20. Álom

- Emmaaa?! - szólongatott Josh.
- Jaj, itt vagyok, bocsi. Csak, bénázok, mint mindig... - kaptam fel az ágyamról a telefont. Nagyot sóhajtottam. Nem akartam hinni a fülemnek. Ella szakított George-dzsal? Ez meg hogy történhetett? De, hiszen annyira oda volt érte. Pont a minap mondta George, hogy Ella nagyon lelkes. Sőt, délelőtt is találkozni akart vele... Csak nem ezért? Elképzelni sem tudtam, mi lehetett az oka. Gyanakodni kezdtem. Bár, biztos csak kombinálok összevissza, mint általában.
- És... hogy van? - kérdeztem.
- George? Mondom, elég rossz kedve volt egész nap... Már értem, miért. Egyszerűen fel nem foghatom. Olyan szép pár voltak. Ugye, mi nem végezzük így? - kérdezte bizakodva.
Mégis mit mondjak? Hogy mindjárt hozzád megyek feleségül? Miért vagyok ilyen undok? Szeret engem, és én is őt. Csak, erre a kérdésre nem voltam felkészülve...
- Hát, csak nem... - ennyit sikerült kiböknöm. Nevetséges vagyok. Mindenesetre, mintha megnyugodott volna. Kezdetnek ez elég is.
- Mikor láthatlak? - sóhajtozott.
- Kettőnk közül melyikünk a szörnyen elfoglalt? - csipkelődtem.
- Tudooom, de a munka. Bárcsak megoldhatnánk valahogy. Úgy néz ki, mégsem érek rá hétfőn. Pedig azóta várom azt a napot, amióta elbúcsúztunk délelőtt.
- Miért? Mi lesz hétfőn? - kérdeztem kicsit csalódottan. Én is akartam látni őt. Csak, hogy tudjam, valódi és nem csak álmodom, tényleg a barátom.
- Egy ostoba fogadás vagy mi. Ilyen kiöltözős puccos parti. Már most utálom - dünnyögött.
- Micsoda? Kiöltözős puccos partiba vagy hivatalos, és itt zsörtölődsz nekem? - hüledeztem.
- Igen, mert szívesebben lennék vel... - egy pillanatig azt hittem, megszakadt a vonal, de csak Josh fojtotta magába a szót.
- Mi az? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Hmm - hümmögte. - Azon gondolkozom, hogy esetleg... Talán... Megfűzhetném a szervezőket, hogy had hozzunk vendégeket.
- Ééés? - nem értettem, miről gagyogott.
- Akkor eljöhetnél velem - bökte ki. Mint tudjuk, én személy szerint nem vagyok oda a "puccos" akármikért, de nagyon imádok új dolgokat kipróbálni, és még soha nem volt kiöltözős fogadáson. Izgatottság fogott el.
- Hűha, az szuper lenne. És még együtt is lehetnénk - ujjongtam. Tényleg örültem a dolognak.
- Már csak meg kell győznöm a górét. De, szerintem menni fog.
- Amúgy - szólaltam meg -, mielőtt még belemennék bármibe is, mi is ez a fogadás pontosan?
- Igazából, az X Factor egyik nagykutyájának egy minden évben megrendezett magánpartija. Mindig meghív egy csomó korábbi versenyzőt. Persze, nem az összeset. Az kicsit sok lenne. Ebben az évben, viszont minket is kiválasztott.
- Ó - nyögtem. - Szóval ez egy Union J program.
Nem értem, miért lepődtem meg. Ha Josh megy valahova, azt csak a többiekkel teszi. Mindegy, valahogy csak kibírom George-dzsal. Remélem nem csinál majd jelenetet. Vagy, nem kerül majd látványosan. Azt végképp nem szeretném, hogy a fiúk észrevegyék, hogy valami nem stimmel köztünk. Ha legalább én tudnám, mi az a valami...
- Persze, mind együtt lehetünk. Szuper! - mondta. - Bááár, kettesben jobb lenne. Majd csak megoldjuk valahogy.
- Ne beszélj máris úgy, mintha elintézted volna, hogy menjek. Gondolod, hogy sikerülni fog? - kérdeztem, nem tudom, hogy miben reménykedve. Menni akarok vagy mégsem jó ötlet? Magam sem tudom.
- Azt suttogják, hogy a Union J volt az első név, ami felkerült a vendéglistára. Úgy tűnik, valami fontos szerepünk lesz. Jaymi szerint maga a "nagyember" akar tőlünk valamit. Ez lehet jó is, meg... kevésbé jó is. Én azért tartok tőle egy kicsit.
- Ne félj semmitől - biztattam. - Naná, hogy mindenki titeket akar! Ti vagytok most az egyik legnagyobb szám a világon.
- Jól esik, hogy ezt mondod.
Szinte láttam, ahogy féloldalasan elmosolyodik. Melegség járt át.
- Ez csak természetes, hiszen ez a véleményem.
- Most mennem kell Em, de amint kiderítettem valamit, szólok.
- Oké - mondtam. - De ha lehet, az éjszaka folyamán ne hívogass, mert a normális emberek aludni is szoktak - ugrattam.
- Huh - nyögött fel. - Nekem mondod? Szerintem hajnalig itt leszünk még ezen a próbán vagy mi, nekem meg már most ragad le a szemem. Csak az tart ébren, ha rád gondolok.
Azt hittem, elájulok. Hogy mondhat valaki ilyet? Mi ez, egy romantikus film, vagy mi??? Olyan édes.
- Jó éjt, Josh! - köszöntem el tőle. - Sok szerencsét. Látni akarlak, minél hamarabb!
- Én is téged. Jó éjt, drágám - mondta, majd letette a telefont.
Drágámnak szólított. Csípjen meg valaki.
Természetesen, ezután a telefonbeszélgetés után nem akaródzott elaludnom. Egyik oldalamról dobtam át magam a másikra. Forgolódtam vagy két órán át. Elértem azt a szintet, amikor már olyan fáradt voltam, hogy végképp nem tudtam elaludni. Filmet kezdtem el nézni a laptopomon, egy olyat, amit már vagy ezerszer láttam. Valamikor a felénél aludhattam el végül.
Különös álmom volt. Soha nem szoktam aktuális dolgokról álmodni. Mindig csak múltbéli eseményekről, vagy hihetetlen nagy hülyeségekről, mint az iskolaépület tetején gördeszkázni, esetleg telefonnal a farmerzsebemben fürdeni. Csak a megszokott dolgok. De most más volt. Egy nagyon hosszú folyosón voltam, próbáltam futni, de nem ment. Mintha odaragasztottak volna a földhöz, és csak nagy erőfeszítések árán tudtam megemelni a lábaimat. Azt ugyan nem tudtam, miért siettem úgy, de mindenképpen el kellett mennem. Messzire. Aztán megláttam, ahogy Josh egy másik lánnyal kézen fogva sétál előttem, nyugodt tempóban, és én mégsem tudom utolérni őket. Szörnyen szúrni kezdett a szívem, de minden erőmet beleadva próbáltam meg gyorsítani. Elsőre nem sikerült, de néhány nekifutás után, nagy meglepődésemre, közelíteni kezdtem feléjük. Nem tudom, mit éreztem pontosan. Dühöt? Csalódottságot? Vagy csak szomorú voltam? Josh egy másik lánnyal. Amikor utolértem, váratlanul nyugodtság uralkodott el rajtam. Josh egy másik lánnyal. Josh válla felé, nyúltam, hogy megragadva azt, magam felé fordíthassam. Ahogy megfordult, úgy éreztem meghalok. Nem Josh volt. Azt hittem, eddig úgy láttam. Sőt, biztos voltam benne, de mégsem.
George állt előttem, közömbös arckifejezéssel, a másik lány derekát ölelve. Akkor kezdtem el sírni.
És valóban könnyáztatta arccal riadtam fel álmomból. Zihálva a telefonomért nyúltam. Reggel nyolc óra volt. Megkönnyebbülve, hogy csak álmodtam, visszadőltem az ágyba. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugodjak. Mégis, mitől volt olyan szörnyű azaz álom? Hiszen, nem történt semmi. Azt még megértettem volna, hogyha Josh-t kapom rajta valaki mással, de nem is ő volt, hanem George. Össze voltam zavarodva. Vagy, mégsem...
Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal a hétvégén, Union J nélkül. Pedig, annyi mindent elterveztem, hogy mit fogok csinálni, ha eljutok Londonba, erre tessék. Itt vagyok, és nem tudok másra gondolni, csak a srácokra.
Éreztem, hogy nem vagyok használható állapotban, ezért csak később mentem le az emeletről nagybátyámékhoz.
Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem találja ki, hogy szervezzünk programot a hétvégére. Valószínűleg felőrlődtem volna a négy fal között. De, szerencsére Tibinek sikerült kibuliznia még egy plusz szabadnapot, így csak a vasárnapot kellett otthon töltenem. Szombaton állatkertben voltunk, fagyiztunk, este pedig hármasban moziba mentünk - Georgey-t lepasszoltuk Susan anyukájának.
Annyira örültem, hogy végre velük lehettem. Tök sokat nevettünk meg minden. Még a fiúkról is majdnem megfeledkeztem. De csak majdnem...
Miután Georgey-val együtt hazaértünk, még felhívtam Anyáékat. Dávidot is próbáltam, de nem volt elérhető - nyilván a pasijával van. Milyen jó is lehet, ilyen egyszerűen. Nekem miért nem megy? Elvagyok átkozva? Bár, talán még így is sokan lennének a helyemben. Josh Cuthbert-tel járok. Atyaég.
És, elérkezett a pokoli vasárnap. Josh még mindig nem hívott. Talán, mégsem sikerült intézkednie. Azért, felhívhatott volna, hogy közölje a rossz hírt. Már csak az is különös volt, hogy egyáltalán nem keresett. Miért? Lehet, hogy paranoiás lettem. Kész. Egy hónapot töltök Londonban, de nem haza fogok menni, hanem elmegyógyintézetbe...Nem akarok hazamenni. Még nem. pedig, vészesen közeledett az időpont.
Épp késői ebédünket fogyasztottuk - majdnem háromkor -, amikor végre-valahára csörgött a mobilom. Majdnem leestem a székről. Tibiék elég furcsán néztek rám. Az utolsó, amit láttam nagybátyából, az a szemforgatás volt, mielőtt még kimentem volna az ebédlőből.
- Szia Emma! - szólt bele Josh boldogan.
- Nahát! Még tudod, ki vagyok? - viccelődtem.
- Ne haragudj, hogy nem kerestelek tegnap, de nagyon sok dolgom volt, és nem is tudtam kideríteni semmit, egészen ma reggelig.
- Csak hülyéskedtem, semmi baj! - mondtam gyorsan. - És, mi volt? - érdeklődtem izgatottan.
- Képzeld, beszéltem... vagyis nem én, hanem Jaymi. A lényeg, hogy megdumáltuk Mr. Riley-t. Ő tartja a partit, tudod. Nem fogod elhinni. Egyből belement.
- Pontosan mibe? Abba, hogy én is mehetek? - kérdeztem, ha lehet, még izgatottabban.
- Őőő... igazából Jaymi megkérdezte, hogy vihetünk-e magunkkal valakit. És erre Mr. Riley azt felelte, hogyha ez kell ahhoz, hogy ott legyünk, akkor belemegy.
- Azta, ez szuper! Bár,  tényleg eléggé úgy hangzik, hogy ez a Mr. Riley nagyon ott akar titeket tudni.
- Hát, ja - mondta Josh. - De kit érdekel? Te is ott lehetsz! - örvendezett.
- Nahát, rám gondoltál? Milyen kedves? - ugrattam megint.
- Ki másra? Nekem te vagy a legfontosabb - mondta kedveskedve. Ha nem hagyja ezt abba hamarosan, beleőrülök. Miért ilyen kedves velem? És én miért nem tudok hasonló szépeket mondani? Megpróbálhatnám legalább.
- Te is fontos vagy nekem - böktem ki. Elég gyengének éreztem, de a haladás útjára léptem, úgy hiszem.
- Ezúttal, tényleg ki kéne öltöznöd - nevetett fel Josh, felidézve első randinkat.
- Ja, az nem ártana - nevettem vele.
- Azért ne vidd túlzásba, ne estélyire gondolj - mondta még.
- Oké, nem gond. Mikor is kezdődik? - kérdeztem.
- Este hétkor, és elméletileg éjfélig tart. De a tapasztalat azt mutatja, hogy egy-két órával mindig elhúzódik.
- Az még nem olyan vészes. Csak meg kell győznöm Tibit. Semmiség. Mondjuk, szívesebben birkóznék meg egy oroszlánnal, de sose félj, megoldom.
Hangosan felnevetett.
- Olyan édes vagy - mondta két nevetés között. - Olyan fél hét felé érted megyünk, jó?
- Tökély.
Megyünk? Csak nem a többiekre gondolt? De, ha mindenki hoz magával valakit, hogy férünk majd el egy kocsiban? Egyre kíváncsibb lettem.
- Holnap végre találkozunk - mondta boldogan.
- Alig várom - feleltem mosolyogva, majd letettem.
"Mit vegyek fel????" Ez volt az első gondolatom. Nyaralni jöttem, nem divatbemutatóra. Semmi valamirevaló göncöt nem hoztam magammal. Hogy szerezzek be valami alkalomhoz illő ruhát holnap estig? Kérjem meg Susan-t, hogy vigyen el vásárolni? Ajaj. Előbb Tibi. Szép kör lesz.
az elmúlt két hétben többször kuncsorogtam nála, mint mindenki másnál egész eddigi életemben. A jó oldala az, hogy talán már hozzászokott.
- Tibiiiiii? - osontam a háta mögé, kiskutyaszemeket meresztve.
- Rosszat sejtek - nyögött fel a a kanapén fekve. Ebéd után mindig sziesztázik. Mint egy öreg bácsi, komolyan mondom.
- Ugye tudod, mennyire imádlak? - kezdtem a hadműveletet.
- Emma, térj a lényegre. Kezdesz megijeszteni - dünnyögte. Susan a háttérben felkuncogott.
- Holnap este elmehetnék valahová....? - kérdeztem reménykedve.
- Azzal a fiúval? - nézett rám rosszallóan.
- Tibi, hiszen megígérted - emlékeztettem.
- A francba, tényleg - morgott. - De, hová, ha szabad tudnom?
- Csak, este lesz egy ilyen kis összeröffenés. Egy X Factor-os parti, ha úgy tetszik...
- Látod, Susan?! - horkant fel. - Mit mondtam? Először csak elmegyek velük ide... Utána egy kis randi, majd egy éjszakai BULI! Nem megmondtam előre?
- Jaj, Tibi - szállt be Susan is. - Emma már nagylány. Tud vigyázni magára...
- Ja, mint a múltkor... - morgott tovább.
- Kérlek - könyörögtem.
- Tibi, ne csináld már! Fiatal, had szórakozzon egy kicsit! - mosolygott Susan kedvesen. Kedvem lett volna megölelgetni.
- Csak egy feltétellel - emelte magasba mutatóujját Tibi.
- Hallgatlak - mondtam alázatosan, zsebemben érezve a győzelmet.
- Végig nálad lesz a mobilod bekapcsolva és minden órában felhívsz. Nem iszol alkoholt, és legkésőbb egyre itthon vagy.
- Ez három volt - mutattam rá. Újabb dühös szemforgatást kaptam válaszként.
- Megértettél? - mért végig.
- Igen és köszönöm! - mondta, majd megpusziltam az arcát.
- Ja, és vigyázz azzal a fiúval. Csak semmi meggondolatlanság - szólt még utánam. Fülig elvörösödtem.
Susan kikísért a szobából, ezzel megmentve a helyzetet.
- Nahát, Tibi nagy változásokon ment keresztül az elmúlt pár hétben - nevetett Susan. - Már nem is olyan makacs.
- Susan, lenne itt még valami... - tördeltem ujjaimat.
- Ruha kéne igaz? - vigyorodott el. Hogy csinálja ezt? Vagy ennyire átlátszó lennék? Bólintottam.
Hihetetlen. A nap hátralévő részét ruhakutatással töltöttük. Bejártuk az összes butikot, nem hiába. Egy gyönyörű szép, bordó csipkeruhával lettem gazdagabb. Egyszerűen mesés volt. Egyszerű darab volt, amit a hátán lévő kivágás dobott fel. A színén mosolyognom kellett. Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni George... vagy Josh, úgy értem. Ő a barátom.
A hétfő még vontatottabban telt, min arra számítottam. Csak akkor gyorsult fel, amikor elkezdtem készülődni. Direkt úgy csináltam, hogy legyen három órám indulás előtt, de körülbelül három percnek tűnt az egész.
Felvettem a gyönyörű új ruhámat, hozzá sima fekete magassarkút húztam, amit Susan adott kölcsön - szerencsére egy a cipőméretünk. Az egy dolog, hogy billegtem benne, de cserébe irtó dögös volt. Kiegészítőként csak egy gyűrűt vettem fel - a bordó köveset. Muszáj volt, úgy éreztem nem hiányozhat. Hajamat Susan behullámosította, majd laza kontyot készített belőle, az arcomat kunkori tincsek keretezték. Összességében, elégedett voltam magammal. Épp parfümöt fújtam magamra, amikor megcsörrent a telefonom.
- Igen? - szóltam bele, miközben próbáltam leevickélni magassarkúmban az emeletről.
- Szia cicaaa - mondta valaki, csókok hangját imitálva.
- Jaymi, add vissza a telefonom - hallottam Josh hangját a túloldalról.
- Nem adom - mondta. - A csajommal beszélek, nem látod? - viccelődött. Pár másodperc zűrzavar után a lihegő Josh jött a telefonhoz.
- Bocsi Em, de Jaymi nagyon jó kedvében van. Pedig még nem is ivott. Nehéz volt visszaszereznem a telefont. Gyere ki, egy perc és ott vagyunk érted.
- Rendben - nevettem. Elbúcsúztam Susan-éktól - álltam Tibi szigorú pillantását - , majd dzsekimet és táskámat magamhoz kapva kiléptem az ajtón.
Nem kellett sokat várnom. Ahogy kiértem az utcára, egy limuzin kanyarodott be a sarkon. Elállt a lélegzetem. Nem hiszem el. Mit tartogat még számomra ez az este?
Egy biztos. Semmi hétköznapit...