26. A "nagy hír"

Legbelül tudtam, hogy ezt akarom. Végre, megláttam a kiutat. Josh úgysem tud mit felhozni mentségére. Megfogok bocsátani neki, de szakítanom kell vele. Már csak meg kell várnom a híreket George-tól, hogy utána beszélhessek vele. És... talán még nem késő George-dzsal. Nem tudom, ő mit érez irántam. Igazából azt sem tudom, én mit érzek iránta. Olyasvalamit, amit nem nagyon tudok megfogalmazni.
Felvillanyozódva, reménnyel telve vártam George hívását. Délelőtt többször is kerestem Julie-t telefonon, de nem vette fel. Kicsit aggódtam miatta. Jó lett volna találkozni vagy csak legalább beszélgetni vele, mert nagyon izgultam a délután miatt. Mindegy, majd csak lesz valahogy. De, legalább volt némi jó érzésem a dolgokkal kapcsolatban.
Vészesen közeledett az ebédidő. George most találkozik a többiekkel. Vajon egyből utána hív majd? Vagy idejön? Az még jobb lenne. Látni akarom, átölelni. Villámgyorsan megráztam a fejem. Nem, még nem. Majd ha elrendeződtek a dolgok. Majd akkor jöhet ez a rész.
Tibi dolgozott, Susan pedig csajos napot tartott a barátnőivel, ami azt jelentette, hogy én otthon maradtam Georgey-val, és pizzát ebédeltem. Már hiányzott ez. Néha Susan nagyon furcsa mutyukat tudott főzni, és most nem csak a véres krumplira gondolok. Kellett már ez a kis ismerős íz. Akármennyire is hihetetlen volt az életem Londonban, pár pillanatra előtört belőlem a honvágy. Hiányoztak Anyáék, Dávid, na meg persze az ágyam! Az a legjobban...
Már majd' megőrültem, délután kettő volt. Utoljára próbáltam meg felhívni Julie-t - hiába. Telt az idő, de George semmi életjelet nem adott. Már nagyon izgultam, alig fértem a bőrömbe. Az unokaöcsém legalább valamennyire lefoglalt. Ebéd után leraktam aludni, így egyedül járkálhattam fel-alá a házban, körmöt rágva.Alig fél órával később Georgey felsírt, úgyhogy, mint egy álomból felriadva loholtam be hozzá, hogy kikapjam az ágyából. Közben valaki csengetett. Szélsebesen rohantam az ajtóhoz, karjaimban unokaöcsémmel, aki nem élvezte annyira a vágtát, fáradtan nyögdécselt - szegényke.
Szinte feltéptem a bejárati ajtót. Ahogy számítottam rá, George állt a kint. Ingerültnek látszott, vagy inkább... nem is tudom. Feszültnek és nyugtalannak. Az öklét dörzsölgette és piros volt az arcra. Megrémültem. De, amikor rám nézett, egy pillanat alatt gondtalan arckifejezést vett fel, elmosolyodott.
- Ó, ki van a kezedben? Csak nem Georgey? - kérdezte gügyörészve, értetlen unokaöcsém fejét simogatva. Olyan édesek voltak. A kicsi belemarkolt George hajába és húzogatni kezdte, ő meg nevetett.
- Gyere be - intettem fejemmel a nappali felé.
- Hát, ha elenged ez a kis majom - vigyorgott Gerogey-ra.
- Majom! Majom vagy - mondta unokaöcsém vidáman. Bementünk a nappaliba, ahol Georgey-t leültettem a játékai közé és bekapcsoltam neki a TV-t. Kérdőn néztem George-ra. Nagyot sóhajtott, majd kézen fogott, és átvezetett a konyhába.
- Megrémisztesz - mondtam.
- Sajnálom, hogy csak most jöttem. Elhúzódott. Elakartam jönni, egyből.
- Mi... mi történt? Ne kímélj, George - mondtam, remegő ajkakkal. Úgy látszik, valamennyire mégis csak érdekelt ez a Josh téma.
- Üljünk le - mondta komoran. Tényleg kezdtem megijedni.
- Szóval? - türelmetlenkedtem.
- Csak...olyan... nehéz belefogni. Hol is kezdjem...?
- Az elején - vágtam rá ingerülten.
- Jó-jó - sóhajtott. -Ugye Tom odahívott minket, mert azt mondta, fontos közölnivalója van. Kicsit előbb odamentem, hogy tudjak előtte beszélni Josh-sal. Hamar túl akartam esni a dolgon. És... amikor megérkeztem, már ott volt. De... nem egyedül.
Tartott egy kis hatásszünetet.
- Igen? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
- Annyira sajnálom, és nem értem az egészet és én veled vagyok, bármi is...
- George! - sziszegtem.
- Julie volt ott - mondta. Visszhangzottak szavai a fejemben.
- E-ez biztos? - kérdeztem elképedve. - Nem a testvére? Nem Cece volt az?
- Biztos, hogy ő volt. Mosolygott és tornacipő volt rajta.
- Nem hiszem el - mondtam makacsul.
- Pedig én láttam - sóhajtotta. - Sajnálom, Emma.
- Hiszen... csak beszélgettek, nem?
- Nekem nagyon úgy nézett ki, mintha Josh esze máshol járt volna... Együtt ültek és Julie a hátát simogatta, láttam. Nagyon sugdolóztak.
- George, miért csinálod ezt velem? - kérdeztem, már hisztérikusan, majd hozzátettem: - Hát ezért nem értem el Julie-t egész nap.
Néhány könnycsepp kiszabadulni készült. George folytatta.
- Nem tudtam, mit csináljak, nem akartam odamenni. Egyáltalán nem voltam már kíváncsi a kamu dumájára, azon járt az eszem, hogy mit mondjak neked. Az ebéd elég feszült hangulatban telt, nem álltam szóba senkivel, csak Tommal, aminek ő nagyon nem örült. Azt hiszem, másra számított, ha már ilyen híreket hozott.
- Milyen híreket? - kérdeztem szipogva. Aztán sírni kezdtem. Sírni, mint még soha. Vagy, legalábbis nagyon régóta nem zokogtam így. Arcom elé kaptam a kezeimet, hogy George ne lássa vörösödő szemeimet kétségbeesett képemen. Nem szólt egy szót sem, csak közelebb lépett hozzám és szorosan magához ölelt. Olyan szorosan, mint soha azelőtt. Először csak tehetetlenül lógtak testem mellett karjaim, majd hirtelen belecsimpaszkodtam George-ba, és nem akartam elengedni. Csak öleltem őt és zokogtam. Teljesen egymáshoz simultunk, mélyeket szippantottam haja illatából. Csitítgatott, szelíd szavakkal vigasztalt, hajamat simogatta.
- Minden rendben lesz, Emma. Nem engedem, hogy többet bántson téged. Soha - mondta lágyan. Mégis, akármilyen állapotba is kerültem, hallottam valami különöset a hangján, ami elbizonytalanított egy kicsit. Mintha... elhallgatott volna előlem valamit. Talán, csak nem akart még jobban kiborítani. Legalábbis, ezt hittem...
Kicsit eltolt magától, hogy láthassa az arcomat. Rám mosolygott és letörölt pár könnycseppet.
- Gyönyörű vagy - mondta halkan. Elpirultam, azt hiszem. Két keze közé fogta arcomat, óvatosan. Ajkaival közelített és megcsókolta a homlokomat. Majd' kiugrott a szívem a helyéről. Had ne mondjam el, mihez lett volna kedvem abban a pillanatban. Szerencsére nem hagyott teret nekem, hanem újra magához ölelt. Úgy álltunk még percekig, amíg lenyugodtam egy kicsit és elmúlt a sírórohamom. Elég kínosan éreztem magam, miután befejeződött. Nem szeretem, ha valaki előtt ennyire megnyílok. Még akkor sem, ha az az illető George Shelley.
- Miért sírsz Emma? - kérdezte Georgey a hátunk mögül. Halványan elmosolyodtam aggodalmas arckifejezésén. - Bántott? - kérdezte, George-ra mutatva, összeráncolt szemöldökkel.
- Dehogyis! - erőltettem vidámságot és nyugalmat az arcomra. - George sosem bántana engem, nagyon kedves - simogattam meg unokaöcsém kócos kis fejét. George elkapta tekintetét és idegesen a cipőjét kezdte el tanulmányozni. Végig simítottam karján és a szemében néztem, mélyet sóhajtva.
- Nem fejezted be - mondtam szomorúan, miután Georgey-t visszaküldtem játszani.
- Nos, igen... - köhintett.
- Mi történt utána? Ne aggódj, abbahagytam. Nem sírok többet, ígérem.
Biccentett, majd folytatta.
- Nem mondtam el Josh-nak, hogy láttam őt. Amikor elment Julie, csak utána bújtam elő rejtekhelyemről, mintha akkor érkeztem volna. Közben befutott Jaymi, JJ és Tom is. Mint mondtam már, nem nagyon beszéltünk. JJ gondolataiba merült, Josh szótlanul ült, rám sem mert nézni.
Már majdnem megszólaltam, amikor George megelőzött.
- Nem kérdezett felőled, Emma - mondta nyugtalanul. - Én is csak mereven bámultam Tomra. Egyedül Jaymi próbálta meg oldani a feszültséget - mint mindig -, de nem nagyon jött be. Tomnak is szemet szúrt, hogy valami nem stimmel. Ezért bedobta a "nagy hírt".
- Mi a nagy hír? - kérdeztem kíváncsian, de még mindig összetörve. Julie és Josh is? Nem akartam elhinni. De az az érzésem volt, hogy még nincs vége a történetnek, George tartogat még valamit a számomra.
- Tom ünnepélyesen közölte, hogy megvan a turné szerződésünk. Már csak alá kellene írnunk. Európai turné, több, mint huszonöt helyszínnel. Tom azt is mondta, hogy ha sikeres lesz, utána jöhet Amerika.
- Ez...ez. Nagyszerű! - ujjongtam. Legalább George-nak van valami öröme. - Egy európai turné? Fantasztikusak lesztek!
George nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel sóhajtott, ami arra engedett következtetni, hogy van itt még egy váratlan fordulat.
- Jézusom. Geooorge - nyögtem. - Ne rémisztgess, kérlek. Mit csináltál?
- Nos, Jaymi és JJ egyből felélénkültek. Josh továbbra is nézett maga elé bambán, én meg ugyanolyan ideges voltam. Nem bírtam kiverni a fejemből a nem rég látottakat. Tomnak ez is feltűnt, és eléggé pipa lett. A lényeg az, hogy...
- MICSODA? - Nem bírtam magammal tovább.
- Jól összebalhéztunk, miattam, mert... Megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó "akárki"-vel turnéra indulni, és jópofizni hónapokon át. Jaymi és JJ persze Josh mellé álltak, és azt mondták meghibbantam. Tom is rendesen kiakadt, és összevesztünk. Azt mondta, hogy most azonnal hagyjuk abba, és intézzük el a dolgainkat magunk között - de nagyon gyorsan -, vagy ugrott a turnénak. Nem bírtam nézni, ahogy Josh alamuszi-értetlenül ült, úgyhogy felálltam és eljöttem. És most itt vagyok.
- George - jutottam végre szóhoz döbbenetemből. - Te tényleg nem vagy normális.
Makacs arckifejezéssel nézett rám, majd duzzogva elkapta a tekintetét, mint valami kisgyerek.
- Mégis, mit kellett volna, hogy tegyek? - meredt rám, felháborodva. Nem értettem, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe, el-elakadt lélegzetem.
- Boldogan igent mondani. Istenem, én... - nem tudtam, mit tegyek. Hirtelen kétségbeesés uralkodott el rajtam. Szaporán kezdtem el venni a levegőt, éreztem, hogy pillanatokon belül megőrülök. - Úgy sajnálom - kezdtem.
George értetlenül nézett rám, próbált megérinteni, de elhúzódtam.
- Én-én ezt nem akartam! - mondtam védekezve. - Mekkora szerencsétlen vagyok! Sajnálom. Mindent elrontottam, nem akartam, hogy ez történjen. Minden az én hibám, George. El... El kell innen tűnnöm - mondtam hisztérikusan és kirohantam a szobából...