24. A vendég

Na, jó. Össze kell szednem magam. Nehéz lesz. Át kell gondolnom a dolgokat. Josh megcsalt - nagy valószínűséggel -, ami elég rossz. Lett egy új barátom, Julie, ami jó. Mindenki Josh mellett állt ki, amin nem lepődök meg, hiszen a barátjuk, bandatag, én meg senki. Na, de George? Eltökéltem, hogy nem beszélek még egyikőjükkel sem, egy jó darabig, de sajnos túl kíváncsi vagyok. Muszáj felhívnom George-ot. Remélem nem komoly, hogy haragszik Josh-ra, miattam. Ha valamit nem akartam, akkor az közéjük állni. Jaj, Istenem! Mit kombinálok? Felhívom George-ot, eldöntöttem.
Sokáig kicsöngött, de végül felvette, elégedett hangon szólt bele.
- Tudtam, hogy felfogsz hívni - kuncogott.
- Ó, igeeen? - kaptam fel a vizet egyből, nem tudom, miért. - Csak hogy tudd, azért hívtalak, mert magyarázattal tartozol.
- Ha Josh-ról akarsz kérdezni, nem szolgálhatok semmiféle válasszal.
- Ööö - nyögtem döbbenten. Nem ezt a választ vártam. - Nem is róla akartam kérdeni - hazudtam.
- Remek. Akkor, mi lenne, ha a beszélgetést nem telefonon folytatnánk? - kérdezte magabiztosan. Hogy lehet mégis ilyen magabiztosan kérdezni?
- Nem is tudom, én... - próbáltam kikeveredni a közeledő slamasztikából.
- Gyere le - utasított.
- Hová? - kérdeztem zavartan.
- A ház elé - kuncogott.
- Mi? Hogy... - értetlenkedtem, de hiába. Letette.
Gyanakodva lementem a földszintre. Olyannyira siettem, hogy elfelejtettem átöltözni. Senki nem volt lent. Tibi nyilván dolgozik, Susan meg biztos elment valahová Georgey-val.
"A ház elé." Rendben. Az lábtörlő mellé helyezett papucsomba bújtam, majd kinyitottam az ajtót. Nem hittem a szememnek.
- Hű, csini vagy - nézett rám George hatalmas szemekkel.
- Jesszusom! - sikoltottam fel és ugrottam be az ajtó mögé. Egy szál pólóban álltam ki elé.. Hosszú pólókban szeretek a legjobban aludni. Azon kívül csak egy bugyi volt rajtam, - ami jó, hogy nem látszott, mert kiselefántok voltak rajta meg egy masni. Nem túl szexi...
- Előjöhetsz - kuncogott. - Nem lesek.
- Mégis mi a francot csinálsz itt? - sipítoztam még mindig az ajtó mögül. - Azt ne mond, hogy itt dekkolsz hajnal óta.
- Atyaég. Miket nem feltételezel rólam - vigyorgott.
Óvatosan előmásztam az ajtó takarásából.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem csípőre tett kézzel. - Én csak azért hívtalak, mert kíváncsivá tettél.
- Tényleg? - pislogott rám, ajkát harapdálva.
- Geooorge - forgattam a szemem. - Ha tovább húzod az időt, esküszöm bemegyek.
- Esetleg, behívnál engem is? - kérdezte, kiskutyaszemekkel.
- Izé - nyögtem. - Mi vagy te, vámpír?
Elég gyenge vicc volt, de azért csak nevetett rajta.
- Vagy zavarnék? Itthon vannak a nagybátyádék? - kukkantott be a hátam mögött.
- Nem, egyedül vagyok. Hmm - hezitáltam. - Jó, persze. Gyere csak.
- Szuper - mosolyodott el.
Ezt most mire mondta? Hogy szuper, hogy bejöhet, vagy szuper, hogy csak kettesben leszünk? Félek.
Leültettem a nappaliban, a kanapéra.
- Tudnál várni egy pár percet, amíg magamra kapok valamit? - kérdeztem. Bólintott.
- De siess! - mosolygott.
Felszaladtam a szobámba, hármasával vettem a lépcsőfokokat. Majdnem elnyaltam. Ahogy beléptem, hasra estem valami ruhában.
- Ez jó is lesz - mondtam, felkapva a felsőt. Egy dögunalmas póló volt. Kerítettem mellé egy farmert. Csak kifésültem a hajam, még fogat sem mostam - rossz lány vagyok. Valamiért úgy éreztem, nem szabad jól kinéznem - már amennyire ez lehetséges.
Hivatalosan még nem szakítottunk Josh-sal - jutott eszembe. Próbáltam ezt észben tartani.
Visszamentem a nappaliba. George nem a kanapén ült, hanem a falon függő fotókat nézegette, kicsit kidugott nyelvvel. Az unokaöcsém is így csinál, amikor nagyon koncentrál. Elmosolyodtam. Olyan furcsa látványt nyújtott. George Shelley, a nagybátyámék nappalijában, valószínűleg az én gyerekkori meztelen képemet nézi. Nem értem, Tibinek miért kellett azt is kiraknia.
- Ők kik? - kérdezte.
- Ő - mutattam rá Tibire - a nagybátyám. Csak itt még sok haja volt - nevettem. - A másik képen a kisbaba pedig Georgey, az unokaöcsém.
- Nahát, szia Georgey! - integetett a képnek. Elmosolyodtam. Elindult a meztelen fotóm irányában. Megragadtam a karját és megfordítottam.
- Ó, arra semmi látnivaló - nevettem idegesen, a kanapé felé terelgetve George-ot. - Beszélni akartál. Nos, itt vagyok - ültünk le, egymással szembefordulva.
- Tudom, hogy nagyon érdekel, mi volt tegnap, ne is tagadd - vonta fel szemöldökét. - Látom az arcodon.
- Azt mondtad, úgy sem tudsz semmit - mondtam kicsit sértődötten.
- Annyit azért igen, hogy rám számíthatsz - mondta lágyan.
Nem akartam hinni a fülemnek. Ránéztem. Olyan kedvesen mosolygott rám, mint legelőször. Amikor odaadta kihűlt kávéját. A legfinomabb kávé, amit valaha ittam. Elérzékenyültem az emlékektől. Nem is volt olyan régen. Alig három hete. Mégis, milyen messzinek tűnik. Olyan sok minden történt. Én meg lemaradtam valahol, és most csak sodornak az események. Csak próbálom a víz felett tartani a fejem. Érzem, hogy megfogok fulladni.
- Nem beszéltem Josh-sal - mondta. - Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt tette veled. Én soha...
Elhallgatott.
- Tudod - sóhajtottam -, talán tényleg én értettem félre valamit.
- Jaj, ne kezd már te is ezt! - háborodott fel George. - Lehet, hogy Jaymi-ék ezt beveszik, de könyörgöm... Túl átlátszó.
- Josh nem mondta el neked a "magyarázatát"? - érdeklődtem. Valóban majd meghaltam, hogy megtudjam.
- Azt hiszed, meghallgattam? - ráncolta homlokát. - Szinte rögtön utánad leléptem én is.
- Kérlek, George! Ne csináld. Neked nem ártott semmit Josh. Nem akarom, hogy miattam összevesszetek. Nem haragszom meg, ha mellé állsz. A barátod. A legjobb. Az, hogy nekem most problémám van vele, az rád, JJ-re és Jaymi-re nem vonatkozik - tettem vállára kezemet.
- Az mellé állok, ahol az igazságot érzem - mondta dacosan.
- Jaj, te becsület bajnoka - mosolyodtam el. - Szerintem hülyeséget csinálsz, de... nagyon jól esik. Köszönöm - mondtam lágyan és váratlanul átöleltem. Szorosan karoltam át, mint akkor a vidámparkban. Először csak ült mozdulatlanul, de aztán ő is megölelt, arcát a hajamba fúrva. Pirulva engedtem el, és ültem vissza a helyemre.
- Úgy örülök, hogy megint így vagyunk... - suttogtam szégyenlősen.
- Hogy? - harapdálta alsó ajkát. Eddig mindig nevettem, amikor a "hasban repkedő pillangók"-ról hallottam- Nos, annyira mégsem vicces...
- Hát, így jóban. Mint legelőször. Hiányzott.
- Nekem is.
Pár pillanat némaság következett. George törte meg csendet.
- Úgy tudtam - sóhajtott.
- Mit? - kérdeztem, még mindig elkábulva.
- Hogy Josh elszúrja. Túlságosan szereti a lányokat. Először féltettelek, talán feltűnt neked is. De, aztán lenyugodtam, mert láttam, hogy nagyon jól kijöttök, és amióta veled van, rá sem néz másik csajra. Csalódtam. Ez a legrosszabb.
- Nem olyan tragikus ez. Vagyis, az, mert eléggé szomorú vagyok. Tudod... - haboztam. - Ő volt a legelső barátom.
Éreztem, hogy mindjárt kifurakodik egy könnycsepp. Abba kéne hagynom, annyit bőgök, mint egy csecsemő.
- Komolyan? - nézett rám őszinte csodálkozással.
- Haha, nem vagyok túl kelendő - nevettem kínosan.- Mindenesetre, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a végkimenetel.
Egyetértően bólogatott.
- Nem lehet ez a vége - kaptam fel a fejem hirtelen. Nem akartam, hogy így legyen. - Akárhogy is van, beszélnem kell Josh-sal.
- Emma - ráncolta vészjóslóan homlokát.
- Nem, George. Meg kell hallgatnom. Ennyivel tartozom neki, és kész.
- De... Csak teletömi majd a fejedet mindenfélével. Te is tudod, hogy eléggé befolyásolható vagy, és..
- Hé - csattantam fel.
- Ez az igazság. Talán nem látszik, de Josh meg remekül tud manipulálni. Nem hagyhatom, hogy megint beleess a csapdájába. Majd én beszélek vele. Elég jól ismerem. Amint kiderítettem neked, amit akartál, elmondom majd, jó?
- Ne is tudom, George. Talán, jobb lenne, ha én beszélnék vele.
- Emma, kérlek - nézett rám. Olyan volt a szeme, mint egy forró, csokoládéörvény. Na, ebbe szívesen belefulladtam volna. - Bízz bennem.
Nagyot sóhajtottam.
- Rendben van - adtam be a derekam. -Mit gondolsz, mikor tudnál vele beszélni?
- Talán holnap. Igen. Elvileg együtt ebédelünk a menedzserünkkel. Valami fontosat akar velünk közölni.
- Remek. De, addig nem is találkoztok? - kérdeztem.
- Hát, úgy volt, hogy ma délután csinálunk valamit, de nincs kedvem. Félek, hogy olyat mondanék, amit később megbánnék.
- Szerintem el kéne menned - mondtam, de amikor megláttam, hogy szóra nyitná száját, folytattam: - De, te tudod. Akkor, mit csinálsz ma?
Ajaj. Ez eléggé úgy hangozott, mint valami randi-ajánlat. Nem. Nem. Nem szabad.
- Semmit - mondta szomorúan. - Felakartam hívni a barátaimat, tudod, még az X Factor előttről, de senki nem veszi fel. Biztos nem érnek rá.
Annyira megsajnáltam. Itt van ez az imádnivaló kismajom, és senki nem akar játszani vele.
- Valójában, a mai napra én csak bőgést és önsajnálatot terveztem, meg némi duzzogást. Csatlakozhatsz - haboztam. - Vagy, esetleg... csinálhatunk valami mást is.
- Remek lenne - csillant fel a szeme...

23. Új barát

Felakartam sikoltani, vagy kiabálni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Abban a pillanatban, ahogy megláttuk őket Josh eltolta Julie-t. Julie-t? Biztos ő az? A hosszú szőke haj most a hátára omlott és a farmer-póló összeállítás helyett egy rózsaszín selyemruha volt rajta. Majdnem biztos voltam benne, hogy Julie az. Mindegy, úgy döntöttem nem érdekel, csak menekülni akartam. Minél messzebb. Arra, amit láttam, nincs magyarázat - ezt éreztem. A következő pillanat, akár egy lassított felvétel játszódott le a szemem előtt. Josh riadtan vett észre, egyből felém indult. George megragadta a kezemet, amit egyből kitéptem szorításából. Csak a szőke lány elégedett vigyorát láttam. A nevemet hallottam. George és Josh is engem szólongatott, de mintha le lettek volna némítva, láttam ahogy tátognak, suttogást is alig hallottam. Könnyekkel szememben fordultam meg és kezdtem el rohanni. Megdöbbenésemre nem tévedtem el, egyből megtaláltam a nagytermet. Az ajtóban elhaladtam Jaymi, JJ és Olly mellett, akik zavartan pislogtak rám, de nem érdekelt. Meg sem állok hazáig. Mindegy hogyan, de hazajutok. Próbáltam kerülgetni a táncoló embereket, ignorálni furcsa, megbotránkozó tekintetüket, amivel rám néztek. Még mindig hallottam a hátam mögött loholó Josh hangját, de ez sem állíthatott meg. Nem akartam beszélni vele. Még csak látni sem bírtam. Ez George-ra is vonatkozik. Nem tudom miért, de belőle is elegem lett végre.
Emma? - hallottam az ismerős hangot. Az nem lehet. Ő nem állhat itt. Bent volt a teremben Josh-ékkal. Ez már lassításra késztetett.
- Emma, minden rendben? - kérdezte Julie, farmer-póló szerelésében, befont, derékig érő hajával.
- Te...te - dadogtam. Megráztam  fejem. Mi a franc, álmodom? Újra Julie-ra néztem, aki értetlenül meredt rám. Nem állhattam meg, Josh közelített.
- Mi a baj? - ragadta meg a karomat.
- Nem maradhatok - szipogtam. - Mennem kell, Julie. Ne-nem értem - törtek fel újra a könnyeim.
- Emma, várj meg - hallottam alig pár lépés távolságból Josh hangját. Megiramodtam. Julie szaladt mellettem.
Mintha értette volna a szándékomat, ahogy kiértünk a kapun intett egy limuzinért. Nagyon lassan gurult elénk, Josh-nak volt ideje végre beérni bennünket.
- Emma - lihegte. - Megmagyarázom, rendben? Nem minden az aminek látszik.
- Hú de gyenge szöveg - mondta unottan Julie, miután észlelte, hogy nem fogok megszólalni. A limuzin végre megállt előttünk.
- Szállj be - utasított Julie szelíden. Engedelmeskedni akartam, de Josh megragadta a karomat.
- Emma, csak egy pillanatra - mondta kétségbeesetten.
- SZÁLLJ LE RÓLAM! - üvöltöttem, és próbáltam kiszabadítani karomat. Vergődésemet látva, szomorú arccal elengedett.
- Miért nem hallgatsz meg? Ennyire nem bízol bennem? Meg tudom magyarázni!
- Nem értetted, seggfej? - teremtette le Julie. - Hagyd őt békén!
Josh zavartan hátrébb húzódott, és értetlenül bámult Julie-ra, majd megrázta a fejét. Én gyorsan behuppantam a hátsóülésre. Julie követett.
- Hová megyünk? - kérdezte, miután becsapta maga után az ajtót.
- Leginkább haza - suttogtam.
- Az merre van? - érdeklődött. Megmondtam a pontos címet - reméltem, hogy jól. Julie továbbított a sofőrnek.
- Kö-köszönöm - szipogtam.
- Ugyan - legyintett mosolyogva. Nem tudom, miért volt olyan kedves velem, hiszen alig ismert.
- Kellett nekem eljönnöm - sóhajtottam. - Maradhattam volna otthon, Pesten.
- Mi történt? - kérdezte kicsit aggódva. - Nem akarod elmondani?
- Láttam Josh-t csókolózni egy lánnyal, aki... akire azt hittem először, hogy te vagy.
- Hogy, mi? De... A picsába! - kiáltott fel. - Hát persze! - csapott a homlokára.
- Tudod ki volt? - kérdeztem gyanakodva.
- Figyelj, ez most ultra hülyén fog hangzani, talán el sem fogod hinni, de az Cece volt, az ikertestvérem.
Nos, valóban elég bénám hangzott, mint valami gyenge mentegetőzés egy szappanoperából. Viszont, sok mindent megmagyarázott.
- Akkor jól sejtettem, hogy te is Mr. Riley lánya vagy - mondtam megvilágosultan.
- Na, igen - sóhajtott. - Csak olyan, mintha nem is léteznék. Cece egy őrült. Nem is értem, hogy lehetünk testvérek. Pláne ikrek. Úgy képzeld el, hogy ez a minden éves felhajtás is miatt van. Vagyis nagy részben miatta.
- Komolyan? - kérdeztem megrökönyödve.
- Igen. A fejébe vette, hogy becserkész egy hírességet. Eddig nem nagyon jött össze neki. Lassan rájöhetne, hogy a fiúk nincsenek oda az elmebetegekért.
- Pedig szép lány - mondtam.
- Köszi - vigyorodott el. Igaz, ezzel őt is dicsértem, hisz tök egyformák.
- Nem hiszem el, hogy Josh megcsalt - kezdtek újra potyogni a könnyeim. Együtt érzően vállamra tette kezét.
- Nem akarom védeni, de nem lehet, hogy tényleg félreértettél valamit? Én csak a nővéremből indulok ki, bármire képes.
- Nem tudom, de nem is érdekel - mondtam dacosan.
- Ne vedd sértésnek, de nekem ez nagyon úgy tűnik, mintha nem akarnál harcolni érte.
Értetlenül - vagy nem is annyira értetlenül rábámultam.
- Ha a te helyedben lennék, engem tuti érdekelne minden részlet, és foggal-körömmel küzdenék az igazságért. Bár, lehet, hogy csak azért mondasz ilyeneket, mert még nem estél túl az első sokkon.
- Úgy mondod, mintha valami szakértő lennél - mondtam kissé undokul. Talán azért, mert éreztem, igaza van.
- Nem mondanám magamat tapasztaltnak e téren, de sok mindent láttam, szóval, ja. Én azért adnék még egy esélyt a fiúnak. Meghallgatnám. Persze, ne most. Majd ha jól kialudtad magad és lenyugodtál.
- Köszi, Julie - mosolyogtam rá hálásan. - Miért vagy ilyen kedves?
- Hát, bajban voltál. Az emberek nem így szoktak viselkedni? - kérdezte összezavarva. Felnevettem.
- Jézusom, úgy beszélsz, mintha soha nem jártál volna emberek között.
Nem válaszolt, csak elpirult. Éreztem, hogy ez már nem a vicc kategória.
- Mert, ugye... sokszor jártál már emberek között, nem? - néztem rá értetlenül.
- Hát, tudod... Nincs sok barátom. Nem, nem igazán járok emberek között. Azt hiszem, kimerítem az antiszociális fogalmát - nevetett fel kínosan.
- Az hogy lehet? Hiszen tök kedves vagy - hitetlenkedtem. - Nem hiszem el, hogy nincs egy barátod sem.
- A laptopom - forgatta szemét.
- Julie - emeltem fel magasba szemöldököm.
- Ez egy érdekes sztori. Cece nem akart rendes suliba járni, nem akart keveredni, érted - forgatta a szemét. - Ezért magántanulók vagyunk, mind a ketten. Ő persze remekül elboldogul, ha ismerkedésről van szó, csodásan manipulálja az embereket, és képes egy este alatt 1000 "barátot" összegyűjteni, ha érted mire gondolok.
- Ja - nyögtem. - Azt hiszem. Ez durva - érintettem meg barátságosan karját.
- Mindegy, már hozzászoktam. Én vagyok a dilis ikertesó, aki mindig leégeti a hercegnőt, ezért inkább ki sem jövök a szobámból.
- Julie, nem te mondtad nekem, hogy ne akarjak megfelelni az elvárásoknak? Téged miért érdekel, hogy mit mond a - már megbocsáss - hülye nővéred?
- Jaj, most nehogy sajnálni kezdj - vidult fel az arcra. Nem értem ezt a lányt, komolyan. Nem százas az biztos. - Nem is érdekel. Egyszerűen magamat kímélem. Nem bírok megférni a családomban. Az durva, ha azt mondom, hogy a francia nevelőnőmmel többet beszélgetek, mint apámmal és a testvéremmel együtt?
- Oké, akkor nem sajnállak - mondtam összezavartan. - Fura vagy - böktem ki. Hangosan felnevetett.
- Tudom, és örülök neki - kacagott. Kezdtem tényleg megkedvelni.
- Figyelj - nyeltem egyet. - Ha te nem szándékozod lekapni a pasimat, örömmel lennék a barátod.
Könnycsepp gördült végig az arcomon. Josh.
- Jaj, Emma - törölte le a kis nyavalyást. - Minden rendbe jön. Persze, csak ha te is akarod.
Hatalmast késztetést éreztem, hogy elmondjak mindent Julie-nak. De mi mindent is? Hogy mit is érzek valójában Josh iránt? És hogy jön mindig a képbe George, akkor is ha nem kéne? Szívesen beszéltem volna ezekről valakivel, de magam sem voltam tisztában a dolgokkal. Azt hiszem, ezek sosem fognak helyrerázódni.
- Már nem tudom, mit akarok - nyögtem ki végül. Ügyetlenül magához ölelt. A limuzin megállt.
- Megérkeztünk - mondta mosolyogva. - Figyelj, most menj szépen zuhanyozz le, igyál egy forró teát és feküdj le aludni. Hallgass klasszikus zenét. Nekem az mindig segít. Ne próbálj agyalni a dolgokon. Majd holnap, ha tiszta lesz a fejed.
- Minden tőlem telhetőt megteszek - sóhajtottam.
- Figyelj, megadom a számom. Ha kell valami, vagy csak beszélni akarsz valakivel, nyugodtan hívj - mosolygott. Gyorsan telefonszámot cseréltünk. Általában nem vagyok a könnyen ismerkedő típus - ahogy ő sem - , de vele más volt, olyan közvetlen. Hosszan átöleltük egymást, majd elbúcsúztunk, én meg megpróbáltam összeszedni magam, eltüntetni a sírás nyomait, hogy gyanúkeltés nélkül beléphessek a házba.
Ahogy gondoltam, Tibi a nappaliban ült és TV-t nézett. Nyilvánvaló volt, hogy rám várt.
- Hát te? - nézett rám meglepődve
- Már az is baj, ha hamarabb jövök? - kérdeztem szem forgatva.
- Susan fogadtunk, hogy mennyit fogsz késni. Én egy órát számoltam fel. Ő csak felet. Azt hiszem, jövök neki öt fonttal. Amúgy, jól mulattál? Milyen volt? - kérdezte, nem valós érdeklődéssel.
- Mesés - dünnyögtem. Nem megy nekem ez a játtszuk-meg-hogy-minden-rendben dolog.
Valójában fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. Csak éjfél volt. Egy órával értem hamarabb haza, mint megbeszéltük. Oké, Tibinek ez fel sem tűnik, de vigyáznom kell Susan-nel. Neki szemet szúrhat a dolog. Megakartam fogadni Julie tanácsát, nem akartam a mai estéről beszélni holnapig. Vagy holnaputánig. Vagy soha.
Gyorsan felosontam a szobámba. Lezuhanyoztam, ittam egy teát majd klasszikus zenére próbáltam elaludni, pont, ahogy Julie mondta. Nem hittem benne, de bejött. Úgy kidőltem, mint akinek altatót adtak be.
Másnap reggel kipihentem ébredtem. Felültem az ágyamban. Az ablakomon beszűrődött a korai napsugár, madarak énekeltek. Ez a legcsodálatosabb reggel, amit Londonban tapasztaltam. Ja, hogy nem - jutott eszembe a tegnapi nap. A párnát az arcomra szorítottam, hogy ne hallatsszon ki a sikoly, közben hanyatt dobtam magam az ágyban. Nincs az az Isten, ami talpra állít ma engem - gondoltam. Levettem a fejemről a párnát és az ágyam mellé akasztott naptárra pillantottam. Szépen ikszelgettem magamnak, hogy hány napom van még hátra. Még tíz. Tíz. Tíz. ÚRISTEN. Már csak tíz nap, és megyek haza. Ezt nem hiszem el. Az nagyon kevés. Az életem egy katyvasz, nem mehetek el így. Valamit muszáj tennem, nem akarok úgy visszaemlékezni erre a nyaralásra, mint valami rémálomra. Itt az ideje, hogy - ezúttal tényleg - kezembe vegyem az irányítást. De, aztán újra és újra eszembe jutott az előző esti jelenet, és még az élettől is elment a kedvem. Felvettem a földről mobilomat, hogy megnézzem hány óra. Még szerencse, hogy lenémítottam a parti miatt, különben telefoncsörgésre ébredtem volna hajnalban. Huszonhétszer. Nem viccelek. Huszonhét nem fogadott hívás. Kettő Jaymi-től, kettő JJ-től, kilenc George-tól és tizennégy Josh-tól. Szép teljesítmény. Ez mind éjjel 11:12 és 02:24 között történt. Vissza kéne bármelyikőjüket is hívnom? Nem hiszem. De akkor eszembe jutott szegény JJ és Jaymi cica. Ők nem tettek semmit. Vissza is hívtam volna őket, ha nem lettem volna biztos benne, hogy Josh ott áll mellettük, és arra vár, hogy csörögjek. Azt hittem, ha kialszom magam, tisztábban látok majd. Hát, nem jött össze. Észrevettem, hogy négy hangüzenetem is volt. Na jó, azokat még meghallgatom - mondtam magamban.
Az első üzenet, Josh kétségbeesett hangján:
"Miért nem veszed fel, Emma? Jó, hülye kérdés. Muszáj meghallgatnod. Kérlek, hívj vissza. Vagy csak vedd fel, ha legközelebb kereslek. Kérlek!"
Unottan kitöröltem az üzenetet. Nem. Nem. Nem.
A második, szintén Josh-tól:
"Emma, bízz bennem! Nem az történt, amire gondolsz. Én nem akartam. Csak egy rossz pillanat volt."
Ez volt az a pont, amikor igazán felbosszantottam magam. Egy rossz pillanat volt? És akkor már meg is van bocsátva? Mert ő nem akarta? Na, persze. Eléggé elment a kedvem a harmadik üzenettől. Mégis, mély levegőt vettem és lehallgattam.
" Ömm, Emma. Megint én vagyok, Josh. Megőrjít, hogy nem tudlak elérni. Kérlek, bocsáss meg, hidd el, hogy van magyarázatom"
"Hé, Josh. Hagyd már. Biztosan alszik. Két óra elmúlt. Minden rendbe jön, haver" - hallottam Jaymi - Jaymi? - hangját a háttérből. Hogy állhat a hűtlen mellé? Josh felsóhajtott és folytatta:
" Ne haragudj, Em. Csak szeretném, ha megint úgy lennénk, mint a buli előtt. Szeretlek" - adta meg a kegyelemdöfést. Hát, az utolsó kártyáját kijátszotta. "Szeretlek"- visszhangzott a fejemben. El nem tudtam képzelni, mi lehetett a negyedik üzenetben. Mi mondanivalója akadt még? Kíváncsian az utolsót is lejátszottam. Meglepetésemre, nem Josh kétségbeesett próbálkozását hallottam, hanem egy mély, meleg, ismerős hangot.
" Szia, Emma. Bizonyára már alszol. Kérlek, ne nyomd ki, nem Josh miatt kereslek. Én megértelek téged. Nincs mentség arra, amit tett. Remélem, előlem nem bujkálsz. Kérlek, hívj. Beszélnünk kell. Jó éjt, Em."
George? De, hát... Ő nem Josh mellett áll ki? Volt valami furcsa a hangjában, amikor Josh-ról beszélt. Igazi ellenszenv. Mi lett GOSH-sal? Azt hittem, ha valaki, akkor ő védeni fogja. Mégis, engem hív? És, mit jelent az, hogy "Beszélnünk kell"? Talán, meg kéne rémülnöm, de mégsem félek.

22. A parti II.

Egy darabig még néztem távolodó alakja után. Ella nem szakított George-dzsal? Tudtam! Megmondtam! De, akkor meg mi történt? Meg kell keresnem George-ot. Nem! A barátomat kell megtalálnom. Igen, Josh után indultam.El kell innen tűnnünk, rossz előérzetem van. Ahogy visszaértem a nagyterembe, megrémültem. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen sokan vannak. Utálom a tömeget. A fiúk után kutattam szememmel. Senki sehol, hiába forogtam körbe-körbe. Mi a franc, itt hagytak? Az nem lehet. JJ-t nem láttam a bárpultnál, ahol legutóbb álldogált azzal a lánnyal. Jolly sem táncolt, és George is felszívódott. És Josh? Mégis hová tűnt? Mr. Riley-val ment el, akit megtaláltam, de Josh-t nem láttam visszajönni. Nem szívódhatott fel. Tovább kell keresnem. Talán, a másik folyosóra kellett volna befordulnom, balra. Egy próbát megér. Ha lehet, ez a folyosó még kihaltabb volt, mint a másik. Mondjuk, nem csoda, hogy üres volt. Mindenki a nagyteremben bulizott, Mr. Riley pedig a túloldalon van a lányával. Josh csak ide menekülhetett. Amikor nem találtam senkit, már hosszú percek óta, meguntam a sétálgatást. Elkezdtem benyitogatni az összes ajtón. Sok zárva volt közülük. Csak néhány mosdót meg vendégszobát találtam, semmi érdekes. A folyosó kettévált. Mehettem tovább egyenesen, van felmehettem volna egy hosszú lépcsőn. Nem akartam letérni az útról, úgyhogy nem másztam fel az emeletre. Pár perc múlva zsákutcába kerültem. Mégis csak lépcsőznöm kellett volna. Ajtónyikorgást hallottam a hátam mögött. Ez biztos Josh.
- Segíthetek?
Nem mondanám, hogy hallottam már ugyanezt a hangot, de valahonnan mégis nagyon ismerős volt. Hátrafordultam.
- Keresek valakit - mondtam, egyenesen a gyönyörű szőke lány szemébe.
- Mindenki a nagyteremben van, gondolom - mondta unottan. Meglátva fancsali képemet, elmosolyodott.
- De, ha elmondod, kit keresel, segíthetek. Elég jól ismerem a házat.
- Köszönöm - mosolyodtam el én is. Nagyon szimpatikus volt, csak a hangja volt zavaró egy kicsit. Valamiért rossz embert társítottam hozzá, pedig róla sütött, hogy nagyon kedves.
- Julie vagyok - mondta barátságosan.
- Én meg Emma - mutatkoztam be.
- Akcentusod van - állapította meg. - Még nem hallottam ilyet. Nem ez az anyanyelved, ugye?
- Nem - ráztam meg a fejem. - Magyar vagyok.
- Tényleg? Amúgy, nem olyan észrevehető, sok helyen átvetted az itteni akcentust, csak én érzékeny vagyok az ilyesmire.
- Értem - bólintottam.
- Szóval, kit is keresünk? - kérdezte magasba emelve szemöldökét. Furcsálltam, hogy csak egy egyszerű farmer volt rajta, meg egy lila top. Hogyhogy nem bulizik ő is kint, valami elegáns cuccban?
- A barátomat.
- Elhagytad? - nevetett fel. - Nem jó jel. Főleg, ha helyes - mondta halkan, talán nem is nekem szánta.
- A házigazdával ment el valahová, aki közben előkerült, Josh viszont nem.
- Josh? - pislogott párat hatalmas szempilláival. Semmi sminket nem viselt, a haja is csak laza fonatban omlott vállára. Elképesztően szép volt. Úgy éreztem magam mellette, mint egy ogre.
- Igen, Josh Cuthbert.
- Abból a... fiúbandából, nem? - kérdezte gondolkodva.
- Aha - bólintottam. Kicsit különösnek tartottam, hogy "abból a fiúbandából"-ként emlegette a Union J-t. Hiszen ez egy X Factor parti, vagy mi a szösz.
- Gyere velem, meglátom, mit tehetek - ragadott karon.
- Köszi - mormoltam.
- Szóval, te vagy a barátnője? - kérdezte izgatottan. Nem is tudom, mintha kárörvendő arcot vágott volna egy pillanatra. Furcsa mosolyra húzódott a szája.
- Igen. Miért kérdezed? - néztem rá zavartan, miközben olyan mellékfolyosókra vezetett, amiket észre sem vettem.
- Csak érdekelt. Azt hittem, szingli.
- Hát, nem rég óta járunk, nem vertük nagy dobra - mondtam zavartan.
- Hú, nem csodálom - bólogatott egyetértően. - Nagyon sok a dilis ember. Nem kell mindenről tudniuk.
- Egyetértek - mosolyodtam el. Különös gondolat férkőzött a fejembe.
- Egyből elhitted - mondtam.
- Mit? - kérdezte zavartan, miközben egy ajtó kilincsével bénázott.
- Hát, hogy a barátnője vagyok egy híres fiúbanda egyik tagjának. Pedig nincs bizonyítékom.
- Jézusom - nevetett fel. - Ilyeneken agyalsz? Ne aggódj emiatt. Miért ne hinném el? Mi okod lenne hazudni erről, pont nekem?
- Igaz - gondolkoztam el. Tetszett, ahogy gondolkodott. Nagyon szimpatikus lány.
- Kérdezhetek valamit? - néztem rá.
- Aha - bólintott.
- Honnan ismered ilyen jól a házat?
- Itt lakom - jött az egyszerű válasz.
Az nem lehet. Hiszen. Akkor. Ő. Mr. Riley lánya lehet csak. Ki más? Még a hangja is olyan, mint amilyen azé a Cece-é. De, ő itt Julie. Nem értem. Mondjuk, két lánya is lehet Mr. Riley-nak. Bár, azon sem lennék meglepődve, ha ő csak valami itt dolgozó szobalány lenne, vagy ilyesmi.
- Akkor miért nem bulizol kint? - értetlenkedtem.
- Te sem bulizol kint - vonta meg a vállát.
- Jó, de...
- Nem nekem való. Túl sok az ember. Pláne a híres ember. Arrogáns pénzlesők.
- Josh nem arrogáns pénzleső - néztem rá megrökönyödve.
- Az lehet - vont vállat. - Még. Nagyon sok mindent láttam már. Mindegyik csak hízelegni tud.
Nem tudom elképzelni, milyen fejet vághattam.
- Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Nem akarok általánosítani, csak tényleg túl sokat láttam már. De nem csak ezért nem megyek ki. Utálom a rövid szoknyákat meg a magassarkúkat. Hogy tudsz ebben megmaradni? - mutatott végig szerelésemen.
Szeretem a csinos ruhákat és a szép cipőket, de sokszor feszengek bennük.
- Hát - hümmögtem. - Elég kényelmetlen. De, ez az elvárás.
- Mindig megakarsz felelni az elvárásoknak? - kérdezte.
Elbizonytalanodtam. Az egész lány olyan... elbizonytalanító volt. Olyan könnyedén tudott feltenni olyan kérdéseket, amiktől kényelmetlenül éreztem magam, egészen elképesztő. Nem tudtam, mit válaszoljak.
- Na jó - sóhajtott fel váratlanul. - Itt nincs.Az emeletre tuti nem ment fel, hacsak nem tévedt el, de nem hiszem. Biztos, hogy jól megnézted odakint?
- Aha. De lehet, hogy pont elkerültük egymást. Vissza kéne mennem.
- Jó ötlet, biztos ott lesz. Én is megyek, megkeresem Apát, aztán visszabújok a szobámba.
Elindultunk a nagyterem felé. Amikor megérkeztünk rögtön megláttam George-ot.
- Ó, ott az egyik barátom - mondtam megkönnyebbülten.
- Szuper, akkor biztos a pasid is meglesz. Örülök, hogy megismertelek, Emma - mosolygott.
- Én is - bólintottam. - És köszönöm a segítséget, Julie.
- Nem tesz semmit - legyintett. - Menj csak, az a barát már nagyon vár téged - biccentett George felé, aki valóban nagyon nézett minket.
- Szia, Julie - köszöntem el. Intett válaszképp. Visszasétáltam George-hoz.
- Hol voltál ennyi ideig? - húzott magához rémülten.Pár pillanatig szorított, majd zavartan hátrébb lépett. Észre sem vettem, hogy vagy negyven percig távol voltam.
- Már azt hittem, téged is elnyelt a föld, vagy valami bajod esett. Megtaláltad Josh-t?
- Még nem jött vissza? A francba! - nyöszörögtem.
- Mi történt? Zaklatottnak tűnsz - mondta aggódva.
- Josh kerestem, amikor...
- Amikor mi? - türelmetlenkedett.
- Amikor meghallottam, Mr. Riley-t és a lányát veszekedni.
- És?
Éreztem, hogy pillanatokon belül elbőgöm magam. Nem tudom, mi zaklatott fel ennyire.
- Josh-ról beszéltek. A lány, Cece, megakarja szerezni magának. Azt mondta, hogy bármikor leköröz engem.
- Micsoda? - kérdezte elképedve.
- Jól hallottad. Aztán, elindultam, hogy tovább keressem Josh-t, de sehol sem találtam. Aztán az a lány, Julie segített, de hiába.
- Lány? Milyen lány? - ráncolta homlokát.
- Aki ott állt mellettem. A szőke
- Nem figyeltem - vallotta be elvörösödve.
- Meg kell keresnünk Josh-t. Nem akarom, hogy az az őrült csaj akár csak megkörnyékezze - mondtam határozottan.
- Engem is megtalált egy elég rámenős- húzta el a száját. - Vagy tíz percig próbált felszedni, de lekoptattam - sütötte le szemét, ismét pirulva. Most erre mit mondjak? Az egy dolog, hogy a mondat hallatán majdnem kiugrott a szívem, de más dolgom volt. Josh-t kell megtalálnom.
- Mondtam, hogy vigyázz magadra - adtam csak ennyit válaszként. - Most megyek, megkeresem Josh-t. Később még beszélni akarok veled - mondtam, amikor eszembe jutott az Ella eset. Elindultam, de George követett
- Had menjek veled, nem akarok megint egyedül maradni, Jaymi-ék leléptek valahová.
Csak forgattam a szemem, nem álltam meg, de nem is mondtam neki, hogy ne jöjjön, úgyhogy a hátam mögött lépkedett tovább. Határozott mozdulatokkal haladtam az egyik rejtett folyosó irányába, amit Julie mutatott. George közben mellém ért, felvette a tempómat.
- Mit akartál mondani? - kérdezte mosolyogva.
- Találkoztam az este Ellával...
Egy pillanatra megtorpant, de nem hagyta, hogy túl messze jussak.
- Itt volt? De hát...
- Igen itt, és beszéltem is vele - folytattam vészjóslóan, miközben egy kisebb terem bejárata felé tartottam, ahonnan zene hallatszott ki.
- És... - nyelt egyet. - Mit mondott?
- Á, semmit, csak az időjárásról fecsegtünk, meg körömlakkokról, ja és, hogy milyen kétszínű vagyok, és az is szóba került, hogy nem is szakított veled valójában... - mondtam ingerülten. Nem tudom, hogy azért voltam-e dühös, mert George átvert, vagy mert nem találtam Josh-t.
- Kétszínűnek nevezett? - kérdezte szomorúan.
- Meg ilyesmiknek, de nem emlékszem mindenre. Kicsit lesokkolt a dolog.
- Sajnálom - mondta halkan. - De, megtudom magyarázni...
- Ebben biztos voltam - sóhajtottam fel.
- Jó is, hogy ez szóba került, mert én is akartam veled beszélni. Ellával tényleg nem úgy történt, ahogy mondtam, de mindennek van magyarázata. Olyan rég próbálom már ez elmondani, de egyszerűen sosincs rá...
Valószínűleg George-ba is az fojtotta a szót, ami belém a levegőt. Megtaláltuk Josh-t. A kis teremben állt, egy félreeső részben és egy gyönyörű, hosszú szőke hajú lánnyal csókolózott... Julie?

21. A parti I.

Josh kiszállt a limuzinból, hogy besegítsen. Nem mintha nem tudnék egyedül beszállni, csak hát túl udvarias. Meg, persze meg akart csókolni. Örültem neki - azt hiszem.
Még soha nem utaztam limuzinnal. Sokszor láttam már filmekben, képeken, de attól még teljesen elvoltam varázsolva.
- Ez most komoly, srácok? - hüledeztem, miután letudtuk a köszönést. Nevettek.
- Hát, ha a Union J-vel lógsz, ne is számíts rosszabbra - ugratott Jaymi.
Úgy látszik, senki sem vette túl komolyan, a "hozhattok partnert" dolgot. Csak én voltam ott plusz emberként, meg Olly. Rá is kérdeztem.
- Na, mi van? Miért nyomultok egyedül? - kérdeztem. Nem mertem George-ra nézni, így hát JJ-re meredtem.
- Én majd ott akarok becsajozni - vigyorodott el JJ. Valójában, vártam George válaszát, de nem mondott semmit.
- Emma, azt akartam kérd... - kezdte Josh, de George váratlanul félbeszakította.
- Nagyon csinos vagy - mondta, lágy hangon. Annyira meglepődtem, hogy mindent elfelejtve, rábámultam.
- Ööö. Köszönöm...George - mondtam elpirulva. Megrémültem, ahogy megláttam az arcát. Nem tudom, mire számítottam. Megvető tekintetre, vagy talán sértődött arcra? Mindenesetre, nem azt kaptam. Kedvesen mosolygott rám, mint aki komolyan gondolta, amit mondott.
- Tényleg, nagyon jól nézel ki - mosolygott Josh, majd hatalmas puszit nyomott az arcomra. Én George-on felejtettem a tekintetemet. Kinézett az ablakon, megmagyarázhatatlan arckifejezéssel. Utálom, amikor összezavar. Nagyon jó benne. Josh közelebb húzott magához.
Szerencsére Jaymi mentette a helyzetet. Végigénekelte az utat, hülyéskedett, így megmaradt a jó hangulat.
Amikor megérkeztünk, leesett az állam. Olyan házat én még nem láttam. Nem is ház volt, hanem egy szálloda, vagy nem is tudom. Josh karonfogva kísért be, a többiek jöttek utánunk.
Egy öltönyös férfi állt az ajtóban.
- Jó estét! - köszönt Josh udvariasan. Én próbáltam becsukni a számat.
- A Union J vagyunk - mondta Jaymi a hátunk mögül.
- Persze, persze - helyeselt a pasi. - Fáradjanak be - mutatott a bejárat felé.
Beléptünk a helységbe. Őszintén szólva, kicsit másra számítottam. Valami sznob partira, öltönyös vénemberekkel, és unatkozó X Factoros-okkal. De kellemesen csalódtam. Nem vagyok az a bulizós típus, de nagyon bejött a hely. Kicsit úgy nézett ki, mint egy ízlésesen megszervezett Sweet 16 buli. Egyből felfigyeltem egy csomó ismerős arcra, korábbi X Factor-okból. Láttam az idei győztest is, James Arthur-t, (egy igen csak rövid szoknyát viselő lánnyal társalgott). Nem vitte túlzásba a kiöltözést, ahogy a többiek sem. Csak egy ing volt rajta meg farmer. Kicsit túlzásnak tartottam a megjelenésemet, de most már mindegy. Igazából, a legrosszabb a ruha hossza volt. Állandóan lejjebb húzogattam. Utáltam a lábaimat. Igaz, hogy lefogytam valamennyire, de kövérek a combjaim és nem is értem, miért hagytam őket szabadon. Ezért nem érzem én jól magam a bulikon, már emlékszem.
- Mennyi ember - nyögtem fel.
- Nem bírod a tömeget? - kérdezte aggódva Josh.
- Nem. Az embereket nem bírom - fintorogtam. Zavartan nézett rám.
- Ugye, nem kell beszélgetnem velük? - kérdeztem, idegesen szoknyám alját csavargatva.
Josh megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Nem kell, ha ezt akarod. Csak, tapadj rám - kacsintott. Szótfogadtam.
 Mindenhová követtem őt, de a szememmel csak George-ot. Nem is figyeltem, hogy Josh kikkel állt le bájcsevegni, csak azt néztem, ahogy George fel-alá járkál egyedül, mint egy elveszett kiskutya. Néha megállították, de a társalgás soha nem tartott tovább húsz másodpercnél. Odaakartam menni hozzá, de az elég furán nézne ki, vagy nem?
- És, ki a kis hölgy? - eszméltem fel. Egy nagyon magas férfi nézett le rám, különös tekintettel. Nem tudom, miért, de egyáltalán nem volt szimpatikus. Rossz érzést keltett bennem. Lehet, tényleg csak paranoiás vagyok.
- Ő, itt Emma - karolt át még szorosabban Josh.
- Jó estét! - mosolyogtam udvariasan.
- Csak nem a barátnőd? - kérdezte a férfi összeráncolt szemöldökkel.
- De, a barátnőm - húzta ki magát büszkén a barátom.
- Komolyan? - kérdezte hitetlenkedve. Nem esett túl jól a hangneme. Olyan... lenéző volt. Miért ne lehetnék már Josh barátnője? Kikérem magamnak. Váratlanul szélesen elmosolyodott, és ismét Josh-hoz fordult.
- A többiek, jól mulatnak? - érdeklődött.
- Biztosra veszem - bólintott Josh.
- Szeretnélek bemutatni valakinek - mondta. - Ráérsz egy pillanatra? Elszakíthatlak a... barátnődtől? - mért végig megint.
Josh rám nézett, mintha a véleményemet kérdezné. Alig láthatóan bólintottam. Majdcsak elleszek valahogy, nem igaz?
- Hát, persze, Mr. Riley - mondta Josh, és elindult a "nagyfőnök" után. Kicsit rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy visszakapom-e Josh-t egyben. Nem tehetek róla, kezdettől fogva unszimpatikus volt az alak.
Csak álltam egy helyben, mint egy rakás szerencsétlenség. Mit csináljak? Ismerkedjek? Vagy táncoljak, mint a többiek? Kutatni kezdtem a srácok után, de nem láttam őket sehol, George-ot is szem elől vesztettem. Egyből görcsölni kezdett a hasam. Elindultam az italos pult felé. Kicsit jobban megkedveltem a piát, mint kellett volna. Úgy döntöttem, legurítok valami könnyedet kezdésnek, de aztán mégis csak meggondoltam magam. Még csak az hiányozna, hogy megint becsiccsentsek. A végén olyat tennék, amit később tutira megbánnék. Így hát, csak álltam tovább egyedül. Észrevettem, ahogy JJ épp valami hosszú, szőke hajú lányt fűz. Ha jól láttam, elég nagy sikerrel. Halványan elmosolyodtam. Legalább ő jól érzi magát.
Valaki váratlanul megkopogtatta a vállamat.
- Nincs kedved táncolni? - hallottam az ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam, és a csokiszemek mosolyogtak vissza rám.
- Nem tudok táncolni - vallottam be.
- Én sem - vonta meg a vállát.
- Jól hangzik - mosolyodtam el én is. - Menjünk.
Elindultunk. Meglepett a viselkedése, túl kedves volt. Tartózkodó, persze. Beálltunk a többi táncoló pár közé. Egy pörgősebb szám ment, de nagyjából, ahogy megérkeztünk, mint egy varázsütésre, lassú következett. Magamban forgattam a szemem. Persze, ilyen is csak a mesében van - gondoltam. Reflexszerűen közelebb lépett hozzám és átkarolta a derekam. Lassan lépegetni kezdtünk az ütemre - elég bénán. Kész röhej, hogy még lassúzni sem tudunk. Próbáltam nem csak a lábamra figyelni, hanem a szemébe nézni, de elég nehezen ment.
- Baj van? - kérdezte.
- Nem, dehogy. Csak koncentrálok - válaszoltam elpirulva. Nagy nehezen ránéztem, és hitetlenkedésem ellenére, még mindig mosolygott rám. Kicserélték az ufók, vagy mi? Legutóbb nem azt mondta, hogy inkább kerüljük el egymást? Még csak nem is magyarázkodott, szimplán csak ezt mondta.
- Nagyon tetszik a ruhád - mondta halkan, de meglepően határozottan. Közben pedig, megszokott módon az ajkát harapdálta. Remegni kezdett a térdem.
- Igen? - kérdeztem szégyenlősen. - Köszönöm. Te is jól nézel ki - próbáltam viszonozni a bókot.
Némán lassúztunk hosszú perceken keresztül, egymás szemébe nézve, egyre közelebb simulva a másikhoz. Keze egyre lejjebb csúszott a hátamon, miközben melegen mosolygott rám. Féltem, hogy elolvadok a végén. Hamar feleszméltem.
- George - kezdtem zavartan. - Hallottam, mi történt közted és Ella között - böktem ki. Mintha nem számított volna erre a kijelentésemre. Meglepettnek látszott. Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról. Rögtön megbántam, hogy felhoztam a témát. Akartam, hogy mosolyogjon, mindennél jobban.
- Nos, igen - köhintett. - Josh mondta?
- Igen. Talán baj? - kérdeztem.
- Nem, dehogy. Úgyis megtudtad volna... előbb vagy utóbb.
- Ő most nincs itt? - néztem körbe.
- Ella? Nincs. Legalábbis, úgy tudom, nem tudott eljönni. Szerencsére - sóhajtotta. - Nem lenne jó most összefutni vele.
- Haragban váltatok el? - kérdeztem.
- Nem is tudom - folytatta ajkai harapdálását. Abba kéne ezt hagynia, nem bírom nem nézni.
- De, mégis mi a frász történt? Hiszen, olyan jól elvoltatok együtt. Azt hittem, komolyabb ez a dolog.
Fájdalmas arcot vágott. Csalódottat.
- Ne haragudj, hogy kérdezősködtem. Nem az én dolgom, sajnálom - mondtam, miután nem válaszolt.
- Nem, semmi gond. A helyzet az, hogy... szakított velem - bökte ki.
Fel nem tudtam fogni. Hogy szakíthat pont vele valaki? Én biztos nem lennék ilyen hülye. De, persze én szóba sem jöhetek, hiszen Josh barátnője vagyok.
- De, hát miért? - faggattam. Szörnyen kíváncsi voltam az okára, mert valamiért még mindig gyanakodtam.
- Ha én azt tudnám - vonogatta a vállát. Nem volt túl jó alakítás a részéről. Nem vettem be.
- George - emeltem magasba szemöldököm.
- Ööö. Azt mondta, hogy nem fog működni, mert... túl keveset vagyunk együtt.
- De - hápogtam -, hiszen még csak nem rég jöttetek össze. Te is elfoglalt vagy, ő is az. Nem értem - ráztam a fejem.
- Én sem - mondta, ezzel lezártnak tekintve a témát.
-Azért, ez furcsa - mondtam még, inkább csak magamnak.
Észre sem vettük, hogy közben már megint gyors szám ment, és körülöttünk mindenki vadul táncolt, mi meg totyogtunk, szép lassan, egymást átkarolva. Gyorsan szétrebbentünk.
- Azt hittem, már nem akarsz velem beszélni - szaladt ki a számon.
- Én is azt hittem - mosolyodott el.
- Mégis, mi változott? Mármint... azóta mi változott, hogy megismerkedtünk? - tereltem megint ide a témát. Nem értem, miért csinálom ezt. Hiszen, csak magamat kínzom. George újra szóba áll velem, sőt mi több, kedves, én meg az indokokat keresem. Tiszta hülye vagyok.
- Nem olyan sok minden, mint gondolod - mondta titokzatosan. Megelégeltem a rébuszokban beszélést.
- Ide figyelj! - emeltem fel megint a hangomat. Nem tűnt rémültnek, inkább úgy festett, mint aki nagyon jól mulat rajtam. Elgyengültem. - George, én... - hála Istennek, nem tudtam kimondani, akármi is jutott eszembe, mert Jolly táncolt mellénk.
- Nem láttátok Josh? - kérdezte Jaymi.
- Egy ideje nem - mondta George. - Tényleg, hova lett? -néztek mind rám.
- Izé... azzal a Mr. Riley-val ment el valahová. Azt mondta, beakar mutatni neki valakit.
- Rosszat sejtek - fintorodott el George.
- Miért? - rémültem meg.
- Tavaly előtt is volt egy... eset - mondta.
- Az Isten szerelmére, bökd már ki! - háborogtam.
- Arról én is hallottam - csapott a homlokára Jaymi. Olly-val csak álltunk, és néztünk.
- Tudod, előttünk két szériával a One Direction volt az egyik nagy szám - kezdte George.
- Éééés? - türelmetlenkedtem.
- Elég nagy szám - toldotta meg Jaymi.
- Szóval, amint látod, ez  parti eléggé... nos nem olyan, mint ahogy egy Mr. Riley -féle partit elképzelne az ember....
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni ezzel - mondtam őszintén.
- Ez egy, amolyan születésnapi buli is egyben. Mr. Riley lányaié. Tavaly előtt a 1D-t is meghívta a bulira, egyértelműen.
- Mint kiderült - folytatta Jaymi. - Az volt a hátsó szándéka, hogy egyik kedves lánya számára megszerezze valamelyik fiút. Melyiket is George, nem emlékszel?
- Hú, nem vagyok biztos benne. Zayn-t? Harry-t? Biztos, hogy kettejük közül valamelyiket.
- Ezzel arra céloztok, hogy esetleg ti...? - nem akartam elhinni.
- Nekem is megfordult a fejemben - nézett Jaymi George-ra. George bólintott.
- Elvileg, elég dilis a csaj. De, ez csak pletyka, szóval... - vonta meg a vállát George.
- Mit értetek az alatt, hogy megszerezni? Mégis hogyan? - kezdtem aggodalmaskodni.
- Hát.. nem tudni pontosan - mondta George.
- Nekem vannak ötleteim - vigyorodott el sötéten Jaymi. George szúrós szemmel nézett rá.
- Most mi van? - kérdezte Jaymi. - Elég gazdag... Ti látjátok egyáltalán ezt a helyet?
- Azt hiszem, jobb lesz, ha kiderítem a dolgot - mondtam. - Nem akarom megvárni a végkifejletet. Még akkor sem, ha csak rosszindulatú pletyka az egész.
- Mit akarsz csinálni? - ráncolta szemöldökét Jaymi.
- Megkeresem Josh-t - hadartam.
- Nem biztos, hogy jó ötlet - mondta halkan George.
- Tud magára vigyázni, ne aggódj - nevetett fel Jaymi.
- Veled menjek? - kérdezte George.
- Nem kell. Te csak maradj, és vigyázz a dilis csajokkal - mondtam, majd gyorsan elrohantam abba az irányba, amerre Josh-t távozni láttam.
Eléggé nagy volt az épület, szóval kissé elveszettnek éreztem magam. Talán, nem kellett volna visszautasítanom George-ot, de már így is úgy éreztem, túl sokat engedtem meg magamnak, vele kapcsolatban. Nem voltam benne biztos, hogy az jobbra, vagy balra kanyarodtak Mr. Riley-val. Megérzéseimre hallgatva, jobbra indultam el. Egy hatalmas folyosón találtam magam. Valahonnan olyan ismerős volt, de nem jutott eszembe, honnan.
Sok-sok ajtó sorakozott egymás mellett. Komolyan mondom, mint egy szálloda. Ahogy egyre beljebb hatoltam az épületben, úgy fogyatkoztak a vendégek, végül teljesen egymagam voltam. Szörnyen fájt a magassarkúban a lábam, alig bírtam lépkedni. Próbáltam igyekezni, de gátolt benne az a hülye cipő. Hirtelen felindulásból lekaptam őket, és a kezemben vittem tovább. Máris jobb lett. Néma csend volt a folyosón, csak szívem felgyorsult verését hallottam. Pár pillanattal később hangos veszekedésre lettem figyelmes. Az egyik ajtó mögül jött. Közelebb léptem. Egy nagyon is ismerős, és egy teljesen ismeretlen hangot hallottam.
- Nem érted? Kell nekem! - hallottam a sipítozást.
- Cece, értsd meg, nem tehetek semmit! - mondta az ismerős hang.
- De Apa! Ha nem lehet az enyém, nincs értelme az életemnek - mondta hisztérikusan a lány.
- Ne csináld ezt! Mondom, beszéltem vele, de van barátnője. Hisz, neked is mondta - nyugtatgatta lányát Mr. Riley.
- Azt hiszed, érdekel valami hibbant csaj? Mit tud, amit én nem? Bármikor lekörözöm - kiabálta Cece.
- Veled nem lehet vitatkozni! - dörögte Mr. Riley.
- Akarom, és KÉSZ!
- De, érts meg...
- Van pénzed, nem? Használd - dühöngött a lány.
Nem hittem a fülemnek. Hogy mondhat valaki ilyeneket? Megáll az eszem. Álmodom, vagy mi?
- Na jó, ha nem segítesz, majd megoldom egyedül. De, csak hogy tudd, UTÁLLAK! - kiabálta az őrült lány.
Éreztem, hogy nincs tovább maradásom, ezért gyorsan elillantam. Meg kell találnom Josh-t, minél hamarabb, hogy eltűnhessünk innen. Ez csak valami rossz vicc lehet.
Megindultam visszafelé a folyosón, amerről jöttem. Olyan mélyen merültem gondolataimba, hogy véletlenül beleütköztem valakibe.
- Ella? - néztem zavartan.
- Hát te? - kérdezte, nem túl kedves hangon.
- Azt hittem, nem tudsz eljönni - mondtam értetlenül. Olyan különös arcot vágott. Rosszul kezdtem érezni magam.
- Még van képed idejönni? - villámokat szórt a szeme.
- Tessék? - döbbentem le.
- Hogy lehetsz ilyen kétszínű? Azt hittem, jóban vagyunk - mondta dühösen. Teljesen elveszítettem a fonalat.
- Remélem jól megvagytok - mondta gyűlölködve.
- Igen, jól - mondtam. Valamiért - ki tudja, miért - , úgy éreztem, ő nem Josh-ról beszél, mint én.- De te miért szakítottál George-dzsal? - szegeztem neki a kérdést.
- Ó - nevetett fel gúnyosan. - Szóval neked ezt mondta? Hát, ez jó!
- Ella, mi van? - érintettem meg a vállát, mire ő durván ellökte kezemet.
- Mi az, hogy mi van? Nem szakítottam George-dzsal, ne játszd a hülyét. Sőt, inkább menj is innen. Nem akarlak látni - mondta könnyes szemekkel.
Ledermedten álltam, értetlenül.
- Akkor majd én - mondta, és elviharzott...

20. Álom

- Emmaaa?! - szólongatott Josh.
- Jaj, itt vagyok, bocsi. Csak, bénázok, mint mindig... - kaptam fel az ágyamról a telefont. Nagyot sóhajtottam. Nem akartam hinni a fülemnek. Ella szakított George-dzsal? Ez meg hogy történhetett? De, hiszen annyira oda volt érte. Pont a minap mondta George, hogy Ella nagyon lelkes. Sőt, délelőtt is találkozni akart vele... Csak nem ezért? Elképzelni sem tudtam, mi lehetett az oka. Gyanakodni kezdtem. Bár, biztos csak kombinálok összevissza, mint általában.
- És... hogy van? - kérdeztem.
- George? Mondom, elég rossz kedve volt egész nap... Már értem, miért. Egyszerűen fel nem foghatom. Olyan szép pár voltak. Ugye, mi nem végezzük így? - kérdezte bizakodva.
Mégis mit mondjak? Hogy mindjárt hozzád megyek feleségül? Miért vagyok ilyen undok? Szeret engem, és én is őt. Csak, erre a kérdésre nem voltam felkészülve...
- Hát, csak nem... - ennyit sikerült kiböknöm. Nevetséges vagyok. Mindenesetre, mintha megnyugodott volna. Kezdetnek ez elég is.
- Mikor láthatlak? - sóhajtozott.
- Kettőnk közül melyikünk a szörnyen elfoglalt? - csipkelődtem.
- Tudooom, de a munka. Bárcsak megoldhatnánk valahogy. Úgy néz ki, mégsem érek rá hétfőn. Pedig azóta várom azt a napot, amióta elbúcsúztunk délelőtt.
- Miért? Mi lesz hétfőn? - kérdeztem kicsit csalódottan. Én is akartam látni őt. Csak, hogy tudjam, valódi és nem csak álmodom, tényleg a barátom.
- Egy ostoba fogadás vagy mi. Ilyen kiöltözős puccos parti. Már most utálom - dünnyögött.
- Micsoda? Kiöltözős puccos partiba vagy hivatalos, és itt zsörtölődsz nekem? - hüledeztem.
- Igen, mert szívesebben lennék vel... - egy pillanatig azt hittem, megszakadt a vonal, de csak Josh fojtotta magába a szót.
- Mi az? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Hmm - hümmögte. - Azon gondolkozom, hogy esetleg... Talán... Megfűzhetném a szervezőket, hogy had hozzunk vendégeket.
- Ééés? - nem értettem, miről gagyogott.
- Akkor eljöhetnél velem - bökte ki. Mint tudjuk, én személy szerint nem vagyok oda a "puccos" akármikért, de nagyon imádok új dolgokat kipróbálni, és még soha nem volt kiöltözős fogadáson. Izgatottság fogott el.
- Hűha, az szuper lenne. És még együtt is lehetnénk - ujjongtam. Tényleg örültem a dolognak.
- Már csak meg kell győznöm a górét. De, szerintem menni fog.
- Amúgy - szólaltam meg -, mielőtt még belemennék bármibe is, mi is ez a fogadás pontosan?
- Igazából, az X Factor egyik nagykutyájának egy minden évben megrendezett magánpartija. Mindig meghív egy csomó korábbi versenyzőt. Persze, nem az összeset. Az kicsit sok lenne. Ebben az évben, viszont minket is kiválasztott.
- Ó - nyögtem. - Szóval ez egy Union J program.
Nem értem, miért lepődtem meg. Ha Josh megy valahova, azt csak a többiekkel teszi. Mindegy, valahogy csak kibírom George-dzsal. Remélem nem csinál majd jelenetet. Vagy, nem kerül majd látványosan. Azt végképp nem szeretném, hogy a fiúk észrevegyék, hogy valami nem stimmel köztünk. Ha legalább én tudnám, mi az a valami...
- Persze, mind együtt lehetünk. Szuper! - mondta. - Bááár, kettesben jobb lenne. Majd csak megoldjuk valahogy.
- Ne beszélj máris úgy, mintha elintézted volna, hogy menjek. Gondolod, hogy sikerülni fog? - kérdeztem, nem tudom, hogy miben reménykedve. Menni akarok vagy mégsem jó ötlet? Magam sem tudom.
- Azt suttogják, hogy a Union J volt az első név, ami felkerült a vendéglistára. Úgy tűnik, valami fontos szerepünk lesz. Jaymi szerint maga a "nagyember" akar tőlünk valamit. Ez lehet jó is, meg... kevésbé jó is. Én azért tartok tőle egy kicsit.
- Ne félj semmitől - biztattam. - Naná, hogy mindenki titeket akar! Ti vagytok most az egyik legnagyobb szám a világon.
- Jól esik, hogy ezt mondod.
Szinte láttam, ahogy féloldalasan elmosolyodik. Melegség járt át.
- Ez csak természetes, hiszen ez a véleményem.
- Most mennem kell Em, de amint kiderítettem valamit, szólok.
- Oké - mondtam. - De ha lehet, az éjszaka folyamán ne hívogass, mert a normális emberek aludni is szoktak - ugrattam.
- Huh - nyögött fel. - Nekem mondod? Szerintem hajnalig itt leszünk még ezen a próbán vagy mi, nekem meg már most ragad le a szemem. Csak az tart ébren, ha rád gondolok.
Azt hittem, elájulok. Hogy mondhat valaki ilyet? Mi ez, egy romantikus film, vagy mi??? Olyan édes.
- Jó éjt, Josh! - köszöntem el tőle. - Sok szerencsét. Látni akarlak, minél hamarabb!
- Én is téged. Jó éjt, drágám - mondta, majd letette a telefont.
Drágámnak szólított. Csípjen meg valaki.
Természetesen, ezután a telefonbeszélgetés után nem akaródzott elaludnom. Egyik oldalamról dobtam át magam a másikra. Forgolódtam vagy két órán át. Elértem azt a szintet, amikor már olyan fáradt voltam, hogy végképp nem tudtam elaludni. Filmet kezdtem el nézni a laptopomon, egy olyat, amit már vagy ezerszer láttam. Valamikor a felénél aludhattam el végül.
Különös álmom volt. Soha nem szoktam aktuális dolgokról álmodni. Mindig csak múltbéli eseményekről, vagy hihetetlen nagy hülyeségekről, mint az iskolaépület tetején gördeszkázni, esetleg telefonnal a farmerzsebemben fürdeni. Csak a megszokott dolgok. De most más volt. Egy nagyon hosszú folyosón voltam, próbáltam futni, de nem ment. Mintha odaragasztottak volna a földhöz, és csak nagy erőfeszítések árán tudtam megemelni a lábaimat. Azt ugyan nem tudtam, miért siettem úgy, de mindenképpen el kellett mennem. Messzire. Aztán megláttam, ahogy Josh egy másik lánnyal kézen fogva sétál előttem, nyugodt tempóban, és én mégsem tudom utolérni őket. Szörnyen szúrni kezdett a szívem, de minden erőmet beleadva próbáltam meg gyorsítani. Elsőre nem sikerült, de néhány nekifutás után, nagy meglepődésemre, közelíteni kezdtem feléjük. Nem tudom, mit éreztem pontosan. Dühöt? Csalódottságot? Vagy csak szomorú voltam? Josh egy másik lánnyal. Amikor utolértem, váratlanul nyugodtság uralkodott el rajtam. Josh egy másik lánnyal. Josh válla felé, nyúltam, hogy megragadva azt, magam felé fordíthassam. Ahogy megfordult, úgy éreztem meghalok. Nem Josh volt. Azt hittem, eddig úgy láttam. Sőt, biztos voltam benne, de mégsem.
George állt előttem, közömbös arckifejezéssel, a másik lány derekát ölelve. Akkor kezdtem el sírni.
És valóban könnyáztatta arccal riadtam fel álmomból. Zihálva a telefonomért nyúltam. Reggel nyolc óra volt. Megkönnyebbülve, hogy csak álmodtam, visszadőltem az ágyba. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugodjak. Mégis, mitől volt olyan szörnyű azaz álom? Hiszen, nem történt semmi. Azt még megértettem volna, hogyha Josh-t kapom rajta valaki mással, de nem is ő volt, hanem George. Össze voltam zavarodva. Vagy, mégsem...
Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal a hétvégén, Union J nélkül. Pedig, annyi mindent elterveztem, hogy mit fogok csinálni, ha eljutok Londonba, erre tessék. Itt vagyok, és nem tudok másra gondolni, csak a srácokra.
Éreztem, hogy nem vagyok használható állapotban, ezért csak később mentem le az emeletről nagybátyámékhoz.
Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem találja ki, hogy szervezzünk programot a hétvégére. Valószínűleg felőrlődtem volna a négy fal között. De, szerencsére Tibinek sikerült kibuliznia még egy plusz szabadnapot, így csak a vasárnapot kellett otthon töltenem. Szombaton állatkertben voltunk, fagyiztunk, este pedig hármasban moziba mentünk - Georgey-t lepasszoltuk Susan anyukájának.
Annyira örültem, hogy végre velük lehettem. Tök sokat nevettünk meg minden. Még a fiúkról is majdnem megfeledkeztem. De csak majdnem...
Miután Georgey-val együtt hazaértünk, még felhívtam Anyáékat. Dávidot is próbáltam, de nem volt elérhető - nyilván a pasijával van. Milyen jó is lehet, ilyen egyszerűen. Nekem miért nem megy? Elvagyok átkozva? Bár, talán még így is sokan lennének a helyemben. Josh Cuthbert-tel járok. Atyaég.
És, elérkezett a pokoli vasárnap. Josh még mindig nem hívott. Talán, mégsem sikerült intézkednie. Azért, felhívhatott volna, hogy közölje a rossz hírt. Már csak az is különös volt, hogy egyáltalán nem keresett. Miért? Lehet, hogy paranoiás lettem. Kész. Egy hónapot töltök Londonban, de nem haza fogok menni, hanem elmegyógyintézetbe...Nem akarok hazamenni. Még nem. pedig, vészesen közeledett az időpont.
Épp késői ebédünket fogyasztottuk - majdnem háromkor -, amikor végre-valahára csörgött a mobilom. Majdnem leestem a székről. Tibiék elég furcsán néztek rám. Az utolsó, amit láttam nagybátyából, az a szemforgatás volt, mielőtt még kimentem volna az ebédlőből.
- Szia Emma! - szólt bele Josh boldogan.
- Nahát! Még tudod, ki vagyok? - viccelődtem.
- Ne haragudj, hogy nem kerestelek tegnap, de nagyon sok dolgom volt, és nem is tudtam kideríteni semmit, egészen ma reggelig.
- Csak hülyéskedtem, semmi baj! - mondtam gyorsan. - És, mi volt? - érdeklődtem izgatottan.
- Képzeld, beszéltem... vagyis nem én, hanem Jaymi. A lényeg, hogy megdumáltuk Mr. Riley-t. Ő tartja a partit, tudod. Nem fogod elhinni. Egyből belement.
- Pontosan mibe? Abba, hogy én is mehetek? - kérdeztem, ha lehet, még izgatottabban.
- Őőő... igazából Jaymi megkérdezte, hogy vihetünk-e magunkkal valakit. És erre Mr. Riley azt felelte, hogyha ez kell ahhoz, hogy ott legyünk, akkor belemegy.
- Azta, ez szuper! Bár,  tényleg eléggé úgy hangzik, hogy ez a Mr. Riley nagyon ott akar titeket tudni.
- Hát, ja - mondta Josh. - De kit érdekel? Te is ott lehetsz! - örvendezett.
- Nahát, rám gondoltál? Milyen kedves? - ugrattam megint.
- Ki másra? Nekem te vagy a legfontosabb - mondta kedveskedve. Ha nem hagyja ezt abba hamarosan, beleőrülök. Miért ilyen kedves velem? És én miért nem tudok hasonló szépeket mondani? Megpróbálhatnám legalább.
- Te is fontos vagy nekem - böktem ki. Elég gyengének éreztem, de a haladás útjára léptem, úgy hiszem.
- Ezúttal, tényleg ki kéne öltöznöd - nevetett fel Josh, felidézve első randinkat.
- Ja, az nem ártana - nevettem vele.
- Azért ne vidd túlzásba, ne estélyire gondolj - mondta még.
- Oké, nem gond. Mikor is kezdődik? - kérdeztem.
- Este hétkor, és elméletileg éjfélig tart. De a tapasztalat azt mutatja, hogy egy-két órával mindig elhúzódik.
- Az még nem olyan vészes. Csak meg kell győznöm Tibit. Semmiség. Mondjuk, szívesebben birkóznék meg egy oroszlánnal, de sose félj, megoldom.
Hangosan felnevetett.
- Olyan édes vagy - mondta két nevetés között. - Olyan fél hét felé érted megyünk, jó?
- Tökély.
Megyünk? Csak nem a többiekre gondolt? De, ha mindenki hoz magával valakit, hogy férünk majd el egy kocsiban? Egyre kíváncsibb lettem.
- Holnap végre találkozunk - mondta boldogan.
- Alig várom - feleltem mosolyogva, majd letettem.
"Mit vegyek fel????" Ez volt az első gondolatom. Nyaralni jöttem, nem divatbemutatóra. Semmi valamirevaló göncöt nem hoztam magammal. Hogy szerezzek be valami alkalomhoz illő ruhát holnap estig? Kérjem meg Susan-t, hogy vigyen el vásárolni? Ajaj. Előbb Tibi. Szép kör lesz.
az elmúlt két hétben többször kuncsorogtam nála, mint mindenki másnál egész eddigi életemben. A jó oldala az, hogy talán már hozzászokott.
- Tibiiiiii? - osontam a háta mögé, kiskutyaszemeket meresztve.
- Rosszat sejtek - nyögött fel a a kanapén fekve. Ebéd után mindig sziesztázik. Mint egy öreg bácsi, komolyan mondom.
- Ugye tudod, mennyire imádlak? - kezdtem a hadműveletet.
- Emma, térj a lényegre. Kezdesz megijeszteni - dünnyögte. Susan a háttérben felkuncogott.
- Holnap este elmehetnék valahová....? - kérdeztem reménykedve.
- Azzal a fiúval? - nézett rám rosszallóan.
- Tibi, hiszen megígérted - emlékeztettem.
- A francba, tényleg - morgott. - De, hová, ha szabad tudnom?
- Csak, este lesz egy ilyen kis összeröffenés. Egy X Factor-os parti, ha úgy tetszik...
- Látod, Susan?! - horkant fel. - Mit mondtam? Először csak elmegyek velük ide... Utána egy kis randi, majd egy éjszakai BULI! Nem megmondtam előre?
- Jaj, Tibi - szállt be Susan is. - Emma már nagylány. Tud vigyázni magára...
- Ja, mint a múltkor... - morgott tovább.
- Kérlek - könyörögtem.
- Tibi, ne csináld már! Fiatal, had szórakozzon egy kicsit! - mosolygott Susan kedvesen. Kedvem lett volna megölelgetni.
- Csak egy feltétellel - emelte magasba mutatóujját Tibi.
- Hallgatlak - mondtam alázatosan, zsebemben érezve a győzelmet.
- Végig nálad lesz a mobilod bekapcsolva és minden órában felhívsz. Nem iszol alkoholt, és legkésőbb egyre itthon vagy.
- Ez három volt - mutattam rá. Újabb dühös szemforgatást kaptam válaszként.
- Megértettél? - mért végig.
- Igen és köszönöm! - mondta, majd megpusziltam az arcát.
- Ja, és vigyázz azzal a fiúval. Csak semmi meggondolatlanság - szólt még utánam. Fülig elvörösödtem.
Susan kikísért a szobából, ezzel megmentve a helyzetet.
- Nahát, Tibi nagy változásokon ment keresztül az elmúlt pár hétben - nevetett Susan. - Már nem is olyan makacs.
- Susan, lenne itt még valami... - tördeltem ujjaimat.
- Ruha kéne igaz? - vigyorodott el. Hogy csinálja ezt? Vagy ennyire átlátszó lennék? Bólintottam.
Hihetetlen. A nap hátralévő részét ruhakutatással töltöttük. Bejártuk az összes butikot, nem hiába. Egy gyönyörű szép, bordó csipkeruhával lettem gazdagabb. Egyszerűen mesés volt. Egyszerű darab volt, amit a hátán lévő kivágás dobott fel. A színén mosolyognom kellett. Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni George... vagy Josh, úgy értem. Ő a barátom.
A hétfő még vontatottabban telt, min arra számítottam. Csak akkor gyorsult fel, amikor elkezdtem készülődni. Direkt úgy csináltam, hogy legyen három órám indulás előtt, de körülbelül három percnek tűnt az egész.
Felvettem a gyönyörű új ruhámat, hozzá sima fekete magassarkút húztam, amit Susan adott kölcsön - szerencsére egy a cipőméretünk. Az egy dolog, hogy billegtem benne, de cserébe irtó dögös volt. Kiegészítőként csak egy gyűrűt vettem fel - a bordó köveset. Muszáj volt, úgy éreztem nem hiányozhat. Hajamat Susan behullámosította, majd laza kontyot készített belőle, az arcomat kunkori tincsek keretezték. Összességében, elégedett voltam magammal. Épp parfümöt fújtam magamra, amikor megcsörrent a telefonom.
- Igen? - szóltam bele, miközben próbáltam leevickélni magassarkúmban az emeletről.
- Szia cicaaa - mondta valaki, csókok hangját imitálva.
- Jaymi, add vissza a telefonom - hallottam Josh hangját a túloldalról.
- Nem adom - mondta. - A csajommal beszélek, nem látod? - viccelődött. Pár másodperc zűrzavar után a lihegő Josh jött a telefonhoz.
- Bocsi Em, de Jaymi nagyon jó kedvében van. Pedig még nem is ivott. Nehéz volt visszaszereznem a telefont. Gyere ki, egy perc és ott vagyunk érted.
- Rendben - nevettem. Elbúcsúztam Susan-éktól - álltam Tibi szigorú pillantását - , majd dzsekimet és táskámat magamhoz kapva kiléptem az ajtón.
Nem kellett sokat várnom. Ahogy kiértem az utcára, egy limuzin kanyarodott be a sarkon. Elállt a lélegzetem. Nem hiszem el. Mit tartogat még számomra ez az este?
Egy biztos. Semmi hétköznapit...

Véleménykutatás

Elérkezett a pillanat, hogy megírjam a 20. fejezetet. Nos, ez is egy kerek szám, és legutóbb - a 10-nél -, azt találtam ki, hogy dupla részként írom meg. A kérdés a következő. Most is tegyek így? Csak, mert már elkezdtem. Most épp ott tartok, hogy mindjárt készen vagyok és feltöltöm, de ha szeretnétek, van rá igény, akkor ma még nem rakom fel és hozzáírom a folytatást. Ez annyit jelent, hogy - szerintem -, legkésőbb holnap délután/estefelé felrakom. Ha most abbahagyom és úgy töltöm fel, ahogy van, lehet, hogy holnap nem írom meg a folytatást - tudjátok, két-három naponta rakok csak fel újat. Szóval,a kérdés egyértelmű. Ma legyen egy sima rész, és mondjuk hétfőn-kedden folytatás, vagy kibírjátok holnapig, de akkor dupla rész? De, tudjátok mi az ilyen különleges rész ára: Sok-sok-sok komment tőletek, nekem. Nekem ez nagyon fontos. Imádom a visszajelzéseket tőletek, szóval ne spóroljatok velük.
Kérem a válaszokat! :)
Imádok mindenkit, puszi:
a jcat. xxx
U.I.: annnnnnyira kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni az új rész(ek)hez!! szerintem izgi lesz, ha szabad ilyet mondanom...;)

19. A szakítás

Egy fél pillanat elég volt ahhoz, hogy kapcsoljak - felugrottam a székemből és George után rohantam.
- Emma? Hová mentek? - kérdezte JJ értetlenül. - Valami rosszat mondtam?
Nem volt időm válaszolni neki, utol kellett érnem George-ot. Nem futott, vagy ilyesmi, de hosszú lépésekben haladt, ezért meg kellett erőltetnem magam.
- George! - kiáltottam utána. Nem állt meg, de mintha kicsit lassított volna. Ez után már hamar beértem.
- Miért rohantál úgy el? - kérdeztem, pedig volt egy válasz a fejemben, de nem mertem elhinni. Hallanom kellett, hogy lehetőleg még apróbb darabokra törje a szívemet.
- Nem rohantam el - mondta furcsa hangon. Dühös volt? Csalódott? Nem tudtam eldönteni.
- Kérlek, lassítanál egy picit, rövidek a lábaim - mondtam kifulladva. És lassított.
- Mit akarsz Emma? - nézett rám villámokat szóró tekintettel
- Befejezni a beszélgetést - mondtam halkan.
- Befejeztük, nem? - forgatta a szemét.
- Na, jó - torpantam meg. - Ebből elegem van, hallod? Most rögtön abbahagyod ezt, vagy többé nem látsz engem, megértetted? - mondtam dühösen. Zavartan ő is megállt és a szemembe nézett.
- Na - bólintottam elégedetten. - Mindjárt más. Nem értelek, George - sóhajtottam. - Épp az előbb kértél bocsánatot, amiért goromba voltál velem. Most is ezt csinálod. Összezavarsz!
- Én téged? - vonta össze szemöldökét. - Te sem vagy éppenséggel egyértelmű - horkantott fel.
- Most nem rólam van szó - vágtam vissza, védekezvén. Pedig pontosan tudtam, miről beszél.
- De, rólad is van szó, Emma. Ne próbálj meg mindig mások háta mögé bújni. Nem ezt teszed Josh-sal? Elbújsz mögötte, hogy neked ne kelljen döntened? - kérdezte.
- Mi a francról beszélsz? - akadtam ki végleg. - Azt hiszed, hogy olyan könnyű döntéseket hozni? És, ami azt illeti, nekem sikerült. Ezért vagyok Josh-sal!
Ezt talán nem kellett volna mondanom, elvetettem a sulykot. De, ha egyszer kimondtam, nem tudom visszavonni. Egyértelműen látszott, hogy megbántódott.
- Szóval úgy. Jó döntés volt, gratulálok - sóhajtotta. Hirtelen nem tudtam, hogy ezt most gúnynak szánta-e, vagy komolyan mondta.
- Josh szeret téged, és soha nem okozna neked csalódást... - folytatta, egyre halkabban, teljesen más hangnemben. -  Végig jó volt hozzád. Őt érdemled meg, nem mást - mondta végül, lesütött szemekkel. Már nem volt dühös, mint pár pillanattal ezelőtt. Nyugodt volt, és - azt hiszem - szomorú.
- Ne haragudj rám, Emma - suttogta, majd megfordult, hogy tovább menjen.
- George... Hová mész? - kérdeztem megrökönyödve.
- El kell intéznem valamit - mondta unottan. A karja után nyúltam, megragadtam pulóvere ujját.
- Kérlek - könyörögtem.
- Jobb lesz, ha nem találkozunk egy darabig, bár lehet, hogy ez elkerülhetetlen - mondta zavaros tekintettel. - Majd csak kibírjuk valahogy. Légy jó Josh-hoz, ő a neked való.
Óvatosan kiszabadította karját szorításomból, majd sarkon fordult és elment. Én csak álltam egy helyben, pislogtam távolodó alakjára zavartan. Komolyan, fogalmam sincs, mi történt. MÉGIS MI A FRÁSZ VOLT EZ? Darabjaimra estem szét. Hogy tudtam így elrontani mindent? Már biztosan tudom, hogy én okoztam ezt a rengeteg galibát. Ha az elején egyértelműen viselkedem, ahhoz közeledem, akihez ténylegesen akarok, vagy csak szimplán tudtam volna nemet mondani. De nem. Én ennyire sem voltam képes. És most tessék, mi lett belőle. Magam sem tudom, hogy boldog leszek-e így... És nem csak rólam van szó. Josh-ról is - nem akarom megbántani, mert tényleg szeretem őt, csodás fiú. Na, meg persze George is ott van még. Egy rejtély. Azt hiszem, soha nem tudom meg, valójában mit is akart mondani. Csak találgatni tudok, halálra idegeskedni magamat mindenféle képzelgéseken. Remek. Mikor siklottam így ki? Melyik volt az a pillanat, amikor mindent elszúrtam? Csak reménykedni tudok, hogyha rájövök, talán helyre tudom hozni. Nem sok esélyt látok rá, de... Valamit muszáj lesz kitalálnom.
Nem tudom, mióta állhatott mellettem JJ némán. Észre sem vettem, csak amikor a vállamra tette a kezét.
- Miért sírsz, Emma? - kérdezte aggódva. Én? Sírok? Mi van, már fel sem tűnik?
- Nem tudom - hazudtam.
- Kérsz egy zsepit? - pislogott rám együtt érzően. Szipogva bólintottam egyet. Gyorsan letöröltem könnycseppjeimet, majd mosolyt erőltetve az arcomra, JJ-re néztem.
- Nincs semmi bajom, ne aggódj. Jól vagyok, komolyan - bizonygattam.
- Mi ütött George-ba? - nézett abba az irányba, amerre George távozott az imént.
- Te tényleg nem tudod? - csóváltam a fejem. - George nem mondott nektek mostanában semmit?
Egyszerűen nem hittem el, hogy George így viselkedik, és a barátai még csak nem is sejtik, miért.
- Nem tudom, mi van vele. Furcsán viselkedik, de nem mond el mostanság semmit... - mondta szomorúan.
- Ez különös - tűnődtem el.
- Az igazat megvallva - folytatta -, abban reménykedtem, hogy te majd kideríted.
- Nem sikerült - ráztam meg a fejem.
- Hazavigyelek? - kérdezte, miután némán álltunk vagy két percig egymás mellett.
- Megtennéd? - mosolyogtam hálásan. Elvigyorodva bólintott.
- De, ugye nem én mondtam valami rosszat? - ráncolta homlokát.
- Nem! Vagyis... nem a te hibád. Az enyém. Csakis az enyém, azt hiszem - sóhajtottam fel.
- Nem akarod elmondani? - kérdezte. - Vagy legyek inkább most egy csendes barát?
- Imádlak JJ - mondtam őszintén. Igaz, nem kérdezgetett tovább, de nem adta fel, mindenáron felakart vidítani. Egész hazaúton szórakoztatott, mesélt mindenfélét, összevissza. És, ami azt illeti, sikerült megnevettetnie. Szörnyen hálás voltam érte.
- Sok sikert a hétvégéhez! - öleltem át JJ-t.
- Köszi! Nagyon izgulok. Egy rahedli interjú vár ránk, plusz egy rajongótalálkozó. Rendesen görcsben áll a gyomrom már napok óta - grimaszolt.
- Minden a legnagyobb rendben lesz - veregettem hátba. - Királyok lesztek, mint mindig. Ti vagytok a legjobbak!
- Húha! Ne mondj ilyeneket, mert a végén még elhiszem - kacsintott.
Elbúcsúztunk, és összetörten bemásztam az ajtónkon. Azt elhatároztam, hogy többet nem fogok sírni. Megoldást keresek. Vagy... mi van akkor, ha ez a megoldás? Mi van, ha George-nak igaza van? El kellene kerülnünk egymást. Nekem Johs-sal kell lennem. Már én is kezdtem ezt elhinni, csak valami annyira zavart. Próbáltam kizárni, de nem ment. Egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. De ki tudna segíteni a nyomoromon? Egy másodperc alatt megjelent a villanykörte a fejem fölött. Szélsebesen száguldottam a szobám felé, magamra zártam az ajtót és a gépemmel az ölemben az ágyra vetettem magam. Nagy mázlimra megtaláltam akit kerestem.
- Dáááááávid- kiáltottam bele a mikrofonba.
- Ne ordíts már! - szólt rám morogva. - Ez pont arra jó, hogy úgy is lehet beszélni, mintha egymás mellett állnánk, nem kell átüvöltened egy fél kontinensen - zsörtölődött.
- Bocsi - hadartam. - Muszáj veled beszélnem.
- Igen, rájöttem. Mondjad. Állok rendelkezésedre.
- Hatalmas bajt hoztam a saját fejemre - nyüszítettem.
- Jaj, neeee - grimaszolt. - Komolyan szükséges, hogy odamenjek?
- Ne viccelődj, kérlek - szóltam rá. - Ez most nagyon komoly. Még életemben nem voltam ilyen bizonytalan.
- Ne kímélj - nyelt egyet.
Körülbelül negyed óra alatt elmeséltem az elmúlt pár nap eseményeit, randistul, balesetestül, George-ostul.
- Eszméletlen vagy - hitetlenkedett. - Az életed olyan, mint egy szappanopera. Mi a gond akkor pontosan? Mert ez eddig így elég zavaros.
- Mit nem értesz ezen? Josh-sal járok... és nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom... Vagyis, szeretem őt, de valami nem stimmel.
- Akkor mi a kérdés? - kérdezte értetlenül.
- Jaj, Dávid! Ne bosszants már fel!
- Ha nem vagy benne biztos, az már eleve rossz - ráncolta szemöldökét.
- De, de - hebegtem. - Nem akadályoz semmi sem. Jól érzem magam vele, csak...
- Pont ez az! Mi az a csak? George?
Kezdtem rosszul lenni. Talán mégsem volt olyan jó ötlet felhívni Dávidot.
- Ugyan már...Talán azt hittem... De nem tudok kiigazodni rajta. Belefáradtam. Igaza van! Josh kell nekem.
- Na - hümmögte elégedetten. - Ez már haladás!
- Miért ne próbálhatnám meg? - kérdeztem, inkább csak magamtól. - Mi rossz történhet? Lehet, hogy még az is kiderül, hogy ő a nagy Ő, vagy nem tudom.
- Nem is kellek én ide - dünnyögte magának.
- Igen. Kösz, Dávid. Jobban vagyok. Most, hogy elhatároztam, végre magamnak akarok jót. Nem érdekelnek mások.
- És George? Ő vele mi lesz? Elkerülöd?
- Nem akarom elkerülni, hiszen nem jelent semmit sem. Ő akar elkerülni, mert... valójában nem tudom, miért.
- Még csak nem is sejted? - kérdezte gyanakodva.
- Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek elméleteim, de...
- Nem is te lennél - forgatta a szemét. - Te és az elméleteid - nevetett fel.
- Jól van, amúgy is hülyeség. Nyilván nincs igazam, csak képzelődöm.
- Szóval, mi lesz vele? Ha Josh-sal vagy, összefogsz futni a fiúkkal. Ott lesz JJ, Jaymi és persze George is.
- Igen, de... biztos lenyugszik megint. Majd Ella megvigasztalja. És megint minden oké lesz. Egyszerűen nem lehet másképp. Ha majd találkozom Josh-sal, sokkal jobb lesz.
- Ámen - mosolygott. - Emma, figyelj. Nekem most mennem kell, de mondanék még valamit.
- Hallgatlak - kezdtem rosszat sejteni.
- Soha ne csapd be magad! A hazugság senkinek sem jó. Sem neked, sem a környezetednek. Mindig legyél őszinte. És, engem bármikor hívhatsz, rendben?
- Köszönöm - mosolyogtam. - De tudom, mit fogok tenni.
Elköszöntünk, és egy nagy adag nyugalommal folytattam a napot. Végre volt időm rendbe szedni magam. Forró fürdőt vettem, hajat is mostam. Az estét a családommal töltöttem. Már az ágyamban feküdtem, teát kortyolgatva, amikor rezegni kezdett a telefonom az éjjeli szekrényen. Halványan elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy Josh az. Nem is számítottam másra.
- Szia Josh - köszöntem. - Rég nem beszéltünk - nevettem el magam.
- Jaj, Emma! Szörnyű, nem bírtam tovább a hangod nélkül. Ugye, nem ijesztelek el ezzel? - kérdezte viccelődve, de tudom, hogy komolyan mondta.
- Jaj, de. Most azonnal le is teszem - vettem fel a fonalat.
- Máris hiányzol - nyögte.
- Te is nekem - sóhajtottam fel.
- Belehalok, ha nem találkozhatunk hétfőig.
- Az nem lenne jó. Szörnyen szomorú lennék - mondtam halkan.
- Hatalmas szükségem lenne rád. Vagyis, nem csak nekem - harapta el az utolsó szót.
- Mi történt? Ugye nincs bajod? - rémültem meg, jobban, mint gondoltam volna. Fontos nekem Josh, ezt le sem tagadhatnám.
- Nekem nincs, de... valakinek szüksége lenne azt hiszem a barátaira... - titokzatoskodott.
- A részleteket is megkapom még ma? Ne rémisztgess - mondtam.
- Ma olyan rossz kedve volt George-nak a próbákon - mondta nyugtalanul.
Féltem, hogy mi következik. Én ebből ki akarok szállni, értsék már meg végre!
- Próbáltam feldobni, hogy mi lenne, ha elmennék dupla randira, érted...
- Az nem biztos, hogy olyan jó ötlet - morogtam az orrom alatt, de meghallotta.
- Ő is pontosan ezt mondta... - sóhajtott Josh. Miért nem vagyok meglepve? - Kérdeztem is, hogy miért. Olyan jó lenne. Te meg én, ős és Ella....
- És, mit mondott? - éreztem a már ismerős gombócot a tokromban.
- Én először nem akartam elhinni - mondta Josh megsemmisülve. Csak nem mondta el George, hogy mi történt ma? Nem tehette meg! Bár, nem tudom mit lehetne mégis erről mondani...
- Ella szakított vele - mondta Josh halkan. Kiejtettem a mobilt a kezemből...

Tudom, hogy már megint késő van...

Nem tehetek róla, de csak ilyenkor van időm írni, és nem is mindig készülök el vele egy nap alatt. Viszont nagyon köszönöm azoknak, akik már kiismertek, és ilyenkor - meg még ennél is később - ránézegetnek a blogomra. Most írom az új rész utolsó mondatait, úgyhogy az éjjeli baglyok perceken belül olvashatják is. Remélem tetszeni fog nektek - ez most nem olyan hosszú, azt hiszem. Jó olvasást, és ismét csak köszönök mindent ;)
xxxx
a jcat.

18. Váratlan

Hagytam lebegni a kérdést a levegőben. A ragyogó kék szempár a lelkemig hatolt. Ja, hogy most én jövök. Válaszolnom kellene valamit. De mit csináljak, ha én magam sem tudom, mi a helyes? Nincs kétség, szeretem Josh-t. De hogyan? Mennyire? Nem tehettem róla, de egyből George furakodott a gondolataim közé. Geogre. Nem és NEM! Ő Ellával jár, barátok vagyunk. Josh pedig az ágyamnál térdel, és szerelmet vall nekem. Mit tegyek?
- Szeretlek G...Josh - böktem ki végül. Elég meggyőző voltam? Istenem, mit csinálok?!
- Ó, értem - mondta Josh, fejét lehajtva, majd egy pillanat múlva zavartan felnézett rám. - Tessék? Mit mondtál? - kérdezte elkerekedett szemekkel. Nem válaszoltam. Nem voltam biztos benne, hogy még egyszer kitudom mondani azt a szót.
- Jól hallottam? - mosolyodott el. Csak bólintottam.  A nyakamba ugrott, két kézzel átölelt ültömben. A hajamba fúrta az arcát, és megcsókolta a nyakamat. Én is megöleltem, mire közelebb húzódott hozzám. Nem csinált semmit, csak mellém feküdt és ölelt. A hajamat szimatolta és simogatta az arcomat.
- Olyan boldog vagyok - mondta halkan.
- Én is - válaszoltam, közben a hátát simogattam. Nagyon felbátorodhatott, mert csókolgatni kezdte a nyakamat. A hajamat félresöpörte, haladt ajkaival az enyémek felé. Amint megtalálta őket, tudtam, hogy nincs menekvés. Nem csak ajkaink értek össze, már teljesen egymáson feküdtünk. Hagytam magam. Ő irányított. Hosszú perceken át csak csókolt. A hajába túrtam, mire halkan felnyögött és kezét végighúzta mellkasomon. Szerencsére eszembe jutott, hogy tulajdonképpen egy kórházi szobában vagyunk, ahová bármikor beléphet egy orvos, vagy akár a nagybátyám. Az nagyon gáz lenne... Óvatosan eltoltam magamtól. Nem volt könnyű, szörnyen ragaszkodott közelségemhez.
- Ez itt nem a legalkalmasabb - mondtam elpirulva. Mi a frászt csinálok én? Miért élvezem?
- Akkor menjünk máshová - nyögte.
- Jooosh - mosolyodtam el.
- Igen, igazad van. Most pihenj. Ma még látlak - mosolyodott el.
- Remélem is - dőltem vissza a párnák közé. Búcsúzóul még egyszer megcsókolt - ez is túl hosszúra sikerült - , majd kiment a többiek után. Egyből a telefonom után kaptam. Közben - észre sem vettem - még egy nem fogadott hívás várt George-tól. Mit akarhatott? Nem kellene ennyit foglalkoznom vele. Nekem most már itt van Josh. Így lesz a legjobb mindenkinek. Azt hiszem. Tépelődtem még néhány percig, hogy mégis mit csináljak, de végül nem bírtam nem felhívni. Legalább fél óráig kicsöngött, de nem vette fel. Remélem nem bosszúból. Vagy tényleg olyan fontos lett volna? De hát, mit tudtam volna csinálni, innen az ágyból? Bele sem mertem gondolni,hogy talán megint sikerült magamra haragítanom őt. Na, és mi van ha mégis? Érdekel is engem! Ha neki sértődött kisgyereket van kedve játszani, nem akadályozom meg benne, egyszerűen csak teszek rá. De... mi van, ha valami baj történt? És én kinyomtam, mert Josh-sal enyelegtem. Pár perc alatt az őrületbe kergettem magam. Másodszorra sem válaszolt a hívásomra. Többször nem próbáltam meg, nem akartam szánalmasnak vagy kétségbeesettnek tűnni. Ha akar valamit, tudja a számom. Csak az a fránya lelkifurdalás... Ma úgyis találkozni fogunk, vagy nem? Ella ajándéka... megígértem, hogy segítek neki. Biztos keresni fog még a nap folyamán. Bíztam benne. Hogy miért, azt nem tudom...
Nem sokkal Josh távozta után Tibi egy orvos kíséretében lépett az ágyamhoz. Végre valahára megtudtam, hogy délután kettőkor távozhatok. Nem kellett kétszer mondaniuk, amint ütött az óra, már menekültem is. A telefonomat végig a kezemben szorongattam, hátha George felhív. De nem tette. Kezdtem arra a lehetőségre gondolni, hogy nem megyek vele ajándékot venni Ellának. De mi változott délelőtt óta? Hihetetlen. Csak egy-két órára maradok ki, és máris minden a feje tetejére áll. Mit kéne csinálnom? Hozzá láncolnom magam? Most már nem tehetem meg. Van barátom. Ezt milyen fura kimondani. Már csak rágondolni is hihetetlen. Olyan idegen tőlem ez a dolog. Még sosem volt barátom, Josh az első. Nem tudom, hogy ennek most örülök, vagy inkább bizonytalan vagyok... Talán, egyszerre mindkettő. Lehetséges ez? Fogalmam sincs, tapasztalatlan vagyok...
George nem, de Josh annál többször csörgött rám. Kedves dolgokat mondott, szórakoztatott, és próbált randit megbeszélni velem. Nem álltam még kész egy újabb találkozásra - és nem akartam elfoglalni magam délután, nehogy George-nak mégis szüksége legyen rám, én meg nem érek rá. Mivel a mai napot kilőttük, két napig nem találkozhatunk, mert a fiúkkal van valami programjuk - a lemezzel kapcsoltban, ami, mint tudjuk szent és sérthetetlen. Csalódott volt, amiért hétfő előtt nem láthat már. Bár megígérte, hogy valahogy meglátogat, amint elszabadul. Ezen elmosolyodtam. Tényleg szeret engem, még mindig nem fogtam fel. Nem törhetem le őt, ahhoz túl fontos nekem. Jó barátnője leszek. Megpróbálok.
A délutánt a nappaliban töltöttem, pici George-dzsal játszottam és filmet néztem Susan-ékkal. Semmi értelme volt tovább ébren maradni, tudtam, hogy nem fog semmi sem történni. Josh nem fog többet keresni, hiszen mindent megbeszéltük, George-ról pedig lemondtam.
- Miért nézegeted a telefonodat állandóan? - kérdezte Susan, pont akkor, amikor már eldöntöttem, hogy kikapcsolom a mobilomat a fenébe.
- Á, izé - nyögtem. - Csak egy hívást vártam, de hiába.
- A barátodtól? - kacsintott Susan.
- Nem - mondtam lesütött szemmel. - George-tól...
- A cuki fiú a kávéval? - kérdezte Susan. Bólintottam. - Igazából, hogy őszinte legyek, azt hittem, ő tetszik neked. Nem kicsit furcsálltam, amikor az a másik fiú állított be tegnap este.
- Ő Josh - mondtam.
- Tudom, ki ő - ráncolta szemöldökét. - Kedves fiúnak tűnik, de én akkor is azt hittem, hogy George-dzsal lesz valami. Úgy nézett téged, amikor először találkoztunk. Látszott, hogy tetszel neki. Nagyon szép pár lettetek volna.
Mellbe vágtak nagynéném szavai. Levegő után kapkodtam.
- Ő csak egy barát. Josh a pasim, és izé... kedvelem őt - ez nem volt elég meggyőző. - Nagyon is - próbáltam kikecmeregni saját csapdámból.
- Te tudod - vonta meg a vállát. - Én csak azt mondom, amit láttam. Nekem mindegy, a te dolgod, melyiket szereted.
Válaszképp csak egy bólintást tudtam kipréselni magamból. Annyira ledöbbentem, hogy még a szám is tátva maradt.
- Szerinted, tényleg tetszem neki? - szaladt ki a számon.
- Mi az hogy! - vágta rá Susan, túlságosan is magabiztosan.
Pokolian éreztem magam. Legszívesebben a fejemet csapkodtam volna a falhoz, hogy felébredjek ebből a furcsa álomból. Olyan jól is elsülhetnének a dolgok, de egyre csak nagyobb bajba keveredek. Hirtelen elhatározásból írtam egy SMS-t George-nak, amit már az elküldés pillanatában megbántam - de, ugye nem lehetett visszavonni.
" Nem tudom, mi változott, de én még mindig ráérek ma. Tudod, az ajándék. Válaszolj, George!"
Ezt írtam. Meglepetésemre, alig két perccel később választ is kaptam.
" Igen, változott néhány dolog, de nekem egy óra múlva megfelelne. Beszélnünk kell."
Ennyi volt a válasz. Elég titokzatosan hangzott, még a hasam is görcsölni kezdett. Bepötyögtem egy "nekem tök jó, várlak"-ot, és elküldtem, mielőtt még elájultam volna. Életem leghosszabb egy órája volt. A kanapén ülve vártam, hogy megérkezzen.
- Máris elmész? - kérdezte a hátam mögé lopakodó Susan.
- Aha - mondtam.
- Randi Josh-sal? - vigyorodott el. Na, ezt most, hogy magyarázzam el, anélkül, hogy totál idiótának titulálna?
- Nem. George, de - emeltem fel a hangom - nem az aminek látszik! Csak segítek neki, ennyi. Jaj, Susan - sóhajtottam. - Ne nézz rám, kérlek ilyen szemekkel. Tudom, hogy mire gondolsz, de nekem itt van Josh, oké? - Susan csak fejcsóválva-mosolyogva visszament a konyhába.
Magam sem hittem el, amit mondtam. De már nem akadok fent az érzelmi zsákutcáimon. Csak jóra fordulnak a dolgok, nem? Reménykedni még szabad...
Pontban ötkor csöngettek. Rakétaként száguldottam az ajtóhoz, de hamar lefékeztem. Nyugi, Emma. Nyugi. Josh a barátod... Ezt nem szabad elfelejtenem, egy pillanatig sem. Csak segítek George-nak, és már haza is jöttem. Kész,vége.
- Szia, George! - köszöntem neki, szerintem elpirulva. Nem jó kezdet. Nem baj, lesz ez még jobb is.
- Szia - mosolyodott el. Nem éppen ezt vártam. Valamiért egy komor George-ra számítottam. Tetőtől talpig végigmért, majd felnevetett.
- Nem váltottam át a mamuszomat? - kérdeztem rémülten, egyből a cipőmre bámulva.
- Bordó a zoknid - mosolygott, amitől két kis "almácska" jelent meg az arcán. Olyan aranyos volt.
- Ó - mondtam. - Valóban. Fel sem tűnt.
- Mehetünk? - kérdezte, majd a kocsi felé invitált.
- Ne haragudj, hogy nem vettem fel - szabadkoztam.
- Semmi gond, jobb így személyesen. Bár, nem mondom, hogy nem lett volna akkor a legaktuálisabb.
- Micsoda? - kezdtem nagyon kíváncsi lenni.
- Tudod, elgondolkoztam. Ezen is, azon is. Ő, egyébként oda megyünk, ahol először találkoztunk. Tudod, a kávézó.
- Az szuper - mondtam. Csak én éreztem egyre meghittebbnek a beszélgetést? Teljesen összezavarodtam.
- Ott tartottunk, hogy miért hívtál - tereltem vissza a témához. Gyanúsan terelni akarta.
- Ja, igen - bólintott. - Ella keresett engem, amíg aludtál, hogy találkozzunk még az este előtt. Azért kellett elmennem. Sokat gondolkodtam, hogy... Szóval, elmentem vele, beültünk egy üdítőre. Akkor mondtam el neki, mi van veled.
Éreztem, hogy nem akar a lényegre térni, csak húzza az időt. Nem szakítottam félbe, nem akartam bunkó lenni. Hagytam, had bontakozzon ki a dolog. Bár, őszintén szólva, nem sok jót reméltem.
Közben megérkeztünk. Nagyon furcsa érzés volt, ahogy megrohamoztak az emlékek. Hirtelen sokkal lazábbnak éreztem magam. Josh-ról is megfeledkeztem egy időre. Bementünk a kávézóba, most egyáltalán nem voltak sokan. Amint kikértük a kávénkat, leültünk egy kétszemélyes asztalhoz.
- Na mindegy, azt mondtam már, hogy jobbulást kíván... - folytatta.
Kezdtem türelmetlenkedni. Mire akar mégis kilyukadni?
- Szerinte nem töltünk elég időt. Mármint én és Ella... De a lényeg, hogy még a találkozónk előtt hívtalak fel téged, de kinyomtál...
Egy kis szünetet tartott, mintha magában cenzúrázná a mondanivalóját. Nagy nehezen dűlőre jutott magával.
- Nem tudom, te mit gondolsz, de... én nagyon jól éreztem magam veled tegnap este.
- Ja - nyögtem. - Én is veled... - reméltem, nem vörösödtem el a fülem tövééig.
- Remélem, nem haragszol rám - sütötte le a szemét, és szokásához híven, harapdálni kezdte ajkait.
- Miért? - néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Biztosan félreérthető voltam... Olyan undokul viselkedtem - mondta megbánó hangon. - De hidd el, megvolt rá az okom. Vagyis... mondjuk úgy, hogy nem indokolatlanul viselkedtem úgy... Sajnálom. De, ettől még nem gondolok és nem is gondoltam rád soha másképp.
Ha eddig össze voltam zavarva, akkor ez most valami földöntúli állapot lehetett. Hogy gondol rám? Fejtse már ki!
- George - suttogtam. - Mire célzol?
- Hát, csak arra, hogy beszélni akartam Ellával is, hogy tisztázzam végre vele a dolgokat. És most itt vagyok, hogy elmondjam neked, azt, hogy...
Lélegzetvisszafojtva ültem, mozdulatlanul, és vártam. De hiába, mert váratlanul JJ lépett mellénk, hatalmas vigyorral a képén.
- Nahát, nahát! - nézett rám sokatmondóan. - Josh-sal járunk, és közben George-dzsal randizgatunk? Hogy is van ez kisasszony?
- Micsoda? - kérdezte elhaló hangon George. JJ meg sem hallotta, én viszont tökéletesen értettem minden egyes szótagot.
- Gratulálok, Em! - veregetett vállba JJ. - Josh most mesélte. Már épp itt volt az ideje. Ti ketten nagyon összeilletek!
Azt hiszem, végleg beállt a halál. Elkerekedett szemekkel, és tátott szájjal George tekintete után kutattam. Kár volt ránéznem, belefájdult a szívem.
- Hát nem szuper, George? - kérdezte JJ mosolyogva.
- De... - suttogta George. - Az.
Felállt a székről, és vontatott léptekkel elindult a kijárat irányába...

17. A kérdés

Szörnyen sajgott a fejem, amikor végre magamhoz tértem. Lassan kinyitottam a szememet, de azonnal elvakított a fényesség. Amint hozzászoktam a világoshoz, rájöttem, hogy hol is vagyok.
Egy kórteremben feküdtem, tök egyedül. Kicsit megemeltem a fejemet, hogy körülnézzek. Egyetlenegy ágy volt a szobában - az enyém. Nem messze fekhelyemtől egy asztal roskadozott egy csomó virág és édesség alatt, egy plüssmajommal a tetején... De ezen kívül, kongott a szoba az ürességtől.
Nagy örömömre nem voltam az ágyhoz kötözve. Óvatosan megpróbáltam kikecmeregni a takaró alól. Egyből szédülni kezdtem, ahogy lábra álltam, de különösebb sérülést nem fedeztem fel magamon. Mi is történt pontosan? Csak addig volt meg, hogy Josh megcsókolt.
Elindultam a kijárat felé - elég ronda kórházi köntösömben. Nyitva volt az ajtó, úgyhogy könnyen kijutottam. Jobban szemügyre vettem magam, és csak néhány karcolást találtam a karjaimon.
Egy hosszú folyosó tárult elém. Az én szobám szinte a folyosó legvégén volt. Ingerült suttogásra lettem figyelmes - ilyen lehet, amikor valaki halkan próbál kiabálni.
- Tudom, hogy az én hibám! - hallottam az ismerős hangot.
- Hogy lehettél ilyen felelőtlen? - sziszegte a másik.
- Szerinted, én megtudom bocsátani magamnak valaha? - sóhajtotta elkeseredve az első hang.
- Nem is értem, mi ütött beléd Josh! - folytatta a dühösebb. - A te érdekedben remélem, hogy hamar magához tér.
Már majdnem elértem hozzájuk. Befordultam a sarkon, és a vitatkozó Josh-t és George-ot láttam meg. Vagyis, inkább a dühös George-ot és a megsemmisült Josh-t.
- Miért veszekedtek? - kérdeztem rekedten. Nem is tudtam, hogy így elment a hangom.
- Emma?! - kiáltottak fel egyszerre. George ösztönösen felém lépett egyet, de végül utat hagyott Josh-nak, aki szorosan átölelt.
- Megfojtod - morogta George a hátunk mögött.
- Jól vagy? - kérdezte Josh, könnyes szemekkel, arcomat két keze között tartva.
- Semmi bajom - mondtam őszintén.
- Úgy sajnálom! Soha nem tehetem jóvá, de próbálkozni fogok, ígérem - nyöszörögte.
- Josh, nem történt semmi... Vagyis, én nem tudom. Mi lett a kocsiddal? - kérdeztem rémülten, amikor eszembe jutott Josh nagy szerelme. Az új autó...
- Hát, ő nem néz ki ilyen jól, mint te - mondta Josh szomorúan. George a háttérben újra csak forgatta a szemét:
- Te meg is halhattál volna, de a kocsi iránt érdeklődsz? - nézett rám hitetlenkedve. - Biztos beütötted a fejed.
- Mondom, hogy jól vagyok - ráncoltam a szemöldököm dacosan. - Másnak nem esett baja? - kérdeztem, észrevéve a hatalmas sebtapaszt Josh homlokán.
- Én csak lefejeltem a visszapillantót - mutatott az eltakart sebhelyre. - A másik kocsiban utazóknak az volt a szerencséjük, hogy hátul nem ült senki. Te meg... - mért végig. - Valószínűleg tényleg beütötted a fejedet.A helyszínen elájultál. Azt hittem, meghalok a rémülettől!
- Hány óra? Vagy egyáltalán milyen napszak van? - kérdeztem zavartan. Aztán eszembe jutott... - Basszus! Tibi, Susan! Tudják, hogy itt vagyok? - rémülten halálra.
- Délelőtt tizenegy, és természetesen tudják.
- A nagybátyád nagyon kiakadt- figyelmeztetett George.
- És te még élsz? - meredtem Josh-ra.
- Hát, volt pár pillanat, amikor azt kívántam, bár ne élnék - húzta el Josh a száját.
- És én még élek? - gondoltam tovább. Borzalmas rémképek kezdtek el gyötörni. Csak Anya meg ne tudja! Talán, még nem késő...
- A baleset után, amikor kiértek a menők, a telefonodról felhívtam a nagynénédet. Szörnyű volt látni, ahogy betettek abba a szirénázó izébe téged. Azt hittem, soha nem látlak viszont. Szerencsére a helyszínre érkező orvos hamar megállapította, hogy csak elájultál, és órák kérdése, hogy magadhoz térj.
Amíg Josh előadást tartott, George végig szótlanul állt a helyén. Engem nézett, fájdalmas arccal. Próbáltam mosollyal oldani a feszültséget, de nem sikerült. Csak nézett rám hatalmas barna szemeivel, szomorúan és az ajkát harapdálta.
- Nem kéne visszafeküdnöd? - szakította félbe Josh-t váratlanul.
- De, de, igazad van - mondta Josh, és már kezdett is szelíden lökdösni a szobám felé.
- Nem akarok - mondtam. - Semmi bajom! Beszélnem kell Tibi-vel, most!
- Az ráér! - tolt tovább Josh. - Csak lement a büfébe, perceken belül keresni fog a kórteremben.
Visszakísért az ágyamhoz, én meg elterültem rajta. Annyira még sem voltam jól, nagyon szédültem és iszonyatosan jól esett lefeküdni. George követett minket, mint egy árnyék. Néhány lépésre állt meg az ágyamtól, ami mellé Josh egy széket húzott, és leült rá, majd megfogta a kezemet.
- Ha jön Tibi, nem biztos, hogy jó lenne, ha bent maradnál - mondtam fancsali képet vágva.
- Igazad lehet - nyögte.
- Megoldom valahogy - kacsintottam rá.
- Nem, Emma - simogatta meg a kezemet. - Ezt én csináltam, én fogom rendbe hozni. Remélem, te megtudsz nekem bocsátani - sóhajtotta.
- Nem is haragudtam - mosolyogtam rá, és most én szorítottam meg a kezét, bátorítóan. - De előbb, had beszéljek vele én. Bízz bennem. Megpuhítom.
- Ahogy akarod - mondta gyengéden, és puszit nyomott a homlokomra, majd kiment a szobából. - Nemsokára visszajövök - mondta még.
George nem követte, mozdulatlanul állt, tőlem három lépésre. Amint viszont csukódott az ajtó, leült a székre.
- Nekem kellett volna hazavinnem téged - mondta bűnbánó hangon, lesütve hatalmas barna szemét.
- Befejeznétek? - fakadtam ki végre. - Meghaltam? Nem! Van bármi bajom, egy kis fáradtságon kívül? Nincs! Ne csináljátok ezt. Baleset volt, de minden rendben van.
- Máshogy is történhetett volna... - kezdett el kötekedni.
- De nem történt - zártam le a vitát. - Pár órán belül elszabadulok innen, és mehetünk is Ellának ajándékot venni - mondtam. - Amennyiben Tibi nem zár be a legmagasabb torony, legfelső szobájába - húztam el a számat.
- Megeshet - mosolyodott el.
- Félek, hogy nem engedi meg, hogy találkozzak Josh-sal - mondtam. Amikor megláttam csalódott arcát, hozzátettem: - Vagy bármelyikőtökkel. És meg is érteném. Tudom, hogy aggódik értem, és megakar óvni. De meg kell magyaráznom neki, hogy nem ez a megoldás. Egy a baj... Nem a meggyőzhetőségéről híres. És azt hiszem, ebben már Susan sem tud majd segíteni.
- Nagyon rossz lenne, ha többet nem találkozhatnánk - mondta halkan.
- Igen - sóhajtottam. - Épp ezért mindent meg kell majd tennem. Lehet, hogy még sírni is fogok - kezdtem el gondolkozni.
- A színészkedés megy neked, ha jól hallottam JJ-től - kuncogott.
- Elmesélte a biztonságiőrös sztorit? - kérdeztem meglepődve.
- Még aznap este - mosolygott. - Nem gondoltad, hogy kihagyja, ugye?
- Az elég gáz volt - gondoltam vissza. - Szégyenlem.
- Szerintem meg menő voltál - megint megharapta az ajkát.
- Köszönöm a majmot - mosolyodtam el, amikor az ajándékkupacra tévedt a tekintetem.
- Szívesen - felelte, végig engem nézve.
Tibi hangját hallottam meg a folyosó irányából.
- Itt az idő - nyeltem nagyot.
- Szurkolok - mondta George, és odahajolt hozzám. Egy pillanatig azt hittem, puszit ad majd, de egy kis habozás után csak elsöpört az arcomból egy hajtincset.
- Most Ellával kell találkoznom, valami közbe jött, de amint végeztem kereslek majd. Amúgy jobbulást kíván - mondta, még mielőtt kilépett az ajtón.
- Szia George - köszöntem el tőle. Egy pillanattal később pedig már Tibi megkönnyebbült arcát vehettem közelebbről is szemügyre.
- Emma! Jól vagy? - kérdezte aggódva, majd hirtelen szigorúra vette. - Hatalmas bajban vagy, azt remélem tudod.
- Én? - kérdeztem elkerekedett szemekkel? - A bűnöm az, hogy időben akartam hazaindulni? Tibi - ráncoltam a szemöldököm.
- Hát... mást nem tudok mondani - vonta meg a vállát.
- Anyának ugye nem mondtad még? - kérdeztem reménytelien.
- Szerinted? Nem vagyok bolond! - háborgott. - Szívesen megtettem volna, de aztán rájöttem, hogy én lennék az első halálos áldozata..
Elmosolyodtam. Azt hittem, durvább lesz ez a beszélgetés.
- A viccet félretéve - komorodott el. Előre ittam a medve bőrére... - Csak azért nem szóltam, mert az orvos megnyugtatott, hogy nincs bajod. Nem akartam feleslegesen zaklatni Anyádat. Ezért úsztad meg. Viszont neked muszáj elmondanod. Persze, egy kicsit finomított változatát.
- Rendben. Majd megoldom valahogy - mondtam.
- Még nem végeztem - folytatta. - Nem szeretnélek többé meglátni annak a fiúnak a közelében. Komolyan mondom. Csak bajt hoz rád.
- Ez nem igaz! - fakadtam ki. Nyugi, Emma. Nyugi. - Baleset volt. Egy véletlen. Veled is megeshetett volna.
- Azért ne túlozzunk! - háborodott fel.
- Te is tudod, hogy igazam van. Nem lett semmi baj, nem ez a lényeg?
- De lehetett volna... - kezdte.
- Ne csináld te is! - mondtam dühösen. - Élek és virulok. Senkinek sem lett baja. Josh egy nagyon rendes fiú, aki... kedvel engem - haraptam el az utolsó szavakat.
- Hát, mit ne mondjak, nagyon vigyázott rád - vitatkozott.
- Ne legyél már ilyen pokróc - szaladt ki a számon.
- Pokróc? - nézett rám elkerekedett szemekkel. Már vártam, hogy kiabálni kezdjen, de elröhögte magát. - Pokróc? Ez jó! - hahotázott. Én is nevetni kezdtem.
- Jól van, na! - védekeztem. - Nem jutott semmi jó sértés az eszembe.
- Szeretlek, Emma - mondta végül, miután abbahagyta a nevetést. - És csak azt akarom, hogy jól érezd magad, és biztonságban legyél.
- Akkor engedd, hogy ott folytassam a nyaralásom, ahol abbahagytam - néztem rá, sokatmondó pillantással.
- Engedjelek el megint azzal a fiúval, azt mondod? - kérdezte fájdalmas arccal.
- Nem lesz baj - ígértem.
- Hát... nem is tudom - húzta el a száját. - Na, izé, rendb...
- Köszönöm! - mondtam, és felugrottam az ágyból, hogy átöleljem. - Szeretlek!
- Oké,oké - mosolygott. - De pihenj még inkább. Szólok iz ezeknek a fiúknak, hogy ne ácsorogjanak az ajtóban, és hagyjanak aludni...
- Mi? Itt vannak? - kiáltottam fel. - Nehogy elküld őket! Inkább jöjjenek be, nem is vagyok fáradt!
- Jó, de csak egy kicsit - mormogta
Felállt, és behívta a fiúkat, majd szem-forgatva távozott a szobából. JJ, Jaymi és persze Josh szaladt az ágyamhoz.
- Cicaaa! - rohamozott meg Jaymi. - Úgy megijesztettél! Jobban vagy? - kérdezte, miután jól megszorongatott.
- Persze, Jaymi. Semmi bajom, jól vagyok. Komolyan - mondta nevetve.
- Mind halálra rémültünk, amikor meghallottuk, hogy mi történt veletek - mondta JJ szomorúan.
- Nem lett semmi baj, csak egy apró figyelmetlenség - néztem sokatmondóan Josh-ra. Nem voltam benne biztos, hogy elmondta-e a fiúknak az igazat. Mármint a balesetet illetően.
- Igen, Josh-nak nem kellett volna olyan kifáradtan volán mögé ülnie - nézett Jaymi morcosan Joshra. Tehát nem mondta el a részleteteket... - Felelőtlenség volt.
- Sajnálom - hebegte Josh, még mindig kissé könnyes szemekkel. Egészen mellém furakodott, és a kezemet szorongatta. Néha meg is csókolta.
- Megtennétek, hogy nem kezeltek úgy, mint valami halálos beteget? Semmi bajom, de tényleg. Csak kezdek most már ideges lenni.
- Ne haragudj - mondta Josh. - Még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történt.
- Ha valaki még egyszer bocsánatot kér, esküszöm, nem szólok hozzá többet - grimaszoltam.
Josh, mintha kicsit megrémült volna kijelentésemen, és többé nem nyávogott már.
- A lényeg, hogy tényleg jól vagy. Már itt vagyunk néhány órája - mondta Jaymi. - Vártuk, hogy magadhoz térj.
- Ez nagyon kedves tőletek - mosolyogtam hálásan. - Annyira örülök, hogy megismerhettelek titeket - mondtam elérzékenyülve.
- Viccelsz? - kacsintott rám JJ. - Mi örülünk, hogy megismerhettünk téged!
- Khmm, főleg Josh, khmm - mondta Jaymi azzal a tipikus arckifejezéssel, amit nem tudok elmagyarázni, de minden rajongó érti, mire gondolok.
- Mi, ööö, nem is zavarunk tovább - kezdte Jaymi az ajtó felé lökdösni az értetlenül álló JJ-t. A drága kis lassú JJ. Miután kimentek a szobából, nagy csend lett.
- Ömm - mondtam Josh-ra nézve.
- Szép vagy - mosolyodott el.
- Képzelem - forgattam a szememet. - Figyelj, Josh - kezdtem. - Jó is, hogy ketten maradtunk...
- Szerintem is - mosolygott tovább, rendületlenül.
- Akartam veled beszélni - csavargattam a ronda kórházi ruhám ujját.
- Hűha, ez komolyan hangzik. De, ami azt illeti, én is veled.
- Tényleg? - néztem rá zavartan. - Szuper. Szóval, beszéltem Tibivel...
- És? Mit mondott? - csillant fel a szeme.
- Végül megadta magát - mondtam.
- Hihetetlen! Eszméletlen csaj vagy! Akkor, ez azt jelenti, hogy találkozhatunk? - kérdezte izgatottan.
- Igen, azt - bólintottam. Nem tudom, miért lettem hirtelen ilyen unott és rosszkedvű. Valami, mintha kikívánkozott volna belőlem, de nem tudtam micsoda. Talán mondanom kéne valami mást is Josh-nak? Úgy éreztem, itt az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat. Végleg. Muszáj lezárnom ezt az ügyet. Csak mégis, hogyan?
- Most én jövök - mondta Josh. Remek. Remélem amíg beszél, nem száll el a hirtelen jött elszántságom, és végre megoldhatom a dolgot.
- Mond csak - néztem a szemébe. Gyönyörű kék szeme van, ami most szó szerint ragyogott. Kicsit elgyengültem.
- Már rég elakartam ezt neked mondani... Tegnap a kocsiban, talán kicsit összezavartalak. Nem jól fogalmaztam, csak elkapott a hév. Szóval, én amióta megismertelek, nagyon boldog vagyok. Az első percben beléd estem. Nem tudom megmagyarázni, de még sosem éreztem ilyet. Szép vagy, vicces, okos és különleges - sorolta, végig engem nézve.
Nem hittem a fülemnek. Éreztem, ahogy szinte elolvadok az ágyon, pedig most nem ez a helyes.
- Minden nap úgy kelek fel, hogy talán láthatlak, és végre bemerem vallani az igazat. Tegnap megtettem. Minden nap csalódottan feküdtem le, egészen eddig a percig, mert nem kaptam visszajelzést tőled. Emma - komolyodott el. - Mit tehetnék még, hogy végre észrevedd, hogy teljesen odavagyok érted?
Már hosszú ideje nem vettem levegőt. A kezem mellett heverő telefonom rezgése rántott vissza a valóságba. Megláttam a kijelzőn, hogy George hív. Két Pokemon csata között cseréltünk telefonszámot. Láttam Josh arcán a zavartságot. Szegény, kizökkent. Nem tudtam abban a pillanatban tisztán gondolkodni. Akármennyire is kellemetlen volt az adott pillanat, nem tudtam, hogy kezeljem, nem válaszolhattam a hívásra. Most nem. Még akkor sem, ha őrülten kíváncsi voltam. George keres engem. Miért? Kinyomtam végül, mire Josh mély levegőt vett, folytatni akarva monológját.. George biztosan várhat még. Josh-ra akartam koncentrálni. Féltem a szavaitól, de semmi nem esett még ennyire jól. Eddigi életem során, még senki sem mondott nekem ilyeneket. Egy új érzés kezdette el motoszkálni bennem...
- Nem tudom, mi mást tehetnék. Már mindent elmondtam, amit tudtam. Csak... kérlek válaszolj végre - nézett rám könyörögve.
Végem van, elvesztem.
- Én tudom, mit érzek, de...Te is szeretsz engem? - kérdezte reménytelien, csillogó kék szemekkel...