25. Döntés

- Mihez volna kedved? - kérdezte.
Teljesen felvillanyozódott. Vele együtt én is. Megvárta, amíg átvettem valami normális ruhát, és végre megmostam a fogam. Írtam egy cetlit Susan-nek, hogy elmentem egy kicsit, majd kiraktam a hűtőre.
Gyönyörű idő volt. Ezerrel sütött a nap, lágy szellő fújt, amitől nem volt olyan fülledt meleg. Madarak csiripeltek és mindenki mosolygott. Itt Londonban ritkán látni csak a Napot. Többnyire felhők takarják. Először - úgy látszik, hagyomány lett belőle -, elmentünk kávéért. Én csokis muffin-t reggeliztem, George meg banánosat. Jó is a reggeli, így délben. Sétáltunk a legközelebbi parkban. Leültünk egy padra beszélgetni, miközben fagyiztunk. Rég óta először nevettem ennyit. George elképesztő. Amikor Josh-sal voltam, sosem szórakoztam ilyen önfeledtül. Mindig volt bennem... nem is tudom mi. Hiányzott valami. Persze, imádtam vele lenni, de úgy éreztem, sosem mondhatom ki pont azt, amit gondolok. George-dzsal nem volt ilyen problémám. Végtelenül őszinte lehettem vele. Mindenen nevetett, sosem értett félre. Értette a viccet, de tudott nagyon komoly is lenni. Egy dolog zavart csak. Egy kicsit "megcsalásnak" éreztem az együtt töltött időt George-dzsal. Mi van, ha Josh mégsem... És akkor én... Végül is, ez csak egy ártatlan séta egy barátommal. Nincs is semmi baj ezzel.
Néhány tíz év körüli fiú focizott tőlünk nem messze, és váratlanul fejbe lőttek a labdával. Nem is én lennék...
- Emma, jól vagy? - kérdezte George aggódva, de láttam - már amennyiben nem hallucináltam az enyhe agyrázkódás miatt -, hogy ott bujkál a nevetés a szája sarkában.
- Persze - nyögtem.
Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Sajnálom - kacagott. - Nem rajtad nevetek, csak... - nem bírta befejezni.
- Tudom, hogy rajtam nevetsz, de nem gáz - röhögtem én is.
A focizó kisfiúk közül kettő odaszaladt hozzánk.
- Sajnáljuk, nem esett bajod? - kérdezte a szőke, göndör hajú.
- Semmi gáz - ráztam meg a fejem, amitől kicsit megszédültem.
- Úgy sajnáljuk, nem direkt volt - sopánkodott az alacsony, tömzsi fiú.
- Tényleg nincs baj - mosolyogtam. - De... biztos vagyok benne, hogy jobban lennék, ha mi is beállhatnánk egy kicsit - kacsintottam George-ra. Értetlenül pislogott rám, de aztán elvigyorodott.
- Tőlem, oké - vonta meg a vállát a szőke srác, kicsit csodálkozó arckifejezéssel.
- Ja, befértek még - mondta a másik.
- Én benne vagyok - kuncogott George.
Elindultunk, kicsit lemaradva a két fiútól. George lelassított és megragadta a karomat. Közelebb húzott magához, és a fülembe suttogta:
- Csak, hogy tudd, nem nagyon tudok focizni.
- Én sem - suttogtam vissza.
Eszembe jutott a táncunk a partin.Önkéntelenül elmosolyodtam.
Megérkeztünk a "pályára". A többi fiú kicsit vonakodva fogadott minket, de végül belementek. Mindenki elhelyezkedett. George-dzsal, természetesen külön csapatba kerültünk, hogy egyenlőek legyenek az esélyek. Vagyis, hogy mindkét csapat esélyeit lerontsuk, haha.
Indult a játék. A labda repült, mindenki rohanni kezdett. Kezdjük ott, hogy azt sem tudtam, melyik kapura támadunk. Szerencsére, a szöszi csapattársam felvilágosított, miután majdnem gólt - ismétlem GÓLT - rúgtam a saját kapunkra.
George eleinte nem nagyon aktivizálta magát, csak ténfergett és engem figyelt. Nevetett próbálkozásaimon. Olyan gyors voltam, mint a villám - ÉN futok! Az egy másik dolog, hogy kétpercenként akkorákat estem, mint egy ház. Hirtelen George-hoz került a labda. Egy pillanatig csak állt ezzel a "most mit csináljak" fejjel.
Gúnyos grimasz jelent meg az arcomon, majd nagy vehemenciával elindultam felé, hogy kicselezzem. George arcán izgatottság jelent meg, majd futni kezdett a labdával. Elég ügyetlenül indult, de kezdett belejönni.
- Passzolj! - üvöltöztek George-nak a gyerekek, de nem figyelt rájuk. - PASSZOLJ MÁR! Ide, ide!
George rendületlenül tartott a kapu felé, hogy gólt rúgjon. Pár kissrác próbálta lecselezni, de nem jött össze.
Mivel én labda nélkül rohantam, hamar beértem George-ot.
- Most megvagy! - tört fel belőlem az ördögi kacaj.
- Azt csak hiszed - vigyorgott George, közben levegőért kapkodott. Megpróbáltam elcsenni a labdát, de csak az lett az eredménye, hogy George-dzsal összegabalyodott a lábunk, és egy emberi labdaként folytattuk utunkat még vagy három métert. A földön elterülve eszméltem fel, George rajtam feküdt. Az arcunk csak pár centire a másikétól. Egy újabb ismerős szituáció. Ezúttal azonban George nem próbált meg elhúzódni. Egyre közelebb hajolt, ajkait harapdálva. Közelebb, közelebb.
- Jól vagytok? - kérdezte egy baseball sapkás csapattársam.
- Ööö, izé - felelte George, még mindig engem nézve. -Ja, kutya bajunk - nevetett. Felállt, és engem is felsegített. Leporoltuk magunkról a földet és a ránk ragadt fűszálakat.
- Akartok még játszani, vagy...? - nézett ránk türelmetlenül a tömzsi srác. Ez eléggé úgy hangzott, mintha nem örülnének már jelenlétünknek.
George-dzsal vigyorogva egymásra néztünk.
- Nem, köszi - mondta George. - Jobb ha megyünk. Úgyis csak tönkretettük a játékotokat.
- Dehogyis! Áá, nem! - mondták páran, fejüket rázva, nem őszintén, persze.Csak próbáltak kedvesek maradni. A tömzsi kisfiú viszont mellkasán összefont karokkal bólogatott, elég csúnyán nézve ránk. Magamban nevettem. Szegényke.
- Sziasztok! Kösz a játékot - búcsúztunk el, ők meg visszaintegettek.
Folytattuk tovább a sétánkat.
- Ez jó volt. Huh, elfáradtam - mosolygott George. - Nagyon király voltál.
- Jaj, dehogy! - nevettem fel. - Azt sem tudtam, melyik a jobb lábam.
Biztos voltam benne, hogyha nem zavarnak meg, George megcsókol. Még szerencse, hogy nem történt meg.
Egy héttel ezelőtt még azt hittem, utál. Most meg... Összezavarodtam. Hirtelenjében megint olyan jóba lettünk. Bár, az is lehet, hogy csak én éreztem azt a csókot a levegőben. Mindegy, sosem tudom meg.
Előkaptam telefonomat a zsebemből - természetesen újabb ezer nem fogadott hívás Josh-tól.
Délután öt óra volt. Hűha. Hogy telt el ilyen gyorsan az idő? Biztos George az oka - gondoltam magamban, mosolyogva.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjek. Hat óra kimeríti a "mindjárt jövök" fogalmát - grimaszoltam.
- Ó, máris ennyi az idő? - nyögött fel.
- Nem akarom, hogy Tibi kibukjon. Talán még van esélyem előtte hazaérni.
Bólogatott.
Elkísért hazáig, ami még húsz perc kellemes beszélgetést jelentett. Még Josh-ról is sikerült teljesen megfeledkeznem. Amikor végre megérkeztünk, nagyon nehezen sikerült elválnunk egymástól.
- Köszönöm a délutánt - hálálkodtam. - Nagyon jól éreztem magam.
- Viccelsz? Én köszönöm. Te ajánlottad fel - kacsintott. - Csodás volt.
- Legközelebb a kosárlabdával kéne próbálkoznunk - vigyorogtam.
- Vagy krikettel - mondta. Mindketten nevettünk.
- Ömm, akkor...
- Holnap beszélek Josh-sal - sóhajtotta.
- Köszönöm - biccentettem.
Kuncogni kezdett és beletúrt a hajába.
- Szia, Em - mondta, kisfiús vigyorral arcán.
Én, búcsúzásként egy hatalmas puszit nyomtam az arcára. Ő rám nézett, és az arcához nyúlt, pont ott, ahol pár pillanattal azelőtt az ajkaim jártak. Utoljára intettünk egymásnak, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Mély levegőt vettem, ledobtam a cipőm, és beléptem a nappaliba, ahol a a csípőre tett kezű Susan-be ütköztem. Egy fakanalat szorongatott.
- Hagytam üzenetet - emeltem fel kezeimet a magasba, védekezésképp.
- Láttalak! - mondta gonosz mosollyal az arcán.
- Hogy érted? - kérdeztem gyanakodva.
- Az előbb. Ugye tudsz róla, hogy a konyhaablakból remek a kilátás?
- Izé - nyöszörögtem.
- Tartozol nekem némi magyarázattal - szorított sarokba. Nem szó szerint, természetesen.
- Nem értem, mire célzol - adtam a hülyét.
- Te tudod - mondta alamuszin. - Én hagylak. Tibit biztosan jobban érdekli majd a téma- játszotta ki utolsó kártyáját. - Bármelyik pillanatban hazajöhet.
Susan győzött. Ördögi nőszemély.
- Jól van, jól van - mondtam megsemmisülve. - Mit akarsz tudni?
- Mindent - vágta rá egyből. - Na, jó. Hálószoba titkokat nem kérek - nevetett. Elvörösödtem.
- Jesszusom, Susan - forgattam a szemem.
- Ő nem a barátod volt, vagy tévedek? - kérdezte, kiemelve a 'barátod' szót.
- Nem. Bár, azt hiszem, gyakorlatilag már nincs barátom.
- Mi történt? - kérdezte kíváncsian.
- Josh... Azt hiszem megcsalt -böktem ki.
- Mi az, hogy azt hiszed? - kérdezte értetlenül. Közben átmentünk a konyhába, nem akarta, hogy odaégjen a kaja. Én leültem egy székre, és folytattam.
- Tegnap este, azért jöttem olyan korán haza, mert kiborultam. Megismertem egy lányt, aki tök kedves volt, segített megkeresni Josh, mert elhagytam. Aztán később láttam őket csókolózni.
- Josh-t meg a lányt? - kérdezte.
- Igen. Vagyis, nem. Kiderült, hogy az nem is Julie volt, hanem az ikertesója Cece - már kezdtem teljesen belezavarodni történetembe. - És akkor elrohantam, meg sem hallgatva Josh-t. Julie velem jött. Érted?
- Elvesztem - csóválta fejét. Másodszor is elmondtam neki, kicsit higgadtabban, mire végre ő is felfogta.
- Utána, Josh vagy ezerszer hívott, de nem vettem fel, nem válaszoltam az üzeneteire, mert nem érdekelt a kifogása. Ami azt illeti, eléggé érdekel, csak... George.
- Hogy jön Ő a képbe? - nézett rám Susan, közben elsózta a húst. Káromkodott egyet.
- George volt az egyetlen, aki kiállt mellettem.
- Ez különös - tűnődött el nagynéném.
- Annyira nem, hiszen Josh mégis csak a barátjuk - mondtam.
- Nem, nem az a különös, hanem George.
- Ja - forgattam a szemem. - Azt mondta, hogy ő nem hisz Josh-nak, és nem érti, miért csinálta ezt velem.
- Szóval, Josh még nem magyarázta meg? - kérdezte.
- Nem, még nem. Nem hagytam neki.
- Akkor, mire vársz még? Vallasd ki. Ha igazán szereted, meghallgatod. Utána pedig már a te dolgod, hogy hiszel-e neki, vagy sem.
Na, igen. Ez itt a probléma. Szeretet, hit, bizalom. Ja, és tündérpor.
- Holnap George beszél vele - válaszoltam végül.
- Miért ő? Miért nem te? - pislogott rám zavartan Susan. Megint nem figyelt oda a főzésre, és megvágta az ujját. Pár pillanatig hideg víz alá tartotta, majd nagyot sóhajtott, letette a kést és leült mellém.
- George mondta, hogy bízzam rá. Őt nem tudja átverni Josh. Legalábbis ezt állítja.
- És, benne ennyire megbízol? - emelte magasba szemöldökét.
- Igen - vágtam rá azonnal.
- És, most hogy álltok? Mármint George-dzsal.
Már épp azon törtem a fejem, hogy mit hazudjak, amikor rájöttem, hiába. Feladtam.
- Nem tudom, Susan. És ez nagyon zavar - sóhajtottam. Susan megsimogatta a fejem búbját. Amikor felnéztem rá, elmosolyodott.
- Minden rendbe jön. Adhatok egy tanácsot? - kérdezte.
Némán bólintottam.
- Ne csapd be magad! Csináld azt, amitől jól érzed magad. Az a te bajod, hogy soha nem gondolsz magadra. Legyél egy kicsit önző néha - kacsintott.
Valahonnan olyan ismerősek voltak ezek a szavak, de nem jutott eszembe, honnan.
- Lehet, hogy igazad van - sóhajtottam. - Csak én sem tudom, mi tenne boldoggá.
- Szerintem pontosan tudod te azt. Vagy, sejted.
- Kevés az idő - mondtam ki a végszót, ugyanis Tibi rontott be a konyhába.
- Éhen halok - grimaszolt. - Mi a kaja?
Felnevettem
- Neked is szia, drágám - forgatta Susan a szemét. - Egy kis elsózott marhahús, és véres krumpli.
Susan-nel bennfentesen egymásra vigyorogtunk, mire Tibi értetlenül csóválta a fejét.
- Jól hangzik. Boszorkánykonyha - mosolyodott el, kettőnkre mutatva, majd elment.
Váratlanul megcsörrent a telefonom - úgy megrémültem majd leestem a székről. Amikor idejöttem, nem gondoltam volna, hogy ennyit fogok telefonálgatni. Bocsánatkérően pislogtam Susan-re, mire ős mosolyogva eltátogott egy "menj csak"-ot. Meglepetésemre Julie volt az.
- Szia Julie - szóltam bele.
- Szia, csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem hogy vagy.
- Hát, élek - mondtam. Igaz, nem láthatta senki, de elpirultam. Itt sajnáltatom magam, amikor egész nap remekül mulattam.
- Beszéltél már azzal a segfejjel? - kérdezte, nyilván Josh-ra célozva.
- Még nem, de holnap ilyenkorra már meg lesz oldva.
- Mit fogsz tenni?
- Még nem tudom. Attól függ, mit mond.
- Emma, kérlek, ne higgy el mindent, amit összehord. Nem azt mondom, hogy ne adj neki esélyt, csak légy óvatos. Az is lehet, hogy tényleg nem hibás. Próbáltam a kedvedért beszélni Cece-vel is, hogy megtudjam, mi volt. Nem áll velem szóba. Valami miatt összeveszett Apuval, és most hárman háromfelé ülünk szerte-szét a házban. A közös étkezések is kimaradnak.
- Sajnálom - motyogtam.
- Ó, már megszoktam. Kéthetente megesik, és akkor tart egy hétig, szóval...
- Itt vagy? - kérdeztem pár másodperc csend után.
- Jaj, bocsi. Most úgy néz ki mennem kell. Amelie azt mondja, hogy jött hozzám valaki. Csak tudnám ki.
- Akkor menj csak. Majd beszélünk.
- Várj egy percet - mondta, aztán valaki máshoz kezdett el beszélni. - Mi? Egy fiú? Biztos vagy benne Amelie?
- Még megtudok különböztetni egy fiút meg egy lányt - hallottam az idős nő sértődött károgását. Elmosolyodtam.
- Bocs, SOS van. Egy fiú engem keres. Majd beszélünk később, Em. Fel a fejjel! Puszi.
- Hajrá! Szia Julie! - köszöntem el, majd letettem.
Az estém nyugisan telt. Elfogyasztottuk királyi lakománkat. Ízletes volt a véres krumpli meg a sós hús. Fürdés után beszéltem Anyáékkal, és ezer év után újra olvastam. Éjszaka George-dzsal álmodtam.
Reggel megtáltosodva ébredtem fel. Tudom már, mit akarok. Beszélek Josh-sal, hogy hagyjuk ezt, úgysem tudnék megbocsátani egy megcsalást. Hajlok a békében elválásra. Úgy érzem, végre tisztázódtak az érzéseim. Hála a tegnapi napnak. Végre döntöttem. Máris hiányzik George.