10. Elszántság

Nem hittem a szememnek. Nagyobb bajban voltam, mint elmertem volna képzelni.
Ahogy az autó mellé értem, megláttam, hogy Suz nem egyedül vár rám. Az anyósülésen ült, arcát a keze mögé rejtve. Georgey a gyerekülésben gubbasztott hátul, míg Tibi, természetesen a kormány mögött foglalt helyet. Nem mertem az arcába nézni, féltem, hogy mit láthatnék.
Szó nélkül beültem a hátsóülésre. Végig azon morfondíroztam, hogyan vághatnám ki magam. Vagy talán, most az először, elmondhatnám az igazat is.
- Tibi - kezdtem, mert nem úgy nézett ki, mint aki megakart szólalni. - Most találhatnék kifogásokat, de... nagyon sajnálom. Rendben? Én, csak nem akartalak megbántani. Nagyon elakartam menni veletek a mai kirándulásra, de közbejött valami nagyon fontos és...
- Miért nem az igazsággal kezdted? - kérdezte feszülten.
- Hogy ne törj le - suttogtam.
- Mert most olyan pompásan vagyok, igaz? - kérdezte, miközben a visszapillantóból engem nézett, szúrós szemekkel.
Nagyon rosszul éreztem magam, amiatt, hogy megbántottam. Ráadásul tök felesleges volt ez az ellógás. Nem értem el semmit sem azzal, hogy idejöttem. Kész csődtömeg vagyok.
- Sajnálom - ismételtem.
- Te is hazudtál nekem. Átvertél. Falaztál neki - nézett szigorúan Suz-ra.
Ha lehet, még nyomorultabbul éreztem magam, amiért nagynénémet is belekevertem. Susan nem szólt semmit, csak ült, arcát továbbra is a kezébe temetve.
Jó nagy zűrt okoztam, amiből egyedül kell kimásznom - valahogy.
- Tibi, tényleg csak azt akartam, hogy veletek is lehessek, a dolgomat is elintézzem és... hogy te ne sértődj meg - folytattam.
- Mert én olyan szörny vagyok, hogy nem lehet nekem sunnyogás helyett elmondani az igazat? Nem lehet kérni vagy kérdezni tőlem? Ilyen lennék?
Lesütöttem a szememet, közben még mélyebbre süllyedve.
- És mégis mi volt az a fontos dolog, ami miatt be kellett, hogy csapj? - kérdezte.
Természetesen nem feleltem. Mit mondhattam volna? Csak ültem némán, reménykedve, hogy nem vár komoly választ a kérdésére.
- Megint azok a fiúk, nem igaz?
Nagyot dobbant a szívem, elkezdtem kapkodni a levegőt. Csak ezt ne, csak ezt ne!
Bólintottam.
- Akkor megvan a megoldás - nézett a tükrön keresztül, egyenesen a szemembe. - Nem találkozhatsz velük többet. Különben is, nem is ismerjük őket. Ne hívogassanak téged állandóan.
- De - dadogtam. - Rendesek, és ez az én hibám. Nem kényszeríttek, hogy eljöjjek, én...
- Még szép, hogy nem kényszerítettek- fojtotta belém a szót. - Mostantól mindig engedély kell tőlem - hangsúlyozta ki, miközben lesújtó pillantást vettet feleségére - , ha bárhová is menni akarsz. Értetted?
- Igen - nyögtem. - Megértettem.
Hazafelé nem szóltunk egymáshoz. Természetesen a többi múzeumba már nem mentünk el, a délutáni programnak lőttek. Hála nekem. Legalább kicsi Georgey örült neki. Szét unta magát.
Furcsálltam, hogy Suz olyan könnyen megadta magát. Igazából nem tudtam, mit beszéltek. Biztosan veszekedtek. Miattam. Jézusom.
Amikor végre hazaértünk, felrohantam a szobámba. Nem akartam duzzogni, hogy ezzel tovább rontsam a hangulatot, de ki kellett sírnom magam. Nem akartam Anyával sem beszélni. El sem mertem gondolni, mit mondana a történtekre. Kitekerné a nyakam. De Tibi úgyis biztos elmondja neki, hiszen az nővére, tudnia kell.
Miután jól kihüppögtem magam, hogy többé nem láthatom a fiúkat - természetesen ez nem opció, meg kell oldani! -, bekapcsoltam a gépemet. Még szinte el sem indult, amikor valaki már üzent is.
Legnagyobb meglepetésemre Dávid volt az.
- Emma? Nem fogod elhinni, mi történt velem! - szólt bele, ahogy felvettem.
- Te még élsz? - kérdeztem hitetlenkedve.
Mindketten bekapcsoltuk a kamerát, de kár volt...
- Te sírtál? - kérdezte egyből. Baszki.
- Nem - hazudtam.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Semmi. Mondani akartál valamit, amit nem hinnék el - hárítottam.
- Emma! - szólt rám. - Tudok várni még egy kicsit.
- Összevesztem Tibivel - mondtam.
- Mit csinált? Vagy inkább te mit csináltál?
- Hosszú - próbáltam ennyivel lezárni az ügyet.
- Hiszen csak pár napja vagy ott, biztos valami komoly dolog történt.
- Ha jó híred van, akkor kérlek, nem kezdhetnénk azzal? - néztem a kamerába kérlelően.
- Végül is, de... ha akarod - mondta.- De utána el kell mondanom mi történt. Ígérd meg! - szólított fel.
- Jó, megígérem. De nem valami derűs történet. Hallgatlak - sóhajtottam, mosolyt erőltetve az arcomra.
- Képzeld, hivatalosan is van barátom! - mosolygott.
Elképedtem. Egy pillanatra minden nyomoromról megfeledkeztem.
- Hogy mi? Micsoda? Mit mondtál? - hebegtem. - Hogy? Mikor? Ki? Miért? Hát ez király, de HOGYAN? HŰ!
Nevetett, majd rövidre fogva elmesélte, hogy egy régi ismerősével találkozott egy bárban, és az elmúlt pár napot együtt töltötték - ezért nem volt elérhető, ugye. Várost néztek, beszélgettek meg ilyesmik. És, hát... jól alakultak a dolgok. Láttam a szemén, hogy még vagy ezer évig tudná részletezni, de túlságosan kíváncsi volt az én sztorimra. Legközelebb muszáj kifaggatnom, de most úgy sem hagyna békén.
- Szóval, ennyi - mondta tenyereit összecsapva. - Te jössz.
- Összevesztünk Tibivel, mert meglógtam a családi programról, hogy végre elmondhassam Josh-nak, hogy én nem úgy érzek iránta - mondtam egy levegővel.
Elkerekedett a szeme.
- Mi? Hogyan? Mikor? Milyen Josh? AZ a Josh? De hogy, és mikor, és miért, és MII?? - kérdezte zavarodottan.
- Az a Josh - adtam meg neki a kegyelemdöfést. Ha kissé gyengébb lenne az idegzete, tuti elájul. Még szerencse, hogy nem így van.
- Mi az, hogy nem úgy érzel iránta? Részleteznéd kérlek, mielőtt meghalnék?
- Igazából, feleslegesen mentem oda, mert nem sikerült rendesen tisztáznom a dolgot, azt hiszem, szóval Tibi...
- KIT ÉRDEKEL MOST TIBI?! A LÉNYEGRE TÉRNÉL, LÉGY SZÍVES? - harsogta.
- Ja, bocsi... azt hittem azt kérdezted, miért sírtam...
Gyilkos pillantást vetett rám. Nagyot sóhajtottam, majd folytattam.
- Szóval igen, megismerkedtem a fiúkkal. Érkezésem másnapján.
- Most csak szívatsz, igaz? - nézett rám hitetlenkedve.
- Hihetetlen mi? - kérdeztem elmosolyodva. Én is próbáltam nagyvonalakban összefoglalni az elmúlt pár nap eseményeit, onnantól kezdve, hogy George-dzsal összefutottunk, egészen a mai dedikálásig. Nem volt egyszerű menet, mert folyton belekérdezett, meg nem volt hajlandó elhinni, aztán ujjongott, hogy milyen szerencsés vagyok... És végül, jól leszidott, amiért összezavartam a dolgokat.
- Hogy én? Én csak... próbáltam kedves lenni mindenkihez. Ki a franc számított arra, hogy ez Josh-ból érdeklődést, George-ból meg haragot vált ki - zsörtölődtem.
- Josh-t még megértem... Elég félreérthető tudsz lenni, még ha nem is veszed észre - gondolkozott hangosan. - Viszont az elmondottakból leszűrve, meg mert ismerlek, George-dzsal nem voltál túl kedves - hányta a szememre.
- Te nem voltál ott - védekeztem. - Egyik pillanatról a másikra tartózkodó, SŐT - tódítottam -, bunkó lett!
- Aha - mondta Dávid színlelt érdeklődéssel. - Szerintem tudod mi a büdös nagy helyzet? - nézett rám ijesztő arckifejezéssel.
- Na mi, te élettapasztalt? - kérdeztem szem-forgatva
- Szerintem egymásba zúgtatok - mutatott rá.
Önkéntelenül, már-már hisztérikusan felnevettem.
- Na persze! - mondtam tiltakozóan.
- Miért, neked nem jön be? - kérdezte. Ennyi. Ez a kérdés elég volt ahhoz, hogy rávilágítson a problémámra.
- Talán... egy kicsit - adtam be a derekam. - A francba is! Csak rá gondolok - fakadtam ki.
- Remek - mondta pszichológust utánozva, amitől felment bennem a pumpa. Csak ne próbáljon manipulálni!
- De ez nem jelent semmit - sóhajtottam. - Ő haragszik rám, nem hogy kedvel. Pedig, az elején olyan jól kijöttünk, én meg mindent elrontottam.
- Ha elfogatsz egy tanácsot - kezdte -, akkor azonnal felkeresed George-ot, és...
- Elvagyok tiltva, tudod - mondtam.
- Mondom felkeresed, és kedves leszel hozzá, megértetted? Úgy bánsz vele, ahogy akarod, hogy ő bánjon veled. Tisztázd vele a dolgokat. Mond el, hogy jóban akarsz lenni vele. Csábítsd el, vagy mit tudom én! Ezek ilyen csajos dolgok, de érted a lényeget, nem?
Mosolyogva bólintottam, majd halkan elnevettem magam. Igazából, eléggé bátorító volt, amit mondott, és hirtelen jött elszántságot éreztem. Igen, nekem ezeket kell tennem!
- És mi van akkor, ha nem megy? - kérdeztem óvatosan.
- Akkor elmondod neki. Az igazat.
- Na, még mit nem - hőbörögtem. - De, ha ő nem így gondolja?
- Akkor beégsz, és lehúzhatod magad a vécén - mondta unottan. Miután meglátta rémült képemet, nevetve hozzátette:
- Jaj, Emma! Honnan tudnám, hogy mi lenne, ha? Ne gondolkodj annyit! Csak, csináld, és meglátod, minden úgy alakul majd, ahogy alakulnia kell.
- Hűha - nyögtem. - Ezzel most nagyon megnyugtattál.
- Mindenesetre, próbáld meg nem elcseszni. Hihetetlen, hogy ez történik veled. Ha bármi rosszat hallok felőled, felülök az első gépre, és saját kezűleg fojtalak meg.
- Ne fenyegess - nevettem.
Megköszöntem neki mindent, ő a legjobbakat kívánta, majd elbúcsúztunk. Kicsit, mintha feltöltődtem volna. Éreztem magamban az erőt, hogy helyrehozzak mindent George-dzsal. Már csak egy akadály hárult elém.. Név szerint: Tibi. Ez kicsit visszatartotta elszántságomat.
Agyalni kezdtem. Először, itthon kéne rendbe hozni a dolgokat. Majd... utána rátérhetek a többire.
Elhatároztam, hogy lemegyek felmérni a terepet, de előtte kihalásztam a londoni mobilomat az asztalon felejtett táskám zsebéből. Négy nem fogadott hívás, és két SMS.
Ledöbbentem. Mindegyik Jaymi-től jött. Először hívni próbált - háromszor -, majd utána jött az egyik  SMS, amit egy újabb hívás követett. A sort, egy ingen csak ingerültnek tűnő üzenet zárta.
Ez állt az elsőben:
"Emma, mi volt a baj ma? Mi történt? Nagyon aggódunk! És remélem felkészültél rá, hogy holnap veled lesz tele a sajtó... csók: Jaymi "
Majd még egy hívás, és utána a második SMS:
"Nem tudom, miért nem tudlak elérni, de HÍVJ FEL!"
Ezt próbáltam nem fenyegetésnek venni, és a sajtós megjegyzést figyelmen kívül hagyni. Nem akartam addig visszahívni, amíg nem hozom rendbe az otthoni dolgokat. Ezért csak üzenetben válaszoltam neki:
"Ne aggódj, amint tudlak, hívlak. Van még egy kis elintéznivalóm. Emma."
(ITT LENNE VÉGE, DE NEM! haha, love: a jcat)
Lerohantam a lépcsőn. Már vártam, ahogy elém tárul a veszekedő Susan és Tibi képe, de nem így történt. Susan - ugyanolyan nyugodtan, mint mindig -, épp a konyhaasztalt törölgette, dudorászva.
- Susan - kezdtem bátortalanul. - Haragszol rám?
- Nem - mondta.
- Miattam összevesztetek Tibivel. Amiért nem voltam képes betartani az megbeszélteket, cserben hagytalak. Pedig olyan rendes voltál hozzám, és kiálltál mellettem. Sajnálom!
- Emma - nézett rám. - Befejezted?
Kicsit megszeppentem.
- Nem haragszom. Valóban, kicsit összezördültünk, de nem ismersz te még engem eléggé, úgy látom - mosolyodott el.
- Tibi hol van? - néztem körbe sandán.
- A szobába duzzog - mondta. - Tévét néz. De nyugodtan bemehetsz hozzá. Tudod, mit kell tenned - kacsintott.
Lassan elindultam a hang irányába. Bekopogtam. Egy dörmögés volt a válasz.
- Tibiii? - szólaltam meg nyivákolva. Köhintettem egyet, hogy visszanyerjem hangomat.
- Hmm? - nem nézett rám, csak ráncolt szemöldökkel meredt tovább a tévéképernyőre.
- Megbocsátasz? - kérdeztem szempilla rebegtetve. Tudtam, hogy ha azt mondom, amit hallani akar, meggyőzhetem.
- Tudom, hogy felelőtlen voltam, és nem volt szép, hogy becsaptalak, de...
- Te, őőő, izé... te ne haragudj - szakított félbe. Ledermedtem. Jól hallok?
- Én? Miért? - néztem elképedve.
- Ez a te nyaralásod, és mi itt mind azt szeretnénk, ha jól éreznéd magad. Nem kellene rád erőszakolnom minden hülyeségem. És köszönöm, hogy kímélni akartál.
Teljes volt a sokk. Nem tudtam, hová tegyem a dolgot.
- Akkor béke? - kérdeztem pislogva. Bólintott.
- És még valami. Nyugodtan találkozhatsz azokkal a fiúkkal, csak mindig szólj előre, ne simlizz többé és... vigyázz magadra.
Odamentem hozzá, és átöleltem. Jó alaposan megszorongatott.
- Köszönöm - mondtam, és kirohantam a szobából.
Egy valamiben biztos voltam. Akármennyire is makacs férfi Tibi, most már tudom, ki viseli a nadrágot a házban. Aki a szálakat mozgatja...
 Megöleltem kedvenc Suz-omat, és felszaladtam telefonálni. Jaymi az első csöngésre felvette a mobilját.
- Na végre! - kiáltotta bele.
- Ne haragudj, Jaymi. Úgy látszik, ma mindenkitől bocsánatot kérek - sóhajtottam.
- Mi volt ez a műsor? A szervezőknek volt némi hozzáfűzni valójuk...
- Erre nem is gondoltam! - döbbentem le. - Tönkretettem a nagy eseményt. Basszus, úgy sajnálom.
- Hát, először mi is aggódtunk a következmények miatt, de meglepő módon... Elég nagy hírverést csináltál. A szervezők örültek a kisebb balhénak.
- De... ez nem egy pozitív "hírverés" volt.
- Mégis bejött nekik - mondta. - De nem ezért kerestelek.
- Ja, igen - nyögtem. - Nem mondott semmit?
- Ki? Josh? Hát csak annyit, hogy beszéltetek, és megoldást találtatok.
Húha. Ez elég titokzatosnak hangzott.
- Nem Josh, hanem...
- George? Nem. Kellett volna? Hiszen te voltál az, aki rákiabáltál.
- Micsoda? De, hát az nem is úgy volt - kezdtem magyarázkodni.
- Ezt lehet, hogy nem telefonon kéne megbeszélnünk - mutatott rá Jaymi.
- Ezzel arra célzol, hogy...?
- Kedden lesz egy kis összeröffenés. Mind a négyen ott leszünk. Eljöhetnél, és kicsit oldhatnánk a feszültséget, nem gondolod?
- Jó ötlet. Mi a terv? - kérdeztem gyanakodva kicsit.
- Vidámparkba megyünk. Ugye nem félsz a hullámvasúttól? - nevetett.
- Dehogyis! - kértem ki magamnak.
- Na, akkor kedden érted megy Josh kettőre, rendben?
- Nem jöhetnél inkább te? - csúszott ki a számon.
- Mehetek, ha úgy szeretnéd, de előtte felszedem Olly-t. Ő is jön.
- Szuper! Akkor négy? Vagy legyen később?
- Negyed ötre ott leszek. És ne legyél morcos cicus!
- Szia Jaymi, puszi - búcsúztam el.
Olyan szinten dobódtam fel, hogy nincsenek rá szavak. Vidámparkba megyek velük, Olly-val is találkozhatom és... George is ott lesz. Tökéletes. Első dolgom az volt, hogy engedélyt kérjek nagybátyámtól. Természetesen megadta - kicsit vonakodva ugyan.
Kedd. Ma még csak szombat. Úristen. Hogy fogom kibírni addig?
Szerencsére, folytattuk a "várostúrát" Tibivel. Nagyon örült, és én is tök jól éreztem magam. Nem kellett másra koncentrálnom, nem terelte el más a figyelmemet - na jó, néha talán George. És London csodás város. Nagyon sok klassz helyen jártunk. Imádtam a viaszmúzeumot, úristen!
Hamarabb eljött a kedd, mint vártam. Kicsit hűvösebb volt, mint akartam. Természetesen az új felsőmet akartam felvenni, amit George-tól kaptam, de túl hideg volt hozzá. Mindenesetre belebújtam, és rávettem egy kardigánt. Végre megérkezett Jaymi. Mindketten kiszálltak, hogy megpusziljanak. Olly-tól is kaptam. Majdnem elolvadtam.
- Csinibb vagy, mint mondták - nevetett Olly, miközben visszaült.
Pirulva szálltam be. Az úton végig nevettünk, Jolly egyszerűen tökéletes. Ott akarok lenni az esküvőjükön. Két ilyen csodálatos embert egy autóban, el sem hiszem! Újra előtört a fangirl énem. De szeretnék most blogolni!
Megérkeztünk és elindultunk a bejárat felé. Olly és Jaymi napszemüvegben nyomultak - pedig tiszta felhős volt az ég. Gondolom az inkognitó miatt, vagy mi. Nem sokat számított, bárki megismerné őket, de nem tettem szóvá. Ha nekik ez így jó...
Megvettük a jegyünket és elindultunk a hullámvasút felé. A fiúk ott beszélték meg a találkozót. Elég sokan voltak, de hamar kiszúrtuk JJ-t és Josh az óriási rózsaszín vattacukrukkal.Kalapált a szívem, de George nem volt ott. Valaki más viszont igen. Messziről nem láttam jól, de tudtam, hogy ismerem valahonnan. Ahogy egyre közelebb értünk, homlokon vágott a felismerés.
Ella. Ella Henderson az X Faktorból. De hát, mit keres itt? Ki hívta? Szörnyen szúrt a szívem.
Hiszen barátok mind. Kedves lány. Nem lesz semmi gond - nyugtattam magam. De hol van George?
- Sziasztok! - köszöntöttük egymást. JJ egyből mellém lépett és megpuszilt, míg a többiek kezet fogtak. Jolly is megpuszilta Ellát. Josh-sal volt egy kellemetlen pillanatunk. Rám mosolygott, én is rá. Aztán, mintha közelebb akart volna hajolni, hogy köszöntse az arcomat is. Nem álltam készen, ezért gyorsan előredobtam a kezemet, és... kezet fogtunk. Tudom, hogy szánalmas, de ennyi tellett tőlem. Kicsit megrökönyödött, de elfogatta jobbomat és szívélyes mosollyal megrázta. Már csak Ella állt mellettem.
- Szia - köszöntem zavartan.
- Helló! - mosolygott rám Ella boldogan. Túl boldogan. - Emma, ugye?
- Ella, ugye? - viszonoztam. Felnevetett.
- Örülök, hogy megismertelek - mosolygott kedvesen. Nem tudom, miért volt rossz érzésem a közelében. Pedig olyan szimpatikusan viselkedett.
Válaszként bólintottam:
- Én is.
- Hol van Georgey? - tette fel végre a kérdést Jaymi.
- Mindjárt jön - válaszolt Josh. - Elment kávéért.
- Jellemző - nevetett fel Jaymi. Megkönnyebbültem. Tehát itt van.
Meg is láttam, ahogy mosolyogva közelít kis csoportunk felé, két kávéval a kezében. Egyre hevesebben vert a szívem, ahogy közelített felém. Felém jött. Rám nézett. Majd elsiklott egymás mellett a tekintetünk. Megállt a baloldalamon álló Ella mellett, és átkarolta a derekát.
- Szia mindenki! - köszönt, majd Ellának nyújtotta az egyik kávét egy csók kíséretében...