Közeleg...

Hello Olvasók!
Mindenek előtt, szeretnék nagyon boldog Húsvéti Ünnepeket kívánni Nektek, így utólag! Elég zsúfolt volt az elmúlt pár napom - család, csoki, utazás - , ezért nem volt időm a blogra. Most viszont, mielőtt még elkezdődne a suli, megírnám a következő fejezetet. A 30. El sem hiszem, hogy itt tartunk. Hosszú utat tettünk meg eddig, azt hiszem. Viszont, van ennek egy szomorú része is. Sajnos, hamarosan bekövetkezik a vég. Vagyis, a történet befejezése. Pontosan nem tudom, hány rész lesz még, de én már nem tervezek túl hosszú időre. Nos, mindenki eldöntheti, hogy ez valóban szomorú-e, vagy inkább csak törvényszerű. Én sajnálom, hogy közeleg a vég, mert imádom írni, és nagyon örülök, hogy sokan olvassátok! Persze, ne temessük el máris szegény Emmáékat, vár még rájuk néhány "kör". Ezzel a 30. fejezettel szeretném ezt bizonyítani. Hosszabbra tervezem, mint egy átlagos rész, és remélem, tetszeni fog majd. Mindenesetre, a kommenteket továbbra is értékelem, úgyhogy ne tartogassátok őket magatoknak ;)
A részt még remélhetőleg ma hozom.
a jcat xxxxx

29. Magyarázatok

Josh ajkai erőszakosan tapadtak az enyémekhez. Amint feleszmélten, durván ellöktem magamtól.
- MIT KERESEL ITT?? - harsogtam. Hangom belengte az egész teret.
- Érted jöttem - próbált újra magához ölelni, de nem hagytam magam. - Nem hagyhatom, hogy elmenj!
- Még szép, hogy hagyhatod! - förmedtem rá. - Még mindig nem állok szóba veled, ha nem tudnád! - fontam össze karjaimat.
- Most is azt csinálod - mosolyodott el, cseppet sem kétségbeesve. Inkább úgy nézett ki, mint aki nagyon biztos a dolgában. Ez felbosszantott. Utáltam, amikor valaki lovagolt a szavaimon.
- Ne legyél már gyerekes! - morogtam.
- Nem tudom, ki az, aki duzzogva, összefont karokkal, majdhogynem rám nyújtja a nyelvét - mondta. Remekül szórakozott. George, eközben némán ácsorgott Josh háta mögött, cipőjét tanulmányozva.
- Teee! - mondtam a haragtól eltorzult hangon. Odaléptem George-hoz, és erővel megragadtam pólója nyakát.
- Megígérted! - sziszegtem. - Azt hittem bízhatok benned!
George nem mondott semmit, csendesen tűrte a terrort. Josh lépett közbe.
- Hé, Popey! - mondta, miközben lefejette öklömet George felsőjéről. - Nem tudtam, hogy ilyen kis agresszív vagy. Emma, hallod? Hagyd már, hé!
Vergődtem a karjai között. Nem tudom, mi ütött belém. Még soha nem bosszantottam így fel magam. Talán az lehetett az oka, hogy elárulva éreztem magam. Ami igaz is volt! Az utolsó ember, akiben még bíztam, semmibe vette a kérésemet. Hátba döfött. Csak egy dolgot kértem. Ne mondja el Josh-nak. Erre mit csinál? Rohan Josh-hoz, hogy elmondja neki, elakarok menni. Szép, mondhatom. Pár pillanat múlva lenyugodtam, visszanyertem önmagamat, és újra Josh szemébe néztem.
- Nem tudod megakadályozni, hogy elmenjek! - makacskodtam továbbra is.
- Dehogynem! - mosolygott. - Csak az alkalmat kerestem, hogy beszélhessek veled! Nem voltál hajlandó válaszolni az üzeneteimre, a hívásaimra, a házadból nem jöttél elő. Még szerencse, hogy George-nak megjött az esze, újra szóba állt velem, és elmondta, mire készülsz.
Kicsit meglepődtem, de nem bírtam levetkőzni szúrós modoromat.
- Micsoda mázli - gúnyolódtam, szigorúan George-ra meredve.
- Emma, csak kérlek, hallgass meg - nézett rám Josh, könyörögve. Nem félt bevetni csodaszép kék szemeit.
- NEM! - nyüszítettem. - Mennem kell! Elmegy a gépem! - hadonásztam repülőjegyemmel. Josh egy mozdulattal kitépte a kezemből, és három darabra szakította szét. Tátott szájjal meredtem a földre hulló maradványokra. Elképedve, és elnémulva pislogtam Josh-ra.
- Majd kapsz másikat, ha eljön az ideje - dörzsölgette össze kezét, mint aki jól végezte dolgát.
- MEGŐRÜLTÉL?? - kiáltoztam.
- Kisasszony?! - hallottam egy türelmetlen őr hangját. Jegy nélkül már értelme sincs bemennem - zsörtölődtem magamban.
- Meghallgatnál végre? - kérdezte Josh, kizökkentve gondolatmenetemből.
- Van más választásom? - adtam meg magam. Ugyanakkor, elhatároztam, hogy nem dőlök be semmi ócska trükknek. Ezúttal nem.
- Remek - mosolygott. - A múltkor, a bulin, nem az történt, aminek hitted.
- Ja, persze - forgattam a szememet. George továbbra is csak állt, tőlem tisztes távolságban, és nem szólt semmit. Mire várt?
- Azt ígérted, meghallgatsz - juttatta eszembe Josh. Bólintottam, tudtára adva, hogy befogom.
- Szóval, amikor Mr. Riley elhívott magával, még nem sejtettem semmit. Gyanútlanul kezdtem el beszélgetni vele. A banda ügyeiről faggatott, és igen csak jó ajánlatokat tett. Először nem értettem, miért tenne nekem, nekünk, ilyen hatalmas szívességet. Azt mondta, tízszer, sőt, akár százszor sikeresebbé tehet minket, mint amilyenek most vagyunk, vagy valaha is leszünk. Persze, hogy felcsillant a szemem. Kivel lett volna másképp? Körbe sétáltuk a hatalmas házát, közben üzletről folyt a szó. Nagyon udvarias volt, meg mézes-mázas. Már akkor gyanakodnom kellett volna. Ah, most már nem tudok mit tenni! Végül, hosszas szájtépés után rátért a lényegre. Azt mondta, van egy kikötése. Kiderült, hogy a feltétele nem más, minthogy randizzak a lányával. Mondanom sem kell, köpni-nyelni nem tudtam. Amint szóhoz jutottam, mondtam neki, hogy ez lehetetlen, mert van barátnőm, és egyébként is, ez nem így működik. Csak akkor randizok valakivel, hogyha tetszik az illető. Mondtam neki, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem tetszene a lánya, csak mások az elveim. Nem nagyon értette, miről beszélek. Olyanokat mondott, hogy neked nem is kell tudni a dologról, és hogy csak adjak egy esélyt a lányának, aki egy "tünemény". Képzeltem, milyen csodás személyisége lehet, ha az Apjával akart felszedni. Gyorsan tudtára adtam, egyenesen és érthetően, hogy ilyen feltételek mellett nem fogadhatom el az ajánlatát. Utoljára azzal jött, hogy mit szólna a banda? A banda érdekében meg kell tennem! - mondta. Én viszont biztos voltam benne, hogy a srácok egyetértenének velem. Így hát, elnézést kértem, majd faképnél hagytam. Elindultam, hogy megkeresselek téged, és eltűnjünk végre. Egy perccel sem akartam tovább a helyszínen tartózkodni, elhiheted. A gond csak az volt, hogy sehol sem találtalak. A többiek sem láttak téged. Hiába kerestelek, mintha a föld nyelt volna el. Akkor találkoztam egy szőke lánnyal - gondolom rájöttél, hogy Cece volt az. Azt mondta, látott téged, és megmutatja az utat. Akkor még nem tudtam, hogy ő az. Követtem egy hosszú folyosón át, egészen egy viszonylag elhagyatott teremig. Elrángatott egészen az egyik magányos sarokig. Értetlenkedtem, hogy én bizony nem látlak sehol. És akkor váratlanul letámadott. Mármint Cece. Fel sem fogtam, mi történt, amikor már úgy rám cuppant, mint egy pióca. Hidd el, Emma! Nem tehettem róla. Abban a percben léptél be, és láttad meg pont azt a pillanatot, amikor Cece megcsókolt. Esküszöm, a következő másodpercben már el is löktem magamtól, hogy utánad fussak. Hát, így történt. Annyira sajnálom, hogy félreértetted. Esküszöm, semmi nincs köztem és Cece között. És soha nem is volt. Iszonyú csaj. És egyébként is, te túl magasra raktad a mércét - fejezte be Josh monológját ezzel a bókkal.
Nem tudtam, mit gondoljak. Igazából, hajlottam arra, hogy higgyek neki. Mi oka lenne hazudni nekem? Tényleg úgy néz ki, mintha sokat számítanék neki. Viszont ha igazat mond... Minden eddigi elképzelésemet és elhatározásomat romba döntötte. Akkor eszembe jutott még valami.
- Ez mind szép és jó, és még ha el is hiszem ott van az az apró kis tényező... Tudom, hogy találkozgatsz Julie-val! - fakadtam ki.
Josh értetlenül nézett rá, majd tekintete gyanakodva George-ra vándorolt.
- Honnan veszed ezt? - kérdezte Josh.
- Nem az a lényeg! Így van, vagy nem így van? - erősködtem.
- Igen, így. Miután elviharzottál a buliról, nem tudtam mit tegyek. Nem válaszoltál semmire. Nem adtál életjelet. Tudtam, hogy megutáltál, mert a szituáció még a napnál is világosabb volt, még akkor is, ha valójában csak félreértés volt az egész. Úgy döntöttem, hogy beszélek Julie-val, ő biztos tud rólad valamit. Ez már akkor volt, amikor George kerülni kezdett engem - itt sokatmondó pillantást vetett még mindig  szótlanul álldogáló barátjára. - Szóval, felkerestem Julie-t. Először kiakart dobni, és esze ágában sem volt kommunikálni velem. Azt mondta, hogy szörnyen bántam veled, és megérdemelném, hogy elmenjen a hangom. Ezt mondta! - ennél a résznél kicsit elmosolyodott, mint az öregek, amikor nosztalgiáznak. - Végül, miután nem adtam fel, szerintem megsajnált. Elmondtam neki, hogy mi történt, és belátta, hogy nővérétől ez simán kitelik. Ezért megígérte, hogy segít nekem. Utána találkoztunk párszor, és rólad beszéltünk. Tervet dolgoztunk ki, hogy hogyan szerezzelek vissza. Ne nézz így, Emma. Julie volt az egyetlen barátom a bajban. Te nem beszéltél velem, George szintúgy - számomra érthetetlen módon. Jaymi és JJ nem ítéltek el, de érthetően kiakartak maradni a dologból, mert téged sem akartak megbántani, vagy nem tudom.
És már amikor Julie-val majdnem teljesen feladtuk, ma hajnalban felhívott George. Azt mondta, hogy vészhelyzet van, és most itt vagyok.
- Hát...hát - nem tudtam, mit mondjak.
-Jaj, Emma! Annyira örülök, hogy végre elmondhattam az igazságot. Reménykedtem benne, hogy ha más szájából nem is hiszed el, az enyémből el fogod!
- Hogy érted ezt? - kérdeztem összezavarodva. - Még soha nem mondta el nekem ezt senki.
- Mi? De,hát... George - fordult az idegesnek tűnő fiú felé. - Miért nem mondtad el Emmának? Hiszen csak veled állt szóba. Miért nem mondtad el neki, amikor tudtad az igazat? - Josh arcáról lefagyott a megkönnyebbült mosoly.
- MICSODA? - keltem ki megint magamból. Úgy éreztem, ismét George-nak fogok ugrani, szó szerint. De, aztán nem így lett. - Te végig tudtad? Hazudtál nekem, George! Végig!
Teljesen összetörtem. A sírás környékezett. Hajamat téptem volna, legszívesebben.
- Megmagyarázom! - emelte magasba kezeit George, védekezésképpen.
- El is várom! - harsogtam dühösen. Josh megsemmisülve hallgatott. Nem akarta elhinni a jelenetet.
George mégsem kezdett magyarázkodásba, úgyhogy kénytelen voltam én megtörni a csendet.
- Azt hittem, hogy bízhatok benned! Végig Josh-ra haragudtam, amikor pedig rád kellett volna! Kinek az oldalán állsz? Miért kellett Julie-t is gyanúba keverni? VÉGEZTEM!
Azzal megragadtam Josh kezét és elindultam kifelé az épületből, faképnél hagyva a dermedt George-ot. Nem akartam hátranézni, hogy követ e minket. Nem érdekelt. Az egész világ fordult velem. Az egyik részem utálta George-ot, amiért hazudott nekem és eljátszotta a bizalmamat. A másik részem viszont foggal-körömmel küzdött azért, hogy mégis valami kifogást találjak, ami megmagyarázza George cselekedeteit. Hiába pörgött az agyam, nem láttam ésszerű magyarázatot. Semmit. Josh-sal kiértünk a terminálból. Elindult, hogy taxi-t kerítsen, így magamra maradtam pár pillanatig. George lépett mellém lihegve. Elfordultam, hogy ne is lássam.
- Emma, kérlek! - mondta könyörgő hangon.
- Nincs mondanivalóm számodra! - tudattam vele, közönyt erőltetve hangomra. Nem sikerült.
- Nem haragudhatsz rám. Kérlek. Csak azért nem szóltam, mert...
- George, nem érdekel - szóltam közbe. Josh épp beszállt egy taxiba. Pár pillanat és itt lesz, hogy elvigyen innen.- Menj el.
Nem tágított.
- És a csók? Az nem jelentett semmit? - kérdezte utolsó reménységébe kapaszkodva.
- Mi... az... - váratlanul értek szavai. - Az csak egy tévedés volt. Kétségbe voltam esve. És különben is, az egy másik fiú volt. Egy kedves srác, akiben a végletekig megbíztam. Aki itt áll mellettem az csak egy hazug!
Lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd mikor a taxi mellénk gurult, én pedig beszállni készültem, megragadta a karomat.
- Ne menj el! Úgy sajnálom! Még mindig megbízhatsz bennem!
- Azt kötve hinném - mondta hidegen, és behuppantam a hátsó ülésre. Nem mertem George-ra nézni.
Ahogy elhelyezkedtem Josh mellett, zokogni kezdtem.
- Csss, Emma - nyugtatgatott Josh. - Semmi gond, már minden rendben. van. George-dzsal pedig ne törődj! Elment az esze. Nincs rá szükségünk. Hallod?
Bólintottam, majd Josh ölébe helyeztem fejemet, aki simogatni kezdte hajamat.
Nekem igenis szükségem volt George-ra.

Tisztázzuk...!

Szóval. Még mielőtt bármit is folytatnék, szeretnék mondani valamit. Visszajelzést kaptam arról, hogy túl sokáig kínozlak titeket, hogy unalmas a sztori, "húzott-vontatott", nem tetszik a dolgok kimenetele (hozzáteszem, kimenetelről még szót sem ejtettem). Én ezt megértem, persze. Ez egy vélemény, kritika, amit szívesen veszek, eszem ágában sincs haragudni érte, nehogy félreértsetek. Ugyanakkor, ahogy az legelőször leszögeztem, amikor írni kezdtem a blogot, hogy ezt főképp saját szórakoztatásomra csinálom, az még mindig érvényes. Csakhogy, közben jöttetek Ti, kedves olvasók, akik elkezdték követni a történetemet. Sok kedves kommenttel árasztottatok el, aminek nagyon-nagyon örültem/örülök! Elkezdtem nem csak magam miatt, hanem Miattatok is írni, a pozitív visszajelzés pedig csak vitt előre. Nos, elhiszem, hogy néhányan belefáradtatok a történetbe, többé nem találjátok izgalmasnak, és ennek hangot is adtok - természetesen nem bántó szándékkal! Viszont, Ti sem rajongtok a befejezetlen sztorikért, tehát ha valamivel olyan sokáig szenvedtetek már (mint ezzel a fanfiction-nel), szeretnétek pontot tenni a végére. Teljesen megértem, én is így akarnám. Ezért, úgy határoztam, hogy itt és most lezárom a történetet, egy - terveimtől igencsak eltérő alternatívával. Ezt azokért teszem, akik tényleg csak szeretnék lezárni ezt az ügyet, és nem kíváncsiak a sztori utolsó fordulataira, Emma végső döntéseire, csak egy gyors happy end-re vágynak. Ne számítsatok nagy epilógusra, mert, mint mondtam már, nem ez volt tervbe véve. Remélem, egyesek lelke megnyugszik ettől:

***

 - Josh? Hát te meg mit keresel itt? - nézem rá elképedve.
- George mondta, hogy elakarsz menni, én pedig jöttem, hogy ezt megakadályozzam! - szorított magához. Kibontakoztam karjaiból és kicsit ingerülten George-hoz léptem, aki eddig némaságba burkolózott.
- George - sziszegtem. - Megígérted! Mégis mit jelentsen ez?
- Emma, ne haragudj rám...én - amikor látta, hogy nem úgy nézek ki, mint akinek megfordult a fejében, hogy ne haragudjon, elhallgatott.
- Emma. Hiszen neki köszönheted, hogy visszatartunk életed nagy baklövésétől - mondta szelíden Josh.
- Valóban? - kérdeztem meglepetten. - Egyébként, te még mindig tartozol nekem egy magyarázattal.
- Azt hittem, nem érdekel a magyarázatom - emelte magasba szemöldökét.
- Nos, így is volt, de...
- Emma. Ígérem, őszinte leszek hozzád, ha te is hozzám - kezdte. Ijesztően hangzott.
- Előbb te - erősködtem.
- Emma. Mindent elmondok, de csak akkor, ha válaszolsz egy kérdésemre. Kérlek.
- Rendben - adtam be a derekam, mert már nagyon türelmetlen voltam.
- Számítottam neked valaha is? Mármint, szerettél? Úgy?
- Persze, hogy számítottál! Szerettelek, szeretlek most is.... de - nagyot sóhajtottam. Itt az ideje befejezni. - Azt hiszem, úgy nem gondoltam rád. Sajnálom - néztem rá rémülten. El akartam fordítani a tekintetemet, de úgy éreztem, tartozok neki ennyivel. Furcsa módon, nem lett dühös, vagy elkeseredett. Egy halvány, kicsit szomorkás, de cseppet sem meglepődött mosoly futott át arcán.
- Most utálsz? - kérdeztem ajkamat harapdálva.
- Téged? Soha - mosolygott. - Köszönöm, hogy őszinte voltál, sokat jelent. És igazad van. Én is így látom, nem illünk mi egymáshoz. Innentől kezdve már nem is érdekes a magyarázatom. De... - habozott, majd félve George-ra pillantott, aki elvörösödött.
- De mi? - nézte gyanakodva, egyikről a másikra.
- De van valaki, aki sokkal jobban megérdemel téged. Akivel együtt kell lenned! Ezt én tudom a legjobban, mert egész idáig figyeltem, és most már belátom végre.
- Miről beszélsz? - kérdeztem zavartan. Az enyémnél csak George zavara volt nagyobb.
- Arról, hogy szeretném, ha számomra két nagyon fontos ember boldog lenne - mosolyodott el, majd megfogta a kezemet, és George kezébe tette. Félénken pislogtunk egymásra.
- Ígérem, elfordulok - mondta Josh viccelődve, majd valóban hátat fordított nekünk.
- Emma - fogott bele George. - Ne haragudj, hogy megszegtem az ígéretemet, de csak így tarthattalak vissza. Tudtam, hogyha tisztázod a dolgokat Josh-sal, akkor... akkor itt maradsz velem és...
- Ó, fogd már be - mondtam, majd közel rántottam magamhoz, és hevesen megcsókoltam. Már semmi sem érdekelt, csak Ő.

THE END,
és a végszó: Emma és George természetesen összejöttek, az egész nyarat együtt töltötték, aminek Tibiék is nagyon örültek. Josh teljesen túltette magát Emmán, így megmaradtak jó barátoknak. Ősszel Emma visszament Magyarországra, hogy egyetemre járhasson. Mivel George nem bírta nélküle, rábeszélte, hogy költözzön hozzá. Emma szülei nagy nehezen beleegyeztek, de csak ha a lány levelezőn folytatja az egyetemet. Londonban, George barátnőjeként könnyen talált munkát. Volt néhány hullámvölgyük, de végül, pár évvel később összeházasodtak és született két gyerekük, Susan és Dominic, és boldogan éltek amíg meg nem haltak.
ENNYI

Na, már most, hogy remélhetőleg mindenki boldog - nem csak Emmáék, de Ti is -, folytatnám amit elkezdtem. Tehát. Remélem, senki sem gondolja, hogy ezt az egész bejegyzést most azért csinálom, mert megsértődtem, vagy ilyesmi. Erről szó sincs. Csak, gondoltam megpróbálok mindenkit megörvendeztetni. Az, hogy az előbb leírtam egy lehetséges befejezést, nem jelenti azt, hogy az eredetit nem folytatom. Mi sem egyértelműbb, hogy be fogom fejezni. Meg kell, hogy mondjam, az eredeti szál merőben máshogy fog alakulni, mint a fentebb olvasható. Előre elmondanám, hogy már amúgy sem tervezek túl sok részt - hamarosan jön a vizsgaidőszakom, amit mellett nem lesz időm nagyjából semmire -, csak szeretnék mindent szépen elrendezni, megadni a módját a dolgoknak. És ne aggódjatok, senkit sem szeretnék megfosztani a boldog végtől, magamat sem! Így, vagy úgy, de a csomók kifognak bogozódni. Akit érdekel, hogy hogyan, még mindig kíváncsi a valódi befejezésre, és nem bánja, ha az út rögös lesz kicsit, annak csak egy dolgot tudok tanácsolni: Olvassa tovább!
Ellenkező esetben, remélem mindenki elégedett a másik alternatívával.
Ezer xx a legjobb olvasóknak, akik az ENYÉMEK!  Mindenkit imádok és nincs harag, eszetekbe se jusson! :)
a jcat.

P.S.: a következő rész a napokban olvasható lesz, ha vannak még érdeklődők :))

28. Repülőtér

Nem tartott sokáig a csók. Életem legtökéletesebb majdnem három másodperce volt. Amikor elhúzódtunk egymástól, láttam, hogy George szája szóra nyílna, de nem akartam elrontani a pillanatot.
- Örülök, hogy megismertelek - mondtam lágyan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Mélyet sóhajtva nekitámasztottam a hátamat a falnak. Vajon még az ajtó előtt áll? Mit gondolhat most? Hogy elment az eszem? Végül is elment, hiszen elakarok menni. Már pont összejöhetnék George-dzsal, ha ő is így akarná. De nem. Nem tehetem meg. Annál sokkal fontosabb ő nekem. Az a legjobb számára, ha elmegyek, és hagyom, hogy az élete visszaálljon a rendes kerékvágásba. Kibéküljön Josh-sal, újra jól menjenek a banda dolgai, elindulhassanak a turnéra. Visszamentem Georgey-hoz a nappaliba, nyugodtan játszott, mint tíz perccel ezelőtt is. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de egyre csak az utóbbi majdnem négy héten járt az eszem. Emlékképek sorozata. Az első találkozásom George-dzsal, a vásárlás és kávézás. Aztán amikor megismertem a fiúkat. Már tudom, miért méregetett olyan furcsán először Josh. Ó, bár csak tudtam volna, hogy mi kerekedik ki majd a dologból! Akkor máshogy csináltam volna? Nem tudom. Nem hiszem.
Mennyi zűrbe keveredtem miattuk. Még Tibit is képes voltam átverni. Mikor csúszott ki az irányítás a kezemből? Amikor véletlenül megcsókoltam Josh-t? Vagy amikor igent mondtam neki? Netán a vidámparkban? Vagy a bulin, ahol megismertem Julie-t, és volt szerencsém Cece-hez is? Vagy már akkor, amikor először belenéztem George meleg, örvényként fogva tartó szemeibe? Igen, valószínűleg akkor írtam alá halálos ítéletemet. Hát, nincs menekvés. Vagy mégis? Az egyetlen esélyem az, ha hazamegyek, és csak mint egy álomra gondolok majd erre a kis nyaralásra. Azért volt sok előnye is. Igaz nem sokat, de időt tölthettem Tibivel, Susan-nal és kedvenc unokaöcsémmel is.
Amikor Susan hazaért - úgy gondoltam így biztonságos - egyből előálltam neki a helyzettel. Először nem mondtam semmit, csak azt, hogy korábban kéne hazamennem. Láthatóan nagyon elszomorodott. Nyomorultul kezdtem érezni magam, így inkább beavattam a részletekbe is. Végig elképedt arccal nézett a szemembe.
- Tudtam - ismételgette.
- Van más választásom? - kérdeztem elkeseredetten. Nem válaszolt. - Hát szerintem sincs. Sajnálom, Susan, de már így is túl sok ember életébe kavartam bele. A fiúk, Ella, Julie. Muszáj elmennem.
- Te tudod, Emma - mondta azzal a hanggal, amit mindennél jobban utáltam, mert szörnyű bűntudatot keltett bennem.
- Ne haragudj, Susan! - nyöszörögtem.
- Én nem haragszom, de szerintem valaki nagyon is fog - titokzatoskodott.
- Szerinted Tibi nagyon megutál majd? - félve kérdeztem.
- Én nem Tibire gondoltam - rázta meg fejét, így vörös haja szabadon repkedhetett a levegőben.
- Hát? - értetlenkedtem.
- Rád.
- Mire gondolsz?
- Szerintem, még nagyon megfogod bánni ezt - sóhajtott.
- Én már döntöttem - vágtam rá makacsul, talán túl hamar is.
- Jó-jó - emelte kezét a magasba védekezésképpen. - Tibi torkán viszont le kell nyomni. Mit akarsz neki mondani?
- Azt hiszem, megtisztelhetném az igazsággal, végre valahára - sóhajtottam. Susan kicsit felvidult kijelentésemen, de nem palástolta azért jogos aggodalmát sem.
- Gondolod, hogy szó nélkül belemenne? - kérdezte.
- Dehogyis! - vágtam rá. - De, mivel már megvan a jegyem... Jaj, Susan! Ugye megfog bocsátani nekem?
- Persze - mosolygott Susan.
Félelemmel telt utolsó Londonban töltött vasárnapom hátralévő része. Amikor este hét körül Tibi haza jött, Susan-nal a hátam mögött - fedezésképpen  - nagybátyám elé perdültem. Persze, miután megvacsorázott. Talán teli hassal nyugodtabban fogadja majd a hírt - gondoltam.
Az elejétől kezdve elmondtam neki MINDENT, amit úgy éreztem, tudnia kell. Természetesen, a kis 'szerelmi háromszögemet" is bele kellett vennem, ha hitelesnek akartam hangzani. Komoly, néhol meglepődött arccal hallgatta végig mesémet, amit ekképpen fejeztem be:
- Annak ellenére, hogy én mindent tönkretettem magam körül, csodálatos volt Veletek lenni! Soha nem fogom elfelejteni ezt a nyarat, és tudom, hogy később úgyis csak a családommal töltött idő fog eszembe jutni, amiért teljesen megérte ez a négy hét. Nagyon szeretlek Titeket, és szörnyen sajnálom! - mondtam könnybe lábadt szemekkel.
Tibi pár pillanatig hallgatásba burkolódzott, majd egy különös mosollyal az arcán megszólalt.
- Emma, nem is hiszed el, mennyire örülök, hogy elmondtad az igazságot! Persze, boldogabb lennék, ha maradnál még legalább egy hetet - tudod, hogy nálunk bármeddig lakhatnál -, de ha téged most a hazautazás tenne boldoggá, akkor nekem nem tisztem ezt megakadályozni. Nagyon jó volt, hogy itt voltál, mi is szeretünk Téged! - mondta, majd szorosan magához ölelt. A megkönnyebbüléstől és az elérzékenyüléstől könnyek szöktek szemembe. Mégis csak maradt egy-két csepp. A hétfőm békésen telt - a délelőttöm főleg csomagolással. Amikor mindennel elkészültem, Tibiékkel elmentünk ebédelni, majd fagyizni. A parkban sétálgattunk, nevettünk, játszottunk. Közben próbáltam kiverni a fejemből George-ot, mind hiába. Este korán lefeküdtem - miután közösen megnéztük Georgey kedvenc meséjét, az Oroszlánkirályt. Még utoljára beszéltem Anyával, aki nagyon örült, hogy hamarabb hazamegyek, bár kicsit össze is volt zavarodva döntésem miatt. Majd otthon elmesélek neki mindent - gondoltam. Csak reménykedni mertem benne, hogy hamar álom jön a szememre, és nem fogok forgolódni, a fiúkra gondolva. Olyan gáznak éreztem, hogy szó nélkül lelépek. Hiszen, befogadtak, jók voltak hozzám, a barátaim lettek. Mivel érdemelte ki viselkedésemet JJ vagy Jaymi? Ők mi rosszat tettek? Hiszen csak kiálltak legjobb barátjuk mellett, én erre meg némasággal válaszoltam. Josh írt nekem egy számot - igaz, George segítségével -, ami még a lemezükre is felkerült. Lehet, hogy Josh és köztem nem a legfényesebben alakultak a dolgok, de könyörgöm! ÍRT NEKEM EGY DALT, amit mostantól milliók fognak hallgatni. És milyen szomorú, senki sem fogja tudni, hogy az a bizonyos álomszerű lány én vagyok. Mélyet sóhajtottam, s lélekben felkészítettem magam a hajnali repülésre...
Az ébresztőórám fél négykor csörgött. Akár csak egy zombi, úgy másztam ki az ágyamból. A megszokás hatalmának köszönhetően megmostam a fogamat, még meg is fésülködtem. Magamra kaptam a kedvenc farmeromat, és a George-tól kapott felsőt, amit tegnap este mégis csak előástam a bőröndöm aljáról. A hajnali csípős időre való tekintettel magamra kaptam egy kardigánt is.
Lehurcoltam a cuccomat a földszintre, ahol Tibi már várt rám, a kocsikulcsát szorongatva.
- Hát, készen állsz? - kérdezte zavartan.
Válaszként csak bólintottam. Susan is előjött alvóköntösében.
- Jó utat, Emma! - puszilta meg az arcomat egy nagy ölelés keretében. Utoljára mélyeket szippantottam levendulaillatú hajából, majd Tibi kíséretében elhagytam az olyannyira megszeretett házat.
Szomorúan, de eltökélten szálltam be a kocsiba. Tibi ugyan álmosnak tűnt, de biztos voltam benne, hogy problémamentesen eljutunk a reptérig, ahonnan is két és fél óra múlva indul a gépem.
Tibi természetesen megvárta, amíg becsekkoltam.
- Akarsz menni? - kérdezte mosolyt erőltetve az arcára.
- Még maradnék egy kicsit - mondtam halkan. Nem akartam elszakadni Tibitől, és úgy is volt még több, mint két órám. Meg persze, reménykedtem, hogy talán George is eljön, hogy elbúcsúzzon. Ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem kétségbe vonni a dolgot. Még fél órám volt a gép indulásáig, úgyhogy a bejárat felé kezdtem orientálódni, eléggé csalódottan.
- Még egyszer köszönök mindent! - öleltem át Tibit.
- Bármikor! - válaszolta. - Örülök, hogy itt voltál, és nagyon fogsz hiányozni. Gyere máskor is!
Bólintottam.
- Ti is fogtok nekem.
- Hát, jó - köhintett Tibi. Mintha valami nedvességet láttam volna megcsillanni szeme sarkában. Nem akartam elhinni. - Tudod, utálok búcsúzkodni, úgyhogy...
- Én is - mosolyodtam el. Intettünk egymásnak, majd elindultam. Még utoljára hátranéztem, de nem volt ott senki Tibin kívül. Senki sem láttam közeledni. Többé nem fogom őt látni - gondoltam magamban. Mélyet sóhajtottam és odaléptem a szalaghoz, ahol átvizsgálják a kézipoggyászokat.
- EMMA!
Hirtelen felkaptam a fejem. Körbenéztem, de sehol semmi. Hát ez remek - már hallucinálok is. Bosszankodva fordultam vissza az őrhöz, aki türelmetlenül méregetett engem.
- EMMAAAA! - hallottam újra. Még időm sem volt felocsúdni, amikor Josh villámként csapódott be, magához ölelt és megcsókolt. Az egyetlen, amit láttam, George bűnbánó arca volt, Josh háta mögött...

27. A búcsú

Egyenesen a szobámba futottam, hármasával szedve a lépcsőfokokat. Az sem érdekelt, hogy unokaöcsém értetlenül bámult utánam, vagy az, hogy George végig a sarkamban volt. Az orra előtt becsaptam az ajtót.
- Emma - szólongatott aggódó hangon. - Mi a baj? Ugye nem akarsz valami hülyeséget csinálni?
- Az volt a hülyeség, hogy idejöttem, és belezavartam az életetekbe - mondtam könnyekkel küszködve.
- Mi a francról beszélsz...én - szünetet tartott. - Nem túl jó így ajtón keresztül beszélgetni. Nem mehetnék be?
Mivel nem érkezett tőlem válasz, folytatta.
- Inkább hálás vagyok, amiért neked köszönhetően, rájöttem, milyen is Josh valójában. Egy önző idióta, akit nem érdekel, kiknek a szíven gázol keresztül. Engem nagyon zavar, főleg, hogy téged bántott. Ez fáj a legjobban.
Egy pillanatra abbahagytam ruháim összepakolását, kiesett kedvenc felsőm a kezemből - amit George-tól kaptam, még akkor, amikor minden olyan egyszerű volt és csodálatos. Odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam. George, fejét a falnak támasztva állt, majd mikor észrevette, hogy nyitva van az ajtó, mellém lépett. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, végig a szemembe nézve.
- Mit csinálsz? - kérdezte meglepetten, amikor meglátta a szobám közepén heverő bőröndöt, és a félbemaradt csomagolás nyomait. - Hová akarsz menni?
- Haza - böktem ki.
- De, hiszen még van több, mint egy heted! - hitetlenkedett, majd kivette kezemből a gyönyörű, kék felsőt és az ágyamra hajította.
- Igen, de meggondoltam magam. Látod? - mutattam kérdőn laptopom felé.
George közelebb lépett, hogy megnézze. Egy pillanat alatt elfehéredett az arca, amikor meglátta, hogy épp repülőjegyeket nézegettem, mielőtt beengedtem.
- Most szórakozol, ugye? - bámult rám elképedve.
- Nem - mondtam makacsul. - Elmegyek, mert itt mindent csak összezavarok.
- Az ég szerelmére, Emma! - kiáltott fel idegesen. - Ha tudnád, hogy most mekkora baromságokat beszélsz! Ide hallgass - kezdte, de belefojtottam a szót.
- Nem, George, most te hallgass ide. Éppen az történt, hogy összeugrasztottalak titeket. Téged és Josh-t, amibe már belefolyt Jaymi és JJ is. Úgy látom, amíg itt vagyok, nem vagytok hajlandóak kibékülni és ez rossz hatással van a karrieretekre, amit semmiképp nem akarok. Josh-sal legjobb barátok voltatok. Mi a frász van veled? Ki vagyok én, hogy így bánj Josh-sal miattam? - néztem George-ra szigorúan.
- Én hogy bánok Josh-sal? Ő hogy bánik veled! - háborgott.
- Ne kezd megint! - mondtam fenyegető hangon. - Én megbocsátottam. Ezt kérlek mond el neki, mert én kedd hajnalban indulok.
- De, hiszen ma vasárnap van!
- Igen, úgyhogy, ha megbocsátasz szeretnék pakolni - biccentettem fejemmel az ajtó felé, jelezve, hogy távozzon. Nem úgy nézett ki, mint aki beleakart törődni a hallottakba.
- Emma, miért csinálod ezt? - kérdezte kétségbeesetten.
- Az előbb fejtettem ki - mondtam unottan, titokban elmorzsolva egy könnycseppet.
- Mit tehetnék azért, hogy ne menj? - ragadta meg kezemet és húzott közelebb magához.
- Leginkább semmit, mert már megvettem a jegyemet - szabadítottam ki magam.
- Talán... megpróbálhatok beszélni Josh-sal. Még rendbe hozható. Tommal is elintézem a dolgokat!
- Ennek örülnék a legjobban, de akkor is csak galibát okozok itt - sóhajtottam. - Belefáradtam.
- Arra nem gondoltál, mit fog szólni a nagybátyád és a felesége? - próbálkozott utolsó kártyájával.
- Nem fognak örülni, de megfogják érteni, mert szeretnek engem. És ha egy kicsit is számítanék neked, akkor te is hagynád, hogy azt tegyem, amit jónak gondolok. Most pedig szállj le rólam végre!
Erre már nem tudott mit mondani, csak lehajtotta a fejét és kikullogott a szobámból. Hallottam tompa, lassú lépteit, ahogy ment le a lépcsőn. Újra kezembe vettem a George-tól kapott felsőt, hogy végre helyére tegyem, bőröndöm mélyére. Hirtelen emlékképek törtek rám és szörnyű bűntudat uralkodott el rajtam. Az egyetlen ember, aki boldog pillanatokat okozott nekem ittlétem alatt most ment el, mert hagytam elmenni. Valószínűleg úgy megbántottam, hogy soha nem bocsát meg nekem. Mi a frász ütött belém? Vadul rontottam ki szobámból, majd szinte repültem a földszint felé. Az utolsó lépcsőfokon megbotlottam és egyenesen George karjaiba estem.
- Sajnálom - mondtam őszintén, és mellkasába fúrtam arcomat. Lágyan megsimogatta a hajamat.
- Ne haragudj rám, George! - néztem szemébe. - Te voltál az egyetlen, aki kiállt mellettem, az egyetlen, akit valóban érdekeltem, én meg megbántottalak. Meg kell értened engem! Nem maradhatok itt. De, ha számít valamit, te fogsz a legjobban hiányozni, és soha nem felejtelek el - mondtam elérzékenyülve, de nem tudtam többet sírni. Azt hiszem, végképp elapadtam. Az utóbbi három hétben minden létező könnycseppemet elhasználtam.
- Nem, nem értelek, de te tudod - mondta szomorúan. - Azért, ne gondold, hogy olyan könnyen elengedlek - villantott rám egy féloldalas mosolyt. Valamiért mégsem éreztem olyan őszintének, inkább bűnbánónak mondanám - akkor még nem értettem, miért lenne pont ő bűnbánó...
- Mielőtt elmennél - mondtam, miután elengedtük egymást. - Megkérhetnélek még valamire?
- Bármire - vágta rá.
- Megtennéd, hogy nem mondod meg Josh-nak, hogy elutazok? Nem szeretném, hogy kellemetlenségekbe ütközzek.
Félszegen biccentett egyet. Úgy gondoltam, beérem ennyivel.
- És még valami. Viszont ha már tutira felszálltam megmondanád Jaymi-éknek, hogy nagyon örülök, hogy megismertem őket, és remélem, hogy nem utálnak, amiért kavartam?
Ismét bólintott.
- Ja, és Josh-nak is... hogy én nem haragszom rá, és remélem ő sem rám. És hogy örülök, hogy őt mondhatom el első barátomnak, mert tudom, hogy ő egy rendes srác, és... Azt szeretném, ha boldog lenne... Akár Julie-val is. Egyszerűen csak nem illettünk össze, úgy látszik. Megmondanád ezeket neki? A kedvemért? - kérleltem.
- A te kedvedért, bármit - sóhajtotta George.
- Köszönöm - suttogtam. - Csak nem szeretném, ha esetleg eszébe jutna odajönni a repülőtérre, mert... csak megnehezítené a dolgomat, érted. De, téged bármikor szívesen látlak, csak...
- Csak? - kérdezte szomorúan.
- Kicsit azért fáj - vallottam be.
- Micsoda? - nézett rám értetlenül.
- Látni téged. Mert... tudod, tényleg nagyon fogsz hiányozni.
- Akkor ne menj el! - ragadta meg az alkalmat.
- Geoooorge - mosolyodtam el. - Most viszont menj, muszáj készülődnöm. És még ki kell találnom, mit fogok mondani Tibiéknek, akik bármikor beállíthatnak.
- Értem - mondta csalódottan, és elindult az ajtó felé. A küszöbön még megragadtam karját.
- Köszönök mindent.
Pirulva fordította el rólam gyönyörű forrócsoki szemeit.
- Biztos, hogy nem tudlak meggyőzni? Mindenképp elmész?
- Igen - mondtam határozottan. - De, remélem látlak még, mielőtt hazautazom. De, ha mégsem, akkor... itt az ideje elbúcsúzni.
Lábujjhegyre álltam, hogy felérjem őt, mivel sokkal magasabb volt nálam. Becsuktam a szemeimet, majd a következő pillanatban már összeértek ajkaink...

26. A "nagy hír"

Legbelül tudtam, hogy ezt akarom. Végre, megláttam a kiutat. Josh úgysem tud mit felhozni mentségére. Megfogok bocsátani neki, de szakítanom kell vele. Már csak meg kell várnom a híreket George-tól, hogy utána beszélhessek vele. És... talán még nem késő George-dzsal. Nem tudom, ő mit érez irántam. Igazából azt sem tudom, én mit érzek iránta. Olyasvalamit, amit nem nagyon tudok megfogalmazni.
Felvillanyozódva, reménnyel telve vártam George hívását. Délelőtt többször is kerestem Julie-t telefonon, de nem vette fel. Kicsit aggódtam miatta. Jó lett volna találkozni vagy csak legalább beszélgetni vele, mert nagyon izgultam a délután miatt. Mindegy, majd csak lesz valahogy. De, legalább volt némi jó érzésem a dolgokkal kapcsolatban.
Vészesen közeledett az ebédidő. George most találkozik a többiekkel. Vajon egyből utána hív majd? Vagy idejön? Az még jobb lenne. Látni akarom, átölelni. Villámgyorsan megráztam a fejem. Nem, még nem. Majd ha elrendeződtek a dolgok. Majd akkor jöhet ez a rész.
Tibi dolgozott, Susan pedig csajos napot tartott a barátnőivel, ami azt jelentette, hogy én otthon maradtam Georgey-val, és pizzát ebédeltem. Már hiányzott ez. Néha Susan nagyon furcsa mutyukat tudott főzni, és most nem csak a véres krumplira gondolok. Kellett már ez a kis ismerős íz. Akármennyire is hihetetlen volt az életem Londonban, pár pillanatra előtört belőlem a honvágy. Hiányoztak Anyáék, Dávid, na meg persze az ágyam! Az a legjobban...
Már majd' megőrültem, délután kettő volt. Utoljára próbáltam meg felhívni Julie-t - hiába. Telt az idő, de George semmi életjelet nem adott. Már nagyon izgultam, alig fértem a bőrömbe. Az unokaöcsém legalább valamennyire lefoglalt. Ebéd után leraktam aludni, így egyedül járkálhattam fel-alá a házban, körmöt rágva.Alig fél órával később Georgey felsírt, úgyhogy, mint egy álomból felriadva loholtam be hozzá, hogy kikapjam az ágyából. Közben valaki csengetett. Szélsebesen rohantam az ajtóhoz, karjaimban unokaöcsémmel, aki nem élvezte annyira a vágtát, fáradtan nyögdécselt - szegényke.
Szinte feltéptem a bejárati ajtót. Ahogy számítottam rá, George állt a kint. Ingerültnek látszott, vagy inkább... nem is tudom. Feszültnek és nyugtalannak. Az öklét dörzsölgette és piros volt az arcra. Megrémültem. De, amikor rám nézett, egy pillanat alatt gondtalan arckifejezést vett fel, elmosolyodott.
- Ó, ki van a kezedben? Csak nem Georgey? - kérdezte gügyörészve, értetlen unokaöcsém fejét simogatva. Olyan édesek voltak. A kicsi belemarkolt George hajába és húzogatni kezdte, ő meg nevetett.
- Gyere be - intettem fejemmel a nappali felé.
- Hát, ha elenged ez a kis majom - vigyorgott Gerogey-ra.
- Majom! Majom vagy - mondta unokaöcsém vidáman. Bementünk a nappaliba, ahol Georgey-t leültettem a játékai közé és bekapcsoltam neki a TV-t. Kérdőn néztem George-ra. Nagyot sóhajtott, majd kézen fogott, és átvezetett a konyhába.
- Megrémisztesz - mondtam.
- Sajnálom, hogy csak most jöttem. Elhúzódott. Elakartam jönni, egyből.
- Mi... mi történt? Ne kímélj, George - mondtam, remegő ajkakkal. Úgy látszik, valamennyire mégis csak érdekelt ez a Josh téma.
- Üljünk le - mondta komoran. Tényleg kezdtem megijedni.
- Szóval? - türelmetlenkedtem.
- Csak...olyan... nehéz belefogni. Hol is kezdjem...?
- Az elején - vágtam rá ingerülten.
- Jó-jó - sóhajtott. -Ugye Tom odahívott minket, mert azt mondta, fontos közölnivalója van. Kicsit előbb odamentem, hogy tudjak előtte beszélni Josh-sal. Hamar túl akartam esni a dolgon. És... amikor megérkeztem, már ott volt. De... nem egyedül.
Tartott egy kis hatásszünetet.
- Igen? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
- Annyira sajnálom, és nem értem az egészet és én veled vagyok, bármi is...
- George! - sziszegtem.
- Julie volt ott - mondta. Visszhangzottak szavai a fejemben.
- E-ez biztos? - kérdeztem elképedve. - Nem a testvére? Nem Cece volt az?
- Biztos, hogy ő volt. Mosolygott és tornacipő volt rajta.
- Nem hiszem el - mondtam makacsul.
- Pedig én láttam - sóhajtotta. - Sajnálom, Emma.
- Hiszen... csak beszélgettek, nem?
- Nekem nagyon úgy nézett ki, mintha Josh esze máshol járt volna... Együtt ültek és Julie a hátát simogatta, láttam. Nagyon sugdolóztak.
- George, miért csinálod ezt velem? - kérdeztem, már hisztérikusan, majd hozzátettem: - Hát ezért nem értem el Julie-t egész nap.
Néhány könnycsepp kiszabadulni készült. George folytatta.
- Nem tudtam, mit csináljak, nem akartam odamenni. Egyáltalán nem voltam már kíváncsi a kamu dumájára, azon járt az eszem, hogy mit mondjak neked. Az ebéd elég feszült hangulatban telt, nem álltam szóba senkivel, csak Tommal, aminek ő nagyon nem örült. Azt hiszem, másra számított, ha már ilyen híreket hozott.
- Milyen híreket? - kérdeztem szipogva. Aztán sírni kezdtem. Sírni, mint még soha. Vagy, legalábbis nagyon régóta nem zokogtam így. Arcom elé kaptam a kezeimet, hogy George ne lássa vörösödő szemeimet kétségbeesett képemen. Nem szólt egy szót sem, csak közelebb lépett hozzám és szorosan magához ölelt. Olyan szorosan, mint soha azelőtt. Először csak tehetetlenül lógtak testem mellett karjaim, majd hirtelen belecsimpaszkodtam George-ba, és nem akartam elengedni. Csak öleltem őt és zokogtam. Teljesen egymáshoz simultunk, mélyeket szippantottam haja illatából. Csitítgatott, szelíd szavakkal vigasztalt, hajamat simogatta.
- Minden rendben lesz, Emma. Nem engedem, hogy többet bántson téged. Soha - mondta lágyan. Mégis, akármilyen állapotba is kerültem, hallottam valami különöset a hangján, ami elbizonytalanított egy kicsit. Mintha... elhallgatott volna előlem valamit. Talán, csak nem akart még jobban kiborítani. Legalábbis, ezt hittem...
Kicsit eltolt magától, hogy láthassa az arcomat. Rám mosolygott és letörölt pár könnycseppet.
- Gyönyörű vagy - mondta halkan. Elpirultam, azt hiszem. Két keze közé fogta arcomat, óvatosan. Ajkaival közelített és megcsókolta a homlokomat. Majd' kiugrott a szívem a helyéről. Had ne mondjam el, mihez lett volna kedvem abban a pillanatban. Szerencsére nem hagyott teret nekem, hanem újra magához ölelt. Úgy álltunk még percekig, amíg lenyugodtam egy kicsit és elmúlt a sírórohamom. Elég kínosan éreztem magam, miután befejeződött. Nem szeretem, ha valaki előtt ennyire megnyílok. Még akkor sem, ha az az illető George Shelley.
- Miért sírsz Emma? - kérdezte Georgey a hátunk mögül. Halványan elmosolyodtam aggodalmas arckifejezésén. - Bántott? - kérdezte, George-ra mutatva, összeráncolt szemöldökkel.
- Dehogyis! - erőltettem vidámságot és nyugalmat az arcomra. - George sosem bántana engem, nagyon kedves - simogattam meg unokaöcsém kócos kis fejét. George elkapta tekintetét és idegesen a cipőjét kezdte el tanulmányozni. Végig simítottam karján és a szemében néztem, mélyet sóhajtva.
- Nem fejezted be - mondtam szomorúan, miután Georgey-t visszaküldtem játszani.
- Nos, igen... - köhintett.
- Mi történt utána? Ne aggódj, abbahagytam. Nem sírok többet, ígérem.
Biccentett, majd folytatta.
- Nem mondtam el Josh-nak, hogy láttam őt. Amikor elment Julie, csak utána bújtam elő rejtekhelyemről, mintha akkor érkeztem volna. Közben befutott Jaymi, JJ és Tom is. Mint mondtam már, nem nagyon beszéltünk. JJ gondolataiba merült, Josh szótlanul ült, rám sem mert nézni.
Már majdnem megszólaltam, amikor George megelőzött.
- Nem kérdezett felőled, Emma - mondta nyugtalanul. - Én is csak mereven bámultam Tomra. Egyedül Jaymi próbálta meg oldani a feszültséget - mint mindig -, de nem nagyon jött be. Tomnak is szemet szúrt, hogy valami nem stimmel. Ezért bedobta a "nagy hírt".
- Mi a nagy hír? - kérdeztem kíváncsian, de még mindig összetörve. Julie és Josh is? Nem akartam elhinni. De az az érzésem volt, hogy még nincs vége a történetnek, George tartogat még valamit a számomra.
- Tom ünnepélyesen közölte, hogy megvan a turné szerződésünk. Már csak alá kellene írnunk. Európai turné, több, mint huszonöt helyszínnel. Tom azt is mondta, hogy ha sikeres lesz, utána jöhet Amerika.
- Ez...ez. Nagyszerű! - ujjongtam. Legalább George-nak van valami öröme. - Egy európai turné? Fantasztikusak lesztek!
George nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel sóhajtott, ami arra engedett következtetni, hogy van itt még egy váratlan fordulat.
- Jézusom. Geooorge - nyögtem. - Ne rémisztgess, kérlek. Mit csináltál?
- Nos, Jaymi és JJ egyből felélénkültek. Josh továbbra is nézett maga elé bambán, én meg ugyanolyan ideges voltam. Nem bírtam kiverni a fejemből a nem rég látottakat. Tomnak ez is feltűnt, és eléggé pipa lett. A lényeg az, hogy...
- MICSODA? - Nem bírtam magammal tovább.
- Jól összebalhéztunk, miattam, mert... Megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó "akárki"-vel turnéra indulni, és jópofizni hónapokon át. Jaymi és JJ persze Josh mellé álltak, és azt mondták meghibbantam. Tom is rendesen kiakadt, és összevesztünk. Azt mondta, hogy most azonnal hagyjuk abba, és intézzük el a dolgainkat magunk között - de nagyon gyorsan -, vagy ugrott a turnénak. Nem bírtam nézni, ahogy Josh alamuszi-értetlenül ült, úgyhogy felálltam és eljöttem. És most itt vagyok.
- George - jutottam végre szóhoz döbbenetemből. - Te tényleg nem vagy normális.
Makacs arckifejezéssel nézett rám, majd duzzogva elkapta a tekintetét, mint valami kisgyerek.
- Mégis, mit kellett volna, hogy tegyek? - meredt rám, felháborodva. Nem értettem, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe, el-elakadt lélegzetem.
- Boldogan igent mondani. Istenem, én... - nem tudtam, mit tegyek. Hirtelen kétségbeesés uralkodott el rajtam. Szaporán kezdtem el venni a levegőt, éreztem, hogy pillanatokon belül megőrülök. - Úgy sajnálom - kezdtem.
George értetlenül nézett rám, próbált megérinteni, de elhúzódtam.
- Én-én ezt nem akartam! - mondtam védekezve. - Mekkora szerencsétlen vagyok! Sajnálom. Mindent elrontottam, nem akartam, hogy ez történjen. Minden az én hibám, George. El... El kell innen tűnnöm - mondtam hisztérikusan és kirohantam a szobából...

25. Döntés

- Mihez volna kedved? - kérdezte.
Teljesen felvillanyozódott. Vele együtt én is. Megvárta, amíg átvettem valami normális ruhát, és végre megmostam a fogam. Írtam egy cetlit Susan-nek, hogy elmentem egy kicsit, majd kiraktam a hűtőre.
Gyönyörű idő volt. Ezerrel sütött a nap, lágy szellő fújt, amitől nem volt olyan fülledt meleg. Madarak csiripeltek és mindenki mosolygott. Itt Londonban ritkán látni csak a Napot. Többnyire felhők takarják. Először - úgy látszik, hagyomány lett belőle -, elmentünk kávéért. Én csokis muffin-t reggeliztem, George meg banánosat. Jó is a reggeli, így délben. Sétáltunk a legközelebbi parkban. Leültünk egy padra beszélgetni, miközben fagyiztunk. Rég óta először nevettem ennyit. George elképesztő. Amikor Josh-sal voltam, sosem szórakoztam ilyen önfeledtül. Mindig volt bennem... nem is tudom mi. Hiányzott valami. Persze, imádtam vele lenni, de úgy éreztem, sosem mondhatom ki pont azt, amit gondolok. George-dzsal nem volt ilyen problémám. Végtelenül őszinte lehettem vele. Mindenen nevetett, sosem értett félre. Értette a viccet, de tudott nagyon komoly is lenni. Egy dolog zavart csak. Egy kicsit "megcsalásnak" éreztem az együtt töltött időt George-dzsal. Mi van, ha Josh mégsem... És akkor én... Végül is, ez csak egy ártatlan séta egy barátommal. Nincs is semmi baj ezzel.
Néhány tíz év körüli fiú focizott tőlünk nem messze, és váratlanul fejbe lőttek a labdával. Nem is én lennék...
- Emma, jól vagy? - kérdezte George aggódva, de láttam - már amennyiben nem hallucináltam az enyhe agyrázkódás miatt -, hogy ott bujkál a nevetés a szája sarkában.
- Persze - nyögtem.
Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Sajnálom - kacagott. - Nem rajtad nevetek, csak... - nem bírta befejezni.
- Tudom, hogy rajtam nevetsz, de nem gáz - röhögtem én is.
A focizó kisfiúk közül kettő odaszaladt hozzánk.
- Sajnáljuk, nem esett bajod? - kérdezte a szőke, göndör hajú.
- Semmi gáz - ráztam meg a fejem, amitől kicsit megszédültem.
- Úgy sajnáljuk, nem direkt volt - sopánkodott az alacsony, tömzsi fiú.
- Tényleg nincs baj - mosolyogtam. - De... biztos vagyok benne, hogy jobban lennék, ha mi is beállhatnánk egy kicsit - kacsintottam George-ra. Értetlenül pislogott rám, de aztán elvigyorodott.
- Tőlem, oké - vonta meg a vállát a szőke srác, kicsit csodálkozó arckifejezéssel.
- Ja, befértek még - mondta a másik.
- Én benne vagyok - kuncogott George.
Elindultunk, kicsit lemaradva a két fiútól. George lelassított és megragadta a karomat. Közelebb húzott magához, és a fülembe suttogta:
- Csak, hogy tudd, nem nagyon tudok focizni.
- Én sem - suttogtam vissza.
Eszembe jutott a táncunk a partin.Önkéntelenül elmosolyodtam.
Megérkeztünk a "pályára". A többi fiú kicsit vonakodva fogadott minket, de végül belementek. Mindenki elhelyezkedett. George-dzsal, természetesen külön csapatba kerültünk, hogy egyenlőek legyenek az esélyek. Vagyis, hogy mindkét csapat esélyeit lerontsuk, haha.
Indult a játék. A labda repült, mindenki rohanni kezdett. Kezdjük ott, hogy azt sem tudtam, melyik kapura támadunk. Szerencsére, a szöszi csapattársam felvilágosított, miután majdnem gólt - ismétlem GÓLT - rúgtam a saját kapunkra.
George eleinte nem nagyon aktivizálta magát, csak ténfergett és engem figyelt. Nevetett próbálkozásaimon. Olyan gyors voltam, mint a villám - ÉN futok! Az egy másik dolog, hogy kétpercenként akkorákat estem, mint egy ház. Hirtelen George-hoz került a labda. Egy pillanatig csak állt ezzel a "most mit csináljak" fejjel.
Gúnyos grimasz jelent meg az arcomon, majd nagy vehemenciával elindultam felé, hogy kicselezzem. George arcán izgatottság jelent meg, majd futni kezdett a labdával. Elég ügyetlenül indult, de kezdett belejönni.
- Passzolj! - üvöltöztek George-nak a gyerekek, de nem figyelt rájuk. - PASSZOLJ MÁR! Ide, ide!
George rendületlenül tartott a kapu felé, hogy gólt rúgjon. Pár kissrác próbálta lecselezni, de nem jött össze.
Mivel én labda nélkül rohantam, hamar beértem George-ot.
- Most megvagy! - tört fel belőlem az ördögi kacaj.
- Azt csak hiszed - vigyorgott George, közben levegőért kapkodott. Megpróbáltam elcsenni a labdát, de csak az lett az eredménye, hogy George-dzsal összegabalyodott a lábunk, és egy emberi labdaként folytattuk utunkat még vagy három métert. A földön elterülve eszméltem fel, George rajtam feküdt. Az arcunk csak pár centire a másikétól. Egy újabb ismerős szituáció. Ezúttal azonban George nem próbált meg elhúzódni. Egyre közelebb hajolt, ajkait harapdálva. Közelebb, közelebb.
- Jól vagytok? - kérdezte egy baseball sapkás csapattársam.
- Ööö, izé - felelte George, még mindig engem nézve. -Ja, kutya bajunk - nevetett. Felállt, és engem is felsegített. Leporoltuk magunkról a földet és a ránk ragadt fűszálakat.
- Akartok még játszani, vagy...? - nézett ránk türelmetlenül a tömzsi srác. Ez eléggé úgy hangzott, mintha nem örülnének már jelenlétünknek.
George-dzsal vigyorogva egymásra néztünk.
- Nem, köszi - mondta George. - Jobb ha megyünk. Úgyis csak tönkretettük a játékotokat.
- Dehogyis! Áá, nem! - mondták páran, fejüket rázva, nem őszintén, persze.Csak próbáltak kedvesek maradni. A tömzsi kisfiú viszont mellkasán összefont karokkal bólogatott, elég csúnyán nézve ránk. Magamban nevettem. Szegényke.
- Sziasztok! Kösz a játékot - búcsúztunk el, ők meg visszaintegettek.
Folytattuk tovább a sétánkat.
- Ez jó volt. Huh, elfáradtam - mosolygott George. - Nagyon király voltál.
- Jaj, dehogy! - nevettem fel. - Azt sem tudtam, melyik a jobb lábam.
Biztos voltam benne, hogyha nem zavarnak meg, George megcsókol. Még szerencse, hogy nem történt meg.
Egy héttel ezelőtt még azt hittem, utál. Most meg... Összezavarodtam. Hirtelenjében megint olyan jóba lettünk. Bár, az is lehet, hogy csak én éreztem azt a csókot a levegőben. Mindegy, sosem tudom meg.
Előkaptam telefonomat a zsebemből - természetesen újabb ezer nem fogadott hívás Josh-tól.
Délután öt óra volt. Hűha. Hogy telt el ilyen gyorsan az idő? Biztos George az oka - gondoltam magamban, mosolyogva.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjek. Hat óra kimeríti a "mindjárt jövök" fogalmát - grimaszoltam.
- Ó, máris ennyi az idő? - nyögött fel.
- Nem akarom, hogy Tibi kibukjon. Talán még van esélyem előtte hazaérni.
Bólogatott.
Elkísért hazáig, ami még húsz perc kellemes beszélgetést jelentett. Még Josh-ról is sikerült teljesen megfeledkeznem. Amikor végre megérkeztünk, nagyon nehezen sikerült elválnunk egymástól.
- Köszönöm a délutánt - hálálkodtam. - Nagyon jól éreztem magam.
- Viccelsz? Én köszönöm. Te ajánlottad fel - kacsintott. - Csodás volt.
- Legközelebb a kosárlabdával kéne próbálkoznunk - vigyorogtam.
- Vagy krikettel - mondta. Mindketten nevettünk.
- Ömm, akkor...
- Holnap beszélek Josh-sal - sóhajtotta.
- Köszönöm - biccentettem.
Kuncogni kezdett és beletúrt a hajába.
- Szia, Em - mondta, kisfiús vigyorral arcán.
Én, búcsúzásként egy hatalmas puszit nyomtam az arcára. Ő rám nézett, és az arcához nyúlt, pont ott, ahol pár pillanattal azelőtt az ajkaim jártak. Utoljára intettünk egymásnak, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Mély levegőt vettem, ledobtam a cipőm, és beléptem a nappaliba, ahol a a csípőre tett kezű Susan-be ütköztem. Egy fakanalat szorongatott.
- Hagytam üzenetet - emeltem fel kezeimet a magasba, védekezésképp.
- Láttalak! - mondta gonosz mosollyal az arcán.
- Hogy érted? - kérdeztem gyanakodva.
- Az előbb. Ugye tudsz róla, hogy a konyhaablakból remek a kilátás?
- Izé - nyöszörögtem.
- Tartozol nekem némi magyarázattal - szorított sarokba. Nem szó szerint, természetesen.
- Nem értem, mire célzol - adtam a hülyét.
- Te tudod - mondta alamuszin. - Én hagylak. Tibit biztosan jobban érdekli majd a téma- játszotta ki utolsó kártyáját. - Bármelyik pillanatban hazajöhet.
Susan győzött. Ördögi nőszemély.
- Jól van, jól van - mondtam megsemmisülve. - Mit akarsz tudni?
- Mindent - vágta rá egyből. - Na, jó. Hálószoba titkokat nem kérek - nevetett. Elvörösödtem.
- Jesszusom, Susan - forgattam a szemem.
- Ő nem a barátod volt, vagy tévedek? - kérdezte, kiemelve a 'barátod' szót.
- Nem. Bár, azt hiszem, gyakorlatilag már nincs barátom.
- Mi történt? - kérdezte kíváncsian.
- Josh... Azt hiszem megcsalt -böktem ki.
- Mi az, hogy azt hiszed? - kérdezte értetlenül. Közben átmentünk a konyhába, nem akarta, hogy odaégjen a kaja. Én leültem egy székre, és folytattam.
- Tegnap este, azért jöttem olyan korán haza, mert kiborultam. Megismertem egy lányt, aki tök kedves volt, segített megkeresni Josh, mert elhagytam. Aztán később láttam őket csókolózni.
- Josh-t meg a lányt? - kérdezte.
- Igen. Vagyis, nem. Kiderült, hogy az nem is Julie volt, hanem az ikertesója Cece - már kezdtem teljesen belezavarodni történetembe. - És akkor elrohantam, meg sem hallgatva Josh-t. Julie velem jött. Érted?
- Elvesztem - csóválta fejét. Másodszor is elmondtam neki, kicsit higgadtabban, mire végre ő is felfogta.
- Utána, Josh vagy ezerszer hívott, de nem vettem fel, nem válaszoltam az üzeneteire, mert nem érdekelt a kifogása. Ami azt illeti, eléggé érdekel, csak... George.
- Hogy jön Ő a képbe? - nézett rám Susan, közben elsózta a húst. Káromkodott egyet.
- George volt az egyetlen, aki kiállt mellettem.
- Ez különös - tűnődött el nagynéném.
- Annyira nem, hiszen Josh mégis csak a barátjuk - mondtam.
- Nem, nem az a különös, hanem George.
- Ja - forgattam a szemem. - Azt mondta, hogy ő nem hisz Josh-nak, és nem érti, miért csinálta ezt velem.
- Szóval, Josh még nem magyarázta meg? - kérdezte.
- Nem, még nem. Nem hagytam neki.
- Akkor, mire vársz még? Vallasd ki. Ha igazán szereted, meghallgatod. Utána pedig már a te dolgod, hogy hiszel-e neki, vagy sem.
Na, igen. Ez itt a probléma. Szeretet, hit, bizalom. Ja, és tündérpor.
- Holnap George beszél vele - válaszoltam végül.
- Miért ő? Miért nem te? - pislogott rám zavartan Susan. Megint nem figyelt oda a főzésre, és megvágta az ujját. Pár pillanatig hideg víz alá tartotta, majd nagyot sóhajtott, letette a kést és leült mellém.
- George mondta, hogy bízzam rá. Őt nem tudja átverni Josh. Legalábbis ezt állítja.
- És, benne ennyire megbízol? - emelte magasba szemöldökét.
- Igen - vágtam rá azonnal.
- És, most hogy álltok? Mármint George-dzsal.
Már épp azon törtem a fejem, hogy mit hazudjak, amikor rájöttem, hiába. Feladtam.
- Nem tudom, Susan. És ez nagyon zavar - sóhajtottam. Susan megsimogatta a fejem búbját. Amikor felnéztem rá, elmosolyodott.
- Minden rendbe jön. Adhatok egy tanácsot? - kérdezte.
Némán bólintottam.
- Ne csapd be magad! Csináld azt, amitől jól érzed magad. Az a te bajod, hogy soha nem gondolsz magadra. Legyél egy kicsit önző néha - kacsintott.
Valahonnan olyan ismerősek voltak ezek a szavak, de nem jutott eszembe, honnan.
- Lehet, hogy igazad van - sóhajtottam. - Csak én sem tudom, mi tenne boldoggá.
- Szerintem pontosan tudod te azt. Vagy, sejted.
- Kevés az idő - mondtam ki a végszót, ugyanis Tibi rontott be a konyhába.
- Éhen halok - grimaszolt. - Mi a kaja?
Felnevettem
- Neked is szia, drágám - forgatta Susan a szemét. - Egy kis elsózott marhahús, és véres krumpli.
Susan-nel bennfentesen egymásra vigyorogtunk, mire Tibi értetlenül csóválta a fejét.
- Jól hangzik. Boszorkánykonyha - mosolyodott el, kettőnkre mutatva, majd elment.
Váratlanul megcsörrent a telefonom - úgy megrémültem majd leestem a székről. Amikor idejöttem, nem gondoltam volna, hogy ennyit fogok telefonálgatni. Bocsánatkérően pislogtam Susan-re, mire ős mosolyogva eltátogott egy "menj csak"-ot. Meglepetésemre Julie volt az.
- Szia Julie - szóltam bele.
- Szia, csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem hogy vagy.
- Hát, élek - mondtam. Igaz, nem láthatta senki, de elpirultam. Itt sajnáltatom magam, amikor egész nap remekül mulattam.
- Beszéltél már azzal a segfejjel? - kérdezte, nyilván Josh-ra célozva.
- Még nem, de holnap ilyenkorra már meg lesz oldva.
- Mit fogsz tenni?
- Még nem tudom. Attól függ, mit mond.
- Emma, kérlek, ne higgy el mindent, amit összehord. Nem azt mondom, hogy ne adj neki esélyt, csak légy óvatos. Az is lehet, hogy tényleg nem hibás. Próbáltam a kedvedért beszélni Cece-vel is, hogy megtudjam, mi volt. Nem áll velem szóba. Valami miatt összeveszett Apuval, és most hárman háromfelé ülünk szerte-szét a házban. A közös étkezések is kimaradnak.
- Sajnálom - motyogtam.
- Ó, már megszoktam. Kéthetente megesik, és akkor tart egy hétig, szóval...
- Itt vagy? - kérdeztem pár másodperc csend után.
- Jaj, bocsi. Most úgy néz ki mennem kell. Amelie azt mondja, hogy jött hozzám valaki. Csak tudnám ki.
- Akkor menj csak. Majd beszélünk.
- Várj egy percet - mondta, aztán valaki máshoz kezdett el beszélni. - Mi? Egy fiú? Biztos vagy benne Amelie?
- Még megtudok különböztetni egy fiút meg egy lányt - hallottam az idős nő sértődött károgását. Elmosolyodtam.
- Bocs, SOS van. Egy fiú engem keres. Majd beszélünk később, Em. Fel a fejjel! Puszi.
- Hajrá! Szia Julie! - köszöntem el, majd letettem.
Az estém nyugisan telt. Elfogyasztottuk királyi lakománkat. Ízletes volt a véres krumpli meg a sós hús. Fürdés után beszéltem Anyáékkal, és ezer év után újra olvastam. Éjszaka George-dzsal álmodtam.
Reggel megtáltosodva ébredtem fel. Tudom már, mit akarok. Beszélek Josh-sal, hogy hagyjuk ezt, úgysem tudnék megbocsátani egy megcsalást. Hajlok a békében elválásra. Úgy érzem, végre tisztázódtak az érzéseim. Hála a tegnapi napnak. Végre döntöttem. Máris hiányzik George.

24. A vendég

Na, jó. Össze kell szednem magam. Nehéz lesz. Át kell gondolnom a dolgokat. Josh megcsalt - nagy valószínűséggel -, ami elég rossz. Lett egy új barátom, Julie, ami jó. Mindenki Josh mellett állt ki, amin nem lepődök meg, hiszen a barátjuk, bandatag, én meg senki. Na, de George? Eltökéltem, hogy nem beszélek még egyikőjükkel sem, egy jó darabig, de sajnos túl kíváncsi vagyok. Muszáj felhívnom George-ot. Remélem nem komoly, hogy haragszik Josh-ra, miattam. Ha valamit nem akartam, akkor az közéjük állni. Jaj, Istenem! Mit kombinálok? Felhívom George-ot, eldöntöttem.
Sokáig kicsöngött, de végül felvette, elégedett hangon szólt bele.
- Tudtam, hogy felfogsz hívni - kuncogott.
- Ó, igeeen? - kaptam fel a vizet egyből, nem tudom, miért. - Csak hogy tudd, azért hívtalak, mert magyarázattal tartozol.
- Ha Josh-ról akarsz kérdezni, nem szolgálhatok semmiféle válasszal.
- Ööö - nyögtem döbbenten. Nem ezt a választ vártam. - Nem is róla akartam kérdeni - hazudtam.
- Remek. Akkor, mi lenne, ha a beszélgetést nem telefonon folytatnánk? - kérdezte magabiztosan. Hogy lehet mégis ilyen magabiztosan kérdezni?
- Nem is tudom, én... - próbáltam kikeveredni a közeledő slamasztikából.
- Gyere le - utasított.
- Hová? - kérdeztem zavartan.
- A ház elé - kuncogott.
- Mi? Hogy... - értetlenkedtem, de hiába. Letette.
Gyanakodva lementem a földszintre. Olyannyira siettem, hogy elfelejtettem átöltözni. Senki nem volt lent. Tibi nyilván dolgozik, Susan meg biztos elment valahová Georgey-val.
"A ház elé." Rendben. Az lábtörlő mellé helyezett papucsomba bújtam, majd kinyitottam az ajtót. Nem hittem a szememnek.
- Hű, csini vagy - nézett rám George hatalmas szemekkel.
- Jesszusom! - sikoltottam fel és ugrottam be az ajtó mögé. Egy szál pólóban álltam ki elé.. Hosszú pólókban szeretek a legjobban aludni. Azon kívül csak egy bugyi volt rajtam, - ami jó, hogy nem látszott, mert kiselefántok voltak rajta meg egy masni. Nem túl szexi...
- Előjöhetsz - kuncogott. - Nem lesek.
- Mégis mi a francot csinálsz itt? - sipítoztam még mindig az ajtó mögül. - Azt ne mond, hogy itt dekkolsz hajnal óta.
- Atyaég. Miket nem feltételezel rólam - vigyorgott.
Óvatosan előmásztam az ajtó takarásából.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem csípőre tett kézzel. - Én csak azért hívtalak, mert kíváncsivá tettél.
- Tényleg? - pislogott rám, ajkát harapdálva.
- Geooorge - forgattam a szemem. - Ha tovább húzod az időt, esküszöm bemegyek.
- Esetleg, behívnál engem is? - kérdezte, kiskutyaszemekkel.
- Izé - nyögtem. - Mi vagy te, vámpír?
Elég gyenge vicc volt, de azért csak nevetett rajta.
- Vagy zavarnék? Itthon vannak a nagybátyádék? - kukkantott be a hátam mögött.
- Nem, egyedül vagyok. Hmm - hezitáltam. - Jó, persze. Gyere csak.
- Szuper - mosolyodott el.
Ezt most mire mondta? Hogy szuper, hogy bejöhet, vagy szuper, hogy csak kettesben leszünk? Félek.
Leültettem a nappaliban, a kanapéra.
- Tudnál várni egy pár percet, amíg magamra kapok valamit? - kérdeztem. Bólintott.
- De siess! - mosolygott.
Felszaladtam a szobámba, hármasával vettem a lépcsőfokokat. Majdnem elnyaltam. Ahogy beléptem, hasra estem valami ruhában.
- Ez jó is lesz - mondtam, felkapva a felsőt. Egy dögunalmas póló volt. Kerítettem mellé egy farmert. Csak kifésültem a hajam, még fogat sem mostam - rossz lány vagyok. Valamiért úgy éreztem, nem szabad jól kinéznem - már amennyire ez lehetséges.
Hivatalosan még nem szakítottunk Josh-sal - jutott eszembe. Próbáltam ezt észben tartani.
Visszamentem a nappaliba. George nem a kanapén ült, hanem a falon függő fotókat nézegette, kicsit kidugott nyelvvel. Az unokaöcsém is így csinál, amikor nagyon koncentrál. Elmosolyodtam. Olyan furcsa látványt nyújtott. George Shelley, a nagybátyámék nappalijában, valószínűleg az én gyerekkori meztelen képemet nézi. Nem értem, Tibinek miért kellett azt is kiraknia.
- Ők kik? - kérdezte.
- Ő - mutattam rá Tibire - a nagybátyám. Csak itt még sok haja volt - nevettem. - A másik képen a kisbaba pedig Georgey, az unokaöcsém.
- Nahát, szia Georgey! - integetett a képnek. Elmosolyodtam. Elindult a meztelen fotóm irányában. Megragadtam a karját és megfordítottam.
- Ó, arra semmi látnivaló - nevettem idegesen, a kanapé felé terelgetve George-ot. - Beszélni akartál. Nos, itt vagyok - ültünk le, egymással szembefordulva.
- Tudom, hogy nagyon érdekel, mi volt tegnap, ne is tagadd - vonta fel szemöldökét. - Látom az arcodon.
- Azt mondtad, úgy sem tudsz semmit - mondtam kicsit sértődötten.
- Annyit azért igen, hogy rám számíthatsz - mondta lágyan.
Nem akartam hinni a fülemnek. Ránéztem. Olyan kedvesen mosolygott rám, mint legelőször. Amikor odaadta kihűlt kávéját. A legfinomabb kávé, amit valaha ittam. Elérzékenyültem az emlékektől. Nem is volt olyan régen. Alig három hete. Mégis, milyen messzinek tűnik. Olyan sok minden történt. Én meg lemaradtam valahol, és most csak sodornak az események. Csak próbálom a víz felett tartani a fejem. Érzem, hogy megfogok fulladni.
- Nem beszéltem Josh-sal - mondta. - Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt tette veled. Én soha...
Elhallgatott.
- Tudod - sóhajtottam -, talán tényleg én értettem félre valamit.
- Jaj, ne kezd már te is ezt! - háborodott fel George. - Lehet, hogy Jaymi-ék ezt beveszik, de könyörgöm... Túl átlátszó.
- Josh nem mondta el neked a "magyarázatát"? - érdeklődtem. Valóban majd meghaltam, hogy megtudjam.
- Azt hiszed, meghallgattam? - ráncolta homlokát. - Szinte rögtön utánad leléptem én is.
- Kérlek, George! Ne csináld. Neked nem ártott semmit Josh. Nem akarom, hogy miattam összevesszetek. Nem haragszom meg, ha mellé állsz. A barátod. A legjobb. Az, hogy nekem most problémám van vele, az rád, JJ-re és Jaymi-re nem vonatkozik - tettem vállára kezemet.
- Az mellé állok, ahol az igazságot érzem - mondta dacosan.
- Jaj, te becsület bajnoka - mosolyodtam el. - Szerintem hülyeséget csinálsz, de... nagyon jól esik. Köszönöm - mondtam lágyan és váratlanul átöleltem. Szorosan karoltam át, mint akkor a vidámparkban. Először csak ült mozdulatlanul, de aztán ő is megölelt, arcát a hajamba fúrva. Pirulva engedtem el, és ültem vissza a helyemre.
- Úgy örülök, hogy megint így vagyunk... - suttogtam szégyenlősen.
- Hogy? - harapdálta alsó ajkát. Eddig mindig nevettem, amikor a "hasban repkedő pillangók"-ról hallottam- Nos, annyira mégsem vicces...
- Hát, így jóban. Mint legelőször. Hiányzott.
- Nekem is.
Pár pillanat némaság következett. George törte meg csendet.
- Úgy tudtam - sóhajtott.
- Mit? - kérdeztem, még mindig elkábulva.
- Hogy Josh elszúrja. Túlságosan szereti a lányokat. Először féltettelek, talán feltűnt neked is. De, aztán lenyugodtam, mert láttam, hogy nagyon jól kijöttök, és amióta veled van, rá sem néz másik csajra. Csalódtam. Ez a legrosszabb.
- Nem olyan tragikus ez. Vagyis, az, mert eléggé szomorú vagyok. Tudod... - haboztam. - Ő volt a legelső barátom.
Éreztem, hogy mindjárt kifurakodik egy könnycsepp. Abba kéne hagynom, annyit bőgök, mint egy csecsemő.
- Komolyan? - nézett rám őszinte csodálkozással.
- Haha, nem vagyok túl kelendő - nevettem kínosan.- Mindenesetre, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a végkimenetel.
Egyetértően bólogatott.
- Nem lehet ez a vége - kaptam fel a fejem hirtelen. Nem akartam, hogy így legyen. - Akárhogy is van, beszélnem kell Josh-sal.
- Emma - ráncolta vészjóslóan homlokát.
- Nem, George. Meg kell hallgatnom. Ennyivel tartozom neki, és kész.
- De... Csak teletömi majd a fejedet mindenfélével. Te is tudod, hogy eléggé befolyásolható vagy, és..
- Hé - csattantam fel.
- Ez az igazság. Talán nem látszik, de Josh meg remekül tud manipulálni. Nem hagyhatom, hogy megint beleess a csapdájába. Majd én beszélek vele. Elég jól ismerem. Amint kiderítettem neked, amit akartál, elmondom majd, jó?
- Ne is tudom, George. Talán, jobb lenne, ha én beszélnék vele.
- Emma, kérlek - nézett rám. Olyan volt a szeme, mint egy forró, csokoládéörvény. Na, ebbe szívesen belefulladtam volna. - Bízz bennem.
Nagyot sóhajtottam.
- Rendben van - adtam be a derekam. -Mit gondolsz, mikor tudnál vele beszélni?
- Talán holnap. Igen. Elvileg együtt ebédelünk a menedzserünkkel. Valami fontosat akar velünk közölni.
- Remek. De, addig nem is találkoztok? - kérdeztem.
- Hát, úgy volt, hogy ma délután csinálunk valamit, de nincs kedvem. Félek, hogy olyat mondanék, amit később megbánnék.
- Szerintem el kéne menned - mondtam, de amikor megláttam, hogy szóra nyitná száját, folytattam: - De, te tudod. Akkor, mit csinálsz ma?
Ajaj. Ez eléggé úgy hangozott, mint valami randi-ajánlat. Nem. Nem. Nem szabad.
- Semmit - mondta szomorúan. - Felakartam hívni a barátaimat, tudod, még az X Factor előttről, de senki nem veszi fel. Biztos nem érnek rá.
Annyira megsajnáltam. Itt van ez az imádnivaló kismajom, és senki nem akar játszani vele.
- Valójában, a mai napra én csak bőgést és önsajnálatot terveztem, meg némi duzzogást. Csatlakozhatsz - haboztam. - Vagy, esetleg... csinálhatunk valami mást is.
- Remek lenne - csillant fel a szeme...

23. Új barát

Felakartam sikoltani, vagy kiabálni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Abban a pillanatban, ahogy megláttuk őket Josh eltolta Julie-t. Julie-t? Biztos ő az? A hosszú szőke haj most a hátára omlott és a farmer-póló összeállítás helyett egy rózsaszín selyemruha volt rajta. Majdnem biztos voltam benne, hogy Julie az. Mindegy, úgy döntöttem nem érdekel, csak menekülni akartam. Minél messzebb. Arra, amit láttam, nincs magyarázat - ezt éreztem. A következő pillanat, akár egy lassított felvétel játszódott le a szemem előtt. Josh riadtan vett észre, egyből felém indult. George megragadta a kezemet, amit egyből kitéptem szorításából. Csak a szőke lány elégedett vigyorát láttam. A nevemet hallottam. George és Josh is engem szólongatott, de mintha le lettek volna némítva, láttam ahogy tátognak, suttogást is alig hallottam. Könnyekkel szememben fordultam meg és kezdtem el rohanni. Megdöbbenésemre nem tévedtem el, egyből megtaláltam a nagytermet. Az ajtóban elhaladtam Jaymi, JJ és Olly mellett, akik zavartan pislogtak rám, de nem érdekelt. Meg sem állok hazáig. Mindegy hogyan, de hazajutok. Próbáltam kerülgetni a táncoló embereket, ignorálni furcsa, megbotránkozó tekintetüket, amivel rám néztek. Még mindig hallottam a hátam mögött loholó Josh hangját, de ez sem állíthatott meg. Nem akartam beszélni vele. Még csak látni sem bírtam. Ez George-ra is vonatkozik. Nem tudom miért, de belőle is elegem lett végre.
Emma? - hallottam az ismerős hangot. Az nem lehet. Ő nem állhat itt. Bent volt a teremben Josh-ékkal. Ez már lassításra késztetett.
- Emma, minden rendben? - kérdezte Julie, farmer-póló szerelésében, befont, derékig érő hajával.
- Te...te - dadogtam. Megráztam  fejem. Mi a franc, álmodom? Újra Julie-ra néztem, aki értetlenül meredt rám. Nem állhattam meg, Josh közelített.
- Mi a baj? - ragadta meg a karomat.
- Nem maradhatok - szipogtam. - Mennem kell, Julie. Ne-nem értem - törtek fel újra a könnyeim.
- Emma, várj meg - hallottam alig pár lépés távolságból Josh hangját. Megiramodtam. Julie szaladt mellettem.
Mintha értette volna a szándékomat, ahogy kiértünk a kapun intett egy limuzinért. Nagyon lassan gurult elénk, Josh-nak volt ideje végre beérni bennünket.
- Emma - lihegte. - Megmagyarázom, rendben? Nem minden az aminek látszik.
- Hú de gyenge szöveg - mondta unottan Julie, miután észlelte, hogy nem fogok megszólalni. A limuzin végre megállt előttünk.
- Szállj be - utasított Julie szelíden. Engedelmeskedni akartam, de Josh megragadta a karomat.
- Emma, csak egy pillanatra - mondta kétségbeesetten.
- SZÁLLJ LE RÓLAM! - üvöltöttem, és próbáltam kiszabadítani karomat. Vergődésemet látva, szomorú arccal elengedett.
- Miért nem hallgatsz meg? Ennyire nem bízol bennem? Meg tudom magyarázni!
- Nem értetted, seggfej? - teremtette le Julie. - Hagyd őt békén!
Josh zavartan hátrébb húzódott, és értetlenül bámult Julie-ra, majd megrázta a fejét. Én gyorsan behuppantam a hátsóülésre. Julie követett.
- Hová megyünk? - kérdezte, miután becsapta maga után az ajtót.
- Leginkább haza - suttogtam.
- Az merre van? - érdeklődött. Megmondtam a pontos címet - reméltem, hogy jól. Julie továbbított a sofőrnek.
- Kö-köszönöm - szipogtam.
- Ugyan - legyintett mosolyogva. Nem tudom, miért volt olyan kedves velem, hiszen alig ismert.
- Kellett nekem eljönnöm - sóhajtottam. - Maradhattam volna otthon, Pesten.
- Mi történt? - kérdezte kicsit aggódva. - Nem akarod elmondani?
- Láttam Josh-t csókolózni egy lánnyal, aki... akire azt hittem először, hogy te vagy.
- Hogy, mi? De... A picsába! - kiáltott fel. - Hát persze! - csapott a homlokára.
- Tudod ki volt? - kérdeztem gyanakodva.
- Figyelj, ez most ultra hülyén fog hangzani, talán el sem fogod hinni, de az Cece volt, az ikertestvérem.
Nos, valóban elég bénám hangzott, mint valami gyenge mentegetőzés egy szappanoperából. Viszont, sok mindent megmagyarázott.
- Akkor jól sejtettem, hogy te is Mr. Riley lánya vagy - mondtam megvilágosultan.
- Na, igen - sóhajtott. - Csak olyan, mintha nem is léteznék. Cece egy őrült. Nem is értem, hogy lehetünk testvérek. Pláne ikrek. Úgy képzeld el, hogy ez a minden éves felhajtás is miatt van. Vagyis nagy részben miatta.
- Komolyan? - kérdeztem megrökönyödve.
- Igen. A fejébe vette, hogy becserkész egy hírességet. Eddig nem nagyon jött össze neki. Lassan rájöhetne, hogy a fiúk nincsenek oda az elmebetegekért.
- Pedig szép lány - mondtam.
- Köszi - vigyorodott el. Igaz, ezzel őt is dicsértem, hisz tök egyformák.
- Nem hiszem el, hogy Josh megcsalt - kezdtek újra potyogni a könnyeim. Együtt érzően vállamra tette kezét.
- Nem akarom védeni, de nem lehet, hogy tényleg félreértettél valamit? Én csak a nővéremből indulok ki, bármire képes.
- Nem tudom, de nem is érdekel - mondtam dacosan.
- Ne vedd sértésnek, de nekem ez nagyon úgy tűnik, mintha nem akarnál harcolni érte.
Értetlenül - vagy nem is annyira értetlenül rábámultam.
- Ha a te helyedben lennék, engem tuti érdekelne minden részlet, és foggal-körömmel küzdenék az igazságért. Bár, lehet, hogy csak azért mondasz ilyeneket, mert még nem estél túl az első sokkon.
- Úgy mondod, mintha valami szakértő lennél - mondtam kissé undokul. Talán azért, mert éreztem, igaza van.
- Nem mondanám magamat tapasztaltnak e téren, de sok mindent láttam, szóval, ja. Én azért adnék még egy esélyt a fiúnak. Meghallgatnám. Persze, ne most. Majd ha jól kialudtad magad és lenyugodtál.
- Köszi, Julie - mosolyogtam rá hálásan. - Miért vagy ilyen kedves?
- Hát, bajban voltál. Az emberek nem így szoktak viselkedni? - kérdezte összezavarva. Felnevettem.
- Jézusom, úgy beszélsz, mintha soha nem jártál volna emberek között.
Nem válaszolt, csak elpirult. Éreztem, hogy ez már nem a vicc kategória.
- Mert, ugye... sokszor jártál már emberek között, nem? - néztem rá értetlenül.
- Hát, tudod... Nincs sok barátom. Nem, nem igazán járok emberek között. Azt hiszem, kimerítem az antiszociális fogalmát - nevetett fel kínosan.
- Az hogy lehet? Hiszen tök kedves vagy - hitetlenkedtem. - Nem hiszem el, hogy nincs egy barátod sem.
- A laptopom - forgatta szemét.
- Julie - emeltem fel magasba szemöldököm.
- Ez egy érdekes sztori. Cece nem akart rendes suliba járni, nem akart keveredni, érted - forgatta a szemét. - Ezért magántanulók vagyunk, mind a ketten. Ő persze remekül elboldogul, ha ismerkedésről van szó, csodásan manipulálja az embereket, és képes egy este alatt 1000 "barátot" összegyűjteni, ha érted mire gondolok.
- Ja - nyögtem. - Azt hiszem. Ez durva - érintettem meg barátságosan karját.
- Mindegy, már hozzászoktam. Én vagyok a dilis ikertesó, aki mindig leégeti a hercegnőt, ezért inkább ki sem jövök a szobámból.
- Julie, nem te mondtad nekem, hogy ne akarjak megfelelni az elvárásoknak? Téged miért érdekel, hogy mit mond a - már megbocsáss - hülye nővéred?
- Jaj, most nehogy sajnálni kezdj - vidult fel az arcra. Nem értem ezt a lányt, komolyan. Nem százas az biztos. - Nem is érdekel. Egyszerűen magamat kímélem. Nem bírok megférni a családomban. Az durva, ha azt mondom, hogy a francia nevelőnőmmel többet beszélgetek, mint apámmal és a testvéremmel együtt?
- Oké, akkor nem sajnállak - mondtam összezavartan. - Fura vagy - böktem ki. Hangosan felnevetett.
- Tudom, és örülök neki - kacagott. Kezdtem tényleg megkedvelni.
- Figyelj - nyeltem egyet. - Ha te nem szándékozod lekapni a pasimat, örömmel lennék a barátod.
Könnycsepp gördült végig az arcomon. Josh.
- Jaj, Emma - törölte le a kis nyavalyást. - Minden rendbe jön. Persze, csak ha te is akarod.
Hatalmast késztetést éreztem, hogy elmondjak mindent Julie-nak. De mi mindent is? Hogy mit is érzek valójában Josh iránt? És hogy jön mindig a képbe George, akkor is ha nem kéne? Szívesen beszéltem volna ezekről valakivel, de magam sem voltam tisztában a dolgokkal. Azt hiszem, ezek sosem fognak helyrerázódni.
- Már nem tudom, mit akarok - nyögtem ki végül. Ügyetlenül magához ölelt. A limuzin megállt.
- Megérkeztünk - mondta mosolyogva. - Figyelj, most menj szépen zuhanyozz le, igyál egy forró teát és feküdj le aludni. Hallgass klasszikus zenét. Nekem az mindig segít. Ne próbálj agyalni a dolgokon. Majd holnap, ha tiszta lesz a fejed.
- Minden tőlem telhetőt megteszek - sóhajtottam.
- Figyelj, megadom a számom. Ha kell valami, vagy csak beszélni akarsz valakivel, nyugodtan hívj - mosolygott. Gyorsan telefonszámot cseréltünk. Általában nem vagyok a könnyen ismerkedő típus - ahogy ő sem - , de vele más volt, olyan közvetlen. Hosszan átöleltük egymást, majd elbúcsúztunk, én meg megpróbáltam összeszedni magam, eltüntetni a sírás nyomait, hogy gyanúkeltés nélkül beléphessek a házba.
Ahogy gondoltam, Tibi a nappaliban ült és TV-t nézett. Nyilvánvaló volt, hogy rám várt.
- Hát te? - nézett rám meglepődve
- Már az is baj, ha hamarabb jövök? - kérdeztem szem forgatva.
- Susan fogadtunk, hogy mennyit fogsz késni. Én egy órát számoltam fel. Ő csak felet. Azt hiszem, jövök neki öt fonttal. Amúgy, jól mulattál? Milyen volt? - kérdezte, nem valós érdeklődéssel.
- Mesés - dünnyögtem. Nem megy nekem ez a játtszuk-meg-hogy-minden-rendben dolog.
Valójában fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. Csak éjfél volt. Egy órával értem hamarabb haza, mint megbeszéltük. Oké, Tibinek ez fel sem tűnik, de vigyáznom kell Susan-nel. Neki szemet szúrhat a dolog. Megakartam fogadni Julie tanácsát, nem akartam a mai estéről beszélni holnapig. Vagy holnaputánig. Vagy soha.
Gyorsan felosontam a szobámba. Lezuhanyoztam, ittam egy teát majd klasszikus zenére próbáltam elaludni, pont, ahogy Julie mondta. Nem hittem benne, de bejött. Úgy kidőltem, mint akinek altatót adtak be.
Másnap reggel kipihentem ébredtem. Felültem az ágyamban. Az ablakomon beszűrődött a korai napsugár, madarak énekeltek. Ez a legcsodálatosabb reggel, amit Londonban tapasztaltam. Ja, hogy nem - jutott eszembe a tegnapi nap. A párnát az arcomra szorítottam, hogy ne hallatsszon ki a sikoly, közben hanyatt dobtam magam az ágyban. Nincs az az Isten, ami talpra állít ma engem - gondoltam. Levettem a fejemről a párnát és az ágyam mellé akasztott naptárra pillantottam. Szépen ikszelgettem magamnak, hogy hány napom van még hátra. Még tíz. Tíz. Tíz. ÚRISTEN. Már csak tíz nap, és megyek haza. Ezt nem hiszem el. Az nagyon kevés. Az életem egy katyvasz, nem mehetek el így. Valamit muszáj tennem, nem akarok úgy visszaemlékezni erre a nyaralásra, mint valami rémálomra. Itt az ideje, hogy - ezúttal tényleg - kezembe vegyem az irányítást. De, aztán újra és újra eszembe jutott az előző esti jelenet, és még az élettől is elment a kedvem. Felvettem a földről mobilomat, hogy megnézzem hány óra. Még szerencse, hogy lenémítottam a parti miatt, különben telefoncsörgésre ébredtem volna hajnalban. Huszonhétszer. Nem viccelek. Huszonhét nem fogadott hívás. Kettő Jaymi-től, kettő JJ-től, kilenc George-tól és tizennégy Josh-tól. Szép teljesítmény. Ez mind éjjel 11:12 és 02:24 között történt. Vissza kéne bármelyikőjüket is hívnom? Nem hiszem. De akkor eszembe jutott szegény JJ és Jaymi cica. Ők nem tettek semmit. Vissza is hívtam volna őket, ha nem lettem volna biztos benne, hogy Josh ott áll mellettük, és arra vár, hogy csörögjek. Azt hittem, ha kialszom magam, tisztábban látok majd. Hát, nem jött össze. Észrevettem, hogy négy hangüzenetem is volt. Na jó, azokat még meghallgatom - mondtam magamban.
Az első üzenet, Josh kétségbeesett hangján:
"Miért nem veszed fel, Emma? Jó, hülye kérdés. Muszáj meghallgatnod. Kérlek, hívj vissza. Vagy csak vedd fel, ha legközelebb kereslek. Kérlek!"
Unottan kitöröltem az üzenetet. Nem. Nem. Nem.
A második, szintén Josh-tól:
"Emma, bízz bennem! Nem az történt, amire gondolsz. Én nem akartam. Csak egy rossz pillanat volt."
Ez volt az a pont, amikor igazán felbosszantottam magam. Egy rossz pillanat volt? És akkor már meg is van bocsátva? Mert ő nem akarta? Na, persze. Eléggé elment a kedvem a harmadik üzenettől. Mégis, mély levegőt vettem és lehallgattam.
" Ömm, Emma. Megint én vagyok, Josh. Megőrjít, hogy nem tudlak elérni. Kérlek, bocsáss meg, hidd el, hogy van magyarázatom"
"Hé, Josh. Hagyd már. Biztosan alszik. Két óra elmúlt. Minden rendbe jön, haver" - hallottam Jaymi - Jaymi? - hangját a háttérből. Hogy állhat a hűtlen mellé? Josh felsóhajtott és folytatta:
" Ne haragudj, Em. Csak szeretném, ha megint úgy lennénk, mint a buli előtt. Szeretlek" - adta meg a kegyelemdöfést. Hát, az utolsó kártyáját kijátszotta. "Szeretlek"- visszhangzott a fejemben. El nem tudtam képzelni, mi lehetett a negyedik üzenetben. Mi mondanivalója akadt még? Kíváncsian az utolsót is lejátszottam. Meglepetésemre, nem Josh kétségbeesett próbálkozását hallottam, hanem egy mély, meleg, ismerős hangot.
" Szia, Emma. Bizonyára már alszol. Kérlek, ne nyomd ki, nem Josh miatt kereslek. Én megértelek téged. Nincs mentség arra, amit tett. Remélem, előlem nem bujkálsz. Kérlek, hívj. Beszélnünk kell. Jó éjt, Em."
George? De, hát... Ő nem Josh mellett áll ki? Volt valami furcsa a hangjában, amikor Josh-ról beszélt. Igazi ellenszenv. Mi lett GOSH-sal? Azt hittem, ha valaki, akkor ő védeni fogja. Mégis, engem hív? És, mit jelent az, hogy "Beszélnünk kell"? Talán, meg kéne rémülnöm, de mégsem félek.

22. A parti II.

Egy darabig még néztem távolodó alakja után. Ella nem szakított George-dzsal? Tudtam! Megmondtam! De, akkor meg mi történt? Meg kell keresnem George-ot. Nem! A barátomat kell megtalálnom. Igen, Josh után indultam.El kell innen tűnnünk, rossz előérzetem van. Ahogy visszaértem a nagyterembe, megrémültem. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen sokan vannak. Utálom a tömeget. A fiúk után kutattam szememmel. Senki sehol, hiába forogtam körbe-körbe. Mi a franc, itt hagytak? Az nem lehet. JJ-t nem láttam a bárpultnál, ahol legutóbb álldogált azzal a lánnyal. Jolly sem táncolt, és George is felszívódott. És Josh? Mégis hová tűnt? Mr. Riley-val ment el, akit megtaláltam, de Josh-t nem láttam visszajönni. Nem szívódhatott fel. Tovább kell keresnem. Talán, a másik folyosóra kellett volna befordulnom, balra. Egy próbát megér. Ha lehet, ez a folyosó még kihaltabb volt, mint a másik. Mondjuk, nem csoda, hogy üres volt. Mindenki a nagyteremben bulizott, Mr. Riley pedig a túloldalon van a lányával. Josh csak ide menekülhetett. Amikor nem találtam senkit, már hosszú percek óta, meguntam a sétálgatást. Elkezdtem benyitogatni az összes ajtón. Sok zárva volt közülük. Csak néhány mosdót meg vendégszobát találtam, semmi érdekes. A folyosó kettévált. Mehettem tovább egyenesen, van felmehettem volna egy hosszú lépcsőn. Nem akartam letérni az útról, úgyhogy nem másztam fel az emeletre. Pár perc múlva zsákutcába kerültem. Mégis csak lépcsőznöm kellett volna. Ajtónyikorgást hallottam a hátam mögött. Ez biztos Josh.
- Segíthetek?
Nem mondanám, hogy hallottam már ugyanezt a hangot, de valahonnan mégis nagyon ismerős volt. Hátrafordultam.
- Keresek valakit - mondtam, egyenesen a gyönyörű szőke lány szemébe.
- Mindenki a nagyteremben van, gondolom - mondta unottan. Meglátva fancsali képemet, elmosolyodott.
- De, ha elmondod, kit keresel, segíthetek. Elég jól ismerem a házat.
- Köszönöm - mosolyodtam el én is. Nagyon szimpatikus volt, csak a hangja volt zavaró egy kicsit. Valamiért rossz embert társítottam hozzá, pedig róla sütött, hogy nagyon kedves.
- Julie vagyok - mondta barátságosan.
- Én meg Emma - mutatkoztam be.
- Akcentusod van - állapította meg. - Még nem hallottam ilyet. Nem ez az anyanyelved, ugye?
- Nem - ráztam meg a fejem. - Magyar vagyok.
- Tényleg? Amúgy, nem olyan észrevehető, sok helyen átvetted az itteni akcentust, csak én érzékeny vagyok az ilyesmire.
- Értem - bólintottam.
- Szóval, kit is keresünk? - kérdezte magasba emelve szemöldökét. Furcsálltam, hogy csak egy egyszerű farmer volt rajta, meg egy lila top. Hogyhogy nem bulizik ő is kint, valami elegáns cuccban?
- A barátomat.
- Elhagytad? - nevetett fel. - Nem jó jel. Főleg, ha helyes - mondta halkan, talán nem is nekem szánta.
- A házigazdával ment el valahová, aki közben előkerült, Josh viszont nem.
- Josh? - pislogott párat hatalmas szempilláival. Semmi sminket nem viselt, a haja is csak laza fonatban omlott vállára. Elképesztően szép volt. Úgy éreztem magam mellette, mint egy ogre.
- Igen, Josh Cuthbert.
- Abból a... fiúbandából, nem? - kérdezte gondolkodva.
- Aha - bólintottam. Kicsit különösnek tartottam, hogy "abból a fiúbandából"-ként emlegette a Union J-t. Hiszen ez egy X Factor parti, vagy mi a szösz.
- Gyere velem, meglátom, mit tehetek - ragadott karon.
- Köszi - mormoltam.
- Szóval, te vagy a barátnője? - kérdezte izgatottan. Nem is tudom, mintha kárörvendő arcot vágott volna egy pillanatra. Furcsa mosolyra húzódott a szája.
- Igen. Miért kérdezed? - néztem rá zavartan, miközben olyan mellékfolyosókra vezetett, amiket észre sem vettem.
- Csak érdekelt. Azt hittem, szingli.
- Hát, nem rég óta járunk, nem vertük nagy dobra - mondtam zavartan.
- Hú, nem csodálom - bólogatott egyetértően. - Nagyon sok a dilis ember. Nem kell mindenről tudniuk.
- Egyetértek - mosolyodtam el. Különös gondolat férkőzött a fejembe.
- Egyből elhitted - mondtam.
- Mit? - kérdezte zavartan, miközben egy ajtó kilincsével bénázott.
- Hát, hogy a barátnője vagyok egy híres fiúbanda egyik tagjának. Pedig nincs bizonyítékom.
- Jézusom - nevetett fel. - Ilyeneken agyalsz? Ne aggódj emiatt. Miért ne hinném el? Mi okod lenne hazudni erről, pont nekem?
- Igaz - gondolkoztam el. Tetszett, ahogy gondolkodott. Nagyon szimpatikus lány.
- Kérdezhetek valamit? - néztem rá.
- Aha - bólintott.
- Honnan ismered ilyen jól a házat?
- Itt lakom - jött az egyszerű válasz.
Az nem lehet. Hiszen. Akkor. Ő. Mr. Riley lánya lehet csak. Ki más? Még a hangja is olyan, mint amilyen azé a Cece-é. De, ő itt Julie. Nem értem. Mondjuk, két lánya is lehet Mr. Riley-nak. Bár, azon sem lennék meglepődve, ha ő csak valami itt dolgozó szobalány lenne, vagy ilyesmi.
- Akkor miért nem bulizol kint? - értetlenkedtem.
- Te sem bulizol kint - vonta meg a vállát.
- Jó, de...
- Nem nekem való. Túl sok az ember. Pláne a híres ember. Arrogáns pénzlesők.
- Josh nem arrogáns pénzleső - néztem rá megrökönyödve.
- Az lehet - vont vállat. - Még. Nagyon sok mindent láttam már. Mindegyik csak hízelegni tud.
Nem tudom elképzelni, milyen fejet vághattam.
- Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Nem akarok általánosítani, csak tényleg túl sokat láttam már. De nem csak ezért nem megyek ki. Utálom a rövid szoknyákat meg a magassarkúkat. Hogy tudsz ebben megmaradni? - mutatott végig szerelésemen.
Szeretem a csinos ruhákat és a szép cipőket, de sokszor feszengek bennük.
- Hát - hümmögtem. - Elég kényelmetlen. De, ez az elvárás.
- Mindig megakarsz felelni az elvárásoknak? - kérdezte.
Elbizonytalanodtam. Az egész lány olyan... elbizonytalanító volt. Olyan könnyedén tudott feltenni olyan kérdéseket, amiktől kényelmetlenül éreztem magam, egészen elképesztő. Nem tudtam, mit válaszoljak.
- Na jó - sóhajtott fel váratlanul. - Itt nincs.Az emeletre tuti nem ment fel, hacsak nem tévedt el, de nem hiszem. Biztos, hogy jól megnézted odakint?
- Aha. De lehet, hogy pont elkerültük egymást. Vissza kéne mennem.
- Jó ötlet, biztos ott lesz. Én is megyek, megkeresem Apát, aztán visszabújok a szobámba.
Elindultunk a nagyterem felé. Amikor megérkeztünk rögtön megláttam George-ot.
- Ó, ott az egyik barátom - mondtam megkönnyebbülten.
- Szuper, akkor biztos a pasid is meglesz. Örülök, hogy megismertelek, Emma - mosolygott.
- Én is - bólintottam. - És köszönöm a segítséget, Julie.
- Nem tesz semmit - legyintett. - Menj csak, az a barát már nagyon vár téged - biccentett George felé, aki valóban nagyon nézett minket.
- Szia, Julie - köszöntem el. Intett válaszképp. Visszasétáltam George-hoz.
- Hol voltál ennyi ideig? - húzott magához rémülten.Pár pillanatig szorított, majd zavartan hátrébb lépett. Észre sem vettem, hogy vagy negyven percig távol voltam.
- Már azt hittem, téged is elnyelt a föld, vagy valami bajod esett. Megtaláltad Josh-t?
- Még nem jött vissza? A francba! - nyöszörögtem.
- Mi történt? Zaklatottnak tűnsz - mondta aggódva.
- Josh kerestem, amikor...
- Amikor mi? - türelmetlenkedett.
- Amikor meghallottam, Mr. Riley-t és a lányát veszekedni.
- És?
Éreztem, hogy pillanatokon belül elbőgöm magam. Nem tudom, mi zaklatott fel ennyire.
- Josh-ról beszéltek. A lány, Cece, megakarja szerezni magának. Azt mondta, hogy bármikor leköröz engem.
- Micsoda? - kérdezte elképedve.
- Jól hallottad. Aztán, elindultam, hogy tovább keressem Josh-t, de sehol sem találtam. Aztán az a lány, Julie segített, de hiába.
- Lány? Milyen lány? - ráncolta homlokát.
- Aki ott állt mellettem. A szőke
- Nem figyeltem - vallotta be elvörösödve.
- Meg kell keresnünk Josh-t. Nem akarom, hogy az az őrült csaj akár csak megkörnyékezze - mondtam határozottan.
- Engem is megtalált egy elég rámenős- húzta el a száját. - Vagy tíz percig próbált felszedni, de lekoptattam - sütötte le szemét, ismét pirulva. Most erre mit mondjak? Az egy dolog, hogy a mondat hallatán majdnem kiugrott a szívem, de más dolgom volt. Josh-t kell megtalálnom.
- Mondtam, hogy vigyázz magadra - adtam csak ennyit válaszként. - Most megyek, megkeresem Josh-t. Később még beszélni akarok veled - mondtam, amikor eszembe jutott az Ella eset. Elindultam, de George követett
- Had menjek veled, nem akarok megint egyedül maradni, Jaymi-ék leléptek valahová.
Csak forgattam a szemem, nem álltam meg, de nem is mondtam neki, hogy ne jöjjön, úgyhogy a hátam mögött lépkedett tovább. Határozott mozdulatokkal haladtam az egyik rejtett folyosó irányába, amit Julie mutatott. George közben mellém ért, felvette a tempómat.
- Mit akartál mondani? - kérdezte mosolyogva.
- Találkoztam az este Ellával...
Egy pillanatra megtorpant, de nem hagyta, hogy túl messze jussak.
- Itt volt? De hát...
- Igen itt, és beszéltem is vele - folytattam vészjóslóan, miközben egy kisebb terem bejárata felé tartottam, ahonnan zene hallatszott ki.
- És... - nyelt egyet. - Mit mondott?
- Á, semmit, csak az időjárásról fecsegtünk, meg körömlakkokról, ja és, hogy milyen kétszínű vagyok, és az is szóba került, hogy nem is szakított veled valójában... - mondtam ingerülten. Nem tudom, hogy azért voltam-e dühös, mert George átvert, vagy mert nem találtam Josh-t.
- Kétszínűnek nevezett? - kérdezte szomorúan.
- Meg ilyesmiknek, de nem emlékszem mindenre. Kicsit lesokkolt a dolog.
- Sajnálom - mondta halkan. - De, megtudom magyarázni...
- Ebben biztos voltam - sóhajtottam fel.
- Jó is, hogy ez szóba került, mert én is akartam veled beszélni. Ellával tényleg nem úgy történt, ahogy mondtam, de mindennek van magyarázata. Olyan rég próbálom már ez elmondani, de egyszerűen sosincs rá...
Valószínűleg George-ba is az fojtotta a szót, ami belém a levegőt. Megtaláltuk Josh-t. A kis teremben állt, egy félreeső részben és egy gyönyörű, hosszú szőke hajú lánnyal csókolózott... Julie?

21. A parti I.

Josh kiszállt a limuzinból, hogy besegítsen. Nem mintha nem tudnék egyedül beszállni, csak hát túl udvarias. Meg, persze meg akart csókolni. Örültem neki - azt hiszem.
Még soha nem utaztam limuzinnal. Sokszor láttam már filmekben, képeken, de attól még teljesen elvoltam varázsolva.
- Ez most komoly, srácok? - hüledeztem, miután letudtuk a köszönést. Nevettek.
- Hát, ha a Union J-vel lógsz, ne is számíts rosszabbra - ugratott Jaymi.
Úgy látszik, senki sem vette túl komolyan, a "hozhattok partnert" dolgot. Csak én voltam ott plusz emberként, meg Olly. Rá is kérdeztem.
- Na, mi van? Miért nyomultok egyedül? - kérdeztem. Nem mertem George-ra nézni, így hát JJ-re meredtem.
- Én majd ott akarok becsajozni - vigyorodott el JJ. Valójában, vártam George válaszát, de nem mondott semmit.
- Emma, azt akartam kérd... - kezdte Josh, de George váratlanul félbeszakította.
- Nagyon csinos vagy - mondta, lágy hangon. Annyira meglepődtem, hogy mindent elfelejtve, rábámultam.
- Ööö. Köszönöm...George - mondtam elpirulva. Megrémültem, ahogy megláttam az arcát. Nem tudom, mire számítottam. Megvető tekintetre, vagy talán sértődött arcra? Mindenesetre, nem azt kaptam. Kedvesen mosolygott rám, mint aki komolyan gondolta, amit mondott.
- Tényleg, nagyon jól nézel ki - mosolygott Josh, majd hatalmas puszit nyomott az arcomra. Én George-on felejtettem a tekintetemet. Kinézett az ablakon, megmagyarázhatatlan arckifejezéssel. Utálom, amikor összezavar. Nagyon jó benne. Josh közelebb húzott magához.
Szerencsére Jaymi mentette a helyzetet. Végigénekelte az utat, hülyéskedett, így megmaradt a jó hangulat.
Amikor megérkeztünk, leesett az állam. Olyan házat én még nem láttam. Nem is ház volt, hanem egy szálloda, vagy nem is tudom. Josh karonfogva kísért be, a többiek jöttek utánunk.
Egy öltönyös férfi állt az ajtóban.
- Jó estét! - köszönt Josh udvariasan. Én próbáltam becsukni a számat.
- A Union J vagyunk - mondta Jaymi a hátunk mögül.
- Persze, persze - helyeselt a pasi. - Fáradjanak be - mutatott a bejárat felé.
Beléptünk a helységbe. Őszintén szólva, kicsit másra számítottam. Valami sznob partira, öltönyös vénemberekkel, és unatkozó X Factoros-okkal. De kellemesen csalódtam. Nem vagyok az a bulizós típus, de nagyon bejött a hely. Kicsit úgy nézett ki, mint egy ízlésesen megszervezett Sweet 16 buli. Egyből felfigyeltem egy csomó ismerős arcra, korábbi X Factor-okból. Láttam az idei győztest is, James Arthur-t, (egy igen csak rövid szoknyát viselő lánnyal társalgott). Nem vitte túlzásba a kiöltözést, ahogy a többiek sem. Csak egy ing volt rajta meg farmer. Kicsit túlzásnak tartottam a megjelenésemet, de most már mindegy. Igazából, a legrosszabb a ruha hossza volt. Állandóan lejjebb húzogattam. Utáltam a lábaimat. Igaz, hogy lefogytam valamennyire, de kövérek a combjaim és nem is értem, miért hagytam őket szabadon. Ezért nem érzem én jól magam a bulikon, már emlékszem.
- Mennyi ember - nyögtem fel.
- Nem bírod a tömeget? - kérdezte aggódva Josh.
- Nem. Az embereket nem bírom - fintorogtam. Zavartan nézett rám.
- Ugye, nem kell beszélgetnem velük? - kérdeztem, idegesen szoknyám alját csavargatva.
Josh megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Nem kell, ha ezt akarod. Csak, tapadj rám - kacsintott. Szótfogadtam.
 Mindenhová követtem őt, de a szememmel csak George-ot. Nem is figyeltem, hogy Josh kikkel állt le bájcsevegni, csak azt néztem, ahogy George fel-alá járkál egyedül, mint egy elveszett kiskutya. Néha megállították, de a társalgás soha nem tartott tovább húsz másodpercnél. Odaakartam menni hozzá, de az elég furán nézne ki, vagy nem?
- És, ki a kis hölgy? - eszméltem fel. Egy nagyon magas férfi nézett le rám, különös tekintettel. Nem tudom, miért, de egyáltalán nem volt szimpatikus. Rossz érzést keltett bennem. Lehet, tényleg csak paranoiás vagyok.
- Ő, itt Emma - karolt át még szorosabban Josh.
- Jó estét! - mosolyogtam udvariasan.
- Csak nem a barátnőd? - kérdezte a férfi összeráncolt szemöldökkel.
- De, a barátnőm - húzta ki magát büszkén a barátom.
- Komolyan? - kérdezte hitetlenkedve. Nem esett túl jól a hangneme. Olyan... lenéző volt. Miért ne lehetnék már Josh barátnője? Kikérem magamnak. Váratlanul szélesen elmosolyodott, és ismét Josh-hoz fordult.
- A többiek, jól mulatnak? - érdeklődött.
- Biztosra veszem - bólintott Josh.
- Szeretnélek bemutatni valakinek - mondta. - Ráérsz egy pillanatra? Elszakíthatlak a... barátnődtől? - mért végig megint.
Josh rám nézett, mintha a véleményemet kérdezné. Alig láthatóan bólintottam. Majdcsak elleszek valahogy, nem igaz?
- Hát, persze, Mr. Riley - mondta Josh, és elindult a "nagyfőnök" után. Kicsit rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy visszakapom-e Josh-t egyben. Nem tehetek róla, kezdettől fogva unszimpatikus volt az alak.
Csak álltam egy helyben, mint egy rakás szerencsétlenség. Mit csináljak? Ismerkedjek? Vagy táncoljak, mint a többiek? Kutatni kezdtem a srácok után, de nem láttam őket sehol, George-ot is szem elől vesztettem. Egyből görcsölni kezdett a hasam. Elindultam az italos pult felé. Kicsit jobban megkedveltem a piát, mint kellett volna. Úgy döntöttem, legurítok valami könnyedet kezdésnek, de aztán mégis csak meggondoltam magam. Még csak az hiányozna, hogy megint becsiccsentsek. A végén olyat tennék, amit később tutira megbánnék. Így hát, csak álltam tovább egyedül. Észrevettem, ahogy JJ épp valami hosszú, szőke hajú lányt fűz. Ha jól láttam, elég nagy sikerrel. Halványan elmosolyodtam. Legalább ő jól érzi magát.
Valaki váratlanul megkopogtatta a vállamat.
- Nincs kedved táncolni? - hallottam az ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam, és a csokiszemek mosolyogtak vissza rám.
- Nem tudok táncolni - vallottam be.
- Én sem - vonta meg a vállát.
- Jól hangzik - mosolyodtam el én is. - Menjünk.
Elindultunk. Meglepett a viselkedése, túl kedves volt. Tartózkodó, persze. Beálltunk a többi táncoló pár közé. Egy pörgősebb szám ment, de nagyjából, ahogy megérkeztünk, mint egy varázsütésre, lassú következett. Magamban forgattam a szemem. Persze, ilyen is csak a mesében van - gondoltam. Reflexszerűen közelebb lépett hozzám és átkarolta a derekam. Lassan lépegetni kezdtünk az ütemre - elég bénán. Kész röhej, hogy még lassúzni sem tudunk. Próbáltam nem csak a lábamra figyelni, hanem a szemébe nézni, de elég nehezen ment.
- Baj van? - kérdezte.
- Nem, dehogy. Csak koncentrálok - válaszoltam elpirulva. Nagy nehezen ránéztem, és hitetlenkedésem ellenére, még mindig mosolygott rám. Kicserélték az ufók, vagy mi? Legutóbb nem azt mondta, hogy inkább kerüljük el egymást? Még csak nem is magyarázkodott, szimplán csak ezt mondta.
- Nagyon tetszik a ruhád - mondta halkan, de meglepően határozottan. Közben pedig, megszokott módon az ajkát harapdálta. Remegni kezdett a térdem.
- Igen? - kérdeztem szégyenlősen. - Köszönöm. Te is jól nézel ki - próbáltam viszonozni a bókot.
Némán lassúztunk hosszú perceken keresztül, egymás szemébe nézve, egyre közelebb simulva a másikhoz. Keze egyre lejjebb csúszott a hátamon, miközben melegen mosolygott rám. Féltem, hogy elolvadok a végén. Hamar feleszméltem.
- George - kezdtem zavartan. - Hallottam, mi történt közted és Ella között - böktem ki. Mintha nem számított volna erre a kijelentésemre. Meglepettnek látszott. Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról. Rögtön megbántam, hogy felhoztam a témát. Akartam, hogy mosolyogjon, mindennél jobban.
- Nos, igen - köhintett. - Josh mondta?
- Igen. Talán baj? - kérdeztem.
- Nem, dehogy. Úgyis megtudtad volna... előbb vagy utóbb.
- Ő most nincs itt? - néztem körbe.
- Ella? Nincs. Legalábbis, úgy tudom, nem tudott eljönni. Szerencsére - sóhajtotta. - Nem lenne jó most összefutni vele.
- Haragban váltatok el? - kérdeztem.
- Nem is tudom - folytatta ajkai harapdálását. Abba kéne ezt hagynia, nem bírom nem nézni.
- De, mégis mi a frász történt? Hiszen, olyan jól elvoltatok együtt. Azt hittem, komolyabb ez a dolog.
Fájdalmas arcot vágott. Csalódottat.
- Ne haragudj, hogy kérdezősködtem. Nem az én dolgom, sajnálom - mondtam, miután nem válaszolt.
- Nem, semmi gond. A helyzet az, hogy... szakított velem - bökte ki.
Fel nem tudtam fogni. Hogy szakíthat pont vele valaki? Én biztos nem lennék ilyen hülye. De, persze én szóba sem jöhetek, hiszen Josh barátnője vagyok.
- De, hát miért? - faggattam. Szörnyen kíváncsi voltam az okára, mert valamiért még mindig gyanakodtam.
- Ha én azt tudnám - vonogatta a vállát. Nem volt túl jó alakítás a részéről. Nem vettem be.
- George - emeltem magasba szemöldököm.
- Ööö. Azt mondta, hogy nem fog működni, mert... túl keveset vagyunk együtt.
- De - hápogtam -, hiszen még csak nem rég jöttetek össze. Te is elfoglalt vagy, ő is az. Nem értem - ráztam a fejem.
- Én sem - mondta, ezzel lezártnak tekintve a témát.
-Azért, ez furcsa - mondtam még, inkább csak magamnak.
Észre sem vettük, hogy közben már megint gyors szám ment, és körülöttünk mindenki vadul táncolt, mi meg totyogtunk, szép lassan, egymást átkarolva. Gyorsan szétrebbentünk.
- Azt hittem, már nem akarsz velem beszélni - szaladt ki a számon.
- Én is azt hittem - mosolyodott el.
- Mégis, mi változott? Mármint... azóta mi változott, hogy megismerkedtünk? - tereltem megint ide a témát. Nem értem, miért csinálom ezt. Hiszen, csak magamat kínzom. George újra szóba áll velem, sőt mi több, kedves, én meg az indokokat keresem. Tiszta hülye vagyok.
- Nem olyan sok minden, mint gondolod - mondta titokzatosan. Megelégeltem a rébuszokban beszélést.
- Ide figyelj! - emeltem fel megint a hangomat. Nem tűnt rémültnek, inkább úgy festett, mint aki nagyon jól mulat rajtam. Elgyengültem. - George, én... - hála Istennek, nem tudtam kimondani, akármi is jutott eszembe, mert Jolly táncolt mellénk.
- Nem láttátok Josh? - kérdezte Jaymi.
- Egy ideje nem - mondta George. - Tényleg, hova lett? -néztek mind rám.
- Izé... azzal a Mr. Riley-val ment el valahová. Azt mondta, beakar mutatni neki valakit.
- Rosszat sejtek - fintorodott el George.
- Miért? - rémültem meg.
- Tavaly előtt is volt egy... eset - mondta.
- Az Isten szerelmére, bökd már ki! - háborogtam.
- Arról én is hallottam - csapott a homlokára Jaymi. Olly-val csak álltunk, és néztünk.
- Tudod, előttünk két szériával a One Direction volt az egyik nagy szám - kezdte George.
- Éééés? - türelmetlenkedtem.
- Elég nagy szám - toldotta meg Jaymi.
- Szóval, amint látod, ez  parti eléggé... nos nem olyan, mint ahogy egy Mr. Riley -féle partit elképzelne az ember....
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni ezzel - mondtam őszintén.
- Ez egy, amolyan születésnapi buli is egyben. Mr. Riley lányaié. Tavaly előtt a 1D-t is meghívta a bulira, egyértelműen.
- Mint kiderült - folytatta Jaymi. - Az volt a hátsó szándéka, hogy egyik kedves lánya számára megszerezze valamelyik fiút. Melyiket is George, nem emlékszel?
- Hú, nem vagyok biztos benne. Zayn-t? Harry-t? Biztos, hogy kettejük közül valamelyiket.
- Ezzel arra céloztok, hogy esetleg ti...? - nem akartam elhinni.
- Nekem is megfordult a fejemben - nézett Jaymi George-ra. George bólintott.
- Elvileg, elég dilis a csaj. De, ez csak pletyka, szóval... - vonta meg a vállát George.
- Mit értetek az alatt, hogy megszerezni? Mégis hogyan? - kezdtem aggodalmaskodni.
- Hát.. nem tudni pontosan - mondta George.
- Nekem vannak ötleteim - vigyorodott el sötéten Jaymi. George szúrós szemmel nézett rá.
- Most mi van? - kérdezte Jaymi. - Elég gazdag... Ti látjátok egyáltalán ezt a helyet?
- Azt hiszem, jobb lesz, ha kiderítem a dolgot - mondtam. - Nem akarom megvárni a végkifejletet. Még akkor sem, ha csak rosszindulatú pletyka az egész.
- Mit akarsz csinálni? - ráncolta szemöldökét Jaymi.
- Megkeresem Josh-t - hadartam.
- Nem biztos, hogy jó ötlet - mondta halkan George.
- Tud magára vigyázni, ne aggódj - nevetett fel Jaymi.
- Veled menjek? - kérdezte George.
- Nem kell. Te csak maradj, és vigyázz a dilis csajokkal - mondtam, majd gyorsan elrohantam abba az irányba, amerre Josh-t távozni láttam.
Eléggé nagy volt az épület, szóval kissé elveszettnek éreztem magam. Talán, nem kellett volna visszautasítanom George-ot, de már így is úgy éreztem, túl sokat engedtem meg magamnak, vele kapcsolatban. Nem voltam benne biztos, hogy az jobbra, vagy balra kanyarodtak Mr. Riley-val. Megérzéseimre hallgatva, jobbra indultam el. Egy hatalmas folyosón találtam magam. Valahonnan olyan ismerős volt, de nem jutott eszembe, honnan.
Sok-sok ajtó sorakozott egymás mellett. Komolyan mondom, mint egy szálloda. Ahogy egyre beljebb hatoltam az épületben, úgy fogyatkoztak a vendégek, végül teljesen egymagam voltam. Szörnyen fájt a magassarkúban a lábam, alig bírtam lépkedni. Próbáltam igyekezni, de gátolt benne az a hülye cipő. Hirtelen felindulásból lekaptam őket, és a kezemben vittem tovább. Máris jobb lett. Néma csend volt a folyosón, csak szívem felgyorsult verését hallottam. Pár pillanattal később hangos veszekedésre lettem figyelmes. Az egyik ajtó mögül jött. Közelebb léptem. Egy nagyon is ismerős, és egy teljesen ismeretlen hangot hallottam.
- Nem érted? Kell nekem! - hallottam a sipítozást.
- Cece, értsd meg, nem tehetek semmit! - mondta az ismerős hang.
- De Apa! Ha nem lehet az enyém, nincs értelme az életemnek - mondta hisztérikusan a lány.
- Ne csináld ezt! Mondom, beszéltem vele, de van barátnője. Hisz, neked is mondta - nyugtatgatta lányát Mr. Riley.
- Azt hiszed, érdekel valami hibbant csaj? Mit tud, amit én nem? Bármikor lekörözöm - kiabálta Cece.
- Veled nem lehet vitatkozni! - dörögte Mr. Riley.
- Akarom, és KÉSZ!
- De, érts meg...
- Van pénzed, nem? Használd - dühöngött a lány.
Nem hittem a fülemnek. Hogy mondhat valaki ilyeneket? Megáll az eszem. Álmodom, vagy mi?
- Na jó, ha nem segítesz, majd megoldom egyedül. De, csak hogy tudd, UTÁLLAK! - kiabálta az őrült lány.
Éreztem, hogy nincs tovább maradásom, ezért gyorsan elillantam. Meg kell találnom Josh-t, minél hamarabb, hogy eltűnhessünk innen. Ez csak valami rossz vicc lehet.
Megindultam visszafelé a folyosón, amerről jöttem. Olyan mélyen merültem gondolataimba, hogy véletlenül beleütköztem valakibe.
- Ella? - néztem zavartan.
- Hát te? - kérdezte, nem túl kedves hangon.
- Azt hittem, nem tudsz eljönni - mondtam értetlenül. Olyan különös arcot vágott. Rosszul kezdtem érezni magam.
- Még van képed idejönni? - villámokat szórt a szeme.
- Tessék? - döbbentem le.
- Hogy lehetsz ilyen kétszínű? Azt hittem, jóban vagyunk - mondta dühösen. Teljesen elveszítettem a fonalat.
- Remélem jól megvagytok - mondta gyűlölködve.
- Igen, jól - mondtam. Valamiért - ki tudja, miért - , úgy éreztem, ő nem Josh-ról beszél, mint én.- De te miért szakítottál George-dzsal? - szegeztem neki a kérdést.
- Ó - nevetett fel gúnyosan. - Szóval neked ezt mondta? Hát, ez jó!
- Ella, mi van? - érintettem meg a vállát, mire ő durván ellökte kezemet.
- Mi az, hogy mi van? Nem szakítottam George-dzsal, ne játszd a hülyét. Sőt, inkább menj is innen. Nem akarlak látni - mondta könnyes szemekkel.
Ledermedten álltam, értetlenül.
- Akkor majd én - mondta, és elviharzott...