Közeleg...

Hello Olvasók!
Mindenek előtt, szeretnék nagyon boldog Húsvéti Ünnepeket kívánni Nektek, így utólag! Elég zsúfolt volt az elmúlt pár napom - család, csoki, utazás - , ezért nem volt időm a blogra. Most viszont, mielőtt még elkezdődne a suli, megírnám a következő fejezetet. A 30. El sem hiszem, hogy itt tartunk. Hosszú utat tettünk meg eddig, azt hiszem. Viszont, van ennek egy szomorú része is. Sajnos, hamarosan bekövetkezik a vég. Vagyis, a történet befejezése. Pontosan nem tudom, hány rész lesz még, de én már nem tervezek túl hosszú időre. Nos, mindenki eldöntheti, hogy ez valóban szomorú-e, vagy inkább csak törvényszerű. Én sajnálom, hogy közeleg a vég, mert imádom írni, és nagyon örülök, hogy sokan olvassátok! Persze, ne temessük el máris szegény Emmáékat, vár még rájuk néhány "kör". Ezzel a 30. fejezettel szeretném ezt bizonyítani. Hosszabbra tervezem, mint egy átlagos rész, és remélem, tetszeni fog majd. Mindenesetre, a kommenteket továbbra is értékelem, úgyhogy ne tartogassátok őket magatoknak ;)
A részt még remélhetőleg ma hozom.
a jcat xxxxx

29. Magyarázatok

Josh ajkai erőszakosan tapadtak az enyémekhez. Amint feleszmélten, durván ellöktem magamtól.
- MIT KERESEL ITT?? - harsogtam. Hangom belengte az egész teret.
- Érted jöttem - próbált újra magához ölelni, de nem hagytam magam. - Nem hagyhatom, hogy elmenj!
- Még szép, hogy hagyhatod! - förmedtem rá. - Még mindig nem állok szóba veled, ha nem tudnád! - fontam össze karjaimat.
- Most is azt csinálod - mosolyodott el, cseppet sem kétségbeesve. Inkább úgy nézett ki, mint aki nagyon biztos a dolgában. Ez felbosszantott. Utáltam, amikor valaki lovagolt a szavaimon.
- Ne legyél már gyerekes! - morogtam.
- Nem tudom, ki az, aki duzzogva, összefont karokkal, majdhogynem rám nyújtja a nyelvét - mondta. Remekül szórakozott. George, eközben némán ácsorgott Josh háta mögött, cipőjét tanulmányozva.
- Teee! - mondtam a haragtól eltorzult hangon. Odaléptem George-hoz, és erővel megragadtam pólója nyakát.
- Megígérted! - sziszegtem. - Azt hittem bízhatok benned!
George nem mondott semmit, csendesen tűrte a terrort. Josh lépett közbe.
- Hé, Popey! - mondta, miközben lefejette öklömet George felsőjéről. - Nem tudtam, hogy ilyen kis agresszív vagy. Emma, hallod? Hagyd már, hé!
Vergődtem a karjai között. Nem tudom, mi ütött belém. Még soha nem bosszantottam így fel magam. Talán az lehetett az oka, hogy elárulva éreztem magam. Ami igaz is volt! Az utolsó ember, akiben még bíztam, semmibe vette a kérésemet. Hátba döfött. Csak egy dolgot kértem. Ne mondja el Josh-nak. Erre mit csinál? Rohan Josh-hoz, hogy elmondja neki, elakarok menni. Szép, mondhatom. Pár pillanat múlva lenyugodtam, visszanyertem önmagamat, és újra Josh szemébe néztem.
- Nem tudod megakadályozni, hogy elmenjek! - makacskodtam továbbra is.
- Dehogynem! - mosolygott. - Csak az alkalmat kerestem, hogy beszélhessek veled! Nem voltál hajlandó válaszolni az üzeneteimre, a hívásaimra, a házadból nem jöttél elő. Még szerencse, hogy George-nak megjött az esze, újra szóba állt velem, és elmondta, mire készülsz.
Kicsit meglepődtem, de nem bírtam levetkőzni szúrós modoromat.
- Micsoda mázli - gúnyolódtam, szigorúan George-ra meredve.
- Emma, csak kérlek, hallgass meg - nézett rám Josh, könyörögve. Nem félt bevetni csodaszép kék szemeit.
- NEM! - nyüszítettem. - Mennem kell! Elmegy a gépem! - hadonásztam repülőjegyemmel. Josh egy mozdulattal kitépte a kezemből, és három darabra szakította szét. Tátott szájjal meredtem a földre hulló maradványokra. Elképedve, és elnémulva pislogtam Josh-ra.
- Majd kapsz másikat, ha eljön az ideje - dörzsölgette össze kezét, mint aki jól végezte dolgát.
- MEGŐRÜLTÉL?? - kiáltoztam.
- Kisasszony?! - hallottam egy türelmetlen őr hangját. Jegy nélkül már értelme sincs bemennem - zsörtölődtem magamban.
- Meghallgatnál végre? - kérdezte Josh, kizökkentve gondolatmenetemből.
- Van más választásom? - adtam meg magam. Ugyanakkor, elhatároztam, hogy nem dőlök be semmi ócska trükknek. Ezúttal nem.
- Remek - mosolygott. - A múltkor, a bulin, nem az történt, aminek hitted.
- Ja, persze - forgattam a szememet. George továbbra is csak állt, tőlem tisztes távolságban, és nem szólt semmit. Mire várt?
- Azt ígérted, meghallgatsz - juttatta eszembe Josh. Bólintottam, tudtára adva, hogy befogom.
- Szóval, amikor Mr. Riley elhívott magával, még nem sejtettem semmit. Gyanútlanul kezdtem el beszélgetni vele. A banda ügyeiről faggatott, és igen csak jó ajánlatokat tett. Először nem értettem, miért tenne nekem, nekünk, ilyen hatalmas szívességet. Azt mondta, tízszer, sőt, akár százszor sikeresebbé tehet minket, mint amilyenek most vagyunk, vagy valaha is leszünk. Persze, hogy felcsillant a szemem. Kivel lett volna másképp? Körbe sétáltuk a hatalmas házát, közben üzletről folyt a szó. Nagyon udvarias volt, meg mézes-mázas. Már akkor gyanakodnom kellett volna. Ah, most már nem tudok mit tenni! Végül, hosszas szájtépés után rátért a lényegre. Azt mondta, van egy kikötése. Kiderült, hogy a feltétele nem más, minthogy randizzak a lányával. Mondanom sem kell, köpni-nyelni nem tudtam. Amint szóhoz jutottam, mondtam neki, hogy ez lehetetlen, mert van barátnőm, és egyébként is, ez nem így működik. Csak akkor randizok valakivel, hogyha tetszik az illető. Mondtam neki, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem tetszene a lánya, csak mások az elveim. Nem nagyon értette, miről beszélek. Olyanokat mondott, hogy neked nem is kell tudni a dologról, és hogy csak adjak egy esélyt a lányának, aki egy "tünemény". Képzeltem, milyen csodás személyisége lehet, ha az Apjával akart felszedni. Gyorsan tudtára adtam, egyenesen és érthetően, hogy ilyen feltételek mellett nem fogadhatom el az ajánlatát. Utoljára azzal jött, hogy mit szólna a banda? A banda érdekében meg kell tennem! - mondta. Én viszont biztos voltam benne, hogy a srácok egyetértenének velem. Így hát, elnézést kértem, majd faképnél hagytam. Elindultam, hogy megkeresselek téged, és eltűnjünk végre. Egy perccel sem akartam tovább a helyszínen tartózkodni, elhiheted. A gond csak az volt, hogy sehol sem találtalak. A többiek sem láttak téged. Hiába kerestelek, mintha a föld nyelt volna el. Akkor találkoztam egy szőke lánnyal - gondolom rájöttél, hogy Cece volt az. Azt mondta, látott téged, és megmutatja az utat. Akkor még nem tudtam, hogy ő az. Követtem egy hosszú folyosón át, egészen egy viszonylag elhagyatott teremig. Elrángatott egészen az egyik magányos sarokig. Értetlenkedtem, hogy én bizony nem látlak sehol. És akkor váratlanul letámadott. Mármint Cece. Fel sem fogtam, mi történt, amikor már úgy rám cuppant, mint egy pióca. Hidd el, Emma! Nem tehettem róla. Abban a percben léptél be, és láttad meg pont azt a pillanatot, amikor Cece megcsókolt. Esküszöm, a következő másodpercben már el is löktem magamtól, hogy utánad fussak. Hát, így történt. Annyira sajnálom, hogy félreértetted. Esküszöm, semmi nincs köztem és Cece között. És soha nem is volt. Iszonyú csaj. És egyébként is, te túl magasra raktad a mércét - fejezte be Josh monológját ezzel a bókkal.
Nem tudtam, mit gondoljak. Igazából, hajlottam arra, hogy higgyek neki. Mi oka lenne hazudni nekem? Tényleg úgy néz ki, mintha sokat számítanék neki. Viszont ha igazat mond... Minden eddigi elképzelésemet és elhatározásomat romba döntötte. Akkor eszembe jutott még valami.
- Ez mind szép és jó, és még ha el is hiszem ott van az az apró kis tényező... Tudom, hogy találkozgatsz Julie-val! - fakadtam ki.
Josh értetlenül nézett rá, majd tekintete gyanakodva George-ra vándorolt.
- Honnan veszed ezt? - kérdezte Josh.
- Nem az a lényeg! Így van, vagy nem így van? - erősködtem.
- Igen, így. Miután elviharzottál a buliról, nem tudtam mit tegyek. Nem válaszoltál semmire. Nem adtál életjelet. Tudtam, hogy megutáltál, mert a szituáció még a napnál is világosabb volt, még akkor is, ha valójában csak félreértés volt az egész. Úgy döntöttem, hogy beszélek Julie-val, ő biztos tud rólad valamit. Ez már akkor volt, amikor George kerülni kezdett engem - itt sokatmondó pillantást vetett még mindig  szótlanul álldogáló barátjára. - Szóval, felkerestem Julie-t. Először kiakart dobni, és esze ágában sem volt kommunikálni velem. Azt mondta, hogy szörnyen bántam veled, és megérdemelném, hogy elmenjen a hangom. Ezt mondta! - ennél a résznél kicsit elmosolyodott, mint az öregek, amikor nosztalgiáznak. - Végül, miután nem adtam fel, szerintem megsajnált. Elmondtam neki, hogy mi történt, és belátta, hogy nővérétől ez simán kitelik. Ezért megígérte, hogy segít nekem. Utána találkoztunk párszor, és rólad beszéltünk. Tervet dolgoztunk ki, hogy hogyan szerezzelek vissza. Ne nézz így, Emma. Julie volt az egyetlen barátom a bajban. Te nem beszéltél velem, George szintúgy - számomra érthetetlen módon. Jaymi és JJ nem ítéltek el, de érthetően kiakartak maradni a dologból, mert téged sem akartak megbántani, vagy nem tudom.
És már amikor Julie-val majdnem teljesen feladtuk, ma hajnalban felhívott George. Azt mondta, hogy vészhelyzet van, és most itt vagyok.
- Hát...hát - nem tudtam, mit mondjak.
-Jaj, Emma! Annyira örülök, hogy végre elmondhattam az igazságot. Reménykedtem benne, hogy ha más szájából nem is hiszed el, az enyémből el fogod!
- Hogy érted ezt? - kérdeztem összezavarodva. - Még soha nem mondta el nekem ezt senki.
- Mi? De,hát... George - fordult az idegesnek tűnő fiú felé. - Miért nem mondtad el Emmának? Hiszen csak veled állt szóba. Miért nem mondtad el neki, amikor tudtad az igazat? - Josh arcáról lefagyott a megkönnyebbült mosoly.
- MICSODA? - keltem ki megint magamból. Úgy éreztem, ismét George-nak fogok ugrani, szó szerint. De, aztán nem így lett. - Te végig tudtad? Hazudtál nekem, George! Végig!
Teljesen összetörtem. A sírás környékezett. Hajamat téptem volna, legszívesebben.
- Megmagyarázom! - emelte magasba kezeit George, védekezésképpen.
- El is várom! - harsogtam dühösen. Josh megsemmisülve hallgatott. Nem akarta elhinni a jelenetet.
George mégsem kezdett magyarázkodásba, úgyhogy kénytelen voltam én megtörni a csendet.
- Azt hittem, hogy bízhatok benned! Végig Josh-ra haragudtam, amikor pedig rád kellett volna! Kinek az oldalán állsz? Miért kellett Julie-t is gyanúba keverni? VÉGEZTEM!
Azzal megragadtam Josh kezét és elindultam kifelé az épületből, faképnél hagyva a dermedt George-ot. Nem akartam hátranézni, hogy követ e minket. Nem érdekelt. Az egész világ fordult velem. Az egyik részem utálta George-ot, amiért hazudott nekem és eljátszotta a bizalmamat. A másik részem viszont foggal-körömmel küzdött azért, hogy mégis valami kifogást találjak, ami megmagyarázza George cselekedeteit. Hiába pörgött az agyam, nem láttam ésszerű magyarázatot. Semmit. Josh-sal kiértünk a terminálból. Elindult, hogy taxi-t kerítsen, így magamra maradtam pár pillanatig. George lépett mellém lihegve. Elfordultam, hogy ne is lássam.
- Emma, kérlek! - mondta könyörgő hangon.
- Nincs mondanivalóm számodra! - tudattam vele, közönyt erőltetve hangomra. Nem sikerült.
- Nem haragudhatsz rám. Kérlek. Csak azért nem szóltam, mert...
- George, nem érdekel - szóltam közbe. Josh épp beszállt egy taxiba. Pár pillanat és itt lesz, hogy elvigyen innen.- Menj el.
Nem tágított.
- És a csók? Az nem jelentett semmit? - kérdezte utolsó reménységébe kapaszkodva.
- Mi... az... - váratlanul értek szavai. - Az csak egy tévedés volt. Kétségbe voltam esve. És különben is, az egy másik fiú volt. Egy kedves srác, akiben a végletekig megbíztam. Aki itt áll mellettem az csak egy hazug!
Lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd mikor a taxi mellénk gurult, én pedig beszállni készültem, megragadta a karomat.
- Ne menj el! Úgy sajnálom! Még mindig megbízhatsz bennem!
- Azt kötve hinném - mondta hidegen, és behuppantam a hátsó ülésre. Nem mertem George-ra nézni.
Ahogy elhelyezkedtem Josh mellett, zokogni kezdtem.
- Csss, Emma - nyugtatgatott Josh. - Semmi gond, már minden rendben. van. George-dzsal pedig ne törődj! Elment az esze. Nincs rá szükségünk. Hallod?
Bólintottam, majd Josh ölébe helyeztem fejemet, aki simogatni kezdte hajamat.
Nekem igenis szükségem volt George-ra.

Tisztázzuk...!

Szóval. Még mielőtt bármit is folytatnék, szeretnék mondani valamit. Visszajelzést kaptam arról, hogy túl sokáig kínozlak titeket, hogy unalmas a sztori, "húzott-vontatott", nem tetszik a dolgok kimenetele (hozzáteszem, kimenetelről még szót sem ejtettem). Én ezt megértem, persze. Ez egy vélemény, kritika, amit szívesen veszek, eszem ágában sincs haragudni érte, nehogy félreértsetek. Ugyanakkor, ahogy az legelőször leszögeztem, amikor írni kezdtem a blogot, hogy ezt főképp saját szórakoztatásomra csinálom, az még mindig érvényes. Csakhogy, közben jöttetek Ti, kedves olvasók, akik elkezdték követni a történetemet. Sok kedves kommenttel árasztottatok el, aminek nagyon-nagyon örültem/örülök! Elkezdtem nem csak magam miatt, hanem Miattatok is írni, a pozitív visszajelzés pedig csak vitt előre. Nos, elhiszem, hogy néhányan belefáradtatok a történetbe, többé nem találjátok izgalmasnak, és ennek hangot is adtok - természetesen nem bántó szándékkal! Viszont, Ti sem rajongtok a befejezetlen sztorikért, tehát ha valamivel olyan sokáig szenvedtetek már (mint ezzel a fanfiction-nel), szeretnétek pontot tenni a végére. Teljesen megértem, én is így akarnám. Ezért, úgy határoztam, hogy itt és most lezárom a történetet, egy - terveimtől igencsak eltérő alternatívával. Ezt azokért teszem, akik tényleg csak szeretnék lezárni ezt az ügyet, és nem kíváncsiak a sztori utolsó fordulataira, Emma végső döntéseire, csak egy gyors happy end-re vágynak. Ne számítsatok nagy epilógusra, mert, mint mondtam már, nem ez volt tervbe véve. Remélem, egyesek lelke megnyugszik ettől:

***

 - Josh? Hát te meg mit keresel itt? - nézem rá elképedve.
- George mondta, hogy elakarsz menni, én pedig jöttem, hogy ezt megakadályozzam! - szorított magához. Kibontakoztam karjaiból és kicsit ingerülten George-hoz léptem, aki eddig némaságba burkolózott.
- George - sziszegtem. - Megígérted! Mégis mit jelentsen ez?
- Emma, ne haragudj rám...én - amikor látta, hogy nem úgy nézek ki, mint akinek megfordult a fejében, hogy ne haragudjon, elhallgatott.
- Emma. Hiszen neki köszönheted, hogy visszatartunk életed nagy baklövésétől - mondta szelíden Josh.
- Valóban? - kérdeztem meglepetten. - Egyébként, te még mindig tartozol nekem egy magyarázattal.
- Azt hittem, nem érdekel a magyarázatom - emelte magasba szemöldökét.
- Nos, így is volt, de...
- Emma. Ígérem, őszinte leszek hozzád, ha te is hozzám - kezdte. Ijesztően hangzott.
- Előbb te - erősködtem.
- Emma. Mindent elmondok, de csak akkor, ha válaszolsz egy kérdésemre. Kérlek.
- Rendben - adtam be a derekam, mert már nagyon türelmetlen voltam.
- Számítottam neked valaha is? Mármint, szerettél? Úgy?
- Persze, hogy számítottál! Szerettelek, szeretlek most is.... de - nagyot sóhajtottam. Itt az ideje befejezni. - Azt hiszem, úgy nem gondoltam rád. Sajnálom - néztem rá rémülten. El akartam fordítani a tekintetemet, de úgy éreztem, tartozok neki ennyivel. Furcsa módon, nem lett dühös, vagy elkeseredett. Egy halvány, kicsit szomorkás, de cseppet sem meglepődött mosoly futott át arcán.
- Most utálsz? - kérdeztem ajkamat harapdálva.
- Téged? Soha - mosolygott. - Köszönöm, hogy őszinte voltál, sokat jelent. És igazad van. Én is így látom, nem illünk mi egymáshoz. Innentől kezdve már nem is érdekes a magyarázatom. De... - habozott, majd félve George-ra pillantott, aki elvörösödött.
- De mi? - nézte gyanakodva, egyikről a másikra.
- De van valaki, aki sokkal jobban megérdemel téged. Akivel együtt kell lenned! Ezt én tudom a legjobban, mert egész idáig figyeltem, és most már belátom végre.
- Miről beszélsz? - kérdeztem zavartan. Az enyémnél csak George zavara volt nagyobb.
- Arról, hogy szeretném, ha számomra két nagyon fontos ember boldog lenne - mosolyodott el, majd megfogta a kezemet, és George kezébe tette. Félénken pislogtunk egymásra.
- Ígérem, elfordulok - mondta Josh viccelődve, majd valóban hátat fordított nekünk.
- Emma - fogott bele George. - Ne haragudj, hogy megszegtem az ígéretemet, de csak így tarthattalak vissza. Tudtam, hogyha tisztázod a dolgokat Josh-sal, akkor... akkor itt maradsz velem és...
- Ó, fogd már be - mondtam, majd közel rántottam magamhoz, és hevesen megcsókoltam. Már semmi sem érdekelt, csak Ő.

THE END,
és a végszó: Emma és George természetesen összejöttek, az egész nyarat együtt töltötték, aminek Tibiék is nagyon örültek. Josh teljesen túltette magát Emmán, így megmaradtak jó barátoknak. Ősszel Emma visszament Magyarországra, hogy egyetemre járhasson. Mivel George nem bírta nélküle, rábeszélte, hogy költözzön hozzá. Emma szülei nagy nehezen beleegyeztek, de csak ha a lány levelezőn folytatja az egyetemet. Londonban, George barátnőjeként könnyen talált munkát. Volt néhány hullámvölgyük, de végül, pár évvel később összeházasodtak és született két gyerekük, Susan és Dominic, és boldogan éltek amíg meg nem haltak.
ENNYI

Na, már most, hogy remélhetőleg mindenki boldog - nem csak Emmáék, de Ti is -, folytatnám amit elkezdtem. Tehát. Remélem, senki sem gondolja, hogy ezt az egész bejegyzést most azért csinálom, mert megsértődtem, vagy ilyesmi. Erről szó sincs. Csak, gondoltam megpróbálok mindenkit megörvendeztetni. Az, hogy az előbb leírtam egy lehetséges befejezést, nem jelenti azt, hogy az eredetit nem folytatom. Mi sem egyértelműbb, hogy be fogom fejezni. Meg kell, hogy mondjam, az eredeti szál merőben máshogy fog alakulni, mint a fentebb olvasható. Előre elmondanám, hogy már amúgy sem tervezek túl sok részt - hamarosan jön a vizsgaidőszakom, amit mellett nem lesz időm nagyjából semmire -, csak szeretnék mindent szépen elrendezni, megadni a módját a dolgoknak. És ne aggódjatok, senkit sem szeretnék megfosztani a boldog végtől, magamat sem! Így, vagy úgy, de a csomók kifognak bogozódni. Akit érdekel, hogy hogyan, még mindig kíváncsi a valódi befejezésre, és nem bánja, ha az út rögös lesz kicsit, annak csak egy dolgot tudok tanácsolni: Olvassa tovább!
Ellenkező esetben, remélem mindenki elégedett a másik alternatívával.
Ezer xx a legjobb olvasóknak, akik az ENYÉMEK!  Mindenkit imádok és nincs harag, eszetekbe se jusson! :)
a jcat.

P.S.: a következő rész a napokban olvasható lesz, ha vannak még érdeklődők :))

28. Repülőtér

Nem tartott sokáig a csók. Életem legtökéletesebb majdnem három másodperce volt. Amikor elhúzódtunk egymástól, láttam, hogy George szája szóra nyílna, de nem akartam elrontani a pillanatot.
- Örülök, hogy megismertelek - mondtam lágyan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Mélyet sóhajtva nekitámasztottam a hátamat a falnak. Vajon még az ajtó előtt áll? Mit gondolhat most? Hogy elment az eszem? Végül is elment, hiszen elakarok menni. Már pont összejöhetnék George-dzsal, ha ő is így akarná. De nem. Nem tehetem meg. Annál sokkal fontosabb ő nekem. Az a legjobb számára, ha elmegyek, és hagyom, hogy az élete visszaálljon a rendes kerékvágásba. Kibéküljön Josh-sal, újra jól menjenek a banda dolgai, elindulhassanak a turnéra. Visszamentem Georgey-hoz a nappaliba, nyugodtan játszott, mint tíz perccel ezelőtt is. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de egyre csak az utóbbi majdnem négy héten járt az eszem. Emlékképek sorozata. Az első találkozásom George-dzsal, a vásárlás és kávézás. Aztán amikor megismertem a fiúkat. Már tudom, miért méregetett olyan furcsán először Josh. Ó, bár csak tudtam volna, hogy mi kerekedik ki majd a dologból! Akkor máshogy csináltam volna? Nem tudom. Nem hiszem.
Mennyi zűrbe keveredtem miattuk. Még Tibit is képes voltam átverni. Mikor csúszott ki az irányítás a kezemből? Amikor véletlenül megcsókoltam Josh-t? Vagy amikor igent mondtam neki? Netán a vidámparkban? Vagy a bulin, ahol megismertem Julie-t, és volt szerencsém Cece-hez is? Vagy már akkor, amikor először belenéztem George meleg, örvényként fogva tartó szemeibe? Igen, valószínűleg akkor írtam alá halálos ítéletemet. Hát, nincs menekvés. Vagy mégis? Az egyetlen esélyem az, ha hazamegyek, és csak mint egy álomra gondolok majd erre a kis nyaralásra. Azért volt sok előnye is. Igaz nem sokat, de időt tölthettem Tibivel, Susan-nal és kedvenc unokaöcsémmel is.
Amikor Susan hazaért - úgy gondoltam így biztonságos - egyből előálltam neki a helyzettel. Először nem mondtam semmit, csak azt, hogy korábban kéne hazamennem. Láthatóan nagyon elszomorodott. Nyomorultul kezdtem érezni magam, így inkább beavattam a részletekbe is. Végig elképedt arccal nézett a szemembe.
- Tudtam - ismételgette.
- Van más választásom? - kérdeztem elkeseredetten. Nem válaszolt. - Hát szerintem sincs. Sajnálom, Susan, de már így is túl sok ember életébe kavartam bele. A fiúk, Ella, Julie. Muszáj elmennem.
- Te tudod, Emma - mondta azzal a hanggal, amit mindennél jobban utáltam, mert szörnyű bűntudatot keltett bennem.
- Ne haragudj, Susan! - nyöszörögtem.
- Én nem haragszom, de szerintem valaki nagyon is fog - titokzatoskodott.
- Szerinted Tibi nagyon megutál majd? - félve kérdeztem.
- Én nem Tibire gondoltam - rázta meg fejét, így vörös haja szabadon repkedhetett a levegőben.
- Hát? - értetlenkedtem.
- Rád.
- Mire gondolsz?
- Szerintem, még nagyon megfogod bánni ezt - sóhajtott.
- Én már döntöttem - vágtam rá makacsul, talán túl hamar is.
- Jó-jó - emelte kezét a magasba védekezésképpen. - Tibi torkán viszont le kell nyomni. Mit akarsz neki mondani?
- Azt hiszem, megtisztelhetném az igazsággal, végre valahára - sóhajtottam. Susan kicsit felvidult kijelentésemen, de nem palástolta azért jogos aggodalmát sem.
- Gondolod, hogy szó nélkül belemenne? - kérdezte.
- Dehogyis! - vágtam rá. - De, mivel már megvan a jegyem... Jaj, Susan! Ugye megfog bocsátani nekem?
- Persze - mosolygott Susan.
Félelemmel telt utolsó Londonban töltött vasárnapom hátralévő része. Amikor este hét körül Tibi haza jött, Susan-nal a hátam mögött - fedezésképpen  - nagybátyám elé perdültem. Persze, miután megvacsorázott. Talán teli hassal nyugodtabban fogadja majd a hírt - gondoltam.
Az elejétől kezdve elmondtam neki MINDENT, amit úgy éreztem, tudnia kell. Természetesen, a kis 'szerelmi háromszögemet" is bele kellett vennem, ha hitelesnek akartam hangzani. Komoly, néhol meglepődött arccal hallgatta végig mesémet, amit ekképpen fejeztem be:
- Annak ellenére, hogy én mindent tönkretettem magam körül, csodálatos volt Veletek lenni! Soha nem fogom elfelejteni ezt a nyarat, és tudom, hogy később úgyis csak a családommal töltött idő fog eszembe jutni, amiért teljesen megérte ez a négy hét. Nagyon szeretlek Titeket, és szörnyen sajnálom! - mondtam könnybe lábadt szemekkel.
Tibi pár pillanatig hallgatásba burkolódzott, majd egy különös mosollyal az arcán megszólalt.
- Emma, nem is hiszed el, mennyire örülök, hogy elmondtad az igazságot! Persze, boldogabb lennék, ha maradnál még legalább egy hetet - tudod, hogy nálunk bármeddig lakhatnál -, de ha téged most a hazautazás tenne boldoggá, akkor nekem nem tisztem ezt megakadályozni. Nagyon jó volt, hogy itt voltál, mi is szeretünk Téged! - mondta, majd szorosan magához ölelt. A megkönnyebbüléstől és az elérzékenyüléstől könnyek szöktek szemembe. Mégis csak maradt egy-két csepp. A hétfőm békésen telt - a délelőttöm főleg csomagolással. Amikor mindennel elkészültem, Tibiékkel elmentünk ebédelni, majd fagyizni. A parkban sétálgattunk, nevettünk, játszottunk. Közben próbáltam kiverni a fejemből George-ot, mind hiába. Este korán lefeküdtem - miután közösen megnéztük Georgey kedvenc meséjét, az Oroszlánkirályt. Még utoljára beszéltem Anyával, aki nagyon örült, hogy hamarabb hazamegyek, bár kicsit össze is volt zavarodva döntésem miatt. Majd otthon elmesélek neki mindent - gondoltam. Csak reménykedni mertem benne, hogy hamar álom jön a szememre, és nem fogok forgolódni, a fiúkra gondolva. Olyan gáznak éreztem, hogy szó nélkül lelépek. Hiszen, befogadtak, jók voltak hozzám, a barátaim lettek. Mivel érdemelte ki viselkedésemet JJ vagy Jaymi? Ők mi rosszat tettek? Hiszen csak kiálltak legjobb barátjuk mellett, én erre meg némasággal válaszoltam. Josh írt nekem egy számot - igaz, George segítségével -, ami még a lemezükre is felkerült. Lehet, hogy Josh és köztem nem a legfényesebben alakultak a dolgok, de könyörgöm! ÍRT NEKEM EGY DALT, amit mostantól milliók fognak hallgatni. És milyen szomorú, senki sem fogja tudni, hogy az a bizonyos álomszerű lány én vagyok. Mélyet sóhajtottam, s lélekben felkészítettem magam a hajnali repülésre...
Az ébresztőórám fél négykor csörgött. Akár csak egy zombi, úgy másztam ki az ágyamból. A megszokás hatalmának köszönhetően megmostam a fogamat, még meg is fésülködtem. Magamra kaptam a kedvenc farmeromat, és a George-tól kapott felsőt, amit tegnap este mégis csak előástam a bőröndöm aljáról. A hajnali csípős időre való tekintettel magamra kaptam egy kardigánt is.
Lehurcoltam a cuccomat a földszintre, ahol Tibi már várt rám, a kocsikulcsát szorongatva.
- Hát, készen állsz? - kérdezte zavartan.
Válaszként csak bólintottam. Susan is előjött alvóköntösében.
- Jó utat, Emma! - puszilta meg az arcomat egy nagy ölelés keretében. Utoljára mélyeket szippantottam levendulaillatú hajából, majd Tibi kíséretében elhagytam az olyannyira megszeretett házat.
Szomorúan, de eltökélten szálltam be a kocsiba. Tibi ugyan álmosnak tűnt, de biztos voltam benne, hogy problémamentesen eljutunk a reptérig, ahonnan is két és fél óra múlva indul a gépem.
Tibi természetesen megvárta, amíg becsekkoltam.
- Akarsz menni? - kérdezte mosolyt erőltetve az arcára.
- Még maradnék egy kicsit - mondtam halkan. Nem akartam elszakadni Tibitől, és úgy is volt még több, mint két órám. Meg persze, reménykedtem, hogy talán George is eljön, hogy elbúcsúzzon. Ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem kétségbe vonni a dolgot. Még fél órám volt a gép indulásáig, úgyhogy a bejárat felé kezdtem orientálódni, eléggé csalódottan.
- Még egyszer köszönök mindent! - öleltem át Tibit.
- Bármikor! - válaszolta. - Örülök, hogy itt voltál, és nagyon fogsz hiányozni. Gyere máskor is!
Bólintottam.
- Ti is fogtok nekem.
- Hát, jó - köhintett Tibi. Mintha valami nedvességet láttam volna megcsillanni szeme sarkában. Nem akartam elhinni. - Tudod, utálok búcsúzkodni, úgyhogy...
- Én is - mosolyodtam el. Intettünk egymásnak, majd elindultam. Még utoljára hátranéztem, de nem volt ott senki Tibin kívül. Senki sem láttam közeledni. Többé nem fogom őt látni - gondoltam magamban. Mélyet sóhajtottam és odaléptem a szalaghoz, ahol átvizsgálják a kézipoggyászokat.
- EMMA!
Hirtelen felkaptam a fejem. Körbenéztem, de sehol semmi. Hát ez remek - már hallucinálok is. Bosszankodva fordultam vissza az őrhöz, aki türelmetlenül méregetett engem.
- EMMAAAA! - hallottam újra. Még időm sem volt felocsúdni, amikor Josh villámként csapódott be, magához ölelt és megcsókolt. Az egyetlen, amit láttam, George bűnbánó arca volt, Josh háta mögött...

27. A búcsú

Egyenesen a szobámba futottam, hármasával szedve a lépcsőfokokat. Az sem érdekelt, hogy unokaöcsém értetlenül bámult utánam, vagy az, hogy George végig a sarkamban volt. Az orra előtt becsaptam az ajtót.
- Emma - szólongatott aggódó hangon. - Mi a baj? Ugye nem akarsz valami hülyeséget csinálni?
- Az volt a hülyeség, hogy idejöttem, és belezavartam az életetekbe - mondtam könnyekkel küszködve.
- Mi a francról beszélsz...én - szünetet tartott. - Nem túl jó így ajtón keresztül beszélgetni. Nem mehetnék be?
Mivel nem érkezett tőlem válasz, folytatta.
- Inkább hálás vagyok, amiért neked köszönhetően, rájöttem, milyen is Josh valójában. Egy önző idióta, akit nem érdekel, kiknek a szíven gázol keresztül. Engem nagyon zavar, főleg, hogy téged bántott. Ez fáj a legjobban.
Egy pillanatra abbahagytam ruháim összepakolását, kiesett kedvenc felsőm a kezemből - amit George-tól kaptam, még akkor, amikor minden olyan egyszerű volt és csodálatos. Odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam. George, fejét a falnak támasztva állt, majd mikor észrevette, hogy nyitva van az ajtó, mellém lépett. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, végig a szemembe nézve.
- Mit csinálsz? - kérdezte meglepetten, amikor meglátta a szobám közepén heverő bőröndöt, és a félbemaradt csomagolás nyomait. - Hová akarsz menni?
- Haza - böktem ki.
- De, hiszen még van több, mint egy heted! - hitetlenkedett, majd kivette kezemből a gyönyörű, kék felsőt és az ágyamra hajította.
- Igen, de meggondoltam magam. Látod? - mutattam kérdőn laptopom felé.
George közelebb lépett, hogy megnézze. Egy pillanat alatt elfehéredett az arca, amikor meglátta, hogy épp repülőjegyeket nézegettem, mielőtt beengedtem.
- Most szórakozol, ugye? - bámult rám elképedve.
- Nem - mondtam makacsul. - Elmegyek, mert itt mindent csak összezavarok.
- Az ég szerelmére, Emma! - kiáltott fel idegesen. - Ha tudnád, hogy most mekkora baromságokat beszélsz! Ide hallgass - kezdte, de belefojtottam a szót.
- Nem, George, most te hallgass ide. Éppen az történt, hogy összeugrasztottalak titeket. Téged és Josh-t, amibe már belefolyt Jaymi és JJ is. Úgy látom, amíg itt vagyok, nem vagytok hajlandóak kibékülni és ez rossz hatással van a karrieretekre, amit semmiképp nem akarok. Josh-sal legjobb barátok voltatok. Mi a frász van veled? Ki vagyok én, hogy így bánj Josh-sal miattam? - néztem George-ra szigorúan.
- Én hogy bánok Josh-sal? Ő hogy bánik veled! - háborgott.
- Ne kezd megint! - mondtam fenyegető hangon. - Én megbocsátottam. Ezt kérlek mond el neki, mert én kedd hajnalban indulok.
- De, hiszen ma vasárnap van!
- Igen, úgyhogy, ha megbocsátasz szeretnék pakolni - biccentettem fejemmel az ajtó felé, jelezve, hogy távozzon. Nem úgy nézett ki, mint aki beleakart törődni a hallottakba.
- Emma, miért csinálod ezt? - kérdezte kétségbeesetten.
- Az előbb fejtettem ki - mondtam unottan, titokban elmorzsolva egy könnycseppet.
- Mit tehetnék azért, hogy ne menj? - ragadta meg kezemet és húzott közelebb magához.
- Leginkább semmit, mert már megvettem a jegyemet - szabadítottam ki magam.
- Talán... megpróbálhatok beszélni Josh-sal. Még rendbe hozható. Tommal is elintézem a dolgokat!
- Ennek örülnék a legjobban, de akkor is csak galibát okozok itt - sóhajtottam. - Belefáradtam.
- Arra nem gondoltál, mit fog szólni a nagybátyád és a felesége? - próbálkozott utolsó kártyájával.
- Nem fognak örülni, de megfogják érteni, mert szeretnek engem. És ha egy kicsit is számítanék neked, akkor te is hagynád, hogy azt tegyem, amit jónak gondolok. Most pedig szállj le rólam végre!
Erre már nem tudott mit mondani, csak lehajtotta a fejét és kikullogott a szobámból. Hallottam tompa, lassú lépteit, ahogy ment le a lépcsőn. Újra kezembe vettem a George-tól kapott felsőt, hogy végre helyére tegyem, bőröndöm mélyére. Hirtelen emlékképek törtek rám és szörnyű bűntudat uralkodott el rajtam. Az egyetlen ember, aki boldog pillanatokat okozott nekem ittlétem alatt most ment el, mert hagytam elmenni. Valószínűleg úgy megbántottam, hogy soha nem bocsát meg nekem. Mi a frász ütött belém? Vadul rontottam ki szobámból, majd szinte repültem a földszint felé. Az utolsó lépcsőfokon megbotlottam és egyenesen George karjaiba estem.
- Sajnálom - mondtam őszintén, és mellkasába fúrtam arcomat. Lágyan megsimogatta a hajamat.
- Ne haragudj rám, George! - néztem szemébe. - Te voltál az egyetlen, aki kiállt mellettem, az egyetlen, akit valóban érdekeltem, én meg megbántottalak. Meg kell értened engem! Nem maradhatok itt. De, ha számít valamit, te fogsz a legjobban hiányozni, és soha nem felejtelek el - mondtam elérzékenyülve, de nem tudtam többet sírni. Azt hiszem, végképp elapadtam. Az utóbbi három hétben minden létező könnycseppemet elhasználtam.
- Nem, nem értelek, de te tudod - mondta szomorúan. - Azért, ne gondold, hogy olyan könnyen elengedlek - villantott rám egy féloldalas mosolyt. Valamiért mégsem éreztem olyan őszintének, inkább bűnbánónak mondanám - akkor még nem értettem, miért lenne pont ő bűnbánó...
- Mielőtt elmennél - mondtam, miután elengedtük egymást. - Megkérhetnélek még valamire?
- Bármire - vágta rá.
- Megtennéd, hogy nem mondod meg Josh-nak, hogy elutazok? Nem szeretném, hogy kellemetlenségekbe ütközzek.
Félszegen biccentett egyet. Úgy gondoltam, beérem ennyivel.
- És még valami. Viszont ha már tutira felszálltam megmondanád Jaymi-éknek, hogy nagyon örülök, hogy megismertem őket, és remélem, hogy nem utálnak, amiért kavartam?
Ismét bólintott.
- Ja, és Josh-nak is... hogy én nem haragszom rá, és remélem ő sem rám. És hogy örülök, hogy őt mondhatom el első barátomnak, mert tudom, hogy ő egy rendes srác, és... Azt szeretném, ha boldog lenne... Akár Julie-val is. Egyszerűen csak nem illettünk össze, úgy látszik. Megmondanád ezeket neki? A kedvemért? - kérleltem.
- A te kedvedért, bármit - sóhajtotta George.
- Köszönöm - suttogtam. - Csak nem szeretném, ha esetleg eszébe jutna odajönni a repülőtérre, mert... csak megnehezítené a dolgomat, érted. De, téged bármikor szívesen látlak, csak...
- Csak? - kérdezte szomorúan.
- Kicsit azért fáj - vallottam be.
- Micsoda? - nézett rám értetlenül.
- Látni téged. Mert... tudod, tényleg nagyon fogsz hiányozni.
- Akkor ne menj el! - ragadta meg az alkalmat.
- Geoooorge - mosolyodtam el. - Most viszont menj, muszáj készülődnöm. És még ki kell találnom, mit fogok mondani Tibiéknek, akik bármikor beállíthatnak.
- Értem - mondta csalódottan, és elindult az ajtó felé. A küszöbön még megragadtam karját.
- Köszönök mindent.
Pirulva fordította el rólam gyönyörű forrócsoki szemeit.
- Biztos, hogy nem tudlak meggyőzni? Mindenképp elmész?
- Igen - mondtam határozottan. - De, remélem látlak még, mielőtt hazautazom. De, ha mégsem, akkor... itt az ideje elbúcsúzni.
Lábujjhegyre álltam, hogy felérjem őt, mivel sokkal magasabb volt nálam. Becsuktam a szemeimet, majd a következő pillanatban már összeértek ajkaink...

26. A "nagy hír"

Legbelül tudtam, hogy ezt akarom. Végre, megláttam a kiutat. Josh úgysem tud mit felhozni mentségére. Megfogok bocsátani neki, de szakítanom kell vele. Már csak meg kell várnom a híreket George-tól, hogy utána beszélhessek vele. És... talán még nem késő George-dzsal. Nem tudom, ő mit érez irántam. Igazából azt sem tudom, én mit érzek iránta. Olyasvalamit, amit nem nagyon tudok megfogalmazni.
Felvillanyozódva, reménnyel telve vártam George hívását. Délelőtt többször is kerestem Julie-t telefonon, de nem vette fel. Kicsit aggódtam miatta. Jó lett volna találkozni vagy csak legalább beszélgetni vele, mert nagyon izgultam a délután miatt. Mindegy, majd csak lesz valahogy. De, legalább volt némi jó érzésem a dolgokkal kapcsolatban.
Vészesen közeledett az ebédidő. George most találkozik a többiekkel. Vajon egyből utána hív majd? Vagy idejön? Az még jobb lenne. Látni akarom, átölelni. Villámgyorsan megráztam a fejem. Nem, még nem. Majd ha elrendeződtek a dolgok. Majd akkor jöhet ez a rész.
Tibi dolgozott, Susan pedig csajos napot tartott a barátnőivel, ami azt jelentette, hogy én otthon maradtam Georgey-val, és pizzát ebédeltem. Már hiányzott ez. Néha Susan nagyon furcsa mutyukat tudott főzni, és most nem csak a véres krumplira gondolok. Kellett már ez a kis ismerős íz. Akármennyire is hihetetlen volt az életem Londonban, pár pillanatra előtört belőlem a honvágy. Hiányoztak Anyáék, Dávid, na meg persze az ágyam! Az a legjobban...
Már majd' megőrültem, délután kettő volt. Utoljára próbáltam meg felhívni Julie-t - hiába. Telt az idő, de George semmi életjelet nem adott. Már nagyon izgultam, alig fértem a bőrömbe. Az unokaöcsém legalább valamennyire lefoglalt. Ebéd után leraktam aludni, így egyedül járkálhattam fel-alá a házban, körmöt rágva.Alig fél órával később Georgey felsírt, úgyhogy, mint egy álomból felriadva loholtam be hozzá, hogy kikapjam az ágyából. Közben valaki csengetett. Szélsebesen rohantam az ajtóhoz, karjaimban unokaöcsémmel, aki nem élvezte annyira a vágtát, fáradtan nyögdécselt - szegényke.
Szinte feltéptem a bejárati ajtót. Ahogy számítottam rá, George állt a kint. Ingerültnek látszott, vagy inkább... nem is tudom. Feszültnek és nyugtalannak. Az öklét dörzsölgette és piros volt az arcra. Megrémültem. De, amikor rám nézett, egy pillanat alatt gondtalan arckifejezést vett fel, elmosolyodott.
- Ó, ki van a kezedben? Csak nem Georgey? - kérdezte gügyörészve, értetlen unokaöcsém fejét simogatva. Olyan édesek voltak. A kicsi belemarkolt George hajába és húzogatni kezdte, ő meg nevetett.
- Gyere be - intettem fejemmel a nappali felé.
- Hát, ha elenged ez a kis majom - vigyorgott Gerogey-ra.
- Majom! Majom vagy - mondta unokaöcsém vidáman. Bementünk a nappaliba, ahol Georgey-t leültettem a játékai közé és bekapcsoltam neki a TV-t. Kérdőn néztem George-ra. Nagyot sóhajtott, majd kézen fogott, és átvezetett a konyhába.
- Megrémisztesz - mondtam.
- Sajnálom, hogy csak most jöttem. Elhúzódott. Elakartam jönni, egyből.
- Mi... mi történt? Ne kímélj, George - mondtam, remegő ajkakkal. Úgy látszik, valamennyire mégis csak érdekelt ez a Josh téma.
- Üljünk le - mondta komoran. Tényleg kezdtem megijedni.
- Szóval? - türelmetlenkedtem.
- Csak...olyan... nehéz belefogni. Hol is kezdjem...?
- Az elején - vágtam rá ingerülten.
- Jó-jó - sóhajtott. -Ugye Tom odahívott minket, mert azt mondta, fontos közölnivalója van. Kicsit előbb odamentem, hogy tudjak előtte beszélni Josh-sal. Hamar túl akartam esni a dolgon. És... amikor megérkeztem, már ott volt. De... nem egyedül.
Tartott egy kis hatásszünetet.
- Igen? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
- Annyira sajnálom, és nem értem az egészet és én veled vagyok, bármi is...
- George! - sziszegtem.
- Julie volt ott - mondta. Visszhangzottak szavai a fejemben.
- E-ez biztos? - kérdeztem elképedve. - Nem a testvére? Nem Cece volt az?
- Biztos, hogy ő volt. Mosolygott és tornacipő volt rajta.
- Nem hiszem el - mondtam makacsul.
- Pedig én láttam - sóhajtotta. - Sajnálom, Emma.
- Hiszen... csak beszélgettek, nem?
- Nekem nagyon úgy nézett ki, mintha Josh esze máshol járt volna... Együtt ültek és Julie a hátát simogatta, láttam. Nagyon sugdolóztak.
- George, miért csinálod ezt velem? - kérdeztem, már hisztérikusan, majd hozzátettem: - Hát ezért nem értem el Julie-t egész nap.
Néhány könnycsepp kiszabadulni készült. George folytatta.
- Nem tudtam, mit csináljak, nem akartam odamenni. Egyáltalán nem voltam már kíváncsi a kamu dumájára, azon járt az eszem, hogy mit mondjak neked. Az ebéd elég feszült hangulatban telt, nem álltam szóba senkivel, csak Tommal, aminek ő nagyon nem örült. Azt hiszem, másra számított, ha már ilyen híreket hozott.
- Milyen híreket? - kérdeztem szipogva. Aztán sírni kezdtem. Sírni, mint még soha. Vagy, legalábbis nagyon régóta nem zokogtam így. Arcom elé kaptam a kezeimet, hogy George ne lássa vörösödő szemeimet kétségbeesett képemen. Nem szólt egy szót sem, csak közelebb lépett hozzám és szorosan magához ölelt. Olyan szorosan, mint soha azelőtt. Először csak tehetetlenül lógtak testem mellett karjaim, majd hirtelen belecsimpaszkodtam George-ba, és nem akartam elengedni. Csak öleltem őt és zokogtam. Teljesen egymáshoz simultunk, mélyeket szippantottam haja illatából. Csitítgatott, szelíd szavakkal vigasztalt, hajamat simogatta.
- Minden rendben lesz, Emma. Nem engedem, hogy többet bántson téged. Soha - mondta lágyan. Mégis, akármilyen állapotba is kerültem, hallottam valami különöset a hangján, ami elbizonytalanított egy kicsit. Mintha... elhallgatott volna előlem valamit. Talán, csak nem akart még jobban kiborítani. Legalábbis, ezt hittem...
Kicsit eltolt magától, hogy láthassa az arcomat. Rám mosolygott és letörölt pár könnycseppet.
- Gyönyörű vagy - mondta halkan. Elpirultam, azt hiszem. Két keze közé fogta arcomat, óvatosan. Ajkaival közelített és megcsókolta a homlokomat. Majd' kiugrott a szívem a helyéről. Had ne mondjam el, mihez lett volna kedvem abban a pillanatban. Szerencsére nem hagyott teret nekem, hanem újra magához ölelt. Úgy álltunk még percekig, amíg lenyugodtam egy kicsit és elmúlt a sírórohamom. Elég kínosan éreztem magam, miután befejeződött. Nem szeretem, ha valaki előtt ennyire megnyílok. Még akkor sem, ha az az illető George Shelley.
- Miért sírsz Emma? - kérdezte Georgey a hátunk mögül. Halványan elmosolyodtam aggodalmas arckifejezésén. - Bántott? - kérdezte, George-ra mutatva, összeráncolt szemöldökkel.
- Dehogyis! - erőltettem vidámságot és nyugalmat az arcomra. - George sosem bántana engem, nagyon kedves - simogattam meg unokaöcsém kócos kis fejét. George elkapta tekintetét és idegesen a cipőjét kezdte el tanulmányozni. Végig simítottam karján és a szemében néztem, mélyet sóhajtva.
- Nem fejezted be - mondtam szomorúan, miután Georgey-t visszaküldtem játszani.
- Nos, igen... - köhintett.
- Mi történt utána? Ne aggódj, abbahagytam. Nem sírok többet, ígérem.
Biccentett, majd folytatta.
- Nem mondtam el Josh-nak, hogy láttam őt. Amikor elment Julie, csak utána bújtam elő rejtekhelyemről, mintha akkor érkeztem volna. Közben befutott Jaymi, JJ és Tom is. Mint mondtam már, nem nagyon beszéltünk. JJ gondolataiba merült, Josh szótlanul ült, rám sem mert nézni.
Már majdnem megszólaltam, amikor George megelőzött.
- Nem kérdezett felőled, Emma - mondta nyugtalanul. - Én is csak mereven bámultam Tomra. Egyedül Jaymi próbálta meg oldani a feszültséget - mint mindig -, de nem nagyon jött be. Tomnak is szemet szúrt, hogy valami nem stimmel. Ezért bedobta a "nagy hírt".
- Mi a nagy hír? - kérdeztem kíváncsian, de még mindig összetörve. Julie és Josh is? Nem akartam elhinni. De az az érzésem volt, hogy még nincs vége a történetnek, George tartogat még valamit a számomra.
- Tom ünnepélyesen közölte, hogy megvan a turné szerződésünk. Már csak alá kellene írnunk. Európai turné, több, mint huszonöt helyszínnel. Tom azt is mondta, hogy ha sikeres lesz, utána jöhet Amerika.
- Ez...ez. Nagyszerű! - ujjongtam. Legalább George-nak van valami öröme. - Egy európai turné? Fantasztikusak lesztek!
George nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel sóhajtott, ami arra engedett következtetni, hogy van itt még egy váratlan fordulat.
- Jézusom. Geooorge - nyögtem. - Ne rémisztgess, kérlek. Mit csináltál?
- Nos, Jaymi és JJ egyből felélénkültek. Josh továbbra is nézett maga elé bambán, én meg ugyanolyan ideges voltam. Nem bírtam kiverni a fejemből a nem rég látottakat. Tomnak ez is feltűnt, és eléggé pipa lett. A lényeg az, hogy...
- MICSODA? - Nem bírtam magammal tovább.
- Jól összebalhéztunk, miattam, mert... Megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó "akárki"-vel turnéra indulni, és jópofizni hónapokon át. Jaymi és JJ persze Josh mellé álltak, és azt mondták meghibbantam. Tom is rendesen kiakadt, és összevesztünk. Azt mondta, hogy most azonnal hagyjuk abba, és intézzük el a dolgainkat magunk között - de nagyon gyorsan -, vagy ugrott a turnénak. Nem bírtam nézni, ahogy Josh alamuszi-értetlenül ült, úgyhogy felálltam és eljöttem. És most itt vagyok.
- George - jutottam végre szóhoz döbbenetemből. - Te tényleg nem vagy normális.
Makacs arckifejezéssel nézett rám, majd duzzogva elkapta a tekintetét, mint valami kisgyerek.
- Mégis, mit kellett volna, hogy tegyek? - meredt rám, felháborodva. Nem értettem, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe, el-elakadt lélegzetem.
- Boldogan igent mondani. Istenem, én... - nem tudtam, mit tegyek. Hirtelen kétségbeesés uralkodott el rajtam. Szaporán kezdtem el venni a levegőt, éreztem, hogy pillanatokon belül megőrülök. - Úgy sajnálom - kezdtem.
George értetlenül nézett rám, próbált megérinteni, de elhúzódtam.
- Én-én ezt nem akartam! - mondtam védekezve. - Mekkora szerencsétlen vagyok! Sajnálom. Mindent elrontottam, nem akartam, hogy ez történjen. Minden az én hibám, George. El... El kell innen tűnnöm - mondtam hisztérikusan és kirohantam a szobából...

25. Döntés

- Mihez volna kedved? - kérdezte.
Teljesen felvillanyozódott. Vele együtt én is. Megvárta, amíg átvettem valami normális ruhát, és végre megmostam a fogam. Írtam egy cetlit Susan-nek, hogy elmentem egy kicsit, majd kiraktam a hűtőre.
Gyönyörű idő volt. Ezerrel sütött a nap, lágy szellő fújt, amitől nem volt olyan fülledt meleg. Madarak csiripeltek és mindenki mosolygott. Itt Londonban ritkán látni csak a Napot. Többnyire felhők takarják. Először - úgy látszik, hagyomány lett belőle -, elmentünk kávéért. Én csokis muffin-t reggeliztem, George meg banánosat. Jó is a reggeli, így délben. Sétáltunk a legközelebbi parkban. Leültünk egy padra beszélgetni, miközben fagyiztunk. Rég óta először nevettem ennyit. George elképesztő. Amikor Josh-sal voltam, sosem szórakoztam ilyen önfeledtül. Mindig volt bennem... nem is tudom mi. Hiányzott valami. Persze, imádtam vele lenni, de úgy éreztem, sosem mondhatom ki pont azt, amit gondolok. George-dzsal nem volt ilyen problémám. Végtelenül őszinte lehettem vele. Mindenen nevetett, sosem értett félre. Értette a viccet, de tudott nagyon komoly is lenni. Egy dolog zavart csak. Egy kicsit "megcsalásnak" éreztem az együtt töltött időt George-dzsal. Mi van, ha Josh mégsem... És akkor én... Végül is, ez csak egy ártatlan séta egy barátommal. Nincs is semmi baj ezzel.
Néhány tíz év körüli fiú focizott tőlünk nem messze, és váratlanul fejbe lőttek a labdával. Nem is én lennék...
- Emma, jól vagy? - kérdezte George aggódva, de láttam - már amennyiben nem hallucináltam az enyhe agyrázkódás miatt -, hogy ott bujkál a nevetés a szája sarkában.
- Persze - nyögtem.
Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Sajnálom - kacagott. - Nem rajtad nevetek, csak... - nem bírta befejezni.
- Tudom, hogy rajtam nevetsz, de nem gáz - röhögtem én is.
A focizó kisfiúk közül kettő odaszaladt hozzánk.
- Sajnáljuk, nem esett bajod? - kérdezte a szőke, göndör hajú.
- Semmi gáz - ráztam meg a fejem, amitől kicsit megszédültem.
- Úgy sajnáljuk, nem direkt volt - sopánkodott az alacsony, tömzsi fiú.
- Tényleg nincs baj - mosolyogtam. - De... biztos vagyok benne, hogy jobban lennék, ha mi is beállhatnánk egy kicsit - kacsintottam George-ra. Értetlenül pislogott rám, de aztán elvigyorodott.
- Tőlem, oké - vonta meg a vállát a szőke srác, kicsit csodálkozó arckifejezéssel.
- Ja, befértek még - mondta a másik.
- Én benne vagyok - kuncogott George.
Elindultunk, kicsit lemaradva a két fiútól. George lelassított és megragadta a karomat. Közelebb húzott magához, és a fülembe suttogta:
- Csak, hogy tudd, nem nagyon tudok focizni.
- Én sem - suttogtam vissza.
Eszembe jutott a táncunk a partin.Önkéntelenül elmosolyodtam.
Megérkeztünk a "pályára". A többi fiú kicsit vonakodva fogadott minket, de végül belementek. Mindenki elhelyezkedett. George-dzsal, természetesen külön csapatba kerültünk, hogy egyenlőek legyenek az esélyek. Vagyis, hogy mindkét csapat esélyeit lerontsuk, haha.
Indult a játék. A labda repült, mindenki rohanni kezdett. Kezdjük ott, hogy azt sem tudtam, melyik kapura támadunk. Szerencsére, a szöszi csapattársam felvilágosított, miután majdnem gólt - ismétlem GÓLT - rúgtam a saját kapunkra.
George eleinte nem nagyon aktivizálta magát, csak ténfergett és engem figyelt. Nevetett próbálkozásaimon. Olyan gyors voltam, mint a villám - ÉN futok! Az egy másik dolog, hogy kétpercenként akkorákat estem, mint egy ház. Hirtelen George-hoz került a labda. Egy pillanatig csak állt ezzel a "most mit csináljak" fejjel.
Gúnyos grimasz jelent meg az arcomon, majd nagy vehemenciával elindultam felé, hogy kicselezzem. George arcán izgatottság jelent meg, majd futni kezdett a labdával. Elég ügyetlenül indult, de kezdett belejönni.
- Passzolj! - üvöltöztek George-nak a gyerekek, de nem figyelt rájuk. - PASSZOLJ MÁR! Ide, ide!
George rendületlenül tartott a kapu felé, hogy gólt rúgjon. Pár kissrác próbálta lecselezni, de nem jött össze.
Mivel én labda nélkül rohantam, hamar beértem George-ot.
- Most megvagy! - tört fel belőlem az ördögi kacaj.
- Azt csak hiszed - vigyorgott George, közben levegőért kapkodott. Megpróbáltam elcsenni a labdát, de csak az lett az eredménye, hogy George-dzsal összegabalyodott a lábunk, és egy emberi labdaként folytattuk utunkat még vagy három métert. A földön elterülve eszméltem fel, George rajtam feküdt. Az arcunk csak pár centire a másikétól. Egy újabb ismerős szituáció. Ezúttal azonban George nem próbált meg elhúzódni. Egyre közelebb hajolt, ajkait harapdálva. Közelebb, közelebb.
- Jól vagytok? - kérdezte egy baseball sapkás csapattársam.
- Ööö, izé - felelte George, még mindig engem nézve. -Ja, kutya bajunk - nevetett. Felállt, és engem is felsegített. Leporoltuk magunkról a földet és a ránk ragadt fűszálakat.
- Akartok még játszani, vagy...? - nézett ránk türelmetlenül a tömzsi srác. Ez eléggé úgy hangzott, mintha nem örülnének már jelenlétünknek.
George-dzsal vigyorogva egymásra néztünk.
- Nem, köszi - mondta George. - Jobb ha megyünk. Úgyis csak tönkretettük a játékotokat.
- Dehogyis! Áá, nem! - mondták páran, fejüket rázva, nem őszintén, persze.Csak próbáltak kedvesek maradni. A tömzsi kisfiú viszont mellkasán összefont karokkal bólogatott, elég csúnyán nézve ránk. Magamban nevettem. Szegényke.
- Sziasztok! Kösz a játékot - búcsúztunk el, ők meg visszaintegettek.
Folytattuk tovább a sétánkat.
- Ez jó volt. Huh, elfáradtam - mosolygott George. - Nagyon király voltál.
- Jaj, dehogy! - nevettem fel. - Azt sem tudtam, melyik a jobb lábam.
Biztos voltam benne, hogyha nem zavarnak meg, George megcsókol. Még szerencse, hogy nem történt meg.
Egy héttel ezelőtt még azt hittem, utál. Most meg... Összezavarodtam. Hirtelenjében megint olyan jóba lettünk. Bár, az is lehet, hogy csak én éreztem azt a csókot a levegőben. Mindegy, sosem tudom meg.
Előkaptam telefonomat a zsebemből - természetesen újabb ezer nem fogadott hívás Josh-tól.
Délután öt óra volt. Hűha. Hogy telt el ilyen gyorsan az idő? Biztos George az oka - gondoltam magamban, mosolyogva.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjek. Hat óra kimeríti a "mindjárt jövök" fogalmát - grimaszoltam.
- Ó, máris ennyi az idő? - nyögött fel.
- Nem akarom, hogy Tibi kibukjon. Talán még van esélyem előtte hazaérni.
Bólogatott.
Elkísért hazáig, ami még húsz perc kellemes beszélgetést jelentett. Még Josh-ról is sikerült teljesen megfeledkeznem. Amikor végre megérkeztünk, nagyon nehezen sikerült elválnunk egymástól.
- Köszönöm a délutánt - hálálkodtam. - Nagyon jól éreztem magam.
- Viccelsz? Én köszönöm. Te ajánlottad fel - kacsintott. - Csodás volt.
- Legközelebb a kosárlabdával kéne próbálkoznunk - vigyorogtam.
- Vagy krikettel - mondta. Mindketten nevettünk.
- Ömm, akkor...
- Holnap beszélek Josh-sal - sóhajtotta.
- Köszönöm - biccentettem.
Kuncogni kezdett és beletúrt a hajába.
- Szia, Em - mondta, kisfiús vigyorral arcán.
Én, búcsúzásként egy hatalmas puszit nyomtam az arcára. Ő rám nézett, és az arcához nyúlt, pont ott, ahol pár pillanattal azelőtt az ajkaim jártak. Utoljára intettünk egymásnak, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Mély levegőt vettem, ledobtam a cipőm, és beléptem a nappaliba, ahol a a csípőre tett kezű Susan-be ütköztem. Egy fakanalat szorongatott.
- Hagytam üzenetet - emeltem fel kezeimet a magasba, védekezésképp.
- Láttalak! - mondta gonosz mosollyal az arcán.
- Hogy érted? - kérdeztem gyanakodva.
- Az előbb. Ugye tudsz róla, hogy a konyhaablakból remek a kilátás?
- Izé - nyöszörögtem.
- Tartozol nekem némi magyarázattal - szorított sarokba. Nem szó szerint, természetesen.
- Nem értem, mire célzol - adtam a hülyét.
- Te tudod - mondta alamuszin. - Én hagylak. Tibit biztosan jobban érdekli majd a téma- játszotta ki utolsó kártyáját. - Bármelyik pillanatban hazajöhet.
Susan győzött. Ördögi nőszemély.
- Jól van, jól van - mondtam megsemmisülve. - Mit akarsz tudni?
- Mindent - vágta rá egyből. - Na, jó. Hálószoba titkokat nem kérek - nevetett. Elvörösödtem.
- Jesszusom, Susan - forgattam a szemem.
- Ő nem a barátod volt, vagy tévedek? - kérdezte, kiemelve a 'barátod' szót.
- Nem. Bár, azt hiszem, gyakorlatilag már nincs barátom.
- Mi történt? - kérdezte kíváncsian.
- Josh... Azt hiszem megcsalt -böktem ki.
- Mi az, hogy azt hiszed? - kérdezte értetlenül. Közben átmentünk a konyhába, nem akarta, hogy odaégjen a kaja. Én leültem egy székre, és folytattam.
- Tegnap este, azért jöttem olyan korán haza, mert kiborultam. Megismertem egy lányt, aki tök kedves volt, segített megkeresni Josh, mert elhagytam. Aztán később láttam őket csókolózni.
- Josh-t meg a lányt? - kérdezte.
- Igen. Vagyis, nem. Kiderült, hogy az nem is Julie volt, hanem az ikertesója Cece - már kezdtem teljesen belezavarodni történetembe. - És akkor elrohantam, meg sem hallgatva Josh-t. Julie velem jött. Érted?
- Elvesztem - csóválta fejét. Másodszor is elmondtam neki, kicsit higgadtabban, mire végre ő is felfogta.
- Utána, Josh vagy ezerszer hívott, de nem vettem fel, nem válaszoltam az üzeneteire, mert nem érdekelt a kifogása. Ami azt illeti, eléggé érdekel, csak... George.
- Hogy jön Ő a képbe? - nézett rám Susan, közben elsózta a húst. Káromkodott egyet.
- George volt az egyetlen, aki kiállt mellettem.
- Ez különös - tűnődött el nagynéném.
- Annyira nem, hiszen Josh mégis csak a barátjuk - mondtam.
- Nem, nem az a különös, hanem George.
- Ja - forgattam a szemem. - Azt mondta, hogy ő nem hisz Josh-nak, és nem érti, miért csinálta ezt velem.
- Szóval, Josh még nem magyarázta meg? - kérdezte.
- Nem, még nem. Nem hagytam neki.
- Akkor, mire vársz még? Vallasd ki. Ha igazán szereted, meghallgatod. Utána pedig már a te dolgod, hogy hiszel-e neki, vagy sem.
Na, igen. Ez itt a probléma. Szeretet, hit, bizalom. Ja, és tündérpor.
- Holnap George beszél vele - válaszoltam végül.
- Miért ő? Miért nem te? - pislogott rám zavartan Susan. Megint nem figyelt oda a főzésre, és megvágta az ujját. Pár pillanatig hideg víz alá tartotta, majd nagyot sóhajtott, letette a kést és leült mellém.
- George mondta, hogy bízzam rá. Őt nem tudja átverni Josh. Legalábbis ezt állítja.
- És, benne ennyire megbízol? - emelte magasba szemöldökét.
- Igen - vágtam rá azonnal.
- És, most hogy álltok? Mármint George-dzsal.
Már épp azon törtem a fejem, hogy mit hazudjak, amikor rájöttem, hiába. Feladtam.
- Nem tudom, Susan. És ez nagyon zavar - sóhajtottam. Susan megsimogatta a fejem búbját. Amikor felnéztem rá, elmosolyodott.
- Minden rendbe jön. Adhatok egy tanácsot? - kérdezte.
Némán bólintottam.
- Ne csapd be magad! Csináld azt, amitől jól érzed magad. Az a te bajod, hogy soha nem gondolsz magadra. Legyél egy kicsit önző néha - kacsintott.
Valahonnan olyan ismerősek voltak ezek a szavak, de nem jutott eszembe, honnan.
- Lehet, hogy igazad van - sóhajtottam. - Csak én sem tudom, mi tenne boldoggá.
- Szerintem pontosan tudod te azt. Vagy, sejted.
- Kevés az idő - mondtam ki a végszót, ugyanis Tibi rontott be a konyhába.
- Éhen halok - grimaszolt. - Mi a kaja?
Felnevettem
- Neked is szia, drágám - forgatta Susan a szemét. - Egy kis elsózott marhahús, és véres krumpli.
Susan-nel bennfentesen egymásra vigyorogtunk, mire Tibi értetlenül csóválta a fejét.
- Jól hangzik. Boszorkánykonyha - mosolyodott el, kettőnkre mutatva, majd elment.
Váratlanul megcsörrent a telefonom - úgy megrémültem majd leestem a székről. Amikor idejöttem, nem gondoltam volna, hogy ennyit fogok telefonálgatni. Bocsánatkérően pislogtam Susan-re, mire ős mosolyogva eltátogott egy "menj csak"-ot. Meglepetésemre Julie volt az.
- Szia Julie - szóltam bele.
- Szia, csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem hogy vagy.
- Hát, élek - mondtam. Igaz, nem láthatta senki, de elpirultam. Itt sajnáltatom magam, amikor egész nap remekül mulattam.
- Beszéltél már azzal a segfejjel? - kérdezte, nyilván Josh-ra célozva.
- Még nem, de holnap ilyenkorra már meg lesz oldva.
- Mit fogsz tenni?
- Még nem tudom. Attól függ, mit mond.
- Emma, kérlek, ne higgy el mindent, amit összehord. Nem azt mondom, hogy ne adj neki esélyt, csak légy óvatos. Az is lehet, hogy tényleg nem hibás. Próbáltam a kedvedért beszélni Cece-vel is, hogy megtudjam, mi volt. Nem áll velem szóba. Valami miatt összeveszett Apuval, és most hárman háromfelé ülünk szerte-szét a házban. A közös étkezések is kimaradnak.
- Sajnálom - motyogtam.
- Ó, már megszoktam. Kéthetente megesik, és akkor tart egy hétig, szóval...
- Itt vagy? - kérdeztem pár másodperc csend után.
- Jaj, bocsi. Most úgy néz ki mennem kell. Amelie azt mondja, hogy jött hozzám valaki. Csak tudnám ki.
- Akkor menj csak. Majd beszélünk.
- Várj egy percet - mondta, aztán valaki máshoz kezdett el beszélni. - Mi? Egy fiú? Biztos vagy benne Amelie?
- Még megtudok különböztetni egy fiút meg egy lányt - hallottam az idős nő sértődött károgását. Elmosolyodtam.
- Bocs, SOS van. Egy fiú engem keres. Majd beszélünk később, Em. Fel a fejjel! Puszi.
- Hajrá! Szia Julie! - köszöntem el, majd letettem.
Az estém nyugisan telt. Elfogyasztottuk királyi lakománkat. Ízletes volt a véres krumpli meg a sós hús. Fürdés után beszéltem Anyáékkal, és ezer év után újra olvastam. Éjszaka George-dzsal álmodtam.
Reggel megtáltosodva ébredtem fel. Tudom már, mit akarok. Beszélek Josh-sal, hogy hagyjuk ezt, úgysem tudnék megbocsátani egy megcsalást. Hajlok a békében elválásra. Úgy érzem, végre tisztázódtak az érzéseim. Hála a tegnapi napnak. Végre döntöttem. Máris hiányzik George.