hallottam. Pár pillanattal később hangos veszekedésre lettem figyelmes. Az egyik ajtó mögül jött. Közelebb léptem. Egy nagyon is ismerős, és egy teljesen ismeretlen hangot hallottam.
- Nem érted? Kell nekem! - hallottam a sipítozást.
- Cece, értsd meg, nem tehetek semmit! - mondta az ismerős hang.
- De Apa! Ha nem lehet az enyém, nincs értelme az életemnek - mondta hisztérikusan a lány.
- Ne csináld ezt! Mondom, beszéltem vele, de van barátnője. Hisz, neked is mondta - nyugtatgatta lányát Mr. Riley.
- Azt hiszed, érdekel valami hibbant csaj? Mit tud, amit én nem? Bármikor lekörözöm - kiabálta Cece.
- Veled nem lehet vitatkozni! - dörögte Mr. Riley.
- Akarom, és KÉSZ!
- De, érts meg...
- Van pénzed, nem? Használd - dühöngött a lány.
Nem hittem a fülemnek. Hogy mondhat valaki ilyeneket? Megáll az eszem. Álmodom, vagy mi?
- Na jó, ha nem segítesz, majd megoldom egyedül. De, csak hogy tudd, UTÁLLAK! - kiabálta az őrült lány.
Éreztem, hogy nincs tovább maradásom, ezért gyorsan elillantam. Meg kell találnom Josh-t, minél hamarabb, hogy eltűnhessünk innen. Ez csak valami rossz vicc lehet.
Megindultam visszafelé a folyosón, amerről jöttem. Olyan mélyen merültem gondolataimba, hogy véletlenül beleütköztem valakibe.
- Ella? - néztem zavartan.
- Hát te? - kérdezte, nem túl kedves hangon.
- Azt hittem, nem tudsz eljönni - mondtam értetlenül. Olyan különös arcot vágott. Rosszul kezdtem érezni magam.
- Még van képed idejönni? - villámokat szórt a szeme.
- Tessék? - döbbentem le.
- Hogy lehetsz ilyen kétszínű? Azt hittem, jóban vagyunk - mondta dühösen. Teljesen elveszítettem a fonalat.
- Remélem jól megvagytok - mondta gyűlölködve.
- Igen, jól - mondtam. Valamiért - ki tudja, miért - , úgy éreztem, ő nem Josh-ról beszél, mint én.- De te miért szakítottál George-dzsal? - szegeztem neki a kérdést.
- Ó - nevetett fel gúnyosan. - Szóval neked ezt mondta? Hát, ez jó!
- Ella, mi van? - érintettem meg a vállát, mire ő durván ellökte kezemet.
- Mi az, hogy mi van? Nem szakítottam George-dzsal, ne játszd a hülyét. Sőt, inkább menj is innen. Nem akarlak látni - mondta könnyes szemekkel.
Ledermedten álltam, értetlenül.
- Akkor majd én - mondta, és elviharzott...
Még soha nem utaztam limuzinnal. Sokszor láttam már filmekben, képeken, de attól még teljesen elvoltam varázsolva.
- Ez most komoly, srácok? - hüledeztem, miután letudtuk a köszönést. Nevettek.
- Hát, ha a Union J-vel lógsz, ne is számíts rosszabbra - ugratott Jaymi.
Úgy látszik, senki sem vette túl komolyan, a "hozhattok partnert" dolgot. Csak én voltam ott plusz emberként, meg Olly. Rá is kérdeztem.
- Na, mi van? Miért nyomultok egyedül? - kérdeztem. Nem mertem George-ra nézni, így hát JJ-re meredtem.
- Én majd ott akarok becsajozni - vigyorodott el JJ. Valójában, vártam George válaszát, de nem mondott semmit.
- Emma, azt akartam kérd... - kezdte Josh, de George váratlanul félbeszakította.
- Nagyon csinos vagy - mondta, lágy hangon. Annyira meglepődtem, hogy mindent elfelejtve, rábámultam.
- Ööö. Köszönöm...George - mondtam elpirulva. Megrémültem, ahogy megláttam az arcát. Nem tudom, mire számítottam. Megvető tekintetre, vagy talán sértődött arcra? Mindenesetre, nem azt kaptam. Kedvesen mosolygott rám, mint aki komolyan gondolta, amit mondott.
- Tényleg, nagyon jól nézel ki - mosolygott Josh, majd hatalmas puszit nyomott az arcomra. Én George-on felejtettem a tekintetemet. Kinézett az ablakon, megmagyarázhatatlan arckifejezéssel. Utálom, amikor összezavar. Nagyon jó benne. Josh közelebb húzott magához.
Szerencsére Jaymi mentette a helyzetet. Végigénekelte az utat, hülyéskedett, így megmaradt a jó hangulat.
Amikor megérkeztünk, leesett az állam. Olyan házat én még nem láttam. Nem is ház volt, hanem egy szálloda, vagy nem is tudom. Josh karonfogva kísért be, a többiek jöttek utánunk.
Egy öltönyös férfi állt az ajtóban.
- Jó estét! - köszönt Josh udvariasan. Én próbáltam becsukni a számat.
- A Union J vagyunk - mondta Jaymi a hátunk mögül.
- Persze, persze - helyeselt a pasi. - Fáradjanak be - mutatott a bejárat felé.
Beléptünk a helységbe. Őszintén szólva, kicsit másra számítottam. Valami sznob partira, öltönyös vénemberekkel, és unatkozó X Factoros-okkal. De kellemesen csalódtam. Nem vagyok az a bulizós típus, de nagyon bejött a hely. Kicsit úgy nézett ki, mint egy ízlésesen megszervezett Sweet 16 buli. Egyből felfigyeltem egy csomó ismerős arcra, korábbi X Factor-okból. Láttam az idei győztest is, James Arthur-t, (egy igen csak rövid szoknyát viselő lánnyal társalgott). Nem vitte túlzásba a kiöltözést, ahogy a többiek sem. Csak egy ing volt rajta meg farmer. Kicsit túlzásnak tartottam a megjelenésemet, de most már mindegy. Igazából, a legrosszabb a ruha hossza volt. Állandóan lejjebb húzogattam. Utáltam a lábaimat. Igaz, hogy lefogytam valamennyire, de kövérek a combjaim és nem is értem, miért hagytam őket szabadon. Ezért nem érzem én jól magam a bulikon, már emlékszem.
- Mennyi ember - nyögtem fel.
- Nem bírod a tömeget? - kérdezte aggódva Josh.
- Nem. Az embereket nem bírom - fintorogtam. Zavartan nézett rám.
- Ugye, nem kell beszélgetnem velük? - kérdeztem, idegesen szoknyám alját csavargatva.
Josh megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Nem kell, ha ezt akarod. Csak, tapadj rám - kacsintott. Szótfogadtam.
Mindenhová követtem őt, de a szememmel csak George-ot. Nem is figyeltem, hogy Josh kikkel állt le bájcsevegni, csak azt néztem, ahogy George fel-alá járkál egyedül, mint egy elveszett kiskutya. Néha megállították, de a társalgás soha nem tartott tovább húsz másodpercnél. Odaakartam menni hozzá, de az elég furán nézne ki, vagy nem?
- És, ki a kis hölgy? - eszméltem fel. Egy nagyon magas férfi nézett le rám, különös tekintettel. Nem tudom, miért, de egyáltalán nem volt szimpatikus. Rossz érzést keltett bennem. Lehet, tényleg csak paranoiás vagyok.
- Ő, itt Emma - karolt át még szorosabban Josh.
- Jó estét! - mosolyogtam udvariasan.
- Csak nem a barátnőd? - kérdezte a férfi összeráncolt szemöldökkel.
- De, a barátnőm - húzta ki magát büszkén a barátom.
- Komolyan? - kérdezte hitetlenkedve. Nem esett túl jól a hangneme. Olyan... lenéző volt. Miért ne lehetnék már Josh barátnője? Kikérem magamnak. Váratlanul szélesen elmosolyodott, és ismét Josh-hoz fordult.
- A többiek, jól mulatnak? - érdeklődött.
- Biztosra veszem - bólintott Josh.
- Szeretnélek bemutatni valakinek - mondta. - Ráérsz egy pillanatra? Elszakíthatlak a... barátnődtől? - mért végig megint.
Josh rám nézett, mintha a véleményemet kérdezné. Alig láthatóan bólintottam. Majdcsak elleszek valahogy, nem igaz?
- Hát, persze, Mr. Riley - mondta Josh, és elindult a "nagyfőnök" után. Kicsit rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy visszakapom-e Josh-t egyben. Nem tehetek róla, kezdettől fogva unszimpatikus volt az alak.
Csak álltam egy helyben, mint egy rakás szerencsétlenség. Mit csináljak? Ismerkedjek? Vagy táncoljak, mint a többiek? Kutatni kezdtem a srácok után, de nem láttam őket sehol, George-ot is szem elől vesztettem. Egyből görcsölni kezdett a hasam. Elindultam az italos pult felé. Kicsit jobban megkedveltem a piát, mint kellett volna. Úgy döntöttem, legurítok valami könnyedet kezdésnek, de aztán mégis csak meggondoltam magam. Még csak az hiányozna, hogy megint becsiccsentsek. A végén olyat tennék, amit később tutira megbánnék. Így hát, csak álltam tovább egyedül. Észrevettem, ahogy JJ épp valami hosszú, szőke hajú lányt fűz. Ha jól láttam, elég nagy sikerrel. Halványan elmosolyodtam. Legalább ő jól érzi magát.
Valaki váratlanul megkopogtatta a vállamat.
- Nincs kedved táncolni? - hallottam az ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam, és a csokiszemek mosolyogtak vissza rám.
- Nem tudok táncolni - vallottam be.
- Én sem - vonta meg a vállát.
- Jól hangzik - mosolyodtam el én is. - Menjünk.
Elindultunk. Meglepett a viselkedése, túl kedves volt. Tartózkodó, persze. Beálltunk a többi táncoló pár közé. Egy pörgősebb szám ment, de nagyjából, ahogy megérkeztünk, mint egy varázsütésre, lassú következett. Magamban forgattam a szemem. Persze, ilyen is csak a mesében van - gondoltam. Reflexszerűen közelebb lépett hozzám és átkarolta a derekam. Lassan lépegetni kezdtünk az ütemre - elég bénán. Kész röhej, hogy még lassúzni sem tudunk. Próbáltam nem csak a lábamra figyelni, hanem a szemébe nézni, de elég nehezen ment.
- Baj van? - kérdezte.
- Nem, dehogy. Csak koncentrálok - válaszoltam elpirulva. Nagy nehezen ránéztem, és hitetlenkedésem ellenére, még mindig mosolygott rám. Kicserélték az ufók, vagy mi? Legutóbb nem azt mondta, hogy inkább kerüljük el egymást? Még csak nem is magyarázkodott, szimplán csak ezt mondta.
- Nagyon tetszik a ruhád - mondta halkan, de meglepően határozottan. Közben pedig, megszokott módon az ajkát harapdálta. Remegni kezdett a térdem.
- Igen? - kérdeztem szégyenlősen. - Köszönöm. Te is jól nézel ki - próbáltam viszonozni a bókot.
Némán lassúztunk hosszú perceken keresztül, egymás szemébe nézve, egyre közelebb simulva a másikhoz. Keze egyre lejjebb csúszott a hátamon, miközben melegen mosolygott rám. Féltem, hogy elolvadok a végén. Hamar feleszméltem.
- George - kezdtem zavartan. - Hallottam, mi történt közted és Ella között - böktem ki. Mintha nem számított volna erre a kijelentésemre. Meglepettnek látszott. Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról. Rögtön megbántam, hogy felhoztam a témát. Akartam, hogy mosolyogjon, mindennél jobban.
- Nos, igen - köhintett. - Josh mondta?
- Igen. Talán baj? - kérdeztem.
- Nem, dehogy. Úgyis megtudtad volna... előbb vagy utóbb.
- Ő most nincs itt? - néztem körbe.
- Ella? Nincs. Legalábbis, úgy tudom, nem tudott eljönni. Szerencsére - sóhajtotta. - Nem lenne jó most összefutni vele.
- Haragban váltatok el? - kérdeztem.
- Nem is tudom - folytatta ajkai harapdálását. Abba kéne ezt hagynia, nem bírom nem nézni.
- De, mégis mi a frász történt? Hiszen, olyan jól elvoltatok együtt. Azt hittem, komolyabb ez a dolog.
Fájdalmas arcot vágott. Csalódottat.
- Ne haragudj, hogy kérdezősködtem. Nem az én dolgom, sajnálom - mondtam, miután nem válaszolt.
- Nem, semmi gond. A helyzet az, hogy... szakított velem - bökte ki.
Fel nem tudtam fogni. Hogy szakíthat pont vele valaki? Én biztos nem lennék ilyen hülye. De, persze én szóba sem jöhetek, hiszen Josh barátnője vagyok.
- De, hát miért? - faggattam. Szörnyen kíváncsi voltam az okára, mert valamiért még mindig gyanakodtam.
- Ha én azt tudnám - vonogatta a vállát. Nem volt túl jó alakítás a részéről. Nem vettem be.
- George - emeltem magasba szemöldököm.
- Ööö. Azt mondta, hogy nem fog működni, mert... túl keveset vagyunk együtt.
- De - hápogtam -, hiszen még csak nem rég jöttetek össze. Te is elfoglalt vagy, ő is az. Nem értem - ráztam a fejem.
- Én sem - mondta, ezzel lezártnak tekintve a témát.
-Azért, ez furcsa - mondtam még, inkább csak magamnak.
Észre sem vettük, hogy közben már megint gyors szám ment, és körülöttünk mindenki vadul táncolt, mi meg totyogtunk, szép lassan, egymást átkarolva. Gyorsan szétrebbentünk.
- Azt hittem, már nem akarsz velem beszélni - szaladt ki a számon.
- Én is azt hittem - mosolyodott el.
- Mégis, mi változott? Mármint... azóta mi változott, hogy megismerkedtünk? - tereltem megint ide a témát. Nem értem, miért csinálom ezt. Hiszen, csak magamat kínzom. George újra szóba áll velem, sőt mi több, kedves, én meg az indokokat keresem. Tiszta hülye vagyok.
- Nem olyan sok minden, mint gondolod - mondta titokzatosan. Megelégeltem a rébuszokban beszélést.
- Ide figyelj! - emeltem fel megint a hangomat. Nem tűnt rémültnek, inkább úgy festett, mint aki nagyon jól mulat rajtam. Elgyengültem. - George, én... - hála Istennek, nem tudtam kimondani, akármi is jutott eszembe, mert Jolly táncolt mellénk.
- Nem láttátok Josh? - kérdezte Jaymi.
- Egy ideje nem - mondta George. - Tényleg, hova lett? -néztek mind rám.
- Izé... azzal a Mr. Riley-val ment el valahová. Azt mondta, beakar mutatni neki valakit.
- Rosszat sejtek - fintorodott el George.
- Miért? - rémültem meg.
- Tavaly előtt is volt egy... eset - mondta.
- Az Isten szerelmére, bökd már ki! - háborogtam.
- Arról én is hallottam - csapott a homlokára Jaymi. Olly-val csak álltunk, és néztünk.
- Tudod, előttünk két szériával a One Direction volt az egyik nagy szám - kezdte George.
- Éééés? - türelmetlenkedtem.
- Elég nagy szám - toldotta meg Jaymi.
- Szóval, amint látod, ez parti eléggé... nos nem olyan, mint ahogy egy Mr. Riley -féle partit elképzelne az ember....
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni ezzel - mondtam őszintén.
- Ez egy, amolyan születésnapi buli is egyben. Mr. Riley lányaié. Tavaly előtt a 1D-t is meghívta a bulira, egyértelműen.
- Mint kiderült - folytatta Jaymi. - Az volt a hátsó szándéka, hogy egyik kedves lánya számára megszerezze valamelyik fiút. Melyiket is George, nem emlékszel?
- Hú, nem vagyok biztos benne. Zayn-t? Harry-t? Biztos, hogy kettejük közül valamelyiket.
- Ezzel arra céloztok, hogy esetleg ti...? - nem akartam elhinni.
- Nekem is megfordult a fejemben - nézett Jaymi George-ra. George bólintott.
- Elvileg, elég dilis a csaj. De, ez csak pletyka, szóval... - vonta meg a vállát George.
- Mit értetek az alatt, hogy megszerezni? Mégis hogyan? - kezdtem aggodalmaskodni.
- Hát.. nem tudni pontosan - mondta George.
- Nekem vannak ötleteim - vigyorodott el sötéten Jaymi. George szúrós szemmel nézett rá.
- Most mi van? - kérdezte Jaymi. - Elég gazdag... Ti látjátok egyáltalán ezt a helyet?
- Azt hiszem, jobb lesz, ha kiderítem a dolgot - mondtam. - Nem akarom megvárni a végkifejletet. Még akkor sem, ha csak rosszindulatú pletyka az egész.
- Mit akarsz csinálni? - ráncolta szemöldökét Jaymi.
- Megkeresem Josh-t - hadartam.
- Nem biztos, hogy jó ötlet - mondta halkan George.
- Tud magára vigyázni, ne aggódj - nevetett fel Jaymi.
- Veled menjek? - kérdezte George.
- Nem kell. Te csak maradj, és vigyázz a dilis csajokkal - mondtam, majd gyorsan elrohantam abba az irányba, amerre Josh-t távozni láttam.
Eléggé nagy volt az épület, szóval kissé elveszettnek éreztem magam. Talán, nem kellett volna visszautasítanom George-ot, de már így is úgy éreztem, túl sokat engedtem meg magamnak, vele kapcsolatban. Nem voltam benne biztos, hogy az jobbra, vagy balra kanyarodtak Mr. Riley-val. Megérzéseimre hallgatva, jobbra indultam el. Egy hatalmas folyosón találtam magam. Valahonnan olyan ismerős volt, de nem jutott eszembe, honnan.
Sok-sok ajtó sorakozott egymás mellett. Komolyan mondom, mint egy szálloda. Ahogy egyre beljebb hatoltam az épületben, úgy fogyatkoztak a vendégek, végül teljesen egymagam voltam. Szörnyen fájt a magassarkúban a lábam, alig bírtam lépkedni. Próbáltam igyekezni, de gátolt benne az a hülye cipő. Hirtelen felindulásból lekaptam őket, és a kezemben vittem tovább. Máris jobb lett. Néma csend volt a folyosón, csak szívem felgyorsult verését hallottam. Pár pillanattal később hangos veszekedésre lettem figyelmes. Az egyik ajtó mögül jött. Közelebb léptem. Egy nagyon is ismerős, és egy teljesen ismeretlen hangot hallottam.
- Nem érted? Kell nekem! - hallottam a sipítozást.
- Cece, értsd meg, nem tehetek semmit! - mondta az ismerős hang.
- De Apa! Ha nem lehet az enyém, nincs értelme az életemnek - mondta hisztérikusan a lány.
- Ne csináld ezt! Mondom, beszéltem vele, de van barátnője. Hisz, neked is mondta - nyugtatgatta lányát Mr. Riley.
- Azt hiszed, érdekel valami hibbant csaj? Mit tud, amit én nem? Bármikor lekörözöm - kiabálta Cece.
- Veled nem lehet vitatkozni! - dörögte Mr. Riley.
- Akarom, és KÉSZ!
- De, érts meg...
- Van pénzed, nem? Használd - dühöngött a lány.
Nem hittem a fülemnek. Hogy mondhat valaki ilyeneket? Megáll az eszem. Álmodom, vagy mi?
- Na jó, ha nem segítesz, majd megoldom egyedül. De, csak hogy tudd, UTÁLLAK! - kiabálta az őrült lány.
Éreztem, hogy nincs tovább maradásom, ezért gyorsan elillantam. Meg kell találnom Josh-t, minél hamarabb, hogy eltűnhessünk innen. Ez csak valami rossz vicc lehet.
Megindultam visszafelé a folyosón, amerről jöttem. Olyan mélyen merültem gondolataimba, hogy véletlenül beleütköztem valakibe.
- Ella? - néztem zavartan.
- Hát te? - kérdezte, nem túl kedves hangon.
- Azt hittem, nem tudsz eljönni - mondtam értetlenül. Olyan különös arcot vágott. Rosszul kezdtem érezni magam.
- Még van képed idejönni? - villámokat szórt a szeme.
- Tessék? - döbbentem le.
- Hogy lehetsz ilyen kétszínű? Azt hittem, jóban vagyunk - mondta dühösen. Teljesen elveszítettem a fonalat.
- Remélem jól megvagytok - mondta gyűlölködve.
- Igen, jól - mondtam. Valamiért - ki tudja, miért - , úgy éreztem, ő nem Josh-ról beszél, mint én.- De te miért szakítottál George-dzsal? - szegeztem neki a kérdést.
- Ó - nevetett fel gúnyosan. - Szóval neked ezt mondta? Hát, ez jó!
- Ella, mi van? - érintettem meg a vállát, mire ő durván ellökte kezemet.
- Mi az, hogy mi van? Nem szakítottam George-dzsal, ne játszd a hülyét. Sőt, inkább menj is innen. Nem akarlak látni - mondta könnyes szemekkel.
Ledermedten álltam, értetlenül.
- Akkor majd én - mondta, és elviharzott...
2013. február 2., szombat
20. Álom
- Emmaaa?! - szólongatott Josh.
- Jaj, itt vagyok, bocsi. Csak, bénázok, mint mindig... - kaptam fel az ágyamról a telefont. Nagyot sóhajtottam. Nem akartam hinni a fülemnek. Ella szakított George-dzsal? Ez meg hogy történhetett? De, hiszen annyira oda volt érte. Pont a minap mondta George, hogy Ella nagyon lelkes. Sőt, délelőtt is találkozni akart vele... Csak nem ezért? Elképzelni sem tudtam, mi lehetett az oka. Gyanakodni kezdtem. Bár, biztos csak kombinálok összevissza, mint általában.
- És... hogy van? - kérdeztem.
- George? Mondom, elég rossz kedve volt egész nap... Már értem, miért. Egyszerűen fel nem foghatom. Olyan szép pár voltak. Ugye, mi nem végezzük így? - kérdezte bizakodva.
Mégis mit mondjak? Hogy mindjárt hozzád megyek feleségül? Miért vagyok ilyen undok? Szeret engem, és én is őt. Csak, erre a kérdésre nem voltam felkészülve...
- Hát, csak nem... - ennyit sikerült kiböknöm. Nevetséges vagyok. Mindenesetre, mintha megnyugodott volna. Kezdetnek ez elég is.
- Mikor láthatlak? - sóhajtozott.
- Kettőnk közül melyikünk a szörnyen elfoglalt? - csipkelődtem.
- Tudooom, de a munka. Bárcsak megoldhatnánk valahogy. Úgy néz ki, mégsem érek rá hétfőn. Pedig azóta várom azt a napot, amióta elbúcsúztunk délelőtt.
- Miért? Mi lesz hétfőn? - kérdeztem kicsit csalódottan. Én is akartam látni őt. Csak, hogy tudjam, valódi és nem csak álmodom, tényleg a barátom.
- Egy ostoba fogadás vagy mi. Ilyen kiöltözős puccos parti. Már most utálom - dünnyögött.
- Micsoda? Kiöltözős puccos partiba vagy hivatalos, és itt zsörtölődsz nekem? - hüledeztem.
- Igen, mert szívesebben lennék vel... - egy pillanatig azt hittem, megszakadt a vonal, de csak Josh fojtotta magába a szót.
- Mi az? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Hmm - hümmögte. - Azon gondolkozom, hogy esetleg... Talán... Megfűzhetném a szervezőket, hogy had hozzunk vendégeket.
- Ééés? - nem értettem, miről gagyogott.
- Akkor eljöhetnél velem - bökte ki. Mint tudjuk, én személy szerint nem vagyok oda a "puccos" akármikért, de nagyon imádok új dolgokat kipróbálni, és még soha nem volt kiöltözős fogadáson. Izgatottság fogott el.
- Hűha, az szuper lenne. És még együtt is lehetnénk - ujjongtam. Tényleg örültem a dolognak.
- Már csak meg kell győznöm a górét. De, szerintem menni fog.
- Amúgy - szólaltam meg -, mielőtt még belemennék bármibe is, mi is ez a fogadás pontosan?
- Igazából, az X Factor egyik nagykutyájának egy minden évben megrendezett magánpartija. Mindig meghív egy csomó korábbi versenyzőt. Persze, nem az összeset. Az kicsit sok lenne. Ebben az évben, viszont minket is kiválasztott.
- Ó - nyögtem. - Szóval ez egy Union J program.
Nem értem, miért lepődtem meg. Ha Josh megy valahova, azt csak a többiekkel teszi. Mindegy, valahogy csak kibírom George-dzsal. Remélem nem csinál majd jelenetet. Vagy, nem kerül majd látványosan. Azt végképp nem szeretném, hogy a fiúk észrevegyék, hogy valami nem stimmel köztünk. Ha legalább én tudnám, mi az a valami...
- Persze, mind együtt lehetünk. Szuper! - mondta. - Bááár, kettesben jobb lenne. Majd csak megoldjuk valahogy.
- Ne beszélj máris úgy, mintha elintézted volna, hogy menjek. Gondolod, hogy sikerülni fog? - kérdeztem, nem tudom, hogy miben reménykedve. Menni akarok vagy mégsem jó ötlet? Magam sem tudom.
- Azt suttogják, hogy a Union J volt az első név, ami felkerült a vendéglistára. Úgy tűnik, valami fontos szerepünk lesz. Jaymi szerint maga a "nagyember" akar tőlünk valamit. Ez lehet jó is, meg... kevésbé jó is. Én azért tartok tőle egy kicsit.
- Ne félj semmitől - biztattam. - Naná, hogy mindenki titeket akar! Ti vagytok most az egyik legnagyobb szám a világon.
- Jól esik, hogy ezt mondod.
Szinte láttam, ahogy féloldalasan elmosolyodik. Melegség járt át.
- Ez csak természetes, hiszen ez a véleményem.
- Most mennem kell Em, de amint kiderítettem valamit, szólok.
- Oké - mondtam. - De ha lehet, az éjszaka folyamán ne hívogass, mert a normális emberek aludni is szoktak - ugrattam.
- Huh - nyögött fel. - Nekem mondod? Szerintem hajnalig itt leszünk még ezen a próbán vagy mi, nekem meg már most ragad le a szemem. Csak az tart ébren, ha rád gondolok.
Azt hittem, elájulok. Hogy mondhat valaki ilyet? Mi ez, egy romantikus film, vagy mi??? Olyan édes.
- Jó éjt, Josh! - köszöntem el tőle. - Sok szerencsét. Látni akarlak, minél hamarabb!
- Én is téged. Jó éjt, drágám - mondta, majd letette a telefont.
Drágámnak szólított. Csípjen meg valaki.
Természetesen, ezután a telefonbeszélgetés után nem akaródzott elaludnom. Egyik oldalamról dobtam át magam a másikra. Forgolódtam vagy két órán át. Elértem azt a szintet, amikor már olyan fáradt voltam, hogy végképp nem tudtam elaludni. Filmet kezdtem el nézni a laptopomon, egy olyat, amit már vagy ezerszer láttam. Valamikor a felénél aludhattam el végül.
Különös álmom volt. Soha nem szoktam aktuális dolgokról álmodni. Mindig csak múltbéli eseményekről, vagy hihetetlen nagy hülyeségekről, mint az iskolaépület tetején gördeszkázni, esetleg telefonnal a farmerzsebemben fürdeni. Csak a megszokott dolgok. De most más volt. Egy nagyon hosszú folyosón voltam, próbáltam futni, de nem ment. Mintha odaragasztottak volna a földhöz, és csak nagy erőfeszítések árán tudtam megemelni a lábaimat. Azt ugyan nem tudtam, miért siettem úgy, de mindenképpen el kellett mennem. Messzire. Aztán megláttam, ahogy Josh egy másik lánnyal kézen fogva sétál előttem, nyugodt tempóban, és én mégsem tudom utolérni őket. Szörnyen szúrni kezdett a szívem, de minden erőmet beleadva próbáltam meg gyorsítani. Elsőre nem sikerült, de néhány nekifutás után, nagy meglepődésemre, közelíteni kezdtem feléjük. Nem tudom, mit éreztem pontosan. Dühöt? Csalódottságot? Vagy csak szomorú voltam? Josh egy másik lánnyal. Amikor utolértem, váratlanul nyugodtság uralkodott el rajtam. Josh egy másik lánnyal. Josh válla felé, nyúltam, hogy megragadva azt, magam felé fordíthassam. Ahogy megfordult, úgy éreztem meghalok. Nem Josh volt. Azt hittem, eddig úgy láttam. Sőt, biztos voltam benne, de mégsem.
George állt előttem, közömbös arckifejezéssel, a másik lány derekát ölelve. Akkor kezdtem el sírni.
És valóban könnyáztatta arccal riadtam fel álmomból. Zihálva a telefonomért nyúltam. Reggel nyolc óra volt. Megkönnyebbülve, hogy csak álmodtam, visszadőltem az ágyba. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugodjak. Mégis, mitől volt olyan szörnyű azaz álom? Hiszen, nem történt semmi. Azt még megértettem volna, hogyha Josh-t kapom rajta valaki mással, de nem is ő volt, hanem George. Össze voltam zavarodva. Vagy, mégsem...
Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal a hétvégén, Union J nélkül. Pedig, annyi mindent elterveztem, hogy mit fogok csinálni, ha eljutok Londonba, erre tessék. Itt vagyok, és nem tudok másra gondolni, csak a srácokra.
Éreztem, hogy nem vagyok használható állapotban, ezért csak később mentem le az emeletről nagybátyámékhoz.
Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem találja ki, hogy szervezzünk programot a hétvégére. Valószínűleg felőrlődtem volna a négy fal között. De, szerencsére Tibinek sikerült kibuliznia még egy plusz szabadnapot, így csak a vasárnapot kellett otthon töltenem. Szombaton állatkertben voltunk, fagyiztunk, este pedig hármasban moziba mentünk - Georgey-t lepasszoltuk Susan anyukájának.
Annyira örültem, hogy végre velük lehettem. Tök sokat nevettünk meg minden. Még a fiúkról is majdnem megfeledkeztem. De csak majdnem...
Miután Georgey-val együtt hazaértünk, még felhívtam Anyáékat. Dávidot is próbáltam, de nem volt elérhető - nyilván a pasijával van. Milyen jó is lehet, ilyen egyszerűen. Nekem miért nem megy? Elvagyok átkozva? Bár, talán még így is sokan lennének a helyemben. Josh Cuthbert-tel járok. Atyaég.
És, elérkezett a pokoli vasárnap. Josh még mindig nem hívott. Talán, mégsem sikerült intézkednie. Azért, felhívhatott volna, hogy közölje a rossz hírt. Már csak az is különös volt, hogy egyáltalán nem keresett. Miért? Lehet, hogy paranoiás lettem. Kész. Egy hónapot töltök Londonban, de nem haza fogok menni, hanem elmegyógyintézetbe...Nem akarok hazamenni. Még nem. pedig, vészesen közeledett az időpont.
Épp késői ebédünket fogyasztottuk - majdnem háromkor -, amikor végre-valahára csörgött a mobilom. Majdnem leestem a székről. Tibiék elég furcsán néztek rám. Az utolsó, amit láttam nagybátyából, az a szemforgatás volt, mielőtt még kimentem volna az ebédlőből.
- Szia Emma! - szólt bele Josh boldogan.
- Nahát! Még tudod, ki vagyok? - viccelődtem.
- Ne haragudj, hogy nem kerestelek tegnap, de nagyon sok dolgom volt, és nem is tudtam kideríteni semmit, egészen ma reggelig.
- Csak hülyéskedtem, semmi baj! - mondtam gyorsan. - És, mi volt? - érdeklődtem izgatottan.
- Képzeld, beszéltem... vagyis nem én, hanem Jaymi. A lényeg, hogy megdumáltuk Mr. Riley-t. Ő tartja a partit, tudod. Nem fogod elhinni. Egyből belement.
- Pontosan mibe? Abba, hogy én is mehetek? - kérdeztem, ha lehet, még izgatottabban.
- Őőő... igazából Jaymi megkérdezte, hogy vihetünk-e magunkkal valakit. És erre Mr. Riley azt felelte, hogyha ez kell ahhoz, hogy ott legyünk, akkor belemegy.
- Azta, ez szuper! Bár, tényleg eléggé úgy hangzik, hogy ez a Mr. Riley nagyon ott akar titeket tudni.
- Hát, ja - mondta Josh. - De kit érdekel? Te is ott lehetsz! - örvendezett.
- Nahát, rám gondoltál? Milyen kedves? - ugrattam megint.
- Ki másra? Nekem te vagy a legfontosabb - mondta kedveskedve. Ha nem hagyja ezt abba hamarosan, beleőrülök. Miért ilyen kedves velem? És én miért nem tudok hasonló szépeket mondani? Megpróbálhatnám legalább.
- Te is fontos vagy nekem - böktem ki. Elég gyengének éreztem, de a haladás útjára léptem, úgy hiszem.
- Ezúttal, tényleg ki kéne öltöznöd - nevetett fel Josh, felidézve első randinkat.
- Ja, az nem ártana - nevettem vele.
- Azért ne vidd túlzásba, ne estélyire gondolj - mondta még.
- Oké, nem gond. Mikor is kezdődik? - kérdeztem.
- Este hétkor, és elméletileg éjfélig tart. De a tapasztalat azt mutatja, hogy egy-két órával mindig elhúzódik.
- Az még nem olyan vészes. Csak meg kell győznöm Tibit. Semmiség. Mondjuk, szívesebben birkóznék meg egy oroszlánnal, de sose félj, megoldom.
Hangosan felnevetett.
- Olyan édes vagy - mondta két nevetés között. - Olyan fél hét felé érted megyünk, jó?
- Tökély.
Megyünk? Csak nem a többiekre gondolt? De, ha mindenki hoz magával valakit, hogy férünk majd el egy kocsiban? Egyre kíváncsibb lettem.
- Holnap végre találkozunk - mondta boldogan.
- Alig várom - feleltem mosolyogva, majd letettem.
"Mit vegyek fel????" Ez volt az első gondolatom. Nyaralni jöttem, nem divatbemutatóra. Semmi valamirevaló göncöt nem hoztam magammal. Hogy szerezzek be valami alkalomhoz illő ruhát holnap estig? Kérjem meg Susan-t, hogy vigyen el vásárolni? Ajaj. Előbb Tibi. Szép kör lesz.
az elmúlt két hétben többször kuncsorogtam nála, mint mindenki másnál egész eddigi életemben. A jó oldala az, hogy talán már hozzászokott.
- Tibiiiiii? - osontam a háta mögé, kiskutyaszemeket meresztve.
- Rosszat sejtek - nyögött fel a a kanapén fekve. Ebéd után mindig sziesztázik. Mint egy öreg bácsi, komolyan mondom.
- Ugye tudod, mennyire imádlak? - kezdtem a hadműveletet.
- Emma, térj a lényegre. Kezdesz megijeszteni - dünnyögte. Susan a háttérben felkuncogott.
- Holnap este elmehetnék valahová....? - kérdeztem reménykedve.
- Azzal a fiúval? - nézett rám rosszallóan.
- Tibi, hiszen megígérted - emlékeztettem.
- A francba, tényleg - morgott. - De, hová, ha szabad tudnom?
- Csak, este lesz egy ilyen kis összeröffenés. Egy X Factor-os parti, ha úgy tetszik...
- Látod, Susan?! - horkant fel. - Mit mondtam? Először csak elmegyek velük ide... Utána egy kis randi, majd egy éjszakai BULI! Nem megmondtam előre?
- Jaj, Tibi - szállt be Susan is. - Emma már nagylány. Tud vigyázni magára...
- Ja, mint a múltkor... - morgott tovább.
- Kérlek - könyörögtem.
- Tibi, ne csináld már! Fiatal, had szórakozzon egy kicsit! - mosolygott Susan kedvesen. Kedvem lett volna megölelgetni.
- Csak egy feltétellel - emelte magasba mutatóujját Tibi.
- Hallgatlak - mondtam alázatosan, zsebemben érezve a győzelmet.
- Végig nálad lesz a mobilod bekapcsolva és minden órában felhívsz. Nem iszol alkoholt, és legkésőbb egyre itthon vagy.
- Ez három volt - mutattam rá. Újabb dühös szemforgatást kaptam válaszként.
- Megértettél? - mért végig.
- Igen és köszönöm! - mondta, majd megpusziltam az arcát.
- Ja, és vigyázz azzal a fiúval. Csak semmi meggondolatlanság - szólt még utánam. Fülig elvörösödtem.
Susan kikísért a szobából, ezzel megmentve a helyzetet.
- Nahát, Tibi nagy változásokon ment keresztül az elmúlt pár hétben - nevetett Susan. - Már nem is olyan makacs.
- Susan, lenne itt még valami... - tördeltem ujjaimat.
- Ruha kéne igaz? - vigyorodott el. Hogy csinálja ezt? Vagy ennyire átlátszó lennék? Bólintottam.
Hihetetlen. A nap hátralévő részét ruhakutatással töltöttük. Bejártuk az összes butikot, nem hiába. Egy gyönyörű szép, bordó csipkeruhával lettem gazdagabb. Egyszerűen mesés volt. Egyszerű darab volt, amit a hátán lévő kivágás dobott fel. A színén mosolyognom kellett. Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni George... vagy Josh, úgy értem. Ő a barátom.
A hétfő még vontatottabban telt, min arra számítottam. Csak akkor gyorsult fel, amikor elkezdtem készülődni. Direkt úgy csináltam, hogy legyen három órám indulás előtt, de körülbelül három percnek tűnt az egész.
Felvettem a gyönyörű új ruhámat, hozzá sima fekete magassarkút húztam, amit Susan adott kölcsön - szerencsére egy a cipőméretünk. Az egy dolog, hogy billegtem benne, de cserébe irtó dögös volt. Kiegészítőként csak egy gyűrűt vettem fel - a bordó köveset. Muszáj volt, úgy éreztem nem hiányozhat. Hajamat Susan behullámosította, majd laza kontyot készített belőle, az arcomat kunkori tincsek keretezték. Összességében, elégedett voltam magammal. Épp parfümöt fújtam magamra, amikor megcsörrent a telefonom.
- Igen? - szóltam bele, miközben próbáltam leevickélni magassarkúmban az emeletről.
- Szia cicaaa - mondta valaki, csókok hangját imitálva.
- Jaymi, add vissza a telefonom - hallottam Josh hangját a túloldalról.
- Nem adom - mondta. - A csajommal beszélek, nem látod? - viccelődött. Pár másodperc zűrzavar után a lihegő Josh jött a telefonhoz.
- Bocsi Em, de Jaymi nagyon jó kedvében van. Pedig még nem is ivott. Nehéz volt visszaszereznem a telefont. Gyere ki, egy perc és ott vagyunk érted.
- Rendben - nevettem. Elbúcsúztam Susan-éktól - álltam Tibi szigorú pillantását - , majd dzsekimet és táskámat magamhoz kapva kiléptem az ajtón.
Nem kellett sokat várnom. Ahogy kiértem az utcára, egy limuzin kanyarodott be a sarkon. Elállt a lélegzetem. Nem hiszem el. Mit tartogat még számomra ez az este?
Egy biztos. Semmi hétköznapit...
- Jaj, itt vagyok, bocsi. Csak, bénázok, mint mindig... - kaptam fel az ágyamról a telefont. Nagyot sóhajtottam. Nem akartam hinni a fülemnek. Ella szakított George-dzsal? Ez meg hogy történhetett? De, hiszen annyira oda volt érte. Pont a minap mondta George, hogy Ella nagyon lelkes. Sőt, délelőtt is találkozni akart vele... Csak nem ezért? Elképzelni sem tudtam, mi lehetett az oka. Gyanakodni kezdtem. Bár, biztos csak kombinálok összevissza, mint általában.
- És... hogy van? - kérdeztem.
- George? Mondom, elég rossz kedve volt egész nap... Már értem, miért. Egyszerűen fel nem foghatom. Olyan szép pár voltak. Ugye, mi nem végezzük így? - kérdezte bizakodva.
Mégis mit mondjak? Hogy mindjárt hozzád megyek feleségül? Miért vagyok ilyen undok? Szeret engem, és én is őt. Csak, erre a kérdésre nem voltam felkészülve...
- Hát, csak nem... - ennyit sikerült kiböknöm. Nevetséges vagyok. Mindenesetre, mintha megnyugodott volna. Kezdetnek ez elég is.
- Mikor láthatlak? - sóhajtozott.
- Kettőnk közül melyikünk a szörnyen elfoglalt? - csipkelődtem.
- Tudooom, de a munka. Bárcsak megoldhatnánk valahogy. Úgy néz ki, mégsem érek rá hétfőn. Pedig azóta várom azt a napot, amióta elbúcsúztunk délelőtt.
- Miért? Mi lesz hétfőn? - kérdeztem kicsit csalódottan. Én is akartam látni őt. Csak, hogy tudjam, valódi és nem csak álmodom, tényleg a barátom.
- Egy ostoba fogadás vagy mi. Ilyen kiöltözős puccos parti. Már most utálom - dünnyögött.
- Micsoda? Kiöltözős puccos partiba vagy hivatalos, és itt zsörtölődsz nekem? - hüledeztem.
- Igen, mert szívesebben lennék vel... - egy pillanatig azt hittem, megszakadt a vonal, de csak Josh fojtotta magába a szót.
- Mi az? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Hmm - hümmögte. - Azon gondolkozom, hogy esetleg... Talán... Megfűzhetném a szervezőket, hogy had hozzunk vendégeket.
- Ééés? - nem értettem, miről gagyogott.
- Akkor eljöhetnél velem - bökte ki. Mint tudjuk, én személy szerint nem vagyok oda a "puccos" akármikért, de nagyon imádok új dolgokat kipróbálni, és még soha nem volt kiöltözős fogadáson. Izgatottság fogott el.
- Hűha, az szuper lenne. És még együtt is lehetnénk - ujjongtam. Tényleg örültem a dolognak.
- Már csak meg kell győznöm a górét. De, szerintem menni fog.
- Amúgy - szólaltam meg -, mielőtt még belemennék bármibe is, mi is ez a fogadás pontosan?
- Igazából, az X Factor egyik nagykutyájának egy minden évben megrendezett magánpartija. Mindig meghív egy csomó korábbi versenyzőt. Persze, nem az összeset. Az kicsit sok lenne. Ebben az évben, viszont minket is kiválasztott.
- Ó - nyögtem. - Szóval ez egy Union J program.
Nem értem, miért lepődtem meg. Ha Josh megy valahova, azt csak a többiekkel teszi. Mindegy, valahogy csak kibírom George-dzsal. Remélem nem csinál majd jelenetet. Vagy, nem kerül majd látványosan. Azt végképp nem szeretném, hogy a fiúk észrevegyék, hogy valami nem stimmel köztünk. Ha legalább én tudnám, mi az a valami...
- Persze, mind együtt lehetünk. Szuper! - mondta. - Bááár, kettesben jobb lenne. Majd csak megoldjuk valahogy.
- Ne beszélj máris úgy, mintha elintézted volna, hogy menjek. Gondolod, hogy sikerülni fog? - kérdeztem, nem tudom, hogy miben reménykedve. Menni akarok vagy mégsem jó ötlet? Magam sem tudom.
- Azt suttogják, hogy a Union J volt az első név, ami felkerült a vendéglistára. Úgy tűnik, valami fontos szerepünk lesz. Jaymi szerint maga a "nagyember" akar tőlünk valamit. Ez lehet jó is, meg... kevésbé jó is. Én azért tartok tőle egy kicsit.
- Ne félj semmitől - biztattam. - Naná, hogy mindenki titeket akar! Ti vagytok most az egyik legnagyobb szám a világon.
- Jól esik, hogy ezt mondod.
Szinte láttam, ahogy féloldalasan elmosolyodik. Melegség járt át.
- Ez csak természetes, hiszen ez a véleményem.
- Most mennem kell Em, de amint kiderítettem valamit, szólok.
- Oké - mondtam. - De ha lehet, az éjszaka folyamán ne hívogass, mert a normális emberek aludni is szoktak - ugrattam.
- Huh - nyögött fel. - Nekem mondod? Szerintem hajnalig itt leszünk még ezen a próbán vagy mi, nekem meg már most ragad le a szemem. Csak az tart ébren, ha rád gondolok.
Azt hittem, elájulok. Hogy mondhat valaki ilyet? Mi ez, egy romantikus film, vagy mi??? Olyan édes.
- Jó éjt, Josh! - köszöntem el tőle. - Sok szerencsét. Látni akarlak, minél hamarabb!
- Én is téged. Jó éjt, drágám - mondta, majd letette a telefont.
Drágámnak szólított. Csípjen meg valaki.
Természetesen, ezután a telefonbeszélgetés után nem akaródzott elaludnom. Egyik oldalamról dobtam át magam a másikra. Forgolódtam vagy két órán át. Elértem azt a szintet, amikor már olyan fáradt voltam, hogy végképp nem tudtam elaludni. Filmet kezdtem el nézni a laptopomon, egy olyat, amit már vagy ezerszer láttam. Valamikor a felénél aludhattam el végül.
Különös álmom volt. Soha nem szoktam aktuális dolgokról álmodni. Mindig csak múltbéli eseményekről, vagy hihetetlen nagy hülyeségekről, mint az iskolaépület tetején gördeszkázni, esetleg telefonnal a farmerzsebemben fürdeni. Csak a megszokott dolgok. De most más volt. Egy nagyon hosszú folyosón voltam, próbáltam futni, de nem ment. Mintha odaragasztottak volna a földhöz, és csak nagy erőfeszítések árán tudtam megemelni a lábaimat. Azt ugyan nem tudtam, miért siettem úgy, de mindenképpen el kellett mennem. Messzire. Aztán megláttam, ahogy Josh egy másik lánnyal kézen fogva sétál előttem, nyugodt tempóban, és én mégsem tudom utolérni őket. Szörnyen szúrni kezdett a szívem, de minden erőmet beleadva próbáltam meg gyorsítani. Elsőre nem sikerült, de néhány nekifutás után, nagy meglepődésemre, közelíteni kezdtem feléjük. Nem tudom, mit éreztem pontosan. Dühöt? Csalódottságot? Vagy csak szomorú voltam? Josh egy másik lánnyal. Amikor utolértem, váratlanul nyugodtság uralkodott el rajtam. Josh egy másik lánnyal. Josh válla felé, nyúltam, hogy megragadva azt, magam felé fordíthassam. Ahogy megfordult, úgy éreztem meghalok. Nem Josh volt. Azt hittem, eddig úgy láttam. Sőt, biztos voltam benne, de mégsem.
George állt előttem, közömbös arckifejezéssel, a másik lány derekát ölelve. Akkor kezdtem el sírni.
És valóban könnyáztatta arccal riadtam fel álmomból. Zihálva a telefonomért nyúltam. Reggel nyolc óra volt. Megkönnyebbülve, hogy csak álmodtam, visszadőltem az ágyba. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugodjak. Mégis, mitől volt olyan szörnyű azaz álom? Hiszen, nem történt semmi. Azt még megértettem volna, hogyha Josh-t kapom rajta valaki mással, de nem is ő volt, hanem George. Össze voltam zavarodva. Vagy, mégsem...
Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal a hétvégén, Union J nélkül. Pedig, annyi mindent elterveztem, hogy mit fogok csinálni, ha eljutok Londonba, erre tessék. Itt vagyok, és nem tudok másra gondolni, csak a srácokra.
Éreztem, hogy nem vagyok használható állapotban, ezért csak később mentem le az emeletről nagybátyámékhoz.
Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem találja ki, hogy szervezzünk programot a hétvégére. Valószínűleg felőrlődtem volna a négy fal között. De, szerencsére Tibinek sikerült kibuliznia még egy plusz szabadnapot, így csak a vasárnapot kellett otthon töltenem. Szombaton állatkertben voltunk, fagyiztunk, este pedig hármasban moziba mentünk - Georgey-t lepasszoltuk Susan anyukájának.
Annyira örültem, hogy végre velük lehettem. Tök sokat nevettünk meg minden. Még a fiúkról is majdnem megfeledkeztem. De csak majdnem...
Miután Georgey-val együtt hazaértünk, még felhívtam Anyáékat. Dávidot is próbáltam, de nem volt elérhető - nyilván a pasijával van. Milyen jó is lehet, ilyen egyszerűen. Nekem miért nem megy? Elvagyok átkozva? Bár, talán még így is sokan lennének a helyemben. Josh Cuthbert-tel járok. Atyaég.
És, elérkezett a pokoli vasárnap. Josh még mindig nem hívott. Talán, mégsem sikerült intézkednie. Azért, felhívhatott volna, hogy közölje a rossz hírt. Már csak az is különös volt, hogy egyáltalán nem keresett. Miért? Lehet, hogy paranoiás lettem. Kész. Egy hónapot töltök Londonban, de nem haza fogok menni, hanem elmegyógyintézetbe...Nem akarok hazamenni. Még nem. pedig, vészesen közeledett az időpont.
Épp késői ebédünket fogyasztottuk - majdnem háromkor -, amikor végre-valahára csörgött a mobilom. Majdnem leestem a székről. Tibiék elég furcsán néztek rám. Az utolsó, amit láttam nagybátyából, az a szemforgatás volt, mielőtt még kimentem volna az ebédlőből.
- Szia Emma! - szólt bele Josh boldogan.
- Nahát! Még tudod, ki vagyok? - viccelődtem.
- Ne haragudj, hogy nem kerestelek tegnap, de nagyon sok dolgom volt, és nem is tudtam kideríteni semmit, egészen ma reggelig.
- Csak hülyéskedtem, semmi baj! - mondtam gyorsan. - És, mi volt? - érdeklődtem izgatottan.
- Képzeld, beszéltem... vagyis nem én, hanem Jaymi. A lényeg, hogy megdumáltuk Mr. Riley-t. Ő tartja a partit, tudod. Nem fogod elhinni. Egyből belement.
- Pontosan mibe? Abba, hogy én is mehetek? - kérdeztem, ha lehet, még izgatottabban.
- Őőő... igazából Jaymi megkérdezte, hogy vihetünk-e magunkkal valakit. És erre Mr. Riley azt felelte, hogyha ez kell ahhoz, hogy ott legyünk, akkor belemegy.
- Azta, ez szuper! Bár, tényleg eléggé úgy hangzik, hogy ez a Mr. Riley nagyon ott akar titeket tudni.
- Hát, ja - mondta Josh. - De kit érdekel? Te is ott lehetsz! - örvendezett.
- Nahát, rám gondoltál? Milyen kedves? - ugrattam megint.
- Ki másra? Nekem te vagy a legfontosabb - mondta kedveskedve. Ha nem hagyja ezt abba hamarosan, beleőrülök. Miért ilyen kedves velem? És én miért nem tudok hasonló szépeket mondani? Megpróbálhatnám legalább.
- Te is fontos vagy nekem - böktem ki. Elég gyengének éreztem, de a haladás útjára léptem, úgy hiszem.
- Ezúttal, tényleg ki kéne öltöznöd - nevetett fel Josh, felidézve első randinkat.
- Ja, az nem ártana - nevettem vele.
- Azért ne vidd túlzásba, ne estélyire gondolj - mondta még.
- Oké, nem gond. Mikor is kezdődik? - kérdeztem.
- Este hétkor, és elméletileg éjfélig tart. De a tapasztalat azt mutatja, hogy egy-két órával mindig elhúzódik.
- Az még nem olyan vészes. Csak meg kell győznöm Tibit. Semmiség. Mondjuk, szívesebben birkóznék meg egy oroszlánnal, de sose félj, megoldom.
Hangosan felnevetett.
- Olyan édes vagy - mondta két nevetés között. - Olyan fél hét felé érted megyünk, jó?
- Tökély.
Megyünk? Csak nem a többiekre gondolt? De, ha mindenki hoz magával valakit, hogy férünk majd el egy kocsiban? Egyre kíváncsibb lettem.
- Holnap végre találkozunk - mondta boldogan.
- Alig várom - feleltem mosolyogva, majd letettem.
"Mit vegyek fel????" Ez volt az első gondolatom. Nyaralni jöttem, nem divatbemutatóra. Semmi valamirevaló göncöt nem hoztam magammal. Hogy szerezzek be valami alkalomhoz illő ruhát holnap estig? Kérjem meg Susan-t, hogy vigyen el vásárolni? Ajaj. Előbb Tibi. Szép kör lesz.
az elmúlt két hétben többször kuncsorogtam nála, mint mindenki másnál egész eddigi életemben. A jó oldala az, hogy talán már hozzászokott.
- Tibiiiiii? - osontam a háta mögé, kiskutyaszemeket meresztve.
- Rosszat sejtek - nyögött fel a a kanapén fekve. Ebéd után mindig sziesztázik. Mint egy öreg bácsi, komolyan mondom.
- Ugye tudod, mennyire imádlak? - kezdtem a hadműveletet.
- Emma, térj a lényegre. Kezdesz megijeszteni - dünnyögte. Susan a háttérben felkuncogott.
- Holnap este elmehetnék valahová....? - kérdeztem reménykedve.
- Azzal a fiúval? - nézett rám rosszallóan.
- Tibi, hiszen megígérted - emlékeztettem.
- A francba, tényleg - morgott. - De, hová, ha szabad tudnom?
- Csak, este lesz egy ilyen kis összeröffenés. Egy X Factor-os parti, ha úgy tetszik...
- Látod, Susan?! - horkant fel. - Mit mondtam? Először csak elmegyek velük ide... Utána egy kis randi, majd egy éjszakai BULI! Nem megmondtam előre?
- Jaj, Tibi - szállt be Susan is. - Emma már nagylány. Tud vigyázni magára...
- Ja, mint a múltkor... - morgott tovább.
- Kérlek - könyörögtem.
- Tibi, ne csináld már! Fiatal, had szórakozzon egy kicsit! - mosolygott Susan kedvesen. Kedvem lett volna megölelgetni.
- Csak egy feltétellel - emelte magasba mutatóujját Tibi.
- Hallgatlak - mondtam alázatosan, zsebemben érezve a győzelmet.
- Végig nálad lesz a mobilod bekapcsolva és minden órában felhívsz. Nem iszol alkoholt, és legkésőbb egyre itthon vagy.
- Ez három volt - mutattam rá. Újabb dühös szemforgatást kaptam válaszként.
- Megértettél? - mért végig.
- Igen és köszönöm! - mondta, majd megpusziltam az arcát.
- Ja, és vigyázz azzal a fiúval. Csak semmi meggondolatlanság - szólt még utánam. Fülig elvörösödtem.
Susan kikísért a szobából, ezzel megmentve a helyzetet.
- Nahát, Tibi nagy változásokon ment keresztül az elmúlt pár hétben - nevetett Susan. - Már nem is olyan makacs.
- Susan, lenne itt még valami... - tördeltem ujjaimat.
- Ruha kéne igaz? - vigyorodott el. Hogy csinálja ezt? Vagy ennyire átlátszó lennék? Bólintottam.
Hihetetlen. A nap hátralévő részét ruhakutatással töltöttük. Bejártuk az összes butikot, nem hiába. Egy gyönyörű szép, bordó csipkeruhával lettem gazdagabb. Egyszerűen mesés volt. Egyszerű darab volt, amit a hátán lévő kivágás dobott fel. A színén mosolyognom kellett. Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni George... vagy Josh, úgy értem. Ő a barátom.
A hétfő még vontatottabban telt, min arra számítottam. Csak akkor gyorsult fel, amikor elkezdtem készülődni. Direkt úgy csináltam, hogy legyen három órám indulás előtt, de körülbelül három percnek tűnt az egész.
Felvettem a gyönyörű új ruhámat, hozzá sima fekete magassarkút húztam, amit Susan adott kölcsön - szerencsére egy a cipőméretünk. Az egy dolog, hogy billegtem benne, de cserébe irtó dögös volt. Kiegészítőként csak egy gyűrűt vettem fel - a bordó köveset. Muszáj volt, úgy éreztem nem hiányozhat. Hajamat Susan behullámosította, majd laza kontyot készített belőle, az arcomat kunkori tincsek keretezték. Összességében, elégedett voltam magammal. Épp parfümöt fújtam magamra, amikor megcsörrent a telefonom.
- Igen? - szóltam bele, miközben próbáltam leevickélni magassarkúmban az emeletről.
- Szia cicaaa - mondta valaki, csókok hangját imitálva.
- Jaymi, add vissza a telefonom - hallottam Josh hangját a túloldalról.
- Nem adom - mondta. - A csajommal beszélek, nem látod? - viccelődött. Pár másodperc zűrzavar után a lihegő Josh jött a telefonhoz.
- Bocsi Em, de Jaymi nagyon jó kedvében van. Pedig még nem is ivott. Nehéz volt visszaszereznem a telefont. Gyere ki, egy perc és ott vagyunk érted.
- Rendben - nevettem. Elbúcsúztam Susan-éktól - álltam Tibi szigorú pillantását - , majd dzsekimet és táskámat magamhoz kapva kiléptem az ajtón.
Nem kellett sokat várnom. Ahogy kiértem az utcára, egy limuzin kanyarodott be a sarkon. Elállt a lélegzetem. Nem hiszem el. Mit tartogat még számomra ez az este?
Egy biztos. Semmi hétköznapit...
Véleménykutatás
Elérkezett a pillanat, hogy megírjam a 20. fejezetet. Nos, ez is egy kerek szám, és legutóbb - a 10-nél -, azt találtam ki, hogy dupla részként írom meg. A kérdés a következő. Most is tegyek így? Csak, mert már elkezdtem. Most épp ott tartok, hogy mindjárt készen vagyok és feltöltöm, de ha szeretnétek, van rá igény, akkor ma még nem rakom fel és hozzáírom a folytatást. Ez annyit jelent, hogy - szerintem -, legkésőbb holnap délután/estefelé felrakom. Ha most abbahagyom és úgy töltöm fel, ahogy van, lehet, hogy holnap nem írom meg a folytatást - tudjátok, két-három naponta rakok csak fel újat. Szóval,a kérdés egyértelmű. Ma legyen egy sima rész, és mondjuk hétfőn-kedden folytatás, vagy kibírjátok holnapig, de akkor dupla rész? De, tudjátok mi az ilyen különleges rész ára: Sok-sok-sok komment tőletek, nekem. Nekem ez nagyon fontos. Imádom a visszajelzéseket tőletek, szóval ne spóroljatok velük.
Kérem a válaszokat! :)
Imádok mindenkit, puszi:
a jcat. xxx
U.I.: annnnnnyira kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni az új rész(ek)hez!! szerintem izgi lesz, ha szabad ilyet mondanom...;)
Kérem a válaszokat! :)
Imádok mindenkit, puszi:
a jcat. xxx
U.I.: annnnnnyira kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni az új rész(ek)hez!! szerintem izgi lesz, ha szabad ilyet mondanom...;)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)