9. Dedikálás

- George - mondtam, teljesen feleslegesen. Már nem halhatta.
Josh megfogta a kezemet, maga felé fordítva, hogy újra a szemébe nézzek. De nem akartam. Teljesen kétségbe voltam esve. Olyan gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem kiugrik.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem a csókot. Csodálatos volt, de valahogy mégis a bűntudat kerekedett felül. Pedig, nem lenne rá okom. Hiszen… mért ne lehetne valami köztem és Josh között? Kedvel engem, és ami azt illeti, nekem is bejön. De akárhányszor az eszembe jut ez, mindig befurakodik a gondolataim közé egy apró tényező… George. Többet gondolok rá, mint ahogy az egészséges lenne, azt hiszem. Nem jó ez így. Véget kell vetni szenvedéseimnek.
- Josh – mondtam, még mindig levegő után kapkodva. – Ezt, most igazán nem kellett volna.
Kicsit meglepődött, és hátrébb lépett egyet.
- Ha nem akartad… miért nem szóltál? – nézett rám csalódottan.
- Nem hagytad, hogy elmondjam – sütöttem le a szememet.
- Sajnálom Emma, én félreértettem, és… - kezdett magyarázkodni.
- Ne sajnálj semmit – sóhajtottam. – Nagyon kedves tőled, hogy… szóval minden. És szeretném, ha ugyanolyan jóba maradnánk, akkor is, ha most én még nem állok készen semmi, ööö… ilyesmire. Rendben?
Némán bólintott, de valami furcsa csillogás volt a szemében. Remélem fogta az adást, és elég egyértelműen, ugyanakkor nem bántóan fogalmaztam.
Egy ott dolgozó kopogtatott be.
- Josh, itt az idő, hogy menj. Már így is negyedórás csúszás van.
- Repülök – mondta Josh, de végig engem nézett.
- Nekem is mennem kellene, azt hiszem… - sóhajtottam.
- Nem maradhatnál még egy kicsit? – nézett rám kérlelően.
- Mit gondolsz, mit szólnának a rajongók, ha megjelennék mellettetek? Egyből kombinálnának, tudod milyenek. Én is ezt tenném – mosolyodtam el.
- Biztos meg tudnánk oldani. Csak egy kicsit, naaa – kérlelt. – Még el sem mesélted, hogy jutottál be.
- Oké – adtam meg magam. – De tényleg nincs sok időm… Maximum fél óra, és már itt sem vagyok.
- Csodás – mosolygott. Megragadta a karomat és magával rántott.
Végigszaladtunk egy hosszú folyosón, egy nagy ajtóhoz érkeztünk. Betessékelt rajta – elvakított a fény. Odakint nagyon világos volt, az épület személyzeti részéhez képest. A négy székből már három el volt foglalva, hátukon a megfelelő nevekkel. Josh is leült, miután értem küldött egy fiatal nőt, aki nyilván valamiféle szervező volt. Nem nagyon örült a jelenlétemnek – sőt, elég morcosan nézett rám. Mit keresek én itt? Minek nekem a balhé? Átverem a biztonságiőröket, összegabalyodok Josh-sal, nem beszélek George-dzsal, most meg magamra haragítom az egyik szervezőt. És mind ezt miért is? Magam sem tudtam a választ. Hogyan cseppentem én ebbe…
Csak tudnám, minek maradtam. Miután mind leültek a helyükre, és a főszervező megtartotta a kétperces bevezetőjét, elkezdődött az őrület. Jöttek a rajongók szép sorban. Nem tudtam megsaccolni hányan voltak… Én meg álltam a jobb oldalukon, nagyjából három méter távolságban, egy hatalmas poszter félig-takarásában. De onnan is remekül láttam, hogy sokan rosszindulatúan méregettek. Sőt, még néhányan le is fotóztak – esküszöm!
Szörnyen kellemetlenül éreztem magam. Elhatároztam, hogy kizárom a külvilágot, és a fiúkat fogom nézni.
Tökéletes kilátásom volt rájuk. Nagyon kedvesek voltak mindenkivel. Sokan sírtak, ájuldoztak, de ők mindenkit megvigasztaltak. Igaz, nem volt benne a programban, de egyszer-egyszer fotót is csináltak. Végig mosolyogtak. Meglepő módon George is. Teljesen megváltozott, mióta ránk csapta az ajtót. Kivirult, nevetett. Úgy nézett ki, mint akinek soha semmi gondja. Csak a rajongóknak élt, és örömmel dedikált mindent, amit az orra alá nyomtak, közben beszélgetett velük.
Nem tudtam nem őt nézni… Annyira aranyos volt, mikor nevetett. Miközben épp George-ot bámultam, észrevettem, hogy Josh egyre gyakrabban tekinget az irányomba. Gyorsan, elpirulva félrenéztem. Annyira elegem volt magamból. Josh nem rég csókolt meg, én meg George-ot bámulom… Amikor felnéztem, Josh megint – vagy még mindig? – engem nézett. Belenéztem a szemébe, és próbáltam normális arcot vágni… Mosolyogtam azt hiszem. George is felém fordult, hogy lássa, mit néz annyira Josh. Egyszerűen borzalmas volt.
Ahogy egyenesen rám nézett, láttam, ahogy sóhajt egyet és forgatja a szemeit, majd fejcsóválva elfordul. Olyannyira összezavarodtam, hogy még a nevemet is elfelejtettem. Mit tettem, ami miatt ennyire haragszik? És miért nem adódik soha sem alkalom, hogy megkérdezzem? Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a rosszullét, és ha nem menekülök el, képes lennék összehányni a termet. Újra és újra George megvető arcát láttam magam előtt.
Elindultam, vészes sebességgel, a fiúk irányába. George ült szélen, így amikor elviharzottam mellette, jól nekimentem a vállammal.  Kiesett a kezéből a toll. Leugrottam az emelvényről és rajongók tömegén átvágva megrohamoztam a kijáratot, a könyökömmel utat törve magamnak. Könnyekkel küszködtem.
- Emma! – hallottam a nevemet. Hátrafordultam, de csalódnom kellett. Csak Josh nézett rám kétségbeesett arccal. A többiek is döbbentek voltak. Nem mertem George-ra nézni.
- Elmegyek! – kiabáltam.
- Mi a baj? – kérdezte Jaymi és Josh egyszerre.
- Neki mi a baja! – mutattam George-ra, aki mintha elszégyellte volna magát. Vagy nem is tudom.
- De… - hallottam Josh hangját, de már nem tudtam vele foglalkozni. Két új, nem túl kedves biztonságiőr akart társaságába fogadni, vagyis inkább szerettek volna eltávolítani az épületből. Már épp megragadták volna a karomat, amikor higgadt arckifejezést felvéve rájuk szóltam.
- Köszönöm uraim, de egyedül is kitalálok.
Azzal vakufény kíséretében kisétáltam az ajtón.
  Mellbe vágott a kinti, friss levegő. Ezer ágra sütött a nap – nyár van, ugye. Amikor az utolsó embert is végre magam mögött hagytam, eleredt a könnyem, sehogyan sem tudtam megállítani a legördülő könnycseppeket.
Az órámra pillantottam. Nagyot dobbant a szívem. Négy óra elmúlt már. Elkéstem. Futásra kapcsoltam, meg sem állva a Susan-nal megbeszélt helyig.
Már épp megkönnyebbültem, amikor megláttam az autót, de amint közelebb értem, nem sok választott el a szívrohamtól…