18. Váratlan

Hagytam lebegni a kérdést a levegőben. A ragyogó kék szempár a lelkemig hatolt. Ja, hogy most én jövök. Válaszolnom kellene valamit. De mit csináljak, ha én magam sem tudom, mi a helyes? Nincs kétség, szeretem Josh-t. De hogyan? Mennyire? Nem tehettem róla, de egyből George furakodott a gondolataim közé. Geogre. Nem és NEM! Ő Ellával jár, barátok vagyunk. Josh pedig az ágyamnál térdel, és szerelmet vall nekem. Mit tegyek?
- Szeretlek G...Josh - böktem ki végül. Elég meggyőző voltam? Istenem, mit csinálok?!
- Ó, értem - mondta Josh, fejét lehajtva, majd egy pillanat múlva zavartan felnézett rám. - Tessék? Mit mondtál? - kérdezte elkerekedett szemekkel. Nem válaszoltam. Nem voltam biztos benne, hogy még egyszer kitudom mondani azt a szót.
- Jól hallottam? - mosolyodott el. Csak bólintottam.  A nyakamba ugrott, két kézzel átölelt ültömben. A hajamba fúrta az arcát, és megcsókolta a nyakamat. Én is megöleltem, mire közelebb húzódott hozzám. Nem csinált semmit, csak mellém feküdt és ölelt. A hajamat szimatolta és simogatta az arcomat.
- Olyan boldog vagyok - mondta halkan.
- Én is - válaszoltam, közben a hátát simogattam. Nagyon felbátorodhatott, mert csókolgatni kezdte a nyakamat. A hajamat félresöpörte, haladt ajkaival az enyémek felé. Amint megtalálta őket, tudtam, hogy nincs menekvés. Nem csak ajkaink értek össze, már teljesen egymáson feküdtünk. Hagytam magam. Ő irányított. Hosszú perceken át csak csókolt. A hajába túrtam, mire halkan felnyögött és kezét végighúzta mellkasomon. Szerencsére eszembe jutott, hogy tulajdonképpen egy kórházi szobában vagyunk, ahová bármikor beléphet egy orvos, vagy akár a nagybátyám. Az nagyon gáz lenne... Óvatosan eltoltam magamtól. Nem volt könnyű, szörnyen ragaszkodott közelségemhez.
- Ez itt nem a legalkalmasabb - mondtam elpirulva. Mi a frászt csinálok én? Miért élvezem?
- Akkor menjünk máshová - nyögte.
- Jooosh - mosolyodtam el.
- Igen, igazad van. Most pihenj. Ma még látlak - mosolyodott el.
- Remélem is - dőltem vissza a párnák közé. Búcsúzóul még egyszer megcsókolt - ez is túl hosszúra sikerült - , majd kiment a többiek után. Egyből a telefonom után kaptam. Közben - észre sem vettem - még egy nem fogadott hívás várt George-tól. Mit akarhatott? Nem kellene ennyit foglalkoznom vele. Nekem most már itt van Josh. Így lesz a legjobb mindenkinek. Azt hiszem. Tépelődtem még néhány percig, hogy mégis mit csináljak, de végül nem bírtam nem felhívni. Legalább fél óráig kicsöngött, de nem vette fel. Remélem nem bosszúból. Vagy tényleg olyan fontos lett volna? De hát, mit tudtam volna csinálni, innen az ágyból? Bele sem mertem gondolni,hogy talán megint sikerült magamra haragítanom őt. Na, és mi van ha mégis? Érdekel is engem! Ha neki sértődött kisgyereket van kedve játszani, nem akadályozom meg benne, egyszerűen csak teszek rá. De... mi van, ha valami baj történt? És én kinyomtam, mert Josh-sal enyelegtem. Pár perc alatt az őrületbe kergettem magam. Másodszorra sem válaszolt a hívásomra. Többször nem próbáltam meg, nem akartam szánalmasnak vagy kétségbeesettnek tűnni. Ha akar valamit, tudja a számom. Csak az a fránya lelkifurdalás... Ma úgyis találkozni fogunk, vagy nem? Ella ajándéka... megígértem, hogy segítek neki. Biztos keresni fog még a nap folyamán. Bíztam benne. Hogy miért, azt nem tudom...
Nem sokkal Josh távozta után Tibi egy orvos kíséretében lépett az ágyamhoz. Végre valahára megtudtam, hogy délután kettőkor távozhatok. Nem kellett kétszer mondaniuk, amint ütött az óra, már menekültem is. A telefonomat végig a kezemben szorongattam, hátha George felhív. De nem tette. Kezdtem arra a lehetőségre gondolni, hogy nem megyek vele ajándékot venni Ellának. De mi változott délelőtt óta? Hihetetlen. Csak egy-két órára maradok ki, és máris minden a feje tetejére áll. Mit kéne csinálnom? Hozzá láncolnom magam? Most már nem tehetem meg. Van barátom. Ezt milyen fura kimondani. Már csak rágondolni is hihetetlen. Olyan idegen tőlem ez a dolog. Még sosem volt barátom, Josh az első. Nem tudom, hogy ennek most örülök, vagy inkább bizonytalan vagyok... Talán, egyszerre mindkettő. Lehetséges ez? Fogalmam sincs, tapasztalatlan vagyok...
George nem, de Josh annál többször csörgött rám. Kedves dolgokat mondott, szórakoztatott, és próbált randit megbeszélni velem. Nem álltam még kész egy újabb találkozásra - és nem akartam elfoglalni magam délután, nehogy George-nak mégis szüksége legyen rám, én meg nem érek rá. Mivel a mai napot kilőttük, két napig nem találkozhatunk, mert a fiúkkal van valami programjuk - a lemezzel kapcsoltban, ami, mint tudjuk szent és sérthetetlen. Csalódott volt, amiért hétfő előtt nem láthat már. Bár megígérte, hogy valahogy meglátogat, amint elszabadul. Ezen elmosolyodtam. Tényleg szeret engem, még mindig nem fogtam fel. Nem törhetem le őt, ahhoz túl fontos nekem. Jó barátnője leszek. Megpróbálok.
A délutánt a nappaliban töltöttem, pici George-dzsal játszottam és filmet néztem Susan-ékkal. Semmi értelme volt tovább ébren maradni, tudtam, hogy nem fog semmi sem történni. Josh nem fog többet keresni, hiszen mindent megbeszéltük, George-ról pedig lemondtam.
- Miért nézegeted a telefonodat állandóan? - kérdezte Susan, pont akkor, amikor már eldöntöttem, hogy kikapcsolom a mobilomat a fenébe.
- Á, izé - nyögtem. - Csak egy hívást vártam, de hiába.
- A barátodtól? - kacsintott Susan.
- Nem - mondtam lesütött szemmel. - George-tól...
- A cuki fiú a kávéval? - kérdezte Susan. Bólintottam. - Igazából, hogy őszinte legyek, azt hittem, ő tetszik neked. Nem kicsit furcsálltam, amikor az a másik fiú állított be tegnap este.
- Ő Josh - mondtam.
- Tudom, ki ő - ráncolta szemöldökét. - Kedves fiúnak tűnik, de én akkor is azt hittem, hogy George-dzsal lesz valami. Úgy nézett téged, amikor először találkoztunk. Látszott, hogy tetszel neki. Nagyon szép pár lettetek volna.
Mellbe vágtak nagynéném szavai. Levegő után kapkodtam.
- Ő csak egy barát. Josh a pasim, és izé... kedvelem őt - ez nem volt elég meggyőző. - Nagyon is - próbáltam kikecmeregni saját csapdámból.
- Te tudod - vonta meg a vállát. - Én csak azt mondom, amit láttam. Nekem mindegy, a te dolgod, melyiket szereted.
Válaszképp csak egy bólintást tudtam kipréselni magamból. Annyira ledöbbentem, hogy még a szám is tátva maradt.
- Szerinted, tényleg tetszem neki? - szaladt ki a számon.
- Mi az hogy! - vágta rá Susan, túlságosan is magabiztosan.
Pokolian éreztem magam. Legszívesebben a fejemet csapkodtam volna a falhoz, hogy felébredjek ebből a furcsa álomból. Olyan jól is elsülhetnének a dolgok, de egyre csak nagyobb bajba keveredek. Hirtelen elhatározásból írtam egy SMS-t George-nak, amit már az elküldés pillanatában megbántam - de, ugye nem lehetett visszavonni.
" Nem tudom, mi változott, de én még mindig ráérek ma. Tudod, az ajándék. Válaszolj, George!"
Ezt írtam. Meglepetésemre, alig két perccel később választ is kaptam.
" Igen, változott néhány dolog, de nekem egy óra múlva megfelelne. Beszélnünk kell."
Ennyi volt a válasz. Elég titokzatosan hangzott, még a hasam is görcsölni kezdett. Bepötyögtem egy "nekem tök jó, várlak"-ot, és elküldtem, mielőtt még elájultam volna. Életem leghosszabb egy órája volt. A kanapén ülve vártam, hogy megérkezzen.
- Máris elmész? - kérdezte a hátam mögé lopakodó Susan.
- Aha - mondtam.
- Randi Josh-sal? - vigyorodott el. Na, ezt most, hogy magyarázzam el, anélkül, hogy totál idiótának titulálna?
- Nem. George, de - emeltem fel a hangom - nem az aminek látszik! Csak segítek neki, ennyi. Jaj, Susan - sóhajtottam. - Ne nézz rám, kérlek ilyen szemekkel. Tudom, hogy mire gondolsz, de nekem itt van Josh, oké? - Susan csak fejcsóválva-mosolyogva visszament a konyhába.
Magam sem hittem el, amit mondtam. De már nem akadok fent az érzelmi zsákutcáimon. Csak jóra fordulnak a dolgok, nem? Reménykedni még szabad...
Pontban ötkor csöngettek. Rakétaként száguldottam az ajtóhoz, de hamar lefékeztem. Nyugi, Emma. Nyugi. Josh a barátod... Ezt nem szabad elfelejtenem, egy pillanatig sem. Csak segítek George-nak, és már haza is jöttem. Kész,vége.
- Szia, George! - köszöntem neki, szerintem elpirulva. Nem jó kezdet. Nem baj, lesz ez még jobb is.
- Szia - mosolyodott el. Nem éppen ezt vártam. Valamiért egy komor George-ra számítottam. Tetőtől talpig végigmért, majd felnevetett.
- Nem váltottam át a mamuszomat? - kérdeztem rémülten, egyből a cipőmre bámulva.
- Bordó a zoknid - mosolygott, amitől két kis "almácska" jelent meg az arcán. Olyan aranyos volt.
- Ó - mondtam. - Valóban. Fel sem tűnt.
- Mehetünk? - kérdezte, majd a kocsi felé invitált.
- Ne haragudj, hogy nem vettem fel - szabadkoztam.
- Semmi gond, jobb így személyesen. Bár, nem mondom, hogy nem lett volna akkor a legaktuálisabb.
- Micsoda? - kezdtem nagyon kíváncsi lenni.
- Tudod, elgondolkoztam. Ezen is, azon is. Ő, egyébként oda megyünk, ahol először találkoztunk. Tudod, a kávézó.
- Az szuper - mondtam. Csak én éreztem egyre meghittebbnek a beszélgetést? Teljesen összezavarodtam.
- Ott tartottunk, hogy miért hívtál - tereltem vissza a témához. Gyanúsan terelni akarta.
- Ja, igen - bólintott. - Ella keresett engem, amíg aludtál, hogy találkozzunk még az este előtt. Azért kellett elmennem. Sokat gondolkodtam, hogy... Szóval, elmentem vele, beültünk egy üdítőre. Akkor mondtam el neki, mi van veled.
Éreztem, hogy nem akar a lényegre térni, csak húzza az időt. Nem szakítottam félbe, nem akartam bunkó lenni. Hagytam, had bontakozzon ki a dolog. Bár, őszintén szólva, nem sok jót reméltem.
Közben megérkeztünk. Nagyon furcsa érzés volt, ahogy megrohamoztak az emlékek. Hirtelen sokkal lazábbnak éreztem magam. Josh-ról is megfeledkeztem egy időre. Bementünk a kávézóba, most egyáltalán nem voltak sokan. Amint kikértük a kávénkat, leültünk egy kétszemélyes asztalhoz.
- Na mindegy, azt mondtam már, hogy jobbulást kíván... - folytatta.
Kezdtem türelmetlenkedni. Mire akar mégis kilyukadni?
- Szerinte nem töltünk elég időt. Mármint én és Ella... De a lényeg, hogy még a találkozónk előtt hívtalak fel téged, de kinyomtál...
Egy kis szünetet tartott, mintha magában cenzúrázná a mondanivalóját. Nagy nehezen dűlőre jutott magával.
- Nem tudom, te mit gondolsz, de... én nagyon jól éreztem magam veled tegnap este.
- Ja - nyögtem. - Én is veled... - reméltem, nem vörösödtem el a fülem tövééig.
- Remélem, nem haragszol rám - sütötte le a szemét, és szokásához híven, harapdálni kezdte ajkait.
- Miért? - néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Biztosan félreérthető voltam... Olyan undokul viselkedtem - mondta megbánó hangon. - De hidd el, megvolt rá az okom. Vagyis... mondjuk úgy, hogy nem indokolatlanul viselkedtem úgy... Sajnálom. De, ettől még nem gondolok és nem is gondoltam rád soha másképp.
Ha eddig össze voltam zavarva, akkor ez most valami földöntúli állapot lehetett. Hogy gondol rám? Fejtse már ki!
- George - suttogtam. - Mire célzol?
- Hát, csak arra, hogy beszélni akartam Ellával is, hogy tisztázzam végre vele a dolgokat. És most itt vagyok, hogy elmondjam neked, azt, hogy...
Lélegzetvisszafojtva ültem, mozdulatlanul, és vártam. De hiába, mert váratlanul JJ lépett mellénk, hatalmas vigyorral a képén.
- Nahát, nahát! - nézett rám sokatmondóan. - Josh-sal járunk, és közben George-dzsal randizgatunk? Hogy is van ez kisasszony?
- Micsoda? - kérdezte elhaló hangon George. JJ meg sem hallotta, én viszont tökéletesen értettem minden egyes szótagot.
- Gratulálok, Em! - veregetett vállba JJ. - Josh most mesélte. Már épp itt volt az ideje. Ti ketten nagyon összeilletek!
Azt hiszem, végleg beállt a halál. Elkerekedett szemekkel, és tátott szájjal George tekintete után kutattam. Kár volt ránéznem, belefájdult a szívem.
- Hát nem szuper, George? - kérdezte JJ mosolyogva.
- De... - suttogta George. - Az.
Felállt a székről, és vontatott léptekkel elindult a kijárat irányába...