27. A búcsú

Egyenesen a szobámba futottam, hármasával szedve a lépcsőfokokat. Az sem érdekelt, hogy unokaöcsém értetlenül bámult utánam, vagy az, hogy George végig a sarkamban volt. Az orra előtt becsaptam az ajtót.
- Emma - szólongatott aggódó hangon. - Mi a baj? Ugye nem akarsz valami hülyeséget csinálni?
- Az volt a hülyeség, hogy idejöttem, és belezavartam az életetekbe - mondtam könnyekkel küszködve.
- Mi a francról beszélsz...én - szünetet tartott. - Nem túl jó így ajtón keresztül beszélgetni. Nem mehetnék be?
Mivel nem érkezett tőlem válasz, folytatta.
- Inkább hálás vagyok, amiért neked köszönhetően, rájöttem, milyen is Josh valójában. Egy önző idióta, akit nem érdekel, kiknek a szíven gázol keresztül. Engem nagyon zavar, főleg, hogy téged bántott. Ez fáj a legjobban.
Egy pillanatra abbahagytam ruháim összepakolását, kiesett kedvenc felsőm a kezemből - amit George-tól kaptam, még akkor, amikor minden olyan egyszerű volt és csodálatos. Odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam. George, fejét a falnak támasztva állt, majd mikor észrevette, hogy nyitva van az ajtó, mellém lépett. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, végig a szemembe nézve.
- Mit csinálsz? - kérdezte meglepetten, amikor meglátta a szobám közepén heverő bőröndöt, és a félbemaradt csomagolás nyomait. - Hová akarsz menni?
- Haza - böktem ki.
- De, hiszen még van több, mint egy heted! - hitetlenkedett, majd kivette kezemből a gyönyörű, kék felsőt és az ágyamra hajította.
- Igen, de meggondoltam magam. Látod? - mutattam kérdőn laptopom felé.
George közelebb lépett, hogy megnézze. Egy pillanat alatt elfehéredett az arca, amikor meglátta, hogy épp repülőjegyeket nézegettem, mielőtt beengedtem.
- Most szórakozol, ugye? - bámult rám elképedve.
- Nem - mondtam makacsul. - Elmegyek, mert itt mindent csak összezavarok.
- Az ég szerelmére, Emma! - kiáltott fel idegesen. - Ha tudnád, hogy most mekkora baromságokat beszélsz! Ide hallgass - kezdte, de belefojtottam a szót.
- Nem, George, most te hallgass ide. Éppen az történt, hogy összeugrasztottalak titeket. Téged és Josh-t, amibe már belefolyt Jaymi és JJ is. Úgy látom, amíg itt vagyok, nem vagytok hajlandóak kibékülni és ez rossz hatással van a karrieretekre, amit semmiképp nem akarok. Josh-sal legjobb barátok voltatok. Mi a frász van veled? Ki vagyok én, hogy így bánj Josh-sal miattam? - néztem George-ra szigorúan.
- Én hogy bánok Josh-sal? Ő hogy bánik veled! - háborgott.
- Ne kezd megint! - mondtam fenyegető hangon. - Én megbocsátottam. Ezt kérlek mond el neki, mert én kedd hajnalban indulok.
- De, hiszen ma vasárnap van!
- Igen, úgyhogy, ha megbocsátasz szeretnék pakolni - biccentettem fejemmel az ajtó felé, jelezve, hogy távozzon. Nem úgy nézett ki, mint aki beleakart törődni a hallottakba.
- Emma, miért csinálod ezt? - kérdezte kétségbeesetten.
- Az előbb fejtettem ki - mondtam unottan, titokban elmorzsolva egy könnycseppet.
- Mit tehetnék azért, hogy ne menj? - ragadta meg kezemet és húzott közelebb magához.
- Leginkább semmit, mert már megvettem a jegyemet - szabadítottam ki magam.
- Talán... megpróbálhatok beszélni Josh-sal. Még rendbe hozható. Tommal is elintézem a dolgokat!
- Ennek örülnék a legjobban, de akkor is csak galibát okozok itt - sóhajtottam. - Belefáradtam.
- Arra nem gondoltál, mit fog szólni a nagybátyád és a felesége? - próbálkozott utolsó kártyájával.
- Nem fognak örülni, de megfogják érteni, mert szeretnek engem. És ha egy kicsit is számítanék neked, akkor te is hagynád, hogy azt tegyem, amit jónak gondolok. Most pedig szállj le rólam végre!
Erre már nem tudott mit mondani, csak lehajtotta a fejét és kikullogott a szobámból. Hallottam tompa, lassú lépteit, ahogy ment le a lépcsőn. Újra kezembe vettem a George-tól kapott felsőt, hogy végre helyére tegyem, bőröndöm mélyére. Hirtelen emlékképek törtek rám és szörnyű bűntudat uralkodott el rajtam. Az egyetlen ember, aki boldog pillanatokat okozott nekem ittlétem alatt most ment el, mert hagytam elmenni. Valószínűleg úgy megbántottam, hogy soha nem bocsát meg nekem. Mi a frász ütött belém? Vadul rontottam ki szobámból, majd szinte repültem a földszint felé. Az utolsó lépcsőfokon megbotlottam és egyenesen George karjaiba estem.
- Sajnálom - mondtam őszintén, és mellkasába fúrtam arcomat. Lágyan megsimogatta a hajamat.
- Ne haragudj rám, George! - néztem szemébe. - Te voltál az egyetlen, aki kiállt mellettem, az egyetlen, akit valóban érdekeltem, én meg megbántottalak. Meg kell értened engem! Nem maradhatok itt. De, ha számít valamit, te fogsz a legjobban hiányozni, és soha nem felejtelek el - mondtam elérzékenyülve, de nem tudtam többet sírni. Azt hiszem, végképp elapadtam. Az utóbbi három hétben minden létező könnycseppemet elhasználtam.
- Nem, nem értelek, de te tudod - mondta szomorúan. - Azért, ne gondold, hogy olyan könnyen elengedlek - villantott rám egy féloldalas mosolyt. Valamiért mégsem éreztem olyan őszintének, inkább bűnbánónak mondanám - akkor még nem értettem, miért lenne pont ő bűnbánó...
- Mielőtt elmennél - mondtam, miután elengedtük egymást. - Megkérhetnélek még valamire?
- Bármire - vágta rá.
- Megtennéd, hogy nem mondod meg Josh-nak, hogy elutazok? Nem szeretném, hogy kellemetlenségekbe ütközzek.
Félszegen biccentett egyet. Úgy gondoltam, beérem ennyivel.
- És még valami. Viszont ha már tutira felszálltam megmondanád Jaymi-éknek, hogy nagyon örülök, hogy megismertem őket, és remélem, hogy nem utálnak, amiért kavartam?
Ismét bólintott.
- Ja, és Josh-nak is... hogy én nem haragszom rá, és remélem ő sem rám. És hogy örülök, hogy őt mondhatom el első barátomnak, mert tudom, hogy ő egy rendes srác, és... Azt szeretném, ha boldog lenne... Akár Julie-val is. Egyszerűen csak nem illettünk össze, úgy látszik. Megmondanád ezeket neki? A kedvemért? - kérleltem.
- A te kedvedért, bármit - sóhajtotta George.
- Köszönöm - suttogtam. - Csak nem szeretném, ha esetleg eszébe jutna odajönni a repülőtérre, mert... csak megnehezítené a dolgomat, érted. De, téged bármikor szívesen látlak, csak...
- Csak? - kérdezte szomorúan.
- Kicsit azért fáj - vallottam be.
- Micsoda? - nézett rám értetlenül.
- Látni téged. Mert... tudod, tényleg nagyon fogsz hiányozni.
- Akkor ne menj el! - ragadta meg az alkalmat.
- Geoooorge - mosolyodtam el. - Most viszont menj, muszáj készülődnöm. És még ki kell találnom, mit fogok mondani Tibiéknek, akik bármikor beállíthatnak.
- Értem - mondta csalódottan, és elindult az ajtó felé. A küszöbön még megragadtam karját.
- Köszönök mindent.
Pirulva fordította el rólam gyönyörű forrócsoki szemeit.
- Biztos, hogy nem tudlak meggyőzni? Mindenképp elmész?
- Igen - mondtam határozottan. - De, remélem látlak még, mielőtt hazautazom. De, ha mégsem, akkor... itt az ideje elbúcsúzni.
Lábujjhegyre álltam, hogy felérjem őt, mivel sokkal magasabb volt nálam. Becsuktam a szemeimet, majd a következő pillanatban már összeértek ajkaink...