23. Új barát

Felakartam sikoltani, vagy kiabálni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Abban a pillanatban, ahogy megláttuk őket Josh eltolta Julie-t. Julie-t? Biztos ő az? A hosszú szőke haj most a hátára omlott és a farmer-póló összeállítás helyett egy rózsaszín selyemruha volt rajta. Majdnem biztos voltam benne, hogy Julie az. Mindegy, úgy döntöttem nem érdekel, csak menekülni akartam. Minél messzebb. Arra, amit láttam, nincs magyarázat - ezt éreztem. A következő pillanat, akár egy lassított felvétel játszódott le a szemem előtt. Josh riadtan vett észre, egyből felém indult. George megragadta a kezemet, amit egyből kitéptem szorításából. Csak a szőke lány elégedett vigyorát láttam. A nevemet hallottam. George és Josh is engem szólongatott, de mintha le lettek volna némítva, láttam ahogy tátognak, suttogást is alig hallottam. Könnyekkel szememben fordultam meg és kezdtem el rohanni. Megdöbbenésemre nem tévedtem el, egyből megtaláltam a nagytermet. Az ajtóban elhaladtam Jaymi, JJ és Olly mellett, akik zavartan pislogtak rám, de nem érdekelt. Meg sem állok hazáig. Mindegy hogyan, de hazajutok. Próbáltam kerülgetni a táncoló embereket, ignorálni furcsa, megbotránkozó tekintetüket, amivel rám néztek. Még mindig hallottam a hátam mögött loholó Josh hangját, de ez sem állíthatott meg. Nem akartam beszélni vele. Még csak látni sem bírtam. Ez George-ra is vonatkozik. Nem tudom miért, de belőle is elegem lett végre.
Emma? - hallottam az ismerős hangot. Az nem lehet. Ő nem állhat itt. Bent volt a teremben Josh-ékkal. Ez már lassításra késztetett.
- Emma, minden rendben? - kérdezte Julie, farmer-póló szerelésében, befont, derékig érő hajával.
- Te...te - dadogtam. Megráztam  fejem. Mi a franc, álmodom? Újra Julie-ra néztem, aki értetlenül meredt rám. Nem állhattam meg, Josh közelített.
- Mi a baj? - ragadta meg a karomat.
- Nem maradhatok - szipogtam. - Mennem kell, Julie. Ne-nem értem - törtek fel újra a könnyeim.
- Emma, várj meg - hallottam alig pár lépés távolságból Josh hangját. Megiramodtam. Julie szaladt mellettem.
Mintha értette volna a szándékomat, ahogy kiértünk a kapun intett egy limuzinért. Nagyon lassan gurult elénk, Josh-nak volt ideje végre beérni bennünket.
- Emma - lihegte. - Megmagyarázom, rendben? Nem minden az aminek látszik.
- Hú de gyenge szöveg - mondta unottan Julie, miután észlelte, hogy nem fogok megszólalni. A limuzin végre megállt előttünk.
- Szállj be - utasított Julie szelíden. Engedelmeskedni akartam, de Josh megragadta a karomat.
- Emma, csak egy pillanatra - mondta kétségbeesetten.
- SZÁLLJ LE RÓLAM! - üvöltöttem, és próbáltam kiszabadítani karomat. Vergődésemet látva, szomorú arccal elengedett.
- Miért nem hallgatsz meg? Ennyire nem bízol bennem? Meg tudom magyarázni!
- Nem értetted, seggfej? - teremtette le Julie. - Hagyd őt békén!
Josh zavartan hátrébb húzódott, és értetlenül bámult Julie-ra, majd megrázta a fejét. Én gyorsan behuppantam a hátsóülésre. Julie követett.
- Hová megyünk? - kérdezte, miután becsapta maga után az ajtót.
- Leginkább haza - suttogtam.
- Az merre van? - érdeklődött. Megmondtam a pontos címet - reméltem, hogy jól. Julie továbbított a sofőrnek.
- Kö-köszönöm - szipogtam.
- Ugyan - legyintett mosolyogva. Nem tudom, miért volt olyan kedves velem, hiszen alig ismert.
- Kellett nekem eljönnöm - sóhajtottam. - Maradhattam volna otthon, Pesten.
- Mi történt? - kérdezte kicsit aggódva. - Nem akarod elmondani?
- Láttam Josh-t csókolózni egy lánnyal, aki... akire azt hittem először, hogy te vagy.
- Hogy, mi? De... A picsába! - kiáltott fel. - Hát persze! - csapott a homlokára.
- Tudod ki volt? - kérdeztem gyanakodva.
- Figyelj, ez most ultra hülyén fog hangzani, talán el sem fogod hinni, de az Cece volt, az ikertestvérem.
Nos, valóban elég bénám hangzott, mint valami gyenge mentegetőzés egy szappanoperából. Viszont, sok mindent megmagyarázott.
- Akkor jól sejtettem, hogy te is Mr. Riley lánya vagy - mondtam megvilágosultan.
- Na, igen - sóhajtott. - Csak olyan, mintha nem is léteznék. Cece egy őrült. Nem is értem, hogy lehetünk testvérek. Pláne ikrek. Úgy képzeld el, hogy ez a minden éves felhajtás is miatt van. Vagyis nagy részben miatta.
- Komolyan? - kérdeztem megrökönyödve.
- Igen. A fejébe vette, hogy becserkész egy hírességet. Eddig nem nagyon jött össze neki. Lassan rájöhetne, hogy a fiúk nincsenek oda az elmebetegekért.
- Pedig szép lány - mondtam.
- Köszi - vigyorodott el. Igaz, ezzel őt is dicsértem, hisz tök egyformák.
- Nem hiszem el, hogy Josh megcsalt - kezdtek újra potyogni a könnyeim. Együtt érzően vállamra tette kezét.
- Nem akarom védeni, de nem lehet, hogy tényleg félreértettél valamit? Én csak a nővéremből indulok ki, bármire képes.
- Nem tudom, de nem is érdekel - mondtam dacosan.
- Ne vedd sértésnek, de nekem ez nagyon úgy tűnik, mintha nem akarnál harcolni érte.
Értetlenül - vagy nem is annyira értetlenül rábámultam.
- Ha a te helyedben lennék, engem tuti érdekelne minden részlet, és foggal-körömmel küzdenék az igazságért. Bár, lehet, hogy csak azért mondasz ilyeneket, mert még nem estél túl az első sokkon.
- Úgy mondod, mintha valami szakértő lennél - mondtam kissé undokul. Talán azért, mert éreztem, igaza van.
- Nem mondanám magamat tapasztaltnak e téren, de sok mindent láttam, szóval, ja. Én azért adnék még egy esélyt a fiúnak. Meghallgatnám. Persze, ne most. Majd ha jól kialudtad magad és lenyugodtál.
- Köszi, Julie - mosolyogtam rá hálásan. - Miért vagy ilyen kedves?
- Hát, bajban voltál. Az emberek nem így szoktak viselkedni? - kérdezte összezavarva. Felnevettem.
- Jézusom, úgy beszélsz, mintha soha nem jártál volna emberek között.
Nem válaszolt, csak elpirult. Éreztem, hogy ez már nem a vicc kategória.
- Mert, ugye... sokszor jártál már emberek között, nem? - néztem rá értetlenül.
- Hát, tudod... Nincs sok barátom. Nem, nem igazán járok emberek között. Azt hiszem, kimerítem az antiszociális fogalmát - nevetett fel kínosan.
- Az hogy lehet? Hiszen tök kedves vagy - hitetlenkedtem. - Nem hiszem el, hogy nincs egy barátod sem.
- A laptopom - forgatta szemét.
- Julie - emeltem fel magasba szemöldököm.
- Ez egy érdekes sztori. Cece nem akart rendes suliba járni, nem akart keveredni, érted - forgatta a szemét. - Ezért magántanulók vagyunk, mind a ketten. Ő persze remekül elboldogul, ha ismerkedésről van szó, csodásan manipulálja az embereket, és képes egy este alatt 1000 "barátot" összegyűjteni, ha érted mire gondolok.
- Ja - nyögtem. - Azt hiszem. Ez durva - érintettem meg barátságosan karját.
- Mindegy, már hozzászoktam. Én vagyok a dilis ikertesó, aki mindig leégeti a hercegnőt, ezért inkább ki sem jövök a szobámból.
- Julie, nem te mondtad nekem, hogy ne akarjak megfelelni az elvárásoknak? Téged miért érdekel, hogy mit mond a - már megbocsáss - hülye nővéred?
- Jaj, most nehogy sajnálni kezdj - vidult fel az arcra. Nem értem ezt a lányt, komolyan. Nem százas az biztos. - Nem is érdekel. Egyszerűen magamat kímélem. Nem bírok megférni a családomban. Az durva, ha azt mondom, hogy a francia nevelőnőmmel többet beszélgetek, mint apámmal és a testvéremmel együtt?
- Oké, akkor nem sajnállak - mondtam összezavartan. - Fura vagy - böktem ki. Hangosan felnevetett.
- Tudom, és örülök neki - kacagott. Kezdtem tényleg megkedvelni.
- Figyelj - nyeltem egyet. - Ha te nem szándékozod lekapni a pasimat, örömmel lennék a barátod.
Könnycsepp gördült végig az arcomon. Josh.
- Jaj, Emma - törölte le a kis nyavalyást. - Minden rendbe jön. Persze, csak ha te is akarod.
Hatalmast késztetést éreztem, hogy elmondjak mindent Julie-nak. De mi mindent is? Hogy mit is érzek valójában Josh iránt? És hogy jön mindig a képbe George, akkor is ha nem kéne? Szívesen beszéltem volna ezekről valakivel, de magam sem voltam tisztában a dolgokkal. Azt hiszem, ezek sosem fognak helyrerázódni.
- Már nem tudom, mit akarok - nyögtem ki végül. Ügyetlenül magához ölelt. A limuzin megállt.
- Megérkeztünk - mondta mosolyogva. - Figyelj, most menj szépen zuhanyozz le, igyál egy forró teát és feküdj le aludni. Hallgass klasszikus zenét. Nekem az mindig segít. Ne próbálj agyalni a dolgokon. Majd holnap, ha tiszta lesz a fejed.
- Minden tőlem telhetőt megteszek - sóhajtottam.
- Figyelj, megadom a számom. Ha kell valami, vagy csak beszélni akarsz valakivel, nyugodtan hívj - mosolygott. Gyorsan telefonszámot cseréltünk. Általában nem vagyok a könnyen ismerkedő típus - ahogy ő sem - , de vele más volt, olyan közvetlen. Hosszan átöleltük egymást, majd elbúcsúztunk, én meg megpróbáltam összeszedni magam, eltüntetni a sírás nyomait, hogy gyanúkeltés nélkül beléphessek a házba.
Ahogy gondoltam, Tibi a nappaliban ült és TV-t nézett. Nyilvánvaló volt, hogy rám várt.
- Hát te? - nézett rám meglepődve
- Már az is baj, ha hamarabb jövök? - kérdeztem szem forgatva.
- Susan fogadtunk, hogy mennyit fogsz késni. Én egy órát számoltam fel. Ő csak felet. Azt hiszem, jövök neki öt fonttal. Amúgy, jól mulattál? Milyen volt? - kérdezte, nem valós érdeklődéssel.
- Mesés - dünnyögtem. Nem megy nekem ez a játtszuk-meg-hogy-minden-rendben dolog.
Valójában fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. Csak éjfél volt. Egy órával értem hamarabb haza, mint megbeszéltük. Oké, Tibinek ez fel sem tűnik, de vigyáznom kell Susan-nel. Neki szemet szúrhat a dolog. Megakartam fogadni Julie tanácsát, nem akartam a mai estéről beszélni holnapig. Vagy holnaputánig. Vagy soha.
Gyorsan felosontam a szobámba. Lezuhanyoztam, ittam egy teát majd klasszikus zenére próbáltam elaludni, pont, ahogy Julie mondta. Nem hittem benne, de bejött. Úgy kidőltem, mint akinek altatót adtak be.
Másnap reggel kipihentem ébredtem. Felültem az ágyamban. Az ablakomon beszűrődött a korai napsugár, madarak énekeltek. Ez a legcsodálatosabb reggel, amit Londonban tapasztaltam. Ja, hogy nem - jutott eszembe a tegnapi nap. A párnát az arcomra szorítottam, hogy ne hallatsszon ki a sikoly, közben hanyatt dobtam magam az ágyban. Nincs az az Isten, ami talpra állít ma engem - gondoltam. Levettem a fejemről a párnát és az ágyam mellé akasztott naptárra pillantottam. Szépen ikszelgettem magamnak, hogy hány napom van még hátra. Még tíz. Tíz. Tíz. ÚRISTEN. Már csak tíz nap, és megyek haza. Ezt nem hiszem el. Az nagyon kevés. Az életem egy katyvasz, nem mehetek el így. Valamit muszáj tennem, nem akarok úgy visszaemlékezni erre a nyaralásra, mint valami rémálomra. Itt az ideje, hogy - ezúttal tényleg - kezembe vegyem az irányítást. De, aztán újra és újra eszembe jutott az előző esti jelenet, és még az élettől is elment a kedvem. Felvettem a földről mobilomat, hogy megnézzem hány óra. Még szerencse, hogy lenémítottam a parti miatt, különben telefoncsörgésre ébredtem volna hajnalban. Huszonhétszer. Nem viccelek. Huszonhét nem fogadott hívás. Kettő Jaymi-től, kettő JJ-től, kilenc George-tól és tizennégy Josh-tól. Szép teljesítmény. Ez mind éjjel 11:12 és 02:24 között történt. Vissza kéne bármelyikőjüket is hívnom? Nem hiszem. De akkor eszembe jutott szegény JJ és Jaymi cica. Ők nem tettek semmit. Vissza is hívtam volna őket, ha nem lettem volna biztos benne, hogy Josh ott áll mellettük, és arra vár, hogy csörögjek. Azt hittem, ha kialszom magam, tisztábban látok majd. Hát, nem jött össze. Észrevettem, hogy négy hangüzenetem is volt. Na jó, azokat még meghallgatom - mondtam magamban.
Az első üzenet, Josh kétségbeesett hangján:
"Miért nem veszed fel, Emma? Jó, hülye kérdés. Muszáj meghallgatnod. Kérlek, hívj vissza. Vagy csak vedd fel, ha legközelebb kereslek. Kérlek!"
Unottan kitöröltem az üzenetet. Nem. Nem. Nem.
A második, szintén Josh-tól:
"Emma, bízz bennem! Nem az történt, amire gondolsz. Én nem akartam. Csak egy rossz pillanat volt."
Ez volt az a pont, amikor igazán felbosszantottam magam. Egy rossz pillanat volt? És akkor már meg is van bocsátva? Mert ő nem akarta? Na, persze. Eléggé elment a kedvem a harmadik üzenettől. Mégis, mély levegőt vettem és lehallgattam.
" Ömm, Emma. Megint én vagyok, Josh. Megőrjít, hogy nem tudlak elérni. Kérlek, bocsáss meg, hidd el, hogy van magyarázatom"
"Hé, Josh. Hagyd már. Biztosan alszik. Két óra elmúlt. Minden rendbe jön, haver" - hallottam Jaymi - Jaymi? - hangját a háttérből. Hogy állhat a hűtlen mellé? Josh felsóhajtott és folytatta:
" Ne haragudj, Em. Csak szeretném, ha megint úgy lennénk, mint a buli előtt. Szeretlek" - adta meg a kegyelemdöfést. Hát, az utolsó kártyáját kijátszotta. "Szeretlek"- visszhangzott a fejemben. El nem tudtam képzelni, mi lehetett a negyedik üzenetben. Mi mondanivalója akadt még? Kíváncsian az utolsót is lejátszottam. Meglepetésemre, nem Josh kétségbeesett próbálkozását hallottam, hanem egy mély, meleg, ismerős hangot.
" Szia, Emma. Bizonyára már alszol. Kérlek, ne nyomd ki, nem Josh miatt kereslek. Én megértelek téged. Nincs mentség arra, amit tett. Remélem, előlem nem bujkálsz. Kérlek, hívj. Beszélnünk kell. Jó éjt, Em."
George? De, hát... Ő nem Josh mellett áll ki? Volt valami furcsa a hangjában, amikor Josh-ról beszélt. Igazi ellenszenv. Mi lett GOSH-sal? Azt hittem, ha valaki, akkor ő védeni fogja. Mégis, engem hív? És, mit jelent az, hogy "Beszélnünk kell"? Talán, meg kéne rémülnöm, de mégsem félek.