20. Álom

- Emmaaa?! - szólongatott Josh.
- Jaj, itt vagyok, bocsi. Csak, bénázok, mint mindig... - kaptam fel az ágyamról a telefont. Nagyot sóhajtottam. Nem akartam hinni a fülemnek. Ella szakított George-dzsal? Ez meg hogy történhetett? De, hiszen annyira oda volt érte. Pont a minap mondta George, hogy Ella nagyon lelkes. Sőt, délelőtt is találkozni akart vele... Csak nem ezért? Elképzelni sem tudtam, mi lehetett az oka. Gyanakodni kezdtem. Bár, biztos csak kombinálok összevissza, mint általában.
- És... hogy van? - kérdeztem.
- George? Mondom, elég rossz kedve volt egész nap... Már értem, miért. Egyszerűen fel nem foghatom. Olyan szép pár voltak. Ugye, mi nem végezzük így? - kérdezte bizakodva.
Mégis mit mondjak? Hogy mindjárt hozzád megyek feleségül? Miért vagyok ilyen undok? Szeret engem, és én is őt. Csak, erre a kérdésre nem voltam felkészülve...
- Hát, csak nem... - ennyit sikerült kiböknöm. Nevetséges vagyok. Mindenesetre, mintha megnyugodott volna. Kezdetnek ez elég is.
- Mikor láthatlak? - sóhajtozott.
- Kettőnk közül melyikünk a szörnyen elfoglalt? - csipkelődtem.
- Tudooom, de a munka. Bárcsak megoldhatnánk valahogy. Úgy néz ki, mégsem érek rá hétfőn. Pedig azóta várom azt a napot, amióta elbúcsúztunk délelőtt.
- Miért? Mi lesz hétfőn? - kérdeztem kicsit csalódottan. Én is akartam látni őt. Csak, hogy tudjam, valódi és nem csak álmodom, tényleg a barátom.
- Egy ostoba fogadás vagy mi. Ilyen kiöltözős puccos parti. Már most utálom - dünnyögött.
- Micsoda? Kiöltözős puccos partiba vagy hivatalos, és itt zsörtölődsz nekem? - hüledeztem.
- Igen, mert szívesebben lennék vel... - egy pillanatig azt hittem, megszakadt a vonal, de csak Josh fojtotta magába a szót.
- Mi az? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Hmm - hümmögte. - Azon gondolkozom, hogy esetleg... Talán... Megfűzhetném a szervezőket, hogy had hozzunk vendégeket.
- Ééés? - nem értettem, miről gagyogott.
- Akkor eljöhetnél velem - bökte ki. Mint tudjuk, én személy szerint nem vagyok oda a "puccos" akármikért, de nagyon imádok új dolgokat kipróbálni, és még soha nem volt kiöltözős fogadáson. Izgatottság fogott el.
- Hűha, az szuper lenne. És még együtt is lehetnénk - ujjongtam. Tényleg örültem a dolognak.
- Már csak meg kell győznöm a górét. De, szerintem menni fog.
- Amúgy - szólaltam meg -, mielőtt még belemennék bármibe is, mi is ez a fogadás pontosan?
- Igazából, az X Factor egyik nagykutyájának egy minden évben megrendezett magánpartija. Mindig meghív egy csomó korábbi versenyzőt. Persze, nem az összeset. Az kicsit sok lenne. Ebben az évben, viszont minket is kiválasztott.
- Ó - nyögtem. - Szóval ez egy Union J program.
Nem értem, miért lepődtem meg. Ha Josh megy valahova, azt csak a többiekkel teszi. Mindegy, valahogy csak kibírom George-dzsal. Remélem nem csinál majd jelenetet. Vagy, nem kerül majd látványosan. Azt végképp nem szeretném, hogy a fiúk észrevegyék, hogy valami nem stimmel köztünk. Ha legalább én tudnám, mi az a valami...
- Persze, mind együtt lehetünk. Szuper! - mondta. - Bááár, kettesben jobb lenne. Majd csak megoldjuk valahogy.
- Ne beszélj máris úgy, mintha elintézted volna, hogy menjek. Gondolod, hogy sikerülni fog? - kérdeztem, nem tudom, hogy miben reménykedve. Menni akarok vagy mégsem jó ötlet? Magam sem tudom.
- Azt suttogják, hogy a Union J volt az első név, ami felkerült a vendéglistára. Úgy tűnik, valami fontos szerepünk lesz. Jaymi szerint maga a "nagyember" akar tőlünk valamit. Ez lehet jó is, meg... kevésbé jó is. Én azért tartok tőle egy kicsit.
- Ne félj semmitől - biztattam. - Naná, hogy mindenki titeket akar! Ti vagytok most az egyik legnagyobb szám a világon.
- Jól esik, hogy ezt mondod.
Szinte láttam, ahogy féloldalasan elmosolyodik. Melegség járt át.
- Ez csak természetes, hiszen ez a véleményem.
- Most mennem kell Em, de amint kiderítettem valamit, szólok.
- Oké - mondtam. - De ha lehet, az éjszaka folyamán ne hívogass, mert a normális emberek aludni is szoktak - ugrattam.
- Huh - nyögött fel. - Nekem mondod? Szerintem hajnalig itt leszünk még ezen a próbán vagy mi, nekem meg már most ragad le a szemem. Csak az tart ébren, ha rád gondolok.
Azt hittem, elájulok. Hogy mondhat valaki ilyet? Mi ez, egy romantikus film, vagy mi??? Olyan édes.
- Jó éjt, Josh! - köszöntem el tőle. - Sok szerencsét. Látni akarlak, minél hamarabb!
- Én is téged. Jó éjt, drágám - mondta, majd letette a telefont.
Drágámnak szólított. Csípjen meg valaki.
Természetesen, ezután a telefonbeszélgetés után nem akaródzott elaludnom. Egyik oldalamról dobtam át magam a másikra. Forgolódtam vagy két órán át. Elértem azt a szintet, amikor már olyan fáradt voltam, hogy végképp nem tudtam elaludni. Filmet kezdtem el nézni a laptopomon, egy olyat, amit már vagy ezerszer láttam. Valamikor a felénél aludhattam el végül.
Különös álmom volt. Soha nem szoktam aktuális dolgokról álmodni. Mindig csak múltbéli eseményekről, vagy hihetetlen nagy hülyeségekről, mint az iskolaépület tetején gördeszkázni, esetleg telefonnal a farmerzsebemben fürdeni. Csak a megszokott dolgok. De most más volt. Egy nagyon hosszú folyosón voltam, próbáltam futni, de nem ment. Mintha odaragasztottak volna a földhöz, és csak nagy erőfeszítések árán tudtam megemelni a lábaimat. Azt ugyan nem tudtam, miért siettem úgy, de mindenképpen el kellett mennem. Messzire. Aztán megláttam, ahogy Josh egy másik lánnyal kézen fogva sétál előttem, nyugodt tempóban, és én mégsem tudom utolérni őket. Szörnyen szúrni kezdett a szívem, de minden erőmet beleadva próbáltam meg gyorsítani. Elsőre nem sikerült, de néhány nekifutás után, nagy meglepődésemre, közelíteni kezdtem feléjük. Nem tudom, mit éreztem pontosan. Dühöt? Csalódottságot? Vagy csak szomorú voltam? Josh egy másik lánnyal. Amikor utolértem, váratlanul nyugodtság uralkodott el rajtam. Josh egy másik lánnyal. Josh válla felé, nyúltam, hogy megragadva azt, magam felé fordíthassam. Ahogy megfordult, úgy éreztem meghalok. Nem Josh volt. Azt hittem, eddig úgy láttam. Sőt, biztos voltam benne, de mégsem.
George állt előttem, közömbös arckifejezéssel, a másik lány derekát ölelve. Akkor kezdtem el sírni.
És valóban könnyáztatta arccal riadtam fel álmomból. Zihálva a telefonomért nyúltam. Reggel nyolc óra volt. Megkönnyebbülve, hogy csak álmodtam, visszadőltem az ágyba. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugodjak. Mégis, mitől volt olyan szörnyű azaz álom? Hiszen, nem történt semmi. Azt még megértettem volna, hogyha Josh-t kapom rajta valaki mással, de nem is ő volt, hanem George. Össze voltam zavarodva. Vagy, mégsem...
Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal a hétvégén, Union J nélkül. Pedig, annyi mindent elterveztem, hogy mit fogok csinálni, ha eljutok Londonba, erre tessék. Itt vagyok, és nem tudok másra gondolni, csak a srácokra.
Éreztem, hogy nem vagyok használható állapotban, ezért csak később mentem le az emeletről nagybátyámékhoz.
Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem találja ki, hogy szervezzünk programot a hétvégére. Valószínűleg felőrlődtem volna a négy fal között. De, szerencsére Tibinek sikerült kibuliznia még egy plusz szabadnapot, így csak a vasárnapot kellett otthon töltenem. Szombaton állatkertben voltunk, fagyiztunk, este pedig hármasban moziba mentünk - Georgey-t lepasszoltuk Susan anyukájának.
Annyira örültem, hogy végre velük lehettem. Tök sokat nevettünk meg minden. Még a fiúkról is majdnem megfeledkeztem. De csak majdnem...
Miután Georgey-val együtt hazaértünk, még felhívtam Anyáékat. Dávidot is próbáltam, de nem volt elérhető - nyilván a pasijával van. Milyen jó is lehet, ilyen egyszerűen. Nekem miért nem megy? Elvagyok átkozva? Bár, talán még így is sokan lennének a helyemben. Josh Cuthbert-tel járok. Atyaég.
És, elérkezett a pokoli vasárnap. Josh még mindig nem hívott. Talán, mégsem sikerült intézkednie. Azért, felhívhatott volna, hogy közölje a rossz hírt. Már csak az is különös volt, hogy egyáltalán nem keresett. Miért? Lehet, hogy paranoiás lettem. Kész. Egy hónapot töltök Londonban, de nem haza fogok menni, hanem elmegyógyintézetbe...Nem akarok hazamenni. Még nem. pedig, vészesen közeledett az időpont.
Épp késői ebédünket fogyasztottuk - majdnem háromkor -, amikor végre-valahára csörgött a mobilom. Majdnem leestem a székről. Tibiék elég furcsán néztek rám. Az utolsó, amit láttam nagybátyából, az a szemforgatás volt, mielőtt még kimentem volna az ebédlőből.
- Szia Emma! - szólt bele Josh boldogan.
- Nahát! Még tudod, ki vagyok? - viccelődtem.
- Ne haragudj, hogy nem kerestelek tegnap, de nagyon sok dolgom volt, és nem is tudtam kideríteni semmit, egészen ma reggelig.
- Csak hülyéskedtem, semmi baj! - mondtam gyorsan. - És, mi volt? - érdeklődtem izgatottan.
- Képzeld, beszéltem... vagyis nem én, hanem Jaymi. A lényeg, hogy megdumáltuk Mr. Riley-t. Ő tartja a partit, tudod. Nem fogod elhinni. Egyből belement.
- Pontosan mibe? Abba, hogy én is mehetek? - kérdeztem, ha lehet, még izgatottabban.
- Őőő... igazából Jaymi megkérdezte, hogy vihetünk-e magunkkal valakit. És erre Mr. Riley azt felelte, hogyha ez kell ahhoz, hogy ott legyünk, akkor belemegy.
- Azta, ez szuper! Bár,  tényleg eléggé úgy hangzik, hogy ez a Mr. Riley nagyon ott akar titeket tudni.
- Hát, ja - mondta Josh. - De kit érdekel? Te is ott lehetsz! - örvendezett.
- Nahát, rám gondoltál? Milyen kedves? - ugrattam megint.
- Ki másra? Nekem te vagy a legfontosabb - mondta kedveskedve. Ha nem hagyja ezt abba hamarosan, beleőrülök. Miért ilyen kedves velem? És én miért nem tudok hasonló szépeket mondani? Megpróbálhatnám legalább.
- Te is fontos vagy nekem - böktem ki. Elég gyengének éreztem, de a haladás útjára léptem, úgy hiszem.
- Ezúttal, tényleg ki kéne öltöznöd - nevetett fel Josh, felidézve első randinkat.
- Ja, az nem ártana - nevettem vele.
- Azért ne vidd túlzásba, ne estélyire gondolj - mondta még.
- Oké, nem gond. Mikor is kezdődik? - kérdeztem.
- Este hétkor, és elméletileg éjfélig tart. De a tapasztalat azt mutatja, hogy egy-két órával mindig elhúzódik.
- Az még nem olyan vészes. Csak meg kell győznöm Tibit. Semmiség. Mondjuk, szívesebben birkóznék meg egy oroszlánnal, de sose félj, megoldom.
Hangosan felnevetett.
- Olyan édes vagy - mondta két nevetés között. - Olyan fél hét felé érted megyünk, jó?
- Tökély.
Megyünk? Csak nem a többiekre gondolt? De, ha mindenki hoz magával valakit, hogy férünk majd el egy kocsiban? Egyre kíváncsibb lettem.
- Holnap végre találkozunk - mondta boldogan.
- Alig várom - feleltem mosolyogva, majd letettem.
"Mit vegyek fel????" Ez volt az első gondolatom. Nyaralni jöttem, nem divatbemutatóra. Semmi valamirevaló göncöt nem hoztam magammal. Hogy szerezzek be valami alkalomhoz illő ruhát holnap estig? Kérjem meg Susan-t, hogy vigyen el vásárolni? Ajaj. Előbb Tibi. Szép kör lesz.
az elmúlt két hétben többször kuncsorogtam nála, mint mindenki másnál egész eddigi életemben. A jó oldala az, hogy talán már hozzászokott.
- Tibiiiiii? - osontam a háta mögé, kiskutyaszemeket meresztve.
- Rosszat sejtek - nyögött fel a a kanapén fekve. Ebéd után mindig sziesztázik. Mint egy öreg bácsi, komolyan mondom.
- Ugye tudod, mennyire imádlak? - kezdtem a hadműveletet.
- Emma, térj a lényegre. Kezdesz megijeszteni - dünnyögte. Susan a háttérben felkuncogott.
- Holnap este elmehetnék valahová....? - kérdeztem reménykedve.
- Azzal a fiúval? - nézett rám rosszallóan.
- Tibi, hiszen megígérted - emlékeztettem.
- A francba, tényleg - morgott. - De, hová, ha szabad tudnom?
- Csak, este lesz egy ilyen kis összeröffenés. Egy X Factor-os parti, ha úgy tetszik...
- Látod, Susan?! - horkant fel. - Mit mondtam? Először csak elmegyek velük ide... Utána egy kis randi, majd egy éjszakai BULI! Nem megmondtam előre?
- Jaj, Tibi - szállt be Susan is. - Emma már nagylány. Tud vigyázni magára...
- Ja, mint a múltkor... - morgott tovább.
- Kérlek - könyörögtem.
- Tibi, ne csináld már! Fiatal, had szórakozzon egy kicsit! - mosolygott Susan kedvesen. Kedvem lett volna megölelgetni.
- Csak egy feltétellel - emelte magasba mutatóujját Tibi.
- Hallgatlak - mondtam alázatosan, zsebemben érezve a győzelmet.
- Végig nálad lesz a mobilod bekapcsolva és minden órában felhívsz. Nem iszol alkoholt, és legkésőbb egyre itthon vagy.
- Ez három volt - mutattam rá. Újabb dühös szemforgatást kaptam válaszként.
- Megértettél? - mért végig.
- Igen és köszönöm! - mondta, majd megpusziltam az arcát.
- Ja, és vigyázz azzal a fiúval. Csak semmi meggondolatlanság - szólt még utánam. Fülig elvörösödtem.
Susan kikísért a szobából, ezzel megmentve a helyzetet.
- Nahát, Tibi nagy változásokon ment keresztül az elmúlt pár hétben - nevetett Susan. - Már nem is olyan makacs.
- Susan, lenne itt még valami... - tördeltem ujjaimat.
- Ruha kéne igaz? - vigyorodott el. Hogy csinálja ezt? Vagy ennyire átlátszó lennék? Bólintottam.
Hihetetlen. A nap hátralévő részét ruhakutatással töltöttük. Bejártuk az összes butikot, nem hiába. Egy gyönyörű szép, bordó csipkeruhával lettem gazdagabb. Egyszerűen mesés volt. Egyszerű darab volt, amit a hátán lévő kivágás dobott fel. A színén mosolyognom kellett. Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni George... vagy Josh, úgy értem. Ő a barátom.
A hétfő még vontatottabban telt, min arra számítottam. Csak akkor gyorsult fel, amikor elkezdtem készülődni. Direkt úgy csináltam, hogy legyen három órám indulás előtt, de körülbelül három percnek tűnt az egész.
Felvettem a gyönyörű új ruhámat, hozzá sima fekete magassarkút húztam, amit Susan adott kölcsön - szerencsére egy a cipőméretünk. Az egy dolog, hogy billegtem benne, de cserébe irtó dögös volt. Kiegészítőként csak egy gyűrűt vettem fel - a bordó köveset. Muszáj volt, úgy éreztem nem hiányozhat. Hajamat Susan behullámosította, majd laza kontyot készített belőle, az arcomat kunkori tincsek keretezték. Összességében, elégedett voltam magammal. Épp parfümöt fújtam magamra, amikor megcsörrent a telefonom.
- Igen? - szóltam bele, miközben próbáltam leevickélni magassarkúmban az emeletről.
- Szia cicaaa - mondta valaki, csókok hangját imitálva.
- Jaymi, add vissza a telefonom - hallottam Josh hangját a túloldalról.
- Nem adom - mondta. - A csajommal beszélek, nem látod? - viccelődött. Pár másodperc zűrzavar után a lihegő Josh jött a telefonhoz.
- Bocsi Em, de Jaymi nagyon jó kedvében van. Pedig még nem is ivott. Nehéz volt visszaszereznem a telefont. Gyere ki, egy perc és ott vagyunk érted.
- Rendben - nevettem. Elbúcsúztam Susan-éktól - álltam Tibi szigorú pillantását - , majd dzsekimet és táskámat magamhoz kapva kiléptem az ajtón.
Nem kellett sokat várnom. Ahogy kiértem az utcára, egy limuzin kanyarodott be a sarkon. Elállt a lélegzetem. Nem hiszem el. Mit tartogat még számomra ez az este?
Egy biztos. Semmi hétköznapit...

Véleménykutatás

Elérkezett a pillanat, hogy megírjam a 20. fejezetet. Nos, ez is egy kerek szám, és legutóbb - a 10-nél -, azt találtam ki, hogy dupla részként írom meg. A kérdés a következő. Most is tegyek így? Csak, mert már elkezdtem. Most épp ott tartok, hogy mindjárt készen vagyok és feltöltöm, de ha szeretnétek, van rá igény, akkor ma még nem rakom fel és hozzáírom a folytatást. Ez annyit jelent, hogy - szerintem -, legkésőbb holnap délután/estefelé felrakom. Ha most abbahagyom és úgy töltöm fel, ahogy van, lehet, hogy holnap nem írom meg a folytatást - tudjátok, két-három naponta rakok csak fel újat. Szóval,a kérdés egyértelmű. Ma legyen egy sima rész, és mondjuk hétfőn-kedden folytatás, vagy kibírjátok holnapig, de akkor dupla rész? De, tudjátok mi az ilyen különleges rész ára: Sok-sok-sok komment tőletek, nekem. Nekem ez nagyon fontos. Imádom a visszajelzéseket tőletek, szóval ne spóroljatok velük.
Kérem a válaszokat! :)
Imádok mindenkit, puszi:
a jcat. xxx
U.I.: annnnnnyira kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni az új rész(ek)hez!! szerintem izgi lesz, ha szabad ilyet mondanom...;)

19. A szakítás

Egy fél pillanat elég volt ahhoz, hogy kapcsoljak - felugrottam a székemből és George után rohantam.
- Emma? Hová mentek? - kérdezte JJ értetlenül. - Valami rosszat mondtam?
Nem volt időm válaszolni neki, utol kellett érnem George-ot. Nem futott, vagy ilyesmi, de hosszú lépésekben haladt, ezért meg kellett erőltetnem magam.
- George! - kiáltottam utána. Nem állt meg, de mintha kicsit lassított volna. Ez után már hamar beértem.
- Miért rohantál úgy el? - kérdeztem, pedig volt egy válasz a fejemben, de nem mertem elhinni. Hallanom kellett, hogy lehetőleg még apróbb darabokra törje a szívemet.
- Nem rohantam el - mondta furcsa hangon. Dühös volt? Csalódott? Nem tudtam eldönteni.
- Kérlek, lassítanál egy picit, rövidek a lábaim - mondtam kifulladva. És lassított.
- Mit akarsz Emma? - nézett rám villámokat szóró tekintettel
- Befejezni a beszélgetést - mondtam halkan.
- Befejeztük, nem? - forgatta a szemét.
- Na, jó - torpantam meg. - Ebből elegem van, hallod? Most rögtön abbahagyod ezt, vagy többé nem látsz engem, megértetted? - mondtam dühösen. Zavartan ő is megállt és a szemembe nézett.
- Na - bólintottam elégedetten. - Mindjárt más. Nem értelek, George - sóhajtottam. - Épp az előbb kértél bocsánatot, amiért goromba voltál velem. Most is ezt csinálod. Összezavarsz!
- Én téged? - vonta össze szemöldökét. - Te sem vagy éppenséggel egyértelmű - horkantott fel.
- Most nem rólam van szó - vágtam vissza, védekezvén. Pedig pontosan tudtam, miről beszél.
- De, rólad is van szó, Emma. Ne próbálj meg mindig mások háta mögé bújni. Nem ezt teszed Josh-sal? Elbújsz mögötte, hogy neked ne kelljen döntened? - kérdezte.
- Mi a francról beszélsz? - akadtam ki végleg. - Azt hiszed, hogy olyan könnyű döntéseket hozni? És, ami azt illeti, nekem sikerült. Ezért vagyok Josh-sal!
Ezt talán nem kellett volna mondanom, elvetettem a sulykot. De, ha egyszer kimondtam, nem tudom visszavonni. Egyértelműen látszott, hogy megbántódott.
- Szóval úgy. Jó döntés volt, gratulálok - sóhajtotta. Hirtelen nem tudtam, hogy ezt most gúnynak szánta-e, vagy komolyan mondta.
- Josh szeret téged, és soha nem okozna neked csalódást... - folytatta, egyre halkabban, teljesen más hangnemben. -  Végig jó volt hozzád. Őt érdemled meg, nem mást - mondta végül, lesütött szemekkel. Már nem volt dühös, mint pár pillanattal ezelőtt. Nyugodt volt, és - azt hiszem - szomorú.
- Ne haragudj rám, Emma - suttogta, majd megfordult, hogy tovább menjen.
- George... Hová mész? - kérdeztem megrökönyödve.
- El kell intéznem valamit - mondta unottan. A karja után nyúltam, megragadtam pulóvere ujját.
- Kérlek - könyörögtem.
- Jobb lesz, ha nem találkozunk egy darabig, bár lehet, hogy ez elkerülhetetlen - mondta zavaros tekintettel. - Majd csak kibírjuk valahogy. Légy jó Josh-hoz, ő a neked való.
Óvatosan kiszabadította karját szorításomból, majd sarkon fordult és elment. Én csak álltam egy helyben, pislogtam távolodó alakjára zavartan. Komolyan, fogalmam sincs, mi történt. MÉGIS MI A FRÁSZ VOLT EZ? Darabjaimra estem szét. Hogy tudtam így elrontani mindent? Már biztosan tudom, hogy én okoztam ezt a rengeteg galibát. Ha az elején egyértelműen viselkedem, ahhoz közeledem, akihez ténylegesen akarok, vagy csak szimplán tudtam volna nemet mondani. De nem. Én ennyire sem voltam képes. És most tessék, mi lett belőle. Magam sem tudom, hogy boldog leszek-e így... És nem csak rólam van szó. Josh-ról is - nem akarom megbántani, mert tényleg szeretem őt, csodás fiú. Na, meg persze George is ott van még. Egy rejtély. Azt hiszem, soha nem tudom meg, valójában mit is akart mondani. Csak találgatni tudok, halálra idegeskedni magamat mindenféle képzelgéseken. Remek. Mikor siklottam így ki? Melyik volt az a pillanat, amikor mindent elszúrtam? Csak reménykedni tudok, hogyha rájövök, talán helyre tudom hozni. Nem sok esélyt látok rá, de... Valamit muszáj lesz kitalálnom.
Nem tudom, mióta állhatott mellettem JJ némán. Észre sem vettem, csak amikor a vállamra tette a kezét.
- Miért sírsz, Emma? - kérdezte aggódva. Én? Sírok? Mi van, már fel sem tűnik?
- Nem tudom - hazudtam.
- Kérsz egy zsepit? - pislogott rám együtt érzően. Szipogva bólintottam egyet. Gyorsan letöröltem könnycseppjeimet, majd mosolyt erőltetve az arcomra, JJ-re néztem.
- Nincs semmi bajom, ne aggódj. Jól vagyok, komolyan - bizonygattam.
- Mi ütött George-ba? - nézett abba az irányba, amerre George távozott az imént.
- Te tényleg nem tudod? - csóváltam a fejem. - George nem mondott nektek mostanában semmit?
Egyszerűen nem hittem el, hogy George így viselkedik, és a barátai még csak nem is sejtik, miért.
- Nem tudom, mi van vele. Furcsán viselkedik, de nem mond el mostanság semmit... - mondta szomorúan.
- Ez különös - tűnődtem el.
- Az igazat megvallva - folytatta -, abban reménykedtem, hogy te majd kideríted.
- Nem sikerült - ráztam meg a fejem.
- Hazavigyelek? - kérdezte, miután némán álltunk vagy két percig egymás mellett.
- Megtennéd? - mosolyogtam hálásan. Elvigyorodva bólintott.
- De, ugye nem én mondtam valami rosszat? - ráncolta homlokát.
- Nem! Vagyis... nem a te hibád. Az enyém. Csakis az enyém, azt hiszem - sóhajtottam fel.
- Nem akarod elmondani? - kérdezte. - Vagy legyek inkább most egy csendes barát?
- Imádlak JJ - mondtam őszintén. Igaz, nem kérdezgetett tovább, de nem adta fel, mindenáron felakart vidítani. Egész hazaúton szórakoztatott, mesélt mindenfélét, összevissza. És, ami azt illeti, sikerült megnevettetnie. Szörnyen hálás voltam érte.
- Sok sikert a hétvégéhez! - öleltem át JJ-t.
- Köszi! Nagyon izgulok. Egy rahedli interjú vár ránk, plusz egy rajongótalálkozó. Rendesen görcsben áll a gyomrom már napok óta - grimaszolt.
- Minden a legnagyobb rendben lesz - veregettem hátba. - Királyok lesztek, mint mindig. Ti vagytok a legjobbak!
- Húha! Ne mondj ilyeneket, mert a végén még elhiszem - kacsintott.
Elbúcsúztunk, és összetörten bemásztam az ajtónkon. Azt elhatároztam, hogy többet nem fogok sírni. Megoldást keresek. Vagy... mi van akkor, ha ez a megoldás? Mi van, ha George-nak igaza van? El kellene kerülnünk egymást. Nekem Johs-sal kell lennem. Már én is kezdtem ezt elhinni, csak valami annyira zavart. Próbáltam kizárni, de nem ment. Egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. De ki tudna segíteni a nyomoromon? Egy másodperc alatt megjelent a villanykörte a fejem fölött. Szélsebesen száguldottam a szobám felé, magamra zártam az ajtót és a gépemmel az ölemben az ágyra vetettem magam. Nagy mázlimra megtaláltam akit kerestem.
- Dáááááávid- kiáltottam bele a mikrofonba.
- Ne ordíts már! - szólt rám morogva. - Ez pont arra jó, hogy úgy is lehet beszélni, mintha egymás mellett állnánk, nem kell átüvöltened egy fél kontinensen - zsörtölődött.
- Bocsi - hadartam. - Muszáj veled beszélnem.
- Igen, rájöttem. Mondjad. Állok rendelkezésedre.
- Hatalmas bajt hoztam a saját fejemre - nyüszítettem.
- Jaj, neeee - grimaszolt. - Komolyan szükséges, hogy odamenjek?
- Ne viccelődj, kérlek - szóltam rá. - Ez most nagyon komoly. Még életemben nem voltam ilyen bizonytalan.
- Ne kímélj - nyelt egyet.
Körülbelül negyed óra alatt elmeséltem az elmúlt pár nap eseményeit, randistul, balesetestül, George-ostul.
- Eszméletlen vagy - hitetlenkedett. - Az életed olyan, mint egy szappanopera. Mi a gond akkor pontosan? Mert ez eddig így elég zavaros.
- Mit nem értesz ezen? Josh-sal járok... és nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom... Vagyis, szeretem őt, de valami nem stimmel.
- Akkor mi a kérdés? - kérdezte értetlenül.
- Jaj, Dávid! Ne bosszants már fel!
- Ha nem vagy benne biztos, az már eleve rossz - ráncolta szemöldökét.
- De, de - hebegtem. - Nem akadályoz semmi sem. Jól érzem magam vele, csak...
- Pont ez az! Mi az a csak? George?
Kezdtem rosszul lenni. Talán mégsem volt olyan jó ötlet felhívni Dávidot.
- Ugyan már...Talán azt hittem... De nem tudok kiigazodni rajta. Belefáradtam. Igaza van! Josh kell nekem.
- Na - hümmögte elégedetten. - Ez már haladás!
- Miért ne próbálhatnám meg? - kérdeztem, inkább csak magamtól. - Mi rossz történhet? Lehet, hogy még az is kiderül, hogy ő a nagy Ő, vagy nem tudom.
- Nem is kellek én ide - dünnyögte magának.
- Igen. Kösz, Dávid. Jobban vagyok. Most, hogy elhatároztam, végre magamnak akarok jót. Nem érdekelnek mások.
- És George? Ő vele mi lesz? Elkerülöd?
- Nem akarom elkerülni, hiszen nem jelent semmit sem. Ő akar elkerülni, mert... valójában nem tudom, miért.
- Még csak nem is sejted? - kérdezte gyanakodva.
- Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek elméleteim, de...
- Nem is te lennél - forgatta a szemét. - Te és az elméleteid - nevetett fel.
- Jól van, amúgy is hülyeség. Nyilván nincs igazam, csak képzelődöm.
- Szóval, mi lesz vele? Ha Josh-sal vagy, összefogsz futni a fiúkkal. Ott lesz JJ, Jaymi és persze George is.
- Igen, de... biztos lenyugszik megint. Majd Ella megvigasztalja. És megint minden oké lesz. Egyszerűen nem lehet másképp. Ha majd találkozom Josh-sal, sokkal jobb lesz.
- Ámen - mosolygott. - Emma, figyelj. Nekem most mennem kell, de mondanék még valamit.
- Hallgatlak - kezdtem rosszat sejteni.
- Soha ne csapd be magad! A hazugság senkinek sem jó. Sem neked, sem a környezetednek. Mindig legyél őszinte. És, engem bármikor hívhatsz, rendben?
- Köszönöm - mosolyogtam. - De tudom, mit fogok tenni.
Elköszöntünk, és egy nagy adag nyugalommal folytattam a napot. Végre volt időm rendbe szedni magam. Forró fürdőt vettem, hajat is mostam. Az estét a családommal töltöttem. Már az ágyamban feküdtem, teát kortyolgatva, amikor rezegni kezdett a telefonom az éjjeli szekrényen. Halványan elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy Josh az. Nem is számítottam másra.
- Szia Josh - köszöntem. - Rég nem beszéltünk - nevettem el magam.
- Jaj, Emma! Szörnyű, nem bírtam tovább a hangod nélkül. Ugye, nem ijesztelek el ezzel? - kérdezte viccelődve, de tudom, hogy komolyan mondta.
- Jaj, de. Most azonnal le is teszem - vettem fel a fonalat.
- Máris hiányzol - nyögte.
- Te is nekem - sóhajtottam fel.
- Belehalok, ha nem találkozhatunk hétfőig.
- Az nem lenne jó. Szörnyen szomorú lennék - mondtam halkan.
- Hatalmas szükségem lenne rád. Vagyis, nem csak nekem - harapta el az utolsó szót.
- Mi történt? Ugye nincs bajod? - rémültem meg, jobban, mint gondoltam volna. Fontos nekem Josh, ezt le sem tagadhatnám.
- Nekem nincs, de... valakinek szüksége lenne azt hiszem a barátaira... - titokzatoskodott.
- A részleteket is megkapom még ma? Ne rémisztgess - mondtam.
- Ma olyan rossz kedve volt George-nak a próbákon - mondta nyugtalanul.
Féltem, hogy mi következik. Én ebből ki akarok szállni, értsék már meg végre!
- Próbáltam feldobni, hogy mi lenne, ha elmennék dupla randira, érted...
- Az nem biztos, hogy olyan jó ötlet - morogtam az orrom alatt, de meghallotta.
- Ő is pontosan ezt mondta... - sóhajtott Josh. Miért nem vagyok meglepve? - Kérdeztem is, hogy miért. Olyan jó lenne. Te meg én, ős és Ella....
- És, mit mondott? - éreztem a már ismerős gombócot a tokromban.
- Én először nem akartam elhinni - mondta Josh megsemmisülve. Csak nem mondta el George, hogy mi történt ma? Nem tehette meg! Bár, nem tudom mit lehetne mégis erről mondani...
- Ella szakított vele - mondta Josh halkan. Kiejtettem a mobilt a kezemből...

Tudom, hogy már megint késő van...

Nem tehetek róla, de csak ilyenkor van időm írni, és nem is mindig készülök el vele egy nap alatt. Viszont nagyon köszönöm azoknak, akik már kiismertek, és ilyenkor - meg még ennél is később - ránézegetnek a blogomra. Most írom az új rész utolsó mondatait, úgyhogy az éjjeli baglyok perceken belül olvashatják is. Remélem tetszeni fog nektek - ez most nem olyan hosszú, azt hiszem. Jó olvasást, és ismét csak köszönök mindent ;)
xxxx
a jcat.

18. Váratlan

Hagytam lebegni a kérdést a levegőben. A ragyogó kék szempár a lelkemig hatolt. Ja, hogy most én jövök. Válaszolnom kellene valamit. De mit csináljak, ha én magam sem tudom, mi a helyes? Nincs kétség, szeretem Josh-t. De hogyan? Mennyire? Nem tehettem róla, de egyből George furakodott a gondolataim közé. Geogre. Nem és NEM! Ő Ellával jár, barátok vagyunk. Josh pedig az ágyamnál térdel, és szerelmet vall nekem. Mit tegyek?
- Szeretlek G...Josh - böktem ki végül. Elég meggyőző voltam? Istenem, mit csinálok?!
- Ó, értem - mondta Josh, fejét lehajtva, majd egy pillanat múlva zavartan felnézett rám. - Tessék? Mit mondtál? - kérdezte elkerekedett szemekkel. Nem válaszoltam. Nem voltam biztos benne, hogy még egyszer kitudom mondani azt a szót.
- Jól hallottam? - mosolyodott el. Csak bólintottam.  A nyakamba ugrott, két kézzel átölelt ültömben. A hajamba fúrta az arcát, és megcsókolta a nyakamat. Én is megöleltem, mire közelebb húzódott hozzám. Nem csinált semmit, csak mellém feküdt és ölelt. A hajamat szimatolta és simogatta az arcomat.
- Olyan boldog vagyok - mondta halkan.
- Én is - válaszoltam, közben a hátát simogattam. Nagyon felbátorodhatott, mert csókolgatni kezdte a nyakamat. A hajamat félresöpörte, haladt ajkaival az enyémek felé. Amint megtalálta őket, tudtam, hogy nincs menekvés. Nem csak ajkaink értek össze, már teljesen egymáson feküdtünk. Hagytam magam. Ő irányított. Hosszú perceken át csak csókolt. A hajába túrtam, mire halkan felnyögött és kezét végighúzta mellkasomon. Szerencsére eszembe jutott, hogy tulajdonképpen egy kórházi szobában vagyunk, ahová bármikor beléphet egy orvos, vagy akár a nagybátyám. Az nagyon gáz lenne... Óvatosan eltoltam magamtól. Nem volt könnyű, szörnyen ragaszkodott közelségemhez.
- Ez itt nem a legalkalmasabb - mondtam elpirulva. Mi a frászt csinálok én? Miért élvezem?
- Akkor menjünk máshová - nyögte.
- Jooosh - mosolyodtam el.
- Igen, igazad van. Most pihenj. Ma még látlak - mosolyodott el.
- Remélem is - dőltem vissza a párnák közé. Búcsúzóul még egyszer megcsókolt - ez is túl hosszúra sikerült - , majd kiment a többiek után. Egyből a telefonom után kaptam. Közben - észre sem vettem - még egy nem fogadott hívás várt George-tól. Mit akarhatott? Nem kellene ennyit foglalkoznom vele. Nekem most már itt van Josh. Így lesz a legjobb mindenkinek. Azt hiszem. Tépelődtem még néhány percig, hogy mégis mit csináljak, de végül nem bírtam nem felhívni. Legalább fél óráig kicsöngött, de nem vette fel. Remélem nem bosszúból. Vagy tényleg olyan fontos lett volna? De hát, mit tudtam volna csinálni, innen az ágyból? Bele sem mertem gondolni,hogy talán megint sikerült magamra haragítanom őt. Na, és mi van ha mégis? Érdekel is engem! Ha neki sértődött kisgyereket van kedve játszani, nem akadályozom meg benne, egyszerűen csak teszek rá. De... mi van, ha valami baj történt? És én kinyomtam, mert Josh-sal enyelegtem. Pár perc alatt az őrületbe kergettem magam. Másodszorra sem válaszolt a hívásomra. Többször nem próbáltam meg, nem akartam szánalmasnak vagy kétségbeesettnek tűnni. Ha akar valamit, tudja a számom. Csak az a fránya lelkifurdalás... Ma úgyis találkozni fogunk, vagy nem? Ella ajándéka... megígértem, hogy segítek neki. Biztos keresni fog még a nap folyamán. Bíztam benne. Hogy miért, azt nem tudom...
Nem sokkal Josh távozta után Tibi egy orvos kíséretében lépett az ágyamhoz. Végre valahára megtudtam, hogy délután kettőkor távozhatok. Nem kellett kétszer mondaniuk, amint ütött az óra, már menekültem is. A telefonomat végig a kezemben szorongattam, hátha George felhív. De nem tette. Kezdtem arra a lehetőségre gondolni, hogy nem megyek vele ajándékot venni Ellának. De mi változott délelőtt óta? Hihetetlen. Csak egy-két órára maradok ki, és máris minden a feje tetejére áll. Mit kéne csinálnom? Hozzá láncolnom magam? Most már nem tehetem meg. Van barátom. Ezt milyen fura kimondani. Már csak rágondolni is hihetetlen. Olyan idegen tőlem ez a dolog. Még sosem volt barátom, Josh az első. Nem tudom, hogy ennek most örülök, vagy inkább bizonytalan vagyok... Talán, egyszerre mindkettő. Lehetséges ez? Fogalmam sincs, tapasztalatlan vagyok...
George nem, de Josh annál többször csörgött rám. Kedves dolgokat mondott, szórakoztatott, és próbált randit megbeszélni velem. Nem álltam még kész egy újabb találkozásra - és nem akartam elfoglalni magam délután, nehogy George-nak mégis szüksége legyen rám, én meg nem érek rá. Mivel a mai napot kilőttük, két napig nem találkozhatunk, mert a fiúkkal van valami programjuk - a lemezzel kapcsoltban, ami, mint tudjuk szent és sérthetetlen. Csalódott volt, amiért hétfő előtt nem láthat már. Bár megígérte, hogy valahogy meglátogat, amint elszabadul. Ezen elmosolyodtam. Tényleg szeret engem, még mindig nem fogtam fel. Nem törhetem le őt, ahhoz túl fontos nekem. Jó barátnője leszek. Megpróbálok.
A délutánt a nappaliban töltöttem, pici George-dzsal játszottam és filmet néztem Susan-ékkal. Semmi értelme volt tovább ébren maradni, tudtam, hogy nem fog semmi sem történni. Josh nem fog többet keresni, hiszen mindent megbeszéltük, George-ról pedig lemondtam.
- Miért nézegeted a telefonodat állandóan? - kérdezte Susan, pont akkor, amikor már eldöntöttem, hogy kikapcsolom a mobilomat a fenébe.
- Á, izé - nyögtem. - Csak egy hívást vártam, de hiába.
- A barátodtól? - kacsintott Susan.
- Nem - mondtam lesütött szemmel. - George-tól...
- A cuki fiú a kávéval? - kérdezte Susan. Bólintottam. - Igazából, hogy őszinte legyek, azt hittem, ő tetszik neked. Nem kicsit furcsálltam, amikor az a másik fiú állított be tegnap este.
- Ő Josh - mondtam.
- Tudom, ki ő - ráncolta szemöldökét. - Kedves fiúnak tűnik, de én akkor is azt hittem, hogy George-dzsal lesz valami. Úgy nézett téged, amikor először találkoztunk. Látszott, hogy tetszel neki. Nagyon szép pár lettetek volna.
Mellbe vágtak nagynéném szavai. Levegő után kapkodtam.
- Ő csak egy barát. Josh a pasim, és izé... kedvelem őt - ez nem volt elég meggyőző. - Nagyon is - próbáltam kikecmeregni saját csapdámból.
- Te tudod - vonta meg a vállát. - Én csak azt mondom, amit láttam. Nekem mindegy, a te dolgod, melyiket szereted.
Válaszképp csak egy bólintást tudtam kipréselni magamból. Annyira ledöbbentem, hogy még a szám is tátva maradt.
- Szerinted, tényleg tetszem neki? - szaladt ki a számon.
- Mi az hogy! - vágta rá Susan, túlságosan is magabiztosan.
Pokolian éreztem magam. Legszívesebben a fejemet csapkodtam volna a falhoz, hogy felébredjek ebből a furcsa álomból. Olyan jól is elsülhetnének a dolgok, de egyre csak nagyobb bajba keveredek. Hirtelen elhatározásból írtam egy SMS-t George-nak, amit már az elküldés pillanatában megbántam - de, ugye nem lehetett visszavonni.
" Nem tudom, mi változott, de én még mindig ráérek ma. Tudod, az ajándék. Válaszolj, George!"
Ezt írtam. Meglepetésemre, alig két perccel később választ is kaptam.
" Igen, változott néhány dolog, de nekem egy óra múlva megfelelne. Beszélnünk kell."
Ennyi volt a válasz. Elég titokzatosan hangzott, még a hasam is görcsölni kezdett. Bepötyögtem egy "nekem tök jó, várlak"-ot, és elküldtem, mielőtt még elájultam volna. Életem leghosszabb egy órája volt. A kanapén ülve vártam, hogy megérkezzen.
- Máris elmész? - kérdezte a hátam mögé lopakodó Susan.
- Aha - mondtam.
- Randi Josh-sal? - vigyorodott el. Na, ezt most, hogy magyarázzam el, anélkül, hogy totál idiótának titulálna?
- Nem. George, de - emeltem fel a hangom - nem az aminek látszik! Csak segítek neki, ennyi. Jaj, Susan - sóhajtottam. - Ne nézz rám, kérlek ilyen szemekkel. Tudom, hogy mire gondolsz, de nekem itt van Josh, oké? - Susan csak fejcsóválva-mosolyogva visszament a konyhába.
Magam sem hittem el, amit mondtam. De már nem akadok fent az érzelmi zsákutcáimon. Csak jóra fordulnak a dolgok, nem? Reménykedni még szabad...
Pontban ötkor csöngettek. Rakétaként száguldottam az ajtóhoz, de hamar lefékeztem. Nyugi, Emma. Nyugi. Josh a barátod... Ezt nem szabad elfelejtenem, egy pillanatig sem. Csak segítek George-nak, és már haza is jöttem. Kész,vége.
- Szia, George! - köszöntem neki, szerintem elpirulva. Nem jó kezdet. Nem baj, lesz ez még jobb is.
- Szia - mosolyodott el. Nem éppen ezt vártam. Valamiért egy komor George-ra számítottam. Tetőtől talpig végigmért, majd felnevetett.
- Nem váltottam át a mamuszomat? - kérdeztem rémülten, egyből a cipőmre bámulva.
- Bordó a zoknid - mosolygott, amitől két kis "almácska" jelent meg az arcán. Olyan aranyos volt.
- Ó - mondtam. - Valóban. Fel sem tűnt.
- Mehetünk? - kérdezte, majd a kocsi felé invitált.
- Ne haragudj, hogy nem vettem fel - szabadkoztam.
- Semmi gond, jobb így személyesen. Bár, nem mondom, hogy nem lett volna akkor a legaktuálisabb.
- Micsoda? - kezdtem nagyon kíváncsi lenni.
- Tudod, elgondolkoztam. Ezen is, azon is. Ő, egyébként oda megyünk, ahol először találkoztunk. Tudod, a kávézó.
- Az szuper - mondtam. Csak én éreztem egyre meghittebbnek a beszélgetést? Teljesen összezavarodtam.
- Ott tartottunk, hogy miért hívtál - tereltem vissza a témához. Gyanúsan terelni akarta.
- Ja, igen - bólintott. - Ella keresett engem, amíg aludtál, hogy találkozzunk még az este előtt. Azért kellett elmennem. Sokat gondolkodtam, hogy... Szóval, elmentem vele, beültünk egy üdítőre. Akkor mondtam el neki, mi van veled.
Éreztem, hogy nem akar a lényegre térni, csak húzza az időt. Nem szakítottam félbe, nem akartam bunkó lenni. Hagytam, had bontakozzon ki a dolog. Bár, őszintén szólva, nem sok jót reméltem.
Közben megérkeztünk. Nagyon furcsa érzés volt, ahogy megrohamoztak az emlékek. Hirtelen sokkal lazábbnak éreztem magam. Josh-ról is megfeledkeztem egy időre. Bementünk a kávézóba, most egyáltalán nem voltak sokan. Amint kikértük a kávénkat, leültünk egy kétszemélyes asztalhoz.
- Na mindegy, azt mondtam már, hogy jobbulást kíván... - folytatta.
Kezdtem türelmetlenkedni. Mire akar mégis kilyukadni?
- Szerinte nem töltünk elég időt. Mármint én és Ella... De a lényeg, hogy még a találkozónk előtt hívtalak fel téged, de kinyomtál...
Egy kis szünetet tartott, mintha magában cenzúrázná a mondanivalóját. Nagy nehezen dűlőre jutott magával.
- Nem tudom, te mit gondolsz, de... én nagyon jól éreztem magam veled tegnap este.
- Ja - nyögtem. - Én is veled... - reméltem, nem vörösödtem el a fülem tövééig.
- Remélem, nem haragszol rám - sütötte le a szemét, és szokásához híven, harapdálni kezdte ajkait.
- Miért? - néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Biztosan félreérthető voltam... Olyan undokul viselkedtem - mondta megbánó hangon. - De hidd el, megvolt rá az okom. Vagyis... mondjuk úgy, hogy nem indokolatlanul viselkedtem úgy... Sajnálom. De, ettől még nem gondolok és nem is gondoltam rád soha másképp.
Ha eddig össze voltam zavarva, akkor ez most valami földöntúli állapot lehetett. Hogy gondol rám? Fejtse már ki!
- George - suttogtam. - Mire célzol?
- Hát, csak arra, hogy beszélni akartam Ellával is, hogy tisztázzam végre vele a dolgokat. És most itt vagyok, hogy elmondjam neked, azt, hogy...
Lélegzetvisszafojtva ültem, mozdulatlanul, és vártam. De hiába, mert váratlanul JJ lépett mellénk, hatalmas vigyorral a képén.
- Nahát, nahát! - nézett rám sokatmondóan. - Josh-sal járunk, és közben George-dzsal randizgatunk? Hogy is van ez kisasszony?
- Micsoda? - kérdezte elhaló hangon George. JJ meg sem hallotta, én viszont tökéletesen értettem minden egyes szótagot.
- Gratulálok, Em! - veregetett vállba JJ. - Josh most mesélte. Már épp itt volt az ideje. Ti ketten nagyon összeilletek!
Azt hiszem, végleg beállt a halál. Elkerekedett szemekkel, és tátott szájjal George tekintete után kutattam. Kár volt ránéznem, belefájdult a szívem.
- Hát nem szuper, George? - kérdezte JJ mosolyogva.
- De... - suttogta George. - Az.
Felállt a székről, és vontatott léptekkel elindult a kijárat irányába...

17. A kérdés

Szörnyen sajgott a fejem, amikor végre magamhoz tértem. Lassan kinyitottam a szememet, de azonnal elvakított a fényesség. Amint hozzászoktam a világoshoz, rájöttem, hogy hol is vagyok.
Egy kórteremben feküdtem, tök egyedül. Kicsit megemeltem a fejemet, hogy körülnézzek. Egyetlenegy ágy volt a szobában - az enyém. Nem messze fekhelyemtől egy asztal roskadozott egy csomó virág és édesség alatt, egy plüssmajommal a tetején... De ezen kívül, kongott a szoba az ürességtől.
Nagy örömömre nem voltam az ágyhoz kötözve. Óvatosan megpróbáltam kikecmeregni a takaró alól. Egyből szédülni kezdtem, ahogy lábra álltam, de különösebb sérülést nem fedeztem fel magamon. Mi is történt pontosan? Csak addig volt meg, hogy Josh megcsókolt.
Elindultam a kijárat felé - elég ronda kórházi köntösömben. Nyitva volt az ajtó, úgyhogy könnyen kijutottam. Jobban szemügyre vettem magam, és csak néhány karcolást találtam a karjaimon.
Egy hosszú folyosó tárult elém. Az én szobám szinte a folyosó legvégén volt. Ingerült suttogásra lettem figyelmes - ilyen lehet, amikor valaki halkan próbál kiabálni.
- Tudom, hogy az én hibám! - hallottam az ismerős hangot.
- Hogy lehettél ilyen felelőtlen? - sziszegte a másik.
- Szerinted, én megtudom bocsátani magamnak valaha? - sóhajtotta elkeseredve az első hang.
- Nem is értem, mi ütött beléd Josh! - folytatta a dühösebb. - A te érdekedben remélem, hogy hamar magához tér.
Már majdnem elértem hozzájuk. Befordultam a sarkon, és a vitatkozó Josh-t és George-ot láttam meg. Vagyis, inkább a dühös George-ot és a megsemmisült Josh-t.
- Miért veszekedtek? - kérdeztem rekedten. Nem is tudtam, hogy így elment a hangom.
- Emma?! - kiáltottak fel egyszerre. George ösztönösen felém lépett egyet, de végül utat hagyott Josh-nak, aki szorosan átölelt.
- Megfojtod - morogta George a hátunk mögött.
- Jól vagy? - kérdezte Josh, könnyes szemekkel, arcomat két keze között tartva.
- Semmi bajom - mondtam őszintén.
- Úgy sajnálom! Soha nem tehetem jóvá, de próbálkozni fogok, ígérem - nyöszörögte.
- Josh, nem történt semmi... Vagyis, én nem tudom. Mi lett a kocsiddal? - kérdeztem rémülten, amikor eszembe jutott Josh nagy szerelme. Az új autó...
- Hát, ő nem néz ki ilyen jól, mint te - mondta Josh szomorúan. George a háttérben újra csak forgatta a szemét:
- Te meg is halhattál volna, de a kocsi iránt érdeklődsz? - nézett rám hitetlenkedve. - Biztos beütötted a fejed.
- Mondom, hogy jól vagyok - ráncoltam a szemöldököm dacosan. - Másnak nem esett baja? - kérdeztem, észrevéve a hatalmas sebtapaszt Josh homlokán.
- Én csak lefejeltem a visszapillantót - mutatott az eltakart sebhelyre. - A másik kocsiban utazóknak az volt a szerencséjük, hogy hátul nem ült senki. Te meg... - mért végig. - Valószínűleg tényleg beütötted a fejedet.A helyszínen elájultál. Azt hittem, meghalok a rémülettől!
- Hány óra? Vagy egyáltalán milyen napszak van? - kérdeztem zavartan. Aztán eszembe jutott... - Basszus! Tibi, Susan! Tudják, hogy itt vagyok? - rémülten halálra.
- Délelőtt tizenegy, és természetesen tudják.
- A nagybátyád nagyon kiakadt- figyelmeztetett George.
- És te még élsz? - meredtem Josh-ra.
- Hát, volt pár pillanat, amikor azt kívántam, bár ne élnék - húzta el Josh a száját.
- És én még élek? - gondoltam tovább. Borzalmas rémképek kezdtek el gyötörni. Csak Anya meg ne tudja! Talán, még nem késő...
- A baleset után, amikor kiértek a menők, a telefonodról felhívtam a nagynénédet. Szörnyű volt látni, ahogy betettek abba a szirénázó izébe téged. Azt hittem, soha nem látlak viszont. Szerencsére a helyszínre érkező orvos hamar megállapította, hogy csak elájultál, és órák kérdése, hogy magadhoz térj.
Amíg Josh előadást tartott, George végig szótlanul állt a helyén. Engem nézett, fájdalmas arccal. Próbáltam mosollyal oldani a feszültséget, de nem sikerült. Csak nézett rám hatalmas barna szemeivel, szomorúan és az ajkát harapdálta.
- Nem kéne visszafeküdnöd? - szakította félbe Josh-t váratlanul.
- De, de, igazad van - mondta Josh, és már kezdett is szelíden lökdösni a szobám felé.
- Nem akarok - mondtam. - Semmi bajom! Beszélnem kell Tibi-vel, most!
- Az ráér! - tolt tovább Josh. - Csak lement a büfébe, perceken belül keresni fog a kórteremben.
Visszakísért az ágyamhoz, én meg elterültem rajta. Annyira még sem voltam jól, nagyon szédültem és iszonyatosan jól esett lefeküdni. George követett minket, mint egy árnyék. Néhány lépésre állt meg az ágyamtól, ami mellé Josh egy széket húzott, és leült rá, majd megfogta a kezemet.
- Ha jön Tibi, nem biztos, hogy jó lenne, ha bent maradnál - mondtam fancsali képet vágva.
- Igazad lehet - nyögte.
- Megoldom valahogy - kacsintottam rá.
- Nem, Emma - simogatta meg a kezemet. - Ezt én csináltam, én fogom rendbe hozni. Remélem, te megtudsz nekem bocsátani - sóhajtotta.
- Nem is haragudtam - mosolyogtam rá, és most én szorítottam meg a kezét, bátorítóan. - De előbb, had beszéljek vele én. Bízz bennem. Megpuhítom.
- Ahogy akarod - mondta gyengéden, és puszit nyomott a homlokomra, majd kiment a szobából. - Nemsokára visszajövök - mondta még.
George nem követte, mozdulatlanul állt, tőlem három lépésre. Amint viszont csukódott az ajtó, leült a székre.
- Nekem kellett volna hazavinnem téged - mondta bűnbánó hangon, lesütve hatalmas barna szemét.
- Befejeznétek? - fakadtam ki végre. - Meghaltam? Nem! Van bármi bajom, egy kis fáradtságon kívül? Nincs! Ne csináljátok ezt. Baleset volt, de minden rendben van.
- Máshogy is történhetett volna... - kezdett el kötekedni.
- De nem történt - zártam le a vitát. - Pár órán belül elszabadulok innen, és mehetünk is Ellának ajándékot venni - mondtam. - Amennyiben Tibi nem zár be a legmagasabb torony, legfelső szobájába - húztam el a számat.
- Megeshet - mosolyodott el.
- Félek, hogy nem engedi meg, hogy találkozzak Josh-sal - mondtam. Amikor megláttam csalódott arcát, hozzátettem: - Vagy bármelyikőtökkel. És meg is érteném. Tudom, hogy aggódik értem, és megakar óvni. De meg kell magyaráznom neki, hogy nem ez a megoldás. Egy a baj... Nem a meggyőzhetőségéről híres. És azt hiszem, ebben már Susan sem tud majd segíteni.
- Nagyon rossz lenne, ha többet nem találkozhatnánk - mondta halkan.
- Igen - sóhajtottam. - Épp ezért mindent meg kell majd tennem. Lehet, hogy még sírni is fogok - kezdtem el gondolkozni.
- A színészkedés megy neked, ha jól hallottam JJ-től - kuncogott.
- Elmesélte a biztonságiőrös sztorit? - kérdeztem meglepődve.
- Még aznap este - mosolygott. - Nem gondoltad, hogy kihagyja, ugye?
- Az elég gáz volt - gondoltam vissza. - Szégyenlem.
- Szerintem meg menő voltál - megint megharapta az ajkát.
- Köszönöm a majmot - mosolyodtam el, amikor az ajándékkupacra tévedt a tekintetem.
- Szívesen - felelte, végig engem nézve.
Tibi hangját hallottam meg a folyosó irányából.
- Itt az idő - nyeltem nagyot.
- Szurkolok - mondta George, és odahajolt hozzám. Egy pillanatig azt hittem, puszit ad majd, de egy kis habozás után csak elsöpört az arcomból egy hajtincset.
- Most Ellával kell találkoznom, valami közbe jött, de amint végeztem kereslek majd. Amúgy jobbulást kíván - mondta, még mielőtt kilépett az ajtón.
- Szia George - köszöntem el tőle. Egy pillanattal később pedig már Tibi megkönnyebbült arcát vehettem közelebbről is szemügyre.
- Emma! Jól vagy? - kérdezte aggódva, majd hirtelen szigorúra vette. - Hatalmas bajban vagy, azt remélem tudod.
- Én? - kérdeztem elkerekedett szemekkel? - A bűnöm az, hogy időben akartam hazaindulni? Tibi - ráncoltam a szemöldököm.
- Hát... mást nem tudok mondani - vonta meg a vállát.
- Anyának ugye nem mondtad még? - kérdeztem reménytelien.
- Szerinted? Nem vagyok bolond! - háborgott. - Szívesen megtettem volna, de aztán rájöttem, hogy én lennék az első halálos áldozata..
Elmosolyodtam. Azt hittem, durvább lesz ez a beszélgetés.
- A viccet félretéve - komorodott el. Előre ittam a medve bőrére... - Csak azért nem szóltam, mert az orvos megnyugtatott, hogy nincs bajod. Nem akartam feleslegesen zaklatni Anyádat. Ezért úsztad meg. Viszont neked muszáj elmondanod. Persze, egy kicsit finomított változatát.
- Rendben. Majd megoldom valahogy - mondtam.
- Még nem végeztem - folytatta. - Nem szeretnélek többé meglátni annak a fiúnak a közelében. Komolyan mondom. Csak bajt hoz rád.
- Ez nem igaz! - fakadtam ki. Nyugi, Emma. Nyugi. - Baleset volt. Egy véletlen. Veled is megeshetett volna.
- Azért ne túlozzunk! - háborodott fel.
- Te is tudod, hogy igazam van. Nem lett semmi baj, nem ez a lényeg?
- De lehetett volna... - kezdte.
- Ne csináld te is! - mondtam dühösen. - Élek és virulok. Senkinek sem lett baja. Josh egy nagyon rendes fiú, aki... kedvel engem - haraptam el az utolsó szavakat.
- Hát, mit ne mondjak, nagyon vigyázott rád - vitatkozott.
- Ne legyél már ilyen pokróc - szaladt ki a számon.
- Pokróc? - nézett rám elkerekedett szemekkel. Már vártam, hogy kiabálni kezdjen, de elröhögte magát. - Pokróc? Ez jó! - hahotázott. Én is nevetni kezdtem.
- Jól van, na! - védekeztem. - Nem jutott semmi jó sértés az eszembe.
- Szeretlek, Emma - mondta végül, miután abbahagyta a nevetést. - És csak azt akarom, hogy jól érezd magad, és biztonságban legyél.
- Akkor engedd, hogy ott folytassam a nyaralásom, ahol abbahagytam - néztem rá, sokatmondó pillantással.
- Engedjelek el megint azzal a fiúval, azt mondod? - kérdezte fájdalmas arccal.
- Nem lesz baj - ígértem.
- Hát... nem is tudom - húzta el a száját. - Na, izé, rendb...
- Köszönöm! - mondtam, és felugrottam az ágyból, hogy átöleljem. - Szeretlek!
- Oké,oké - mosolygott. - De pihenj még inkább. Szólok iz ezeknek a fiúknak, hogy ne ácsorogjanak az ajtóban, és hagyjanak aludni...
- Mi? Itt vannak? - kiáltottam fel. - Nehogy elküld őket! Inkább jöjjenek be, nem is vagyok fáradt!
- Jó, de csak egy kicsit - mormogta
Felállt, és behívta a fiúkat, majd szem-forgatva távozott a szobából. JJ, Jaymi és persze Josh szaladt az ágyamhoz.
- Cicaaa! - rohamozott meg Jaymi. - Úgy megijesztettél! Jobban vagy? - kérdezte, miután jól megszorongatott.
- Persze, Jaymi. Semmi bajom, jól vagyok. Komolyan - mondta nevetve.
- Mind halálra rémültünk, amikor meghallottuk, hogy mi történt veletek - mondta JJ szomorúan.
- Nem lett semmi baj, csak egy apró figyelmetlenség - néztem sokatmondóan Josh-ra. Nem voltam benne biztos, hogy elmondta-e a fiúknak az igazat. Mármint a balesetet illetően.
- Igen, Josh-nak nem kellett volna olyan kifáradtan volán mögé ülnie - nézett Jaymi morcosan Joshra. Tehát nem mondta el a részleteteket... - Felelőtlenség volt.
- Sajnálom - hebegte Josh, még mindig kissé könnyes szemekkel. Egészen mellém furakodott, és a kezemet szorongatta. Néha meg is csókolta.
- Megtennétek, hogy nem kezeltek úgy, mint valami halálos beteget? Semmi bajom, de tényleg. Csak kezdek most már ideges lenni.
- Ne haragudj - mondta Josh. - Még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történt.
- Ha valaki még egyszer bocsánatot kér, esküszöm, nem szólok hozzá többet - grimaszoltam.
Josh, mintha kicsit megrémült volna kijelentésemen, és többé nem nyávogott már.
- A lényeg, hogy tényleg jól vagy. Már itt vagyunk néhány órája - mondta Jaymi. - Vártuk, hogy magadhoz térj.
- Ez nagyon kedves tőletek - mosolyogtam hálásan. - Annyira örülök, hogy megismerhettelek titeket - mondtam elérzékenyülve.
- Viccelsz? - kacsintott rám JJ. - Mi örülünk, hogy megismerhettünk téged!
- Khmm, főleg Josh, khmm - mondta Jaymi azzal a tipikus arckifejezéssel, amit nem tudok elmagyarázni, de minden rajongó érti, mire gondolok.
- Mi, ööö, nem is zavarunk tovább - kezdte Jaymi az ajtó felé lökdösni az értetlenül álló JJ-t. A drága kis lassú JJ. Miután kimentek a szobából, nagy csend lett.
- Ömm - mondtam Josh-ra nézve.
- Szép vagy - mosolyodott el.
- Képzelem - forgattam a szememet. - Figyelj, Josh - kezdtem. - Jó is, hogy ketten maradtunk...
- Szerintem is - mosolygott tovább, rendületlenül.
- Akartam veled beszélni - csavargattam a ronda kórházi ruhám ujját.
- Hűha, ez komolyan hangzik. De, ami azt illeti, én is veled.
- Tényleg? - néztem rá zavartan. - Szuper. Szóval, beszéltem Tibivel...
- És? Mit mondott? - csillant fel a szeme.
- Végül megadta magát - mondtam.
- Hihetetlen! Eszméletlen csaj vagy! Akkor, ez azt jelenti, hogy találkozhatunk? - kérdezte izgatottan.
- Igen, azt - bólintottam. Nem tudom, miért lettem hirtelen ilyen unott és rosszkedvű. Valami, mintha kikívánkozott volna belőlem, de nem tudtam micsoda. Talán mondanom kéne valami mást is Josh-nak? Úgy éreztem, itt az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat. Végleg. Muszáj lezárnom ezt az ügyet. Csak mégis, hogyan?
- Most én jövök - mondta Josh. Remek. Remélem amíg beszél, nem száll el a hirtelen jött elszántságom, és végre megoldhatom a dolgot.
- Mond csak - néztem a szemébe. Gyönyörű kék szeme van, ami most szó szerint ragyogott. Kicsit elgyengültem.
- Már rég elakartam ezt neked mondani... Tegnap a kocsiban, talán kicsit összezavartalak. Nem jól fogalmaztam, csak elkapott a hév. Szóval, én amióta megismertelek, nagyon boldog vagyok. Az első percben beléd estem. Nem tudom megmagyarázni, de még sosem éreztem ilyet. Szép vagy, vicces, okos és különleges - sorolta, végig engem nézve.
Nem hittem a fülemnek. Éreztem, ahogy szinte elolvadok az ágyon, pedig most nem ez a helyes.
- Minden nap úgy kelek fel, hogy talán láthatlak, és végre bemerem vallani az igazat. Tegnap megtettem. Minden nap csalódottan feküdtem le, egészen eddig a percig, mert nem kaptam visszajelzést tőled. Emma - komolyodott el. - Mit tehetnék még, hogy végre észrevedd, hogy teljesen odavagyok érted?
Már hosszú ideje nem vettem levegőt. A kezem mellett heverő telefonom rezgése rántott vissza a valóságba. Megláttam a kijelzőn, hogy George hív. Két Pokemon csata között cseréltünk telefonszámot. Láttam Josh arcán a zavartságot. Szegény, kizökkent. Nem tudtam abban a pillanatban tisztán gondolkodni. Akármennyire is kellemetlen volt az adott pillanat, nem tudtam, hogy kezeljem, nem válaszolhattam a hívásra. Most nem. Még akkor sem, ha őrülten kíváncsi voltam. George keres engem. Miért? Kinyomtam végül, mire Josh mély levegőt vett, folytatni akarva monológját.. George biztosan várhat még. Josh-ra akartam koncentrálni. Féltem a szavaitól, de semmi nem esett még ennyire jól. Eddigi életem során, még senki sem mondott nekem ilyeneket. Egy új érzés kezdette el motoszkálni bennem...
- Nem tudom, mi mást tehetnék. Már mindent elmondtam, amit tudtam. Csak... kérlek válaszolj végre - nézett rám könyörögve.
Végem van, elvesztem.
- Én tudom, mit érzek, de...Te is szeretsz engem? - kérdezte reménytelien, csillogó kék szemekkel...

Friss!

Már nem kell sokat várni a következő részre, épp azon dolgozom :) Ha minden jól megy, fél órán belül fent is lesz! Köszönöm mindenkinek a kommentet és a türelmet is.
love
a jcat.

16. Figyelmetlenség

Akkor már szinte teljesen egymáson feküdtünk, a földön. Nem tudom, mi ütött belém. Amint összerezzent az érintésemre, gyorsan elhúzódtam és felültem. Egy pillanat töredéke alatt felpattantam a földről és legalább három lépés távolságra ugrottam tőle. Ő is feltápászkodott, és ugyanazzal a mozdulattal, visszarakott a helyére néhány párnát.
- Ömm, Emma - szólalt meg a szőnyeget bámulva, zavartan. Nem akartam hallani.Inkább gyorsan közbeszóltam.
- Elég nagy rendetlenséget csináltunk - hadartam. - Gyorsan kiviszem a pizzás dobozt - mondtam, és kiviharzottam a szobából. A fejem még mindig lüktetett a bortól.
Kint csak ledobtam a dobozt, és a falnak támasztottam a fejemet, így George észrevétlenül megállhatott mögöttem.
- Emma - szólt újra, kezét a vállamra helyezve.
- Ne mondj semmit - sóhajtottam, de nem mertem felnézni.
Nem is szólt egy szót sem, csak állt mögöttem, mint egy árnyék. Eldöntöttem, hogy úgy fogok viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Talán menni fog.Remélem.
- Van kedved megnézni egy filmet? Még csak kilenc óra... - mondta halkan.
- Milyen filmet? - kérdeztem mosolyt erőltetve az arcomra.
- Amilyet csak akarsz - mosolyodott el ő is.
- Van valami jó horrorfilmed? - emeltem meg a szemöldökömet.
- Persze! - vágta rá egyből. - Szereted a horrorfilmeket?
- Nem - mondtam. - De most megnéznék egyet. Egyedül sosem mernék - vallottam be.
- Majd megvédelek - mondta kedvesen.
Igazából, nem tudom miért maradt kedves. Kiabálni kellett volna. Hiszen rámásztam, és ő ezt nem akarta. Úristen, hogy lehettem ekkora marha? Most biztos azt gondolja, hogy milyen egy hülye liba vagyok. Egyáltalán, hogy juthatott az eszembe? Igaz, nem járunk Josh-sal, de ez akkor is gusztustalan húzás volt. És szegény Ella... Nagyon boldog George-dzsal, én meg tönkre akartam tenni. Ideje lenne végre összeszednem magam, basszus.
- Valami régit, vagy inkább talán egy újat szeretnél megnézni?
- Még sosem láttam a Paranormal Activity-t - vallottam be. George szeme elkerekedett. Tudtam, hogy ez a kedvence. Egy rajongó előnyei...
- Ezt orvosolnunk kell - mondta rögtön, és visszavezetett az előző szobába. Gyorsan megkereste a filmet, majd elhelyezkedtünk a kanapén. Eszébe jutott, hogy kellene valami harapnivaló, ezért kiszaladt. Pár perccel később egy hatalmas adag popcorn-nal tért vissza.
- Inni kérsz valamit? - kérdezte, miután átadta a tálat.
- Igen, jó lenne - mondtam, közben máris a popcorn-ba markoltam. Ő újra eltűnt, de nemsokára kiabált is.
- Sajnos csak víz van fönt, meg sör... - kis szünetet tartott. - Telefonálhatok valami másért, ha szeretnéd.
- A sör jó lesz - mondtam meggondolatlanul. Két sörrel a kezében ült vissza a kanapéra mellém, de azért megfigyeltem, hogy tisztes távolságban. Gyanúsan méregetett, amíg átadta az egyik dobozt.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Nem volt elég mára? - kérdezte magasba emelve egyik szemöldökét.
- Ennyire ovisnak nézel? - háborodtam fel. Kikaptam a kezéből a sört és felnyitottam - volna, de nem sikerült elsőre. Forgatta a szemét, és elvette, hogy kibontsa nekem, majd vissza is adta.
- Még mindig nem tartom jó ötletnek - mondta közben.
- Nagylány vagyok, köszönöm - mondtam dacosan.
- Te tudod - sóhajtott, halványan elmosolyodva.
Elindult a film. Már emlékszem, miért nem csípem a horrorfilmeket. Nem tudom, valamiért nem szeretek reszketni. Bőszen kortyolgattam a sörömet, közben popcorn-t ettem, és próbáltam nem sikoltozni, vagy összepisilni magam a félelemtől. George rettentően élvezte, pedig tudom, hogy már kismilliószor látta. Bár, a legjobban talán az tetszett neki, amikor félrenyeltem a sört ijedtemben.
Hamar a fejembe szállt újra az alkohol, pedig már kezdett kitisztulni. A film közepére már sokkal közelebb ültem George-hoz, mint eredetileg. Nem bírtam nem őt nézni. Teljes figyelemmel követte a film eseményeit, közben az ajkát harapdálta megállás nélkül. Olyan hihetetlenül jól nézett ki. Egyre közelebb és közelebb csúsztam. Amikor már majdnem összeért a kezünk, újra megállt parancsoltam magamnak.
- Mi van? Min mosolyogsz? - pillantott rám, majd újra a TV-re meredt.
- Semmin, csak... - nem tudom, mit akartam mondani.
- Te nem is nézed - mondta szemrehányóan. - Nem félsz? Azt hittem, ennél a résznél sikoltozni fogsz.
Kicsit csalódottan hangzott - megint, mint egy ötéves kisfiú. Ha tudná, hogy mennyire nem a filmmel voltam elfoglalva...
- Mit akartál mondani? - kérdezte újra, de már nem nézett rám.
- Csak, hogy örülök, hogy megint beszélsz velem - csúszott ki véletlen. Az arcát vizslattam. Eddigi békés arckifejezése komollyá változott. Egy pillanatra behunyta a szemét, mint aki összpontosítani akar, hogy magában mérlegelhessen valamit. Majd amikor újra kinyitotta, elmosolyodott.
- Én is- suttogta, és  egy picit közelebb dőlt hozzám. Tudtam, hogy nem húzódna el, ha közelednék hozzá. Óvatosan a vállára hajtottam a fejemet. Szerencsére nem beszéltem sok hülyeséget az alkohol hatása miatt, hanem inkább a másik végletet választottam. Azt hiszem, elaludtam...
...
- Vigyázz, nehogy felébredjen - hallottam George suttogását. Lassan kinyitottam a szemet. Még mindig a hotelszobában voltam, a kanapén. George mellkasán feküdtem - a hajamat simogatta, óvatosan. Ahogy kipislogtam az álmot a szememből, Josh arcát láttam meg. Hirtelen felugrottam, úgy, hogy megszédültem.
- Jó reggelt, vagyis estét - mosolygott rám Josh.
- Mi történt? - kérdeztem, majd félve George-ra sandítottam.
- Elaludtál a film közben - mondta Josh, közben mellém lépett, hogy támogasson és ne essek pofára.
- Te jó ég! - kiáltottam. - Mennyi az idő?
- Tizenegy óra lesz mindjárt - lett újra tárgyilagos George.
- Nekem mennem kell, most! - mondtam, ellentmondást nem tűrő hangon és felkaptam táskámat a földről.
- Jó, jó - mosolygott Josh. Nem tudom, minek örült annyira. - Hazaviszlek.
- Ne vigyem én? - ajánlkozott fel George. - Nem ártana lepihenned, csak most értél haza. Fáradtnak látszol.
- Majd én - válaszolta Josh. - Úgyis beszélni akarok veled, Emma - nézett a szemembe.
- Renden - mondtam, kissé félve. Nem hangzott valami túl jól.
- Jó éjt, George - mosolyogtam rá, miközben Josh átölelte a derekamat, és elindultunk a kijárat felé. George nem viszonozta...
- Majd jövök, haver! - mondta Josh.
- Akkor a holnap? - tátogtam még George-nak, aki válaszként csak bólintott egyet.
Amíg leértünk a kocsihoz, nem beszélgettünk. Végig azon morfondíroztam, hogy mi lehet az oka George hirtelen hangulatingadozásainak. Az egyik percben még együtt játszunk, a másikban pedig még csak nem is köszön. Mi a franc ez? Ha végiggondoltam az estét, George akkor volt olyan hozzám, mint régen, amikor kettesben voltunk. De ez sem teljesen igaz, mert amikor majdnem rámásztam, kicsit mintha idegessé vált volna. De aztán megint normális lett. És ott, a kanapén volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy bármit tennék, hagyná. És akkor elaludtam, sajnos. Vagyis, hála Istennek! Mi lett volna, ha Josh rajtakap minket valamin? Persze csak akkor, ha nem képzelődtem, és George tényleg máshogy viselkedett velem, mint az elmúlt időszakban. Időszak. Már két hete vagyok itt. Még két hét, és mennem kell haza. Erre nem is gondoltam... Mi lesz utána?
- Min gondolkodsz ennyire? - kérdezte Josh, közben leértünk a kocsihoz.
- Ja - hebegtem -, csak elbambultam. Eszembe jutott, hogy már a fele időm letelt itt...
- Ne is gondolj ilyenekre! Még sok időnk van. És nehogy azt hidd, hogy olyan könnyen szabadon engedlek - vont közelebb magához.
Beszálltunk a kocsiba. Az ismerős motor hamar beindult. Belesimultam a bőrülésbe.
- Nem is kérdeztem, hogy mi volt - jutott eszembe. - Hogy élted túl?
- Nem volt könnyű - ásított újra. - Elég erőszakosak voltak. Mondjuk, hogy leállítottam őket, amennyire lehetett. De döntenem kellett...
- Hogy érted? - kérdeztem gyanakvóan.
- Hát arról, hogy mit mondjak nekik, ki vagy.
- Tényleg? - szökött a magasba szemöldököm. - És, mit mondtál nekik?
- Az igazat - sütötte le a szemét egy pillanatra, de utána újra az utat figyelte.
- Igen? - néztem rá, már előre félve a választól.
- Azt, hogy a bar...
- Barátnőd? - mondtam ki én, a számomra eddig idegen szót, aminek hatalmas súlyát éreztem.
Csak bólintott egyet. Azt hiszem, ettől féltem. Nem ezt kellene éreznem, igaz? Mégis, mit tudok csinálni?
- Emma, sajnálom. Tudom, hogy még nem történt semmi, de én már így gondolok rád.
- Josh, én - kezdtem bizonytalanul, de nem hagyta befejezni.
- Tudom, hogy először lerohantalak, ez hiba volt. De utána George is mondta, hogy próbáljak meg lassabban közeledni, és igaza volt.  - Már megint George? Nem hiszem el! - Már nem bírtam tovább várni. Jól elvagyunk együtt. Én legalábbis imádok veled lenni, és szerintem tényleg csak idő kellett a kapcsolatunknak.
Nagy szavakat még nagyobb szavak követtek. Én viszont kezdtem elveszni.
- Josh, figyelj - próbálkoztam újra, de hiába. Pedig, csak tisztázni akartam a helyzetet. És, talán megmondani neki, hogy én is hasonlóképp gondolom.
- Szeretlek, Emma! Szeretlek. Ezt akartad hallani? - hadarta. Teljesen ledöbbentem a szó hallatán. Hirtelen odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Ennek meg is volt a következménye.
Amúgy sem volt a toppon, nem hiányzott, hogy elfordítsa tekintetét az útról. Csak egy pillanatnyi figyelmetlenségre volt szükség, és megvolt a baj. Nem volt ideje elrántani a kormányt, így egyenesen egy másik autónak ütköztünk...

15. George

Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból. George a gázra lépett, és elindultunk. Hiába volt kellemes az idő, én remegtem. Nagyon aggódtam Josh-ért - visszament az őrültek közé. Még a végén széttépik nekem. És ez mind amiatt a szőke liba miatt. Csak kerülne a kezeim közé!
- Jobban vagy már? - kérdezte George, szemét le nem véve az útról.
- Szerinted? - sóhajtottam. - Te nem láttad mi volt ott. Félelmetes volt.
- Tudom - mondta szomorúan. - Az utóbbi időben nagyon eldurvultak a dolgok. Régebben sokkal normálisabbak voltak. Persze, még most is vannak imádni valóak, de sok az ijesztő. Pont ettől tart a menedzserünk is annyira...
- Hogy érted? - néztem rá. Olyan furcsa volt őt ilyen közelről szemlélni. Amíg nem ismertem személyesen, mindig csak vidám, mosolygós arcát láttam. Most viszont, szomorú volt, elkeseredett és talán... dühös? Mindenesetre, nagyon komoly.
- Hát úgy... - kezdte. - Szó szerint félt minket. Tudom, butaságnak hangzik, de így van. Nem nagyon mászkálhatunk testőr nélkül. Praktikus, persze, de főleg idegesítő - húzta el a száját.
- Tudod, más esetben most tényleg hülyeségnek tartanám, de ezek után.... Nem csodálkozom semmin sem - sóhajtottam. - Vigyázzatok magatokra, jó? - mosolyogtam rá. Ő is elmosolyodott, olyan őszinte mosollyal, amit annyira szeretek.
- Egyébként, minek köszönhetem a fuvart? - kérdeztem.
- Josh hívott fel, mert tudta, hogy a környéken járok, ezért értem ide percek alatt.
- Akkor mázlink volt - mondtam. -Valami fontos dolgod volt erre? Sajnálom, ha miattam megzavartunk.
- Ááá - mosolyodott el furcsán. - Ellának kerestem valami ajándékfélét...
- Aha - mondtam kicsit talán túl durván. - És? Sikerrel jártál? - próbáltam közönyt színlelni.
- Nem nagyon.. Kínos, de nem igazán tudom, mi lenne a megfelelő, hogy minek örülne a legjobban - mondta elpirulva. Megforgattam a szememet.
- Pedig a te barátnőd - mutattam rá. - Ha valakinek, akkor neked tudnod kéne.
- Tudooom - nyögte. - De most mégis mit csináljak?
- Milyen alkalomból? - szántam meg kicsit. - Talán tudok segíteni.
- Megtennéd? - mosolygott hálásan. Bólintottam. -  Hát, tegnap meglepett valamivel, mert már egy hete járunk. Én meg nem gondoltam, hogy ez ilyen komoly. De Ella nagyon lelkes, szóval... Azt mondtam neki, hogy én is készültem valamivel, és hamarosan meg is kapja...
- Aha. Csak nem készültél semmivel sem - nevettem. Velem nevetett. Szörnyen jó érzés volt.
- És mikor is? - kérdeztem.
- Pénteken- grimaszolt.
- Az holnap - hebegtem. - Nem a legjobb, de még nincs minden veszve - ráncoltam a homlokom. - De lehetne az, hogy csak holnap találunk ki valamit? Vagy az már túl késő? Csak most nem vagyok a leghasználhatóbb állapotban.
- Igazából, csak este fogunk találkozni, úgyhogy délutánig van időnk, ha te ráérsz - mondta.
- Hát, persze - mosolyogtam.
- Köszönöm, Emma - mosolygott vissza. Az út hátralévő részét csendben töltöttük. Én néztem ki az ablakon, és Josh-ra gondoltam. Vajon mit csinál? Mit értett az alatt, hogy ő majd helyrehozza a dolgokat? Aggódtam érte.
Amikor megérkezünk, egyből felmentünk a hotelszobába. George kinyitotta az ajtót - kulcsra volt zárva.
- Halihó! - léptem be.
- Nincs itt senki - mondta George.
- Hogyhogy? - kérdeztem értetlenül.
- Jaymi Olly-nál alszik ma, Josh-nak ugye dolga akadt, és JJ... Azt hiszem csajozik - nevetett fel.
- Hajrá, JJ! - nevettem én is, közben elképzeltem a csajozó JJ-t egy testőrrel az oldalán. - Szóval, ketten vagyunk - állapítottam meg lesütött szemmel.
- Úgy bizony - bólogatott. Egy fél pillanat kínos csend, mindketten a cipőnket bámultuk.
- Mit mondtál otthon, meddig leszel el? - kérdezte végül.
- Ömm... Nem mondtam semmi konkrétat, csak annyit, hogy ne számítsanak rám túl korán.
Órájára nézett, majd grimaszolva rám.
- A fél nyolc elég korán, igaz?
- Aha, azt hiszem - kuncogtam. - De mondjuk a tizenegy az ideális.
- Tökéletes - mondta. - Mit csináljunk addig? Ötlet?
- Nem is tudom, nézhetnénk filmet, játszhatnánk videojátékot, vagy...
- Beszélgethetünk is - mondta halkan.
- Mi? - kérdeztem vissza egyből. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
- Mi? - nézett rám bizonytalanul. - Csak azt mondtam, beszélgethetünk is, de csak egy ötlet volt - pirult el.
- Nem, nem - ráztam meg hevesen a fejem. - Beszélgessünk! Tök jó.
- Oké - hümmögött. - Nem akarsz körülnézni? Látnod kell a fürdőt, eszméletlen!
- Szup... - szuper, akartam mondani, de abban a pillanatban, mintegy égdörgésszerűen korgott a gyomrom. El is feledkeztem róla, hogy nem tudtunk az étteremben megvacsorázni, és már egy fél napja nem ettem semmit.
- Hú, de bunkó vagyok - csapott a homlokára George. - Rendeljek valamit a szobaszerviztől? Mit ennél?
- Igazából, egy jó pizzát bevágnék - mondtam.
- Remek ötlet!
Már tárcsázta is.

- Egy finom pizza rendel – mosolygott rám, miután letette a telefont. A gyomorkorgásom máris alábbhagyott.
- Szóval, megmutatod akkor azt a fürdőt? – sütöttem le a szemem.
- Aha, gyere, erre van – indult el egy zárt ajtó felé. Követtem. – Menj csak előre-
Látta, hogy habozok, úgyhogy gyorsan hozzátette: - Tényleg csak mi vagyunk itt. Nincs JJ a kádban, vagy ilyesmi – nevetett fel. És én is, mert eszembe jutott az a vicces interjú, amiben a fiúk elárulták, hogy sokszor megviccelték JJ-t azzal, hogy rányitottak fürdés közben, és még képeket is csináltak. Amiket, persze szépen elküldtek mindenkinek.
- Azta! – hebegtem. – Ez hatalmas, és, és… Egy TV van a fürdőkád fölött. Ide költözhetek? – viccelődtem.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog - nevetett. - Tényleg, milyen volt az étteremben? Bejött? – nézett rám kíváncsian.
- Aha. Szuper volt! Amíg, ugye… nem kezdődött a rémálom. Te még olyan szép bordó, bársonyüléseket nem láttál – meséltem izgatottan.
- Úgy tudtam, hogy tetszeni fog neked! – kiáltott fel, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét.
- Te tudtad? Tudtad, hogy Josh oda akart vinni? – néztem rá értetlenül.
- Ami azt illeti, igen. Amikor felhívtad nagyon meglepődött. Örült, borzasztóan örült, de meglepődött…
Nem tudtam, mire akar ezzel kilyukadni, de kezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság.
- És? – kérdeztem.
- Nem volt ötlete, hogy hová vigyen téged. Valami szuper helyre akart. Megkérdezett minket is, hogy van-e valami ötletünk.
- Tehát volt – mondtam összeráncolt szemöldökkel.
- Nem olyan rég jártam ebben az étteremben…
- Ellával… - folytattam helyette.
- Igen, és egyből eszembe jutottál. Úgy értem, amikor megláttam a berendezést.
- Tényleg? Miért? – teljesen elveszítettem a fonalat. Eszébe jutottam a randiján Ellával?
- Mert az a te színed. Vagy tévedek?
- Nem! – hebegtem. – Tényleg, mostanában ez a kedvenc színem. Sokáig nem találtam hozzám valót, de ezt nagyon szeretem. Te ezt honnan tudod?
- Nem volt nehéz rájönni. Eddig akárhányszor láttalak, mindig viseltél magadon bordó színű holmit.
Végiggondoltam. Igaza volt. Teljesen elképesztett, hogy feltűnt neki. Még nekem is nehéz volt így átgondolni elmúlt másfél heti viseletemet.
- És először? Amikor találkoztunk? – emeltem magasba a szemöldökömet. – Száz százalékban emlékszem rá, hogy csupa fehér cuccban voltam.
- A gyűrűd. Bordó kő volt.
- Nahát! – képedtem el. – Erre nem is emlékeztem.
- Hát, nekem megmaradt – pirult el.
- Tudod, George – mondtam még mindig sokkos állapotban – ez nagyon jól esett most. Komolyan.
- Ugyan – legyintett, még mindig piros arccal. – Mondtam Josh-nak, hogy az egy egész jó hely, és neked biztos bejön majd. Kicsit ugyan aggódtam, mert nem úgy nézel ki, mint aki annyira odavan a puccos helyekért, de kockáztattam.
- Hát – mosolyodtam el -, ráéreztél. Még épp belefért.
- Ennek örülök. Nem vettem volna jó néven, ha Josh végrehajtja az ötletét – forgatta a szemét.
- Ötlet? Ijesztően hangzik – mondtam.
- Először az jutott az eszébe, hogy valami új bárba visz. Ilyen szórakozóhelyféle. Mondtam neki, hogy te nem iszol alkoholt.
Életemben nem voltam még így összezavarva. Álmodom? Ezeket komolyan George mondta? Azért sikerült volna olyan tökéletesre a randi, ha nem zavartak volna meg, mert George szervezte? Nem is Josh jegyezte meg rólam ezeket a dolgokat? A színt, az alkoholt meg mindent. Nem jutottam a szóhoz.
- Köszönöm, hogy eszébe juttattad – nyögtem ki végül. – De hiába. Ittam egy keveset. A kevésnél talán többet.
- Komolyan? – nézett rám zavartan. – És jól vagy? Most, hogy mondod, elég piros az arcod.
- Nem, nem – ráztam meg a fejem. – Prímán vagyok.
Kicsit túlságosan felszabadultan éreztem magam, de még kibírhatónak gondoltam – eleinte.
- Hogyan hálálhatnám meg, hogy megszervezted ezt nekünk? – kérdeztem halkan, és tettem felé egy lépést.
- Azzal, hogy holnap kisegítesz engem az ajándékkal.
- Oké, örömmel – mondtam. Bár annyira nem gondoltam komolyan az „örömmel” részét. - Tényleg hihetetlen ez a fürdő, kedvem támadt lezuhanyozni - nevettem, visszakanyarodva az eredeti témánkhoz. Úgy éreztem, érzékeny területre tévedtünk. Egyre kevésbé éreztem biztosnak magam a dolgokban. A mai este meggyőzött arról, hogy Josh figyelmes, és nagyon bír engem. Most meg kiderül, hogy igazából George az, aki igazán ismer? Miért történik mindig valami, amikor már éppen kezdem jól érezni magam? Amikor már azt hiszem, hogy tisztáztam mindent?
- Ezt imádom a legjobban a hotelekben - helyeselt. - Meg a finom kajákat.
- És a többi ajtó mögött mi van? - érdeklődtem.
- Nem akarod látni - húzta el a száját.
- Miért? Mit rejtegetsz odabent? - böktem az egyik zárt ajtó irányába.
- A szobánkat Josh-sal... pár napja lakunk benne, de hatalmas a kupi. Nem szeretném, ha látnád.
- Ne aggódj, annyira én sem - bokszoltam a vállába. - Akár hiszed, akár nem, nem az életcélom szemügyre venni a szennyeseteket.
- Akkor jó - mosolygott.
Josh szobája. Megint eszembe jutott. Mit csinálhat? Vajon széttépték a rajongók? Mit mondott rólam? Hogyan rázta le őket? George észrevehette elkeseredett arcomat:
- Mi a baj? Nem vagy jól? - kérdezte aggódva, vállamra téve kezét.
- Csak Josh-ra gondoltam - mondtam őszintén.
- Ó - sóhajtott, furcsa éllel a hangjában. Csalódottan? Nem tudtam rájönni.
- Ne aggódj - tette hozzá végül. - Tud magára vigyázni. Bizonyára azon ügyködik, hogy ne legyen tele veled holnap az egész internet.
- Úristen - nyögtem föl. - Gondolod, hogy ennyire súlyos a dolog?
- Meglehet - bólintott. - Elég sokan látták. És nagyon szétterjed egy-egy videó vagy kép.
- Tudom - temettem arcomat a kezembe. - Pontosan tudom, hogy működik az ilyesmi.
- Holnapra, már az összes rajongó tudni fog róla.
- Azt csak hiszed - néztem föl, egyenesen a szemébe. - Egy óra alatt képesek mindenkit értesíteni. Nagyon rutinosak, és nem várnak semmire. Ismerem ezt, elég jól.
- Most ne foglalkozz ezzel, rendben? Gyere, tereljük el a gondolataidat erről.
Kézen fogott és elkezdett maga után húzni egy újabb szoba felé. Egy hatalmas tévé volt a volt a falon - csak moziban láttam nagyobb képernyőt. Előtte egy nagyon kényelmesnek látszó, legalább ötszemélyes kanapé. Ez a két dolog volt a legszembetűnőbb.
- Ma úgy terveztem, hogy Josh-sal pizsipartit csapunk, de ez nem jött össze...
- Pizsiparti? Azt tudom, hogy lányoknál ez mit takar, de nálatok? - lettem kíváncsi.
- Többnyire gyors-kaja zabálás, egész estés Pokemon videojáték maraton, és horrorfilmnézés. Csak a szokásos - mosolygott.
-  És belerondítottam. Eltávolítottam Josh-t. De... talán beéred velem is? - kérdeztem szempilla-rebegtetve. Már egész jól belejöttem.
- Van más választásom? - viccelődött.
- Nincs - mondtam. - A pizza már úgyis úton van.
- Biztos, hogy van kedved ezekhez? Csak, a lányok eddigi tapasztalataim alapján, nem nagyon szokták élvezni a Pokemon maratont.
- Viccelsz velem? - kerekedett el a szemem. - A Pokemon vot a kedvenc rajzfilmem. Az összes tazót összegyűjtöttem, még a pizsamám is olyan volt. Mai napig a plüss Pikachummal alszom... - sütöttem le a szemem. - És szerelmes voltam Ash-be - vallottam be végül.
- Komolyan? - nevetett fel. - Ez hihetetlen! Akkor, mire várunk még?
Belecsaptunk a játékba. Közben a pizza is megérkezett, amit sokkal hamarabb megettünk, mint azt gondolni mertem volna. Nagyon rég nem játszottam ilyesmit, úgyhogy bele kellett, hogy jöjjek. De, amint ez megtörtént, porrá aláztam George-ot. Még soha nem hallottam így káromkodni. Fel volt háborodva, hogy őt még senki sem győzte le.
- Épp itt volt az ideje - ugrattam, miután végleg legyőztem őt. - Jobb mester költözött a városba - kacsintottam. Erre ő is hangosan nevetni kezdett, és már nem tudom hogyan, de csikizőbunyóba kezdtünk. Párnákkal dobáltuk egymást, és ott csikiztük a másikat, ahol csak értük. Többnyire én voltam fölényes helyzetben, George nem bírta. Hangosan nevetett, és menekült a kezeim elől. Én viszont nem kegyelmeztem. Először csak a szoba két végéből hajigáltuk egymást a kanapé párnáival, majd egyre közelebb merészkedtünk, ahol végül hamar közelharcba bonyolódtunk. Próbált elkapni oldalról, de mindig kitértem előle. Tudtam, hogyha egyszer jó helyen kezdem el csikizni, legyőzhetem.
- Úgy sem menekülhetsz - mondtam mély, elváltoztatott hangon.  A kanapé mögött bujkált. Néha kikukucskált, hogy csak szemtől fölfelé látszott ki. Egyre közelebb és közelebb merészkedtem, legalább három párnával felszerelkezve. Néha izgatottan felkuncogott, mint egy ötéves kisfiú. Lehasaltam, hogy észrevétlenül jussak el hozzá, és meglephessem. Tudtam, hogy nem mer rendesen körbenézni, mert fél, hogy egyből megdobom. Kúszva közelítettem meg, hátulról. Megláttam, ahogy a kartámla mögött guggol, és épp a másik irányba néz zavartan, mert nem lát sehol. Kapva az alkalmon, felpattantam és a hátára ugrottam, majd könyörtelenül csikizni kezdtem az oldalát. Hanyatt vágódott, és hangosan nevetett. Először próbált védekezni, de amikor rájött, hogy hiába, feladta és csak hempergett a földön.
- Na, megadod magad? - kínoztam tovább.
- Nem! - kiabálta vörös fejjel, pedig semmi esélye sem volt.
- Biztos? - kérdeztem, majd egyre közelebb húzódtam hozzá.
- Ha bepisilek sem adom meg magam! - nevetett hangosan.
Ő hanyatt feküdt, én meg rajta ültem. Hirtelen visszább vettem, és abbahagytam a csiklandozását. A kezeim a mellkasán pihentek. Lassan, elkezdtem lejjebb csúsztatni őket, ő pedig hagyta.  Még egy leheletnyit közelebb hajoltam az arcához. A hajam, mint egy függöny hullott előre, és ölelt körül minket. A szemébe néztem, és ő állta. Először izgatottságot láttam, aztán egy pillanat alatt zavarttá vált. Még mindig nem mozdult, egészen addig, amíg az ujjaim nem értek hozzá bőréhez, a pólója alatt...