28. Repülőtér

Nem tartott sokáig a csók. Életem legtökéletesebb majdnem három másodperce volt. Amikor elhúzódtunk egymástól, láttam, hogy George szája szóra nyílna, de nem akartam elrontani a pillanatot.
- Örülök, hogy megismertelek - mondtam lágyan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Mélyet sóhajtva nekitámasztottam a hátamat a falnak. Vajon még az ajtó előtt áll? Mit gondolhat most? Hogy elment az eszem? Végül is elment, hiszen elakarok menni. Már pont összejöhetnék George-dzsal, ha ő is így akarná. De nem. Nem tehetem meg. Annál sokkal fontosabb ő nekem. Az a legjobb számára, ha elmegyek, és hagyom, hogy az élete visszaálljon a rendes kerékvágásba. Kibéküljön Josh-sal, újra jól menjenek a banda dolgai, elindulhassanak a turnéra. Visszamentem Georgey-hoz a nappaliba, nyugodtan játszott, mint tíz perccel ezelőtt is. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de egyre csak az utóbbi majdnem négy héten járt az eszem. Emlékképek sorozata. Az első találkozásom George-dzsal, a vásárlás és kávézás. Aztán amikor megismertem a fiúkat. Már tudom, miért méregetett olyan furcsán először Josh. Ó, bár csak tudtam volna, hogy mi kerekedik ki majd a dologból! Akkor máshogy csináltam volna? Nem tudom. Nem hiszem.
Mennyi zűrbe keveredtem miattuk. Még Tibit is képes voltam átverni. Mikor csúszott ki az irányítás a kezemből? Amikor véletlenül megcsókoltam Josh-t? Vagy amikor igent mondtam neki? Netán a vidámparkban? Vagy a bulin, ahol megismertem Julie-t, és volt szerencsém Cece-hez is? Vagy már akkor, amikor először belenéztem George meleg, örvényként fogva tartó szemeibe? Igen, valószínűleg akkor írtam alá halálos ítéletemet. Hát, nincs menekvés. Vagy mégis? Az egyetlen esélyem az, ha hazamegyek, és csak mint egy álomra gondolok majd erre a kis nyaralásra. Azért volt sok előnye is. Igaz nem sokat, de időt tölthettem Tibivel, Susan-nal és kedvenc unokaöcsémmel is.
Amikor Susan hazaért - úgy gondoltam így biztonságos - egyből előálltam neki a helyzettel. Először nem mondtam semmit, csak azt, hogy korábban kéne hazamennem. Láthatóan nagyon elszomorodott. Nyomorultul kezdtem érezni magam, így inkább beavattam a részletekbe is. Végig elképedt arccal nézett a szemembe.
- Tudtam - ismételgette.
- Van más választásom? - kérdeztem elkeseredetten. Nem válaszolt. - Hát szerintem sincs. Sajnálom, Susan, de már így is túl sok ember életébe kavartam bele. A fiúk, Ella, Julie. Muszáj elmennem.
- Te tudod, Emma - mondta azzal a hanggal, amit mindennél jobban utáltam, mert szörnyű bűntudatot keltett bennem.
- Ne haragudj, Susan! - nyöszörögtem.
- Én nem haragszom, de szerintem valaki nagyon is fog - titokzatoskodott.
- Szerinted Tibi nagyon megutál majd? - félve kérdeztem.
- Én nem Tibire gondoltam - rázta meg fejét, így vörös haja szabadon repkedhetett a levegőben.
- Hát? - értetlenkedtem.
- Rád.
- Mire gondolsz?
- Szerintem, még nagyon megfogod bánni ezt - sóhajtott.
- Én már döntöttem - vágtam rá makacsul, talán túl hamar is.
- Jó-jó - emelte kezét a magasba védekezésképpen. - Tibi torkán viszont le kell nyomni. Mit akarsz neki mondani?
- Azt hiszem, megtisztelhetném az igazsággal, végre valahára - sóhajtottam. Susan kicsit felvidult kijelentésemen, de nem palástolta azért jogos aggodalmát sem.
- Gondolod, hogy szó nélkül belemenne? - kérdezte.
- Dehogyis! - vágtam rá. - De, mivel már megvan a jegyem... Jaj, Susan! Ugye megfog bocsátani nekem?
- Persze - mosolygott Susan.
Félelemmel telt utolsó Londonban töltött vasárnapom hátralévő része. Amikor este hét körül Tibi haza jött, Susan-nal a hátam mögött - fedezésképpen  - nagybátyám elé perdültem. Persze, miután megvacsorázott. Talán teli hassal nyugodtabban fogadja majd a hírt - gondoltam.
Az elejétől kezdve elmondtam neki MINDENT, amit úgy éreztem, tudnia kell. Természetesen, a kis 'szerelmi háromszögemet" is bele kellett vennem, ha hitelesnek akartam hangzani. Komoly, néhol meglepődött arccal hallgatta végig mesémet, amit ekképpen fejeztem be:
- Annak ellenére, hogy én mindent tönkretettem magam körül, csodálatos volt Veletek lenni! Soha nem fogom elfelejteni ezt a nyarat, és tudom, hogy később úgyis csak a családommal töltött idő fog eszembe jutni, amiért teljesen megérte ez a négy hét. Nagyon szeretlek Titeket, és szörnyen sajnálom! - mondtam könnybe lábadt szemekkel.
Tibi pár pillanatig hallgatásba burkolódzott, majd egy különös mosollyal az arcán megszólalt.
- Emma, nem is hiszed el, mennyire örülök, hogy elmondtad az igazságot! Persze, boldogabb lennék, ha maradnál még legalább egy hetet - tudod, hogy nálunk bármeddig lakhatnál -, de ha téged most a hazautazás tenne boldoggá, akkor nekem nem tisztem ezt megakadályozni. Nagyon jó volt, hogy itt voltál, mi is szeretünk Téged! - mondta, majd szorosan magához ölelt. A megkönnyebbüléstől és az elérzékenyüléstől könnyek szöktek szemembe. Mégis csak maradt egy-két csepp. A hétfőm békésen telt - a délelőttöm főleg csomagolással. Amikor mindennel elkészültem, Tibiékkel elmentünk ebédelni, majd fagyizni. A parkban sétálgattunk, nevettünk, játszottunk. Közben próbáltam kiverni a fejemből George-ot, mind hiába. Este korán lefeküdtem - miután közösen megnéztük Georgey kedvenc meséjét, az Oroszlánkirályt. Még utoljára beszéltem Anyával, aki nagyon örült, hogy hamarabb hazamegyek, bár kicsit össze is volt zavarodva döntésem miatt. Majd otthon elmesélek neki mindent - gondoltam. Csak reménykedni mertem benne, hogy hamar álom jön a szememre, és nem fogok forgolódni, a fiúkra gondolva. Olyan gáznak éreztem, hogy szó nélkül lelépek. Hiszen, befogadtak, jók voltak hozzám, a barátaim lettek. Mivel érdemelte ki viselkedésemet JJ vagy Jaymi? Ők mi rosszat tettek? Hiszen csak kiálltak legjobb barátjuk mellett, én erre meg némasággal válaszoltam. Josh írt nekem egy számot - igaz, George segítségével -, ami még a lemezükre is felkerült. Lehet, hogy Josh és köztem nem a legfényesebben alakultak a dolgok, de könyörgöm! ÍRT NEKEM EGY DALT, amit mostantól milliók fognak hallgatni. És milyen szomorú, senki sem fogja tudni, hogy az a bizonyos álomszerű lány én vagyok. Mélyet sóhajtottam, s lélekben felkészítettem magam a hajnali repülésre...
Az ébresztőórám fél négykor csörgött. Akár csak egy zombi, úgy másztam ki az ágyamból. A megszokás hatalmának köszönhetően megmostam a fogamat, még meg is fésülködtem. Magamra kaptam a kedvenc farmeromat, és a George-tól kapott felsőt, amit tegnap este mégis csak előástam a bőröndöm aljáról. A hajnali csípős időre való tekintettel magamra kaptam egy kardigánt is.
Lehurcoltam a cuccomat a földszintre, ahol Tibi már várt rám, a kocsikulcsát szorongatva.
- Hát, készen állsz? - kérdezte zavartan.
Válaszként csak bólintottam. Susan is előjött alvóköntösében.
- Jó utat, Emma! - puszilta meg az arcomat egy nagy ölelés keretében. Utoljára mélyeket szippantottam levendulaillatú hajából, majd Tibi kíséretében elhagytam az olyannyira megszeretett házat.
Szomorúan, de eltökélten szálltam be a kocsiba. Tibi ugyan álmosnak tűnt, de biztos voltam benne, hogy problémamentesen eljutunk a reptérig, ahonnan is két és fél óra múlva indul a gépem.
Tibi természetesen megvárta, amíg becsekkoltam.
- Akarsz menni? - kérdezte mosolyt erőltetve az arcára.
- Még maradnék egy kicsit - mondtam halkan. Nem akartam elszakadni Tibitől, és úgy is volt még több, mint két órám. Meg persze, reménykedtem, hogy talán George is eljön, hogy elbúcsúzzon. Ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem kétségbe vonni a dolgot. Még fél órám volt a gép indulásáig, úgyhogy a bejárat felé kezdtem orientálódni, eléggé csalódottan.
- Még egyszer köszönök mindent! - öleltem át Tibit.
- Bármikor! - válaszolta. - Örülök, hogy itt voltál, és nagyon fogsz hiányozni. Gyere máskor is!
Bólintottam.
- Ti is fogtok nekem.
- Hát, jó - köhintett Tibi. Mintha valami nedvességet láttam volna megcsillanni szeme sarkában. Nem akartam elhinni. - Tudod, utálok búcsúzkodni, úgyhogy...
- Én is - mosolyodtam el. Intettünk egymásnak, majd elindultam. Még utoljára hátranéztem, de nem volt ott senki Tibin kívül. Senki sem láttam közeledni. Többé nem fogom őt látni - gondoltam magamban. Mélyet sóhajtottam és odaléptem a szalaghoz, ahol átvizsgálják a kézipoggyászokat.
- EMMA!
Hirtelen felkaptam a fejem. Körbenéztem, de sehol semmi. Hát ez remek - már hallucinálok is. Bosszankodva fordultam vissza az őrhöz, aki türelmetlenül méregetett engem.
- EMMAAAA! - hallottam újra. Még időm sem volt felocsúdni, amikor Josh villámként csapódott be, magához ölelt és megcsókolt. Az egyetlen, amit láttam, George bűnbánó arca volt, Josh háta mögött...