- Baszki! - kiáltottam fel. Végem van.
- Most megvagy! - mondta az őr. - Nem gondoltad ugye, hogy bejutsz?
- Ami azt illeti, de - szemtelenkedtem. - És már nem is voltam olyan messze.
Forgatták a szemüket, majd ketten megragadtak a két karomnál fogva, mintha valami körözött bűnöző lennék. Elkezdtek kivonszolni. Próbáltam kiszabadítani magam a szorításukból, de semmi esélyem sem volt. Két hatalmas ruhásszekrény. Duzzogva hagytam, had vigyenek, és vártam a büntetésemet. Valószínűleg kitiltanak - nem mintha valaha is sorra kerültem volna, nem is ez volt a célom.
Váratlanul, JJ fordult be fütyörészve a sarkon, és így egyenesen szembe találta magát velünk.
- Hé, Sam - szólt az előttünk álló őrnek, aki engem pont kitakart, így JJ nem vehetett észre. - Nem láttad George-ot? Pár perc és kint kéne lennünk, de sehol sem... - hirtelen megtorpant, majd lassan megkerülte Sam-et.
- Emma? - nézett rám elkerekedett szemekkel. - Mi...? Engedjétek már el! - szólt rá két fogvatartómra.
Végre elengedték a karomat - tuti, hogy véraláfutásos lesz. Már alig vártam, hogy magyarázkodhassak miatta Tibinek.
- Mégis mi a frász folyik itt? - kérdezte zavartan.
- Ez a lány belógott - mondta Sam, még zavartabban. Kaján vigyor ült ki az arcomra, majd végig az őrök szemébe nézve JJ mellé sétáltam.
- Nem engedtek be - mondtam ártatlanul. - Nem volt más választásom, be kellett lógjak. Mégis milyen dolog kihúzni engem a listáról, heh? - néztem JJ-re viccelődve.
- Legközelebb járjatok utána a dolgoknak, ha megakarjátok tartani a munkátokat - mondta JJ. - Gyere Emma, keressük meg George-ot.
Fellélegeztem.
- Mégis mi történt? - kérdezte JJ.
- Hát, úgy alakult, hogy eltudtam jönni. De a listáról meg ki lettem húzva. Kénytelen voltam használni furfangos eszemet- kacsintottam.
- Tehát? - nézett rám JJ értetlenül.
- Izé - kezdtem elpirulva. - Eljátszottam, hogy rohamom van, majd... ájulást színleltem. És utána... felugrottam és berohantam.
Lesütöttem a szemem, ahogy megláttam JJ hitetlenkedő ábrázatát. Így elmondva elég gázosan hangzott, elszégyelltem magam. Meglepő módon, JJ hangosan felnevetett. Vagy két percig megállás nélkül röhögött, nem bírta abbahagyni.
- Ne már - mondtam grimaszolva. - Hagyd már abba, mi olyan vicces ezen? Én inkább szégyellem.
- Ez hihetetlen - mondta, még mindig fuldokolva a nevetéstől. - Látnom kellett volna! Nem tudtam, hogy ilyen őrült vagy. Ha ezt elmeséljük a többieknek! Jaymi összecsinálja magát - nevetett tovább.
- Egyébként, miért is keressük George-ot? - kérdeztem gombóccal a torkomban.
- Eltűnt - mondta összevont szemöldökkel, végre lenyugodva. - Két perc van kezdésig, és sehol sem találom. Talán már visszament a helyére. Gyere, menjünk. Gondolom, még beszélni akarsz Josh-sal, mielőtt kezdünk.
- Hát, ja - sóhajtottam. - Többek közt. De nem maradhatok sokáig, szóval sietnünk kéne.
Felgyorsítottuk lépteinket. JJ elvezetett az öltözőig, ahol csak Jaymi és Josh járkáltak türelmetlenül.
- JJ - kiáltott fel Jaymi. - George-ot nem találtad se... Emma? - nézett rám csodálkozva. - Emma! Mondtam én, hogy megoldod - kacsintott.
- Na, ja - nevettem.
- Ha tudnád, hogyan oldotta meg - kezdte újra a kuncogást JJ.
- Hol a frászban van már George? Megőrült ez? - zsörtölődött Jaymi. - Egy perc és kezdés. Megbeszéltük, hogy az elején muszáj pontosnak lenni. Még nem engedhetjük meg magunknak az ilyesmit. Na, jó. JJ, gyere!
Csak JJ-re vonatkozott a felszólítás?
- Josh, Emma - nézett ránk Jaymi. - Mi JJ-vel előre megyünk, talán George már kint van. Nélküled nem kezdünk, haver - fordult Josh-hoz. Josh bólintott.
Kisétáltak az öltözőből. Igazából nagyon aggasztott, hogy hová tűnt George, de most más dolgom volt. Tisztázni a félreértést Josh-sal. Kínos két perc lesz.
- Ömm - kezdtem bátortalanul. Csak most jöttem rá, hogy valójában fogalmam sincs, mit akarok mondani. Kellemetlen.
- Hogy tetszett? - nézett rám Josh, hosszú szempillái alól. Izzadni kezdett a tenyerem, és remegett a térdem. Muszáj higgadtnak maradnom!
- A dal? Csodás lett... Köszönöm, Josh. - mondtam őszintén. - Már amennyiben tényleg nekem szántad.
- Persze - mondta elpirulva. - Ki másnak?
- De... - féltem belefogni. Szerencsére nem kellett folytatnom.
- Nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad, csak... - mondta Josh egyenesen a szemembe nézve. Olyan tiszta, égszínkék szemeket még soha nem láttam azelőtt. - Egyszerűen megszállt az ihlet, és úgy éreztem muszáj kiadnom magamból a dolgokat.
Közelebb lépett hozzám, aminek nem nagyon örültem. Féltem, hogy esetleg elgyengülök, és valami olyasmit teszek, amit később megbánnék.
- Josh, figyelj - vettem erőt magamon. Nem kellett kétszer mondanom. Másra sem figyelt, csak rám. Csak pár centi választott el minket egymástól, még egy apró mozdulat és egymáshoz érünk. - Nagyon hálás vagyok a dalért, de nem teljesen értem a szándékodat...
- Tudod, aznap este...
- Aznap este nem történt semmi - szaladt ki a számon. Hogy mondjam úgy, hogy ne essen neki rosszul?
Megtorpant egy pillanatra, arcáról lefagyott a furcsa mosoly.
- Vagyis, nem tudom, te mire gondolsz pontosan. Az... - esküszöm kidobom a taccsot - nem volt csók, ugye tudod?
- Tudom - suttogta. - De ez az lesz - mondta lágyan, és megtette az utolsó lépést.
Teljesen leblokkoltam, ahogy a már ismerős ajkak újra az enyémekhez értek. Két keze közé fogta az arcomat. Hosszan csókolt, én pedig nem tudtam ellene mit tenni, csak álltam lehunyt szemekkel.
Ajtó nyikorgására eszméltem fel.
Szemben álltam az ajtóval, így elég volt csak kinyitnom a szememet. George állt ott, döbbenten, ködös tekintettel. Megremegett a szája széle, mint aki mondana valamit, de meggondolja magát. Nem szólt egy szót sem, csak megfordult és becsapta maga után az ajtót...
folyt.köv.
Mindenkinek boldog Új Évet!
love, a jcat
2012. december 31., hétfő
2012. december 30., vasárnap
7. Amiről nem tud...
Eléggé felzaklattak Jaymi szavai, csak járkáltam a házban, mint egy élőhalott. Nem értettem az egészet. Miért úgy mesélte el a dolgokat Josh, ahogy nem történtek? Megcsókoltam? Hiszen csak véletlen volt, egyszerre hajoltunk, ennyi. Nem is volt igazi csók, csak szájra puszi. És az a dal... egészen hihetetlen. Nekem írta volna? Vagyis, jobban mondva rólam. Nem is ismerjük egymást... Nagyon elakartam menni a holnapi dedikálásra - Jaymi már el is küldte a részleteket sms-ben. Muszáj beszélnem Josh-sal. Tisztáznunk kell ezt a dolgot. Meg kell neki mondanom, hogy én nem így gondolok rá. Ha egyáltalán ő így gondol rám. Ezt addig nem tudhatom, amíg nem beszélünk. De ami a legjobban foglalkoztatott, az George. Szörnyen rosszul éreztem magam. George-nak tényleg úgy jött le, hogy én és Josh... és ezért mondta volna, hogy vigyenek engem haza? Nem tudom miért, de felkavarodott a gyomrom. Látni akartam George-ot. És... megmondani neki, hogy részemről semmi sincs Josh és köztem. Őszintén szólva, elég ramaty állapotba kerültem. Susan többször is megkérdezte, mi bajom, de csak kitérő válaszokat adtam. Fáradt vagyok, fáj a fejem, stb. Mondtam neki, hogy frontérzékeny vagyok, elhitte. Este, vagy ötször végighallgattam a lemezt. Tökéletes volt. Az összes dal csodás volt. Főleg az az utolsó. Mégis nyugtalanított.
Az alkalmat vártam, hogy beszélhessek Tibivel a holnapi napról. Nagyon nem akartam megbántani, de le kellett mondjam a közös programot. Ha holnap nem találkozhatok a fiúkkal, megzavarodok.
- Figyelj Tibi - kezdtem bele mondandómba, mikor végre abbahagyta a telefonos tárgyalását.
- Emma - mosolyodott el. - Éppen veled akartam beszélni, jó is, hogy itt vagy.
Kezdtem kicsit félni.
- Mindent elterveztem holnapra - újságolta boldogan. - Összeállítottam egy listát, hogy milyen helyeket lenne érdemes megnézned. Persze nem mindenhova egy napon mennénk, szépen beosztottam.
Előhúzott a zsebéből egy papírfecnit, rajta a megnézendő helyekkel.
- Ez szuper Tibi, de... - kezdtem bizonytalanul.
- Nézd, ez a kettő nagyon fog neked tetszeni. Korán kelnénk, hogy mindenre legyen időnk, amiket kiválasztottam. Az ebédet pedig intézhetnénk a városban, vagy akár csomagolhatnánk is magunknak. Egy piknik a parkban? Na, milyen ötlet?
Csak úgy csillogott a szeme... Nem akartam elrontani a kedvét, de muszáj volt.
- Tibi - köszörültem meg a torkomat. - Pont erről akartam beszélni veled...
- Valamelyik nem tetszik? - nézett rám kétségbeesetten. - Ha valamit nem akarsz, kihúzhatjuk. Még áttudom rendezni.
- Nem - ráztam meg a fejem hevesen. - Minden tökéletes, kivéve...
- Kivéve?
- Az időpontot... - Ez inkább kérdésnek hangzott, nem sikerült túl határozottra.
- Megint beszerveztél magadnak valamit? - nézett rám csalódottan, ami később inkább a dühösre hasonlított.
- Hát, mondhatjuk így is - sütöttem le a szememet.
- Ebben a hónapban összesen három szabadnapot sikerült kivennem - mondta -, ami azt jelenti, hogy a nyáron többet már nem lehet. Nem igaz, hogy nem tudsz egy kicsit sem alkalmazkodni. Én próbálok neked remek programokat szervezni, hogy együtt lehessünk. Azt hittem, ez neked is fontos, hogy hiányoztunk. Persze, nem kényszeríthetlek. Maradhatok itthon is, tévét nézni. Elpazarolt nap, de...
Iszonyatos bűntudatot éreztem. Nem tehetem ezt meg vele.
- Lemondhatom... nem olyan fontos - próbáltam mosolyogni.
- Biztos? Egyszer dönts, ha lehet.
- Igen - nyögtem. - Biztos.
- Na, látod? Nem is volt neked az olyan fontos, ha ilyen könnyen lemondtál róla.
Na, persze - gondoltam.
Nem úgy sült el a dolog, ahogyan terveztem, de mit tudnék tenni? Semmit. Már csak közölnöm kell Jaymi-vel, hogy nem megyek. De ki tudja, hogy lesz-e több alkalom, hogy beszéljek velük? Ugyan azt mondták, itt lesznek a városban, de nagyon elfoglaltak. Talán ez az utolsó esélyem. Megőrjített a tehetetlenség.
Fancsali képpel másztam fel a szobámig, ahol írtam Jaymi-nek, hogy akció lefújva, sajnálom.
Csak egy szomorú arcot küldött, semmi mást. Semmi olyat, hogy : sebaj, majd legközelebb! vagy: majd beszélünk később. Ennek lőttek, azt hiszem.
Másnap reggel valóban korán keltünk, hétkor. Valójában nem számítottam jobbra, szóval korán lefeküdtem - miután beszéltem Anyáékkal. Dávidot még mindig nem tudom elérni, és ez már egy kicsit aggaszt Valakivel beszélnem kéne a dolgokról, és csak ő jöhet szóba.
Tibi, természetesen teljesen fel volt villanyozva ébredése pillanatától kezdve. Már mindent összepakolt, vidáman sürgetett minket, hogy készülődjünk mi is. Georgey nem örült túlságosan a koránkelésnek, de fagyival könnyen kiengesztelhető. Elindultunk, Tibi kocsijával. Délelőttre két múzeum volt betervezve, majd piknik a parkban. A délutáni program is túl hosszúnak bizonyult, nem is akartam rágondolni. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem tudtam örülni az egésznek. Kénytelen voltam izgatottságot tettetni, hogy ne bántsak meg senkit sem. Susan egész délelőtt furcsa tekintettel vizslatott. Én meg állandóan az órámat figyeltem. "Még hét óra a dedikálásig." "Még öt óra." "Már csak három óra." "Úristen, másfél óra és kezdődik, én meg itt ülök az autóban."
Délután háromkor kezdődik a dedikálás.
Ahogy terveztük, az ebédet a Hyde Parkban ettük meg. Amíg Tibi valami mosdófélét keresett Georgey-val, Susan közelebb húzódott hozzám a pokrócon, közben elpakolva a maradékot a hátizsákjába.
- Mi a baj Emma? - kérdezte nyugtalanul. - Látom rajtad, hogy valami bánt. Egész nap figyeltelek.
Igazából nagyon jólesett ez a pár mondat. Figyelt rám, észrevette, hogy tépelődöm valamin, hiába próbáltam elfedni. Törődik velem. Kicsit elérzékenyültem.
- Semmi Susan - jött a berögzült válasz.
Hitetlenkedve megemelte szemöldökét, és a vállamra tette a kezét.
- Igazából, lenne egy kis elintézni valóm - böktem ki.
- El kellene menned, igaz? - nézett rám együtt érzően.
- Hát, jó lenne - sóhajtottam.
- De, nem akartad megbántani Tibit, igaz?
Bólintottam.
- Tudod, vannak nagy igazságok. Örök igazságok.
Kíváncsian felnéztem rá. Nem tudtam, mit akart ezzel mondani.
- Arra célozgatok - mondta furcsa éllel a hangjában - , hogy amiről nem tud, az nem fáj neki.
Cinkosul elmosolyodott. Én viszont kicsit összezavarodtam.
- Micsoda? - kérdeztem.
- Megoldjuk, hogy elmehess. Két legyet egy csapásra.
Kezdtem kapizsgálni, mire gondol.
- A következő programról kimenthetlek, ha gondolod.
- Megtennéd? - néztem rá elképedve.
- Persze. Mennyi időre van szükséged?
- Nem tudom. Egy óra alatt szerintem eltudom intézni.
- Pompás. Akkor mondom mi lesz. Mivel egész jól beosztottuk az időnket, javasolni fogom Tibinek, hogy váljunk szét - fiúk, lányok külön. Így két múzeum között felszabadul egy kis időd. Amíg ők elmennek, elviszlek ahová kell, én meg beülök addig valahova. De ehhez az kell, hogy pontos legyél, és tartsd magad a megbeszéltekhez. Menni fog?
- Muszáj neki - mondtam.
- Akkor hajrá.
- Köszönöm - rebegtem hálásan, majd váratlanul magamhoz öleltem. Imádtam a nagynénémet.
Amikor előállt Susan a pihenőként beiktatott szétválással, kicsit izgultam. De Tibi egész jól fogadta. Úgyis ígért Georgey-nak egy fagyit, aki amúgy is unta a dolgot és ráfért volna egy kis játszótér is vagy valami. Susan azt mondta, hogy mi meg elmegyünk egy kicsit window shoppingolni. Tibi, e szavak hallatán kikapcsolt, és ránk hagyott mindent.
Csodásan alakult a terv. Még fél órám volt kezdésig, de szerencsére Susan tudta, hogyan kell odajutni. Az egész utat hálálkodással töltöttem, ő meg végig mosolygott. Az egyetlen feladatom az volt, hogy négyre legyek a legközelebbi kávéház előtt - ami az úticéltól két saroknyira volt. Ez megoldhatónak tűnt.
Kiszálltam a kocsiból, és az időszűke miatt rohanni kezdtem. Még a nagy hajsza előtt beszélni akartam velük. Mielőtt még elkezdődik a felfordulás - tudtam, mire képesek az őrült rajongók. Én is egy voltam közülük... vagy legalábbis valami hasonló, kevésbé elvetemült kiadásban.
Leesett az állam, amikor megláttam a tömeget. Kilométeresnek tűnő, kígyózó sor állt még az épületen kívül is. Az összes lemezt megvették, ki volt fosztva a bolt. A kirakatüvegen át jól láttam, hogy a fiúk nincsenek még a helyükön. Még csak háromnegyed volt... pont volt még egy kis időm, hogy megtaláljam őket, és tisztázzam a tisztázni valót. Jaymi azt írta, hogy keressem a VIP bejáróként üzemelő személyzeti bejárót, ahol is be tudok majd menni, mert felvettek engem is a listára.
Pár perc alatt megtaláltam a hátsóbejáratot. Nem tűnt valami "VIP"-nak. Egy hatalmas biztonsági őr állta el az utamat. Ahogy észrevette bekéredzkedő szándékomat, kérdőre vont.
- Neved? - dobta oda nekem a kérdést.
- Öööm. Emma - mondtam.
- Nincs a listán Emma, sajnálom - mondta, nem éppen úgy, mint akit valóban bánt a dolog.
- Az nem lehet - akadékoskodtam.- Emma Szentmihályi, rajta kell, hogy legyek.
- Tényleg. Van itt egy Emma... akármi - nézett rám hitetlenkedve. - De, sajnos át van húzva - mondta furcsa grimasszal az arcán.
Nem jutottam szóhoz. Áthúzva? De, hát miért? A homlokomra csaptam. Biztosan kihúztak, amikor mondtam Jaymi-nek, hogy még sem tudok jönni. A francba!
- Az csak tévedés - nem tágítottam. Tíz perc volt még hátra, nem volt időm az őrrel vitatkozni. Még a kezdés előtt kell találkoznom velük, utána már nem tudok hozzájuk férkőzni. Basszus. Mit csináljak?
- Csak tévedés - ismételtem. - Hívja ide Jaymi Hensley-t. Ismerjük egymást. Ő hívott ide. Ő írt fel a listára.
- Akkor annyira még sem akarta, hogy elgyere, ha kihúzott - gúnyolódott.
- De... - kezdtem.
- Ide figyelj kislány - mondta egyre ingerültebben. - Nem te vagy az első, aki ma megpróbált itt bejutni. Ez most nem jött össze, törődj bele és menj az utadra. Állj be a többiek közé. Talán jövőre sorra kerülsz.
Felháborított ez a bánásmód. Komolyan, kikérem magamnak! Csak úgy kattogott az agyam. Mit tegyek? Hirtelen jött az ötlet. Összeszedtem minden színésznői tudásomat.
Sírni kezdtem - inkább valamiféle hisztirohamot erőltettem magamra. Eljátszottam, hogy elment az eszem.
- Hagyd abba! - pirított rám az őr. - Ne akard, hogy kitiltsalak a rendezvényről! - kiabált rám. Nem adtam fel. Folytattam tovább.Egész jól belejöttem Olyan hisztit vágtam le, amilyet még soha senki. Majd végül - megkoronázva az alakításomat - összeestem, akár egy rongybaba.
- Hé! - mondta a biztonsági őr. - Ne csináld ezt, hallod?! Nem vicces! - kicsit mintha kétségbe esett volna. Magamban csináltam egy self five-ot. Szép alakítás.
Elkezdett a walkie-talkie-jába vagy mibe beszélni. Erősítést kért. Nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy letudjon hajolni hozzám hatalmasra nőtt testével - ezzel szabadon hagyva a bejáratot. Ezt kihasználva gyorsan talpra ugrottam, és megrohamoztam az ajtót. Mivel sokkal kisebb voltam, és fürgébb is, könnyen kicseleztem. Már bent is voltam. Hallottam, ahogy felváltva üvöltözik utánam és a többi őrért, de nem érdekelt. Olyan adrenalinlöketet kaptam, ami szinte csak úgy repített. Tudtam, hogy nem állhatok meg. Ha eljutok a fiúkig, megmenekültem. A szemem sarkából láttam, hogy az előbbi őr és még két másik szegődött a nyomomba. Nem voltam egy gyors futó - sőt mi több, rühelltem a futást. Semmit sem utáltam jobban. Talán a pókokat meg a kémiát.
Kezdtem kifogyni a szuszból - meg az adrenalinból. Lassultam, szúrt az oldalam. Kívülről nem tűnt annak, de hatalmas volt az a rohadt épület. Kanyart kanyar után vettem, de sehol sem találtam a fiúkat. Hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtattam, vettem egy jobbos kanyart, ahol is egyenesen egy biztonsági őr karjaiba rohantam...
Az alkalmat vártam, hogy beszélhessek Tibivel a holnapi napról. Nagyon nem akartam megbántani, de le kellett mondjam a közös programot. Ha holnap nem találkozhatok a fiúkkal, megzavarodok.
- Figyelj Tibi - kezdtem bele mondandómba, mikor végre abbahagyta a telefonos tárgyalását.
- Emma - mosolyodott el. - Éppen veled akartam beszélni, jó is, hogy itt vagy.
Kezdtem kicsit félni.
- Mindent elterveztem holnapra - újságolta boldogan. - Összeállítottam egy listát, hogy milyen helyeket lenne érdemes megnézned. Persze nem mindenhova egy napon mennénk, szépen beosztottam.
Előhúzott a zsebéből egy papírfecnit, rajta a megnézendő helyekkel.
- Ez szuper Tibi, de... - kezdtem bizonytalanul.
- Nézd, ez a kettő nagyon fog neked tetszeni. Korán kelnénk, hogy mindenre legyen időnk, amiket kiválasztottam. Az ebédet pedig intézhetnénk a városban, vagy akár csomagolhatnánk is magunknak. Egy piknik a parkban? Na, milyen ötlet?
Csak úgy csillogott a szeme... Nem akartam elrontani a kedvét, de muszáj volt.
- Tibi - köszörültem meg a torkomat. - Pont erről akartam beszélni veled...
- Valamelyik nem tetszik? - nézett rám kétségbeesetten. - Ha valamit nem akarsz, kihúzhatjuk. Még áttudom rendezni.
- Nem - ráztam meg a fejem hevesen. - Minden tökéletes, kivéve...
- Kivéve?
- Az időpontot... - Ez inkább kérdésnek hangzott, nem sikerült túl határozottra.
- Megint beszerveztél magadnak valamit? - nézett rám csalódottan, ami később inkább a dühösre hasonlított.
- Hát, mondhatjuk így is - sütöttem le a szememet.
- Ebben a hónapban összesen három szabadnapot sikerült kivennem - mondta -, ami azt jelenti, hogy a nyáron többet már nem lehet. Nem igaz, hogy nem tudsz egy kicsit sem alkalmazkodni. Én próbálok neked remek programokat szervezni, hogy együtt lehessünk. Azt hittem, ez neked is fontos, hogy hiányoztunk. Persze, nem kényszeríthetlek. Maradhatok itthon is, tévét nézni. Elpazarolt nap, de...
Iszonyatos bűntudatot éreztem. Nem tehetem ezt meg vele.
- Lemondhatom... nem olyan fontos - próbáltam mosolyogni.
- Biztos? Egyszer dönts, ha lehet.
- Igen - nyögtem. - Biztos.
- Na, látod? Nem is volt neked az olyan fontos, ha ilyen könnyen lemondtál róla.
Na, persze - gondoltam.
Nem úgy sült el a dolog, ahogyan terveztem, de mit tudnék tenni? Semmit. Már csak közölnöm kell Jaymi-vel, hogy nem megyek. De ki tudja, hogy lesz-e több alkalom, hogy beszéljek velük? Ugyan azt mondták, itt lesznek a városban, de nagyon elfoglaltak. Talán ez az utolsó esélyem. Megőrjített a tehetetlenség.
Fancsali képpel másztam fel a szobámig, ahol írtam Jaymi-nek, hogy akció lefújva, sajnálom.
Csak egy szomorú arcot küldött, semmi mást. Semmi olyat, hogy : sebaj, majd legközelebb! vagy: majd beszélünk később. Ennek lőttek, azt hiszem.
Másnap reggel valóban korán keltünk, hétkor. Valójában nem számítottam jobbra, szóval korán lefeküdtem - miután beszéltem Anyáékkal. Dávidot még mindig nem tudom elérni, és ez már egy kicsit aggaszt Valakivel beszélnem kéne a dolgokról, és csak ő jöhet szóba.
Tibi, természetesen teljesen fel volt villanyozva ébredése pillanatától kezdve. Már mindent összepakolt, vidáman sürgetett minket, hogy készülődjünk mi is. Georgey nem örült túlságosan a koránkelésnek, de fagyival könnyen kiengesztelhető. Elindultunk, Tibi kocsijával. Délelőttre két múzeum volt betervezve, majd piknik a parkban. A délutáni program is túl hosszúnak bizonyult, nem is akartam rágondolni. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem tudtam örülni az egésznek. Kénytelen voltam izgatottságot tettetni, hogy ne bántsak meg senkit sem. Susan egész délelőtt furcsa tekintettel vizslatott. Én meg állandóan az órámat figyeltem. "Még hét óra a dedikálásig." "Még öt óra." "Már csak három óra." "Úristen, másfél óra és kezdődik, én meg itt ülök az autóban."
Délután háromkor kezdődik a dedikálás.
Ahogy terveztük, az ebédet a Hyde Parkban ettük meg. Amíg Tibi valami mosdófélét keresett Georgey-val, Susan közelebb húzódott hozzám a pokrócon, közben elpakolva a maradékot a hátizsákjába.
- Mi a baj Emma? - kérdezte nyugtalanul. - Látom rajtad, hogy valami bánt. Egész nap figyeltelek.
Igazából nagyon jólesett ez a pár mondat. Figyelt rám, észrevette, hogy tépelődöm valamin, hiába próbáltam elfedni. Törődik velem. Kicsit elérzékenyültem.
- Semmi Susan - jött a berögzült válasz.
Hitetlenkedve megemelte szemöldökét, és a vállamra tette a kezét.
- Igazából, lenne egy kis elintézni valóm - böktem ki.
- El kellene menned, igaz? - nézett rám együtt érzően.
- Hát, jó lenne - sóhajtottam.
- De, nem akartad megbántani Tibit, igaz?
Bólintottam.
- Tudod, vannak nagy igazságok. Örök igazságok.
Kíváncsian felnéztem rá. Nem tudtam, mit akart ezzel mondani.
- Arra célozgatok - mondta furcsa éllel a hangjában - , hogy amiről nem tud, az nem fáj neki.
Cinkosul elmosolyodott. Én viszont kicsit összezavarodtam.
- Micsoda? - kérdeztem.
- Megoldjuk, hogy elmehess. Két legyet egy csapásra.
Kezdtem kapizsgálni, mire gondol.
- A következő programról kimenthetlek, ha gondolod.
- Megtennéd? - néztem rá elképedve.
- Persze. Mennyi időre van szükséged?
- Nem tudom. Egy óra alatt szerintem eltudom intézni.
- Pompás. Akkor mondom mi lesz. Mivel egész jól beosztottuk az időnket, javasolni fogom Tibinek, hogy váljunk szét - fiúk, lányok külön. Így két múzeum között felszabadul egy kis időd. Amíg ők elmennek, elviszlek ahová kell, én meg beülök addig valahova. De ehhez az kell, hogy pontos legyél, és tartsd magad a megbeszéltekhez. Menni fog?
- Muszáj neki - mondtam.
- Akkor hajrá.
- Köszönöm - rebegtem hálásan, majd váratlanul magamhoz öleltem. Imádtam a nagynénémet.
Amikor előállt Susan a pihenőként beiktatott szétválással, kicsit izgultam. De Tibi egész jól fogadta. Úgyis ígért Georgey-nak egy fagyit, aki amúgy is unta a dolgot és ráfért volna egy kis játszótér is vagy valami. Susan azt mondta, hogy mi meg elmegyünk egy kicsit window shoppingolni. Tibi, e szavak hallatán kikapcsolt, és ránk hagyott mindent.
Csodásan alakult a terv. Még fél órám volt kezdésig, de szerencsére Susan tudta, hogyan kell odajutni. Az egész utat hálálkodással töltöttem, ő meg végig mosolygott. Az egyetlen feladatom az volt, hogy négyre legyek a legközelebbi kávéház előtt - ami az úticéltól két saroknyira volt. Ez megoldhatónak tűnt.
Kiszálltam a kocsiból, és az időszűke miatt rohanni kezdtem. Még a nagy hajsza előtt beszélni akartam velük. Mielőtt még elkezdődik a felfordulás - tudtam, mire képesek az őrült rajongók. Én is egy voltam közülük... vagy legalábbis valami hasonló, kevésbé elvetemült kiadásban.
Leesett az állam, amikor megláttam a tömeget. Kilométeresnek tűnő, kígyózó sor állt még az épületen kívül is. Az összes lemezt megvették, ki volt fosztva a bolt. A kirakatüvegen át jól láttam, hogy a fiúk nincsenek még a helyükön. Még csak háromnegyed volt... pont volt még egy kis időm, hogy megtaláljam őket, és tisztázzam a tisztázni valót. Jaymi azt írta, hogy keressem a VIP bejáróként üzemelő személyzeti bejárót, ahol is be tudok majd menni, mert felvettek engem is a listára.
Pár perc alatt megtaláltam a hátsóbejáratot. Nem tűnt valami "VIP"-nak. Egy hatalmas biztonsági őr állta el az utamat. Ahogy észrevette bekéredzkedő szándékomat, kérdőre vont.
- Neved? - dobta oda nekem a kérdést.
- Öööm. Emma - mondtam.
- Nincs a listán Emma, sajnálom - mondta, nem éppen úgy, mint akit valóban bánt a dolog.
- Az nem lehet - akadékoskodtam.- Emma Szentmihályi, rajta kell, hogy legyek.
- Tényleg. Van itt egy Emma... akármi - nézett rám hitetlenkedve. - De, sajnos át van húzva - mondta furcsa grimasszal az arcán.
Nem jutottam szóhoz. Áthúzva? De, hát miért? A homlokomra csaptam. Biztosan kihúztak, amikor mondtam Jaymi-nek, hogy még sem tudok jönni. A francba!
- Az csak tévedés - nem tágítottam. Tíz perc volt még hátra, nem volt időm az őrrel vitatkozni. Még a kezdés előtt kell találkoznom velük, utána már nem tudok hozzájuk férkőzni. Basszus. Mit csináljak?
- Csak tévedés - ismételtem. - Hívja ide Jaymi Hensley-t. Ismerjük egymást. Ő hívott ide. Ő írt fel a listára.
- Akkor annyira még sem akarta, hogy elgyere, ha kihúzott - gúnyolódott.
- De... - kezdtem.
- Ide figyelj kislány - mondta egyre ingerültebben. - Nem te vagy az első, aki ma megpróbált itt bejutni. Ez most nem jött össze, törődj bele és menj az utadra. Állj be a többiek közé. Talán jövőre sorra kerülsz.
Felháborított ez a bánásmód. Komolyan, kikérem magamnak! Csak úgy kattogott az agyam. Mit tegyek? Hirtelen jött az ötlet. Összeszedtem minden színésznői tudásomat.
Sírni kezdtem - inkább valamiféle hisztirohamot erőltettem magamra. Eljátszottam, hogy elment az eszem.
- Hagyd abba! - pirított rám az őr. - Ne akard, hogy kitiltsalak a rendezvényről! - kiabált rám. Nem adtam fel. Folytattam tovább.Egész jól belejöttem Olyan hisztit vágtam le, amilyet még soha senki. Majd végül - megkoronázva az alakításomat - összeestem, akár egy rongybaba.
- Hé! - mondta a biztonsági őr. - Ne csináld ezt, hallod?! Nem vicces! - kicsit mintha kétségbe esett volna. Magamban csináltam egy self five-ot. Szép alakítás.
Elkezdett a walkie-talkie-jába vagy mibe beszélni. Erősítést kért. Nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy letudjon hajolni hozzám hatalmasra nőtt testével - ezzel szabadon hagyva a bejáratot. Ezt kihasználva gyorsan talpra ugrottam, és megrohamoztam az ajtót. Mivel sokkal kisebb voltam, és fürgébb is, könnyen kicseleztem. Már bent is voltam. Hallottam, ahogy felváltva üvöltözik utánam és a többi őrért, de nem érdekelt. Olyan adrenalinlöketet kaptam, ami szinte csak úgy repített. Tudtam, hogy nem állhatok meg. Ha eljutok a fiúkig, megmenekültem. A szemem sarkából láttam, hogy az előbbi őr és még két másik szegődött a nyomomba. Nem voltam egy gyors futó - sőt mi több, rühelltem a futást. Semmit sem utáltam jobban. Talán a pókokat meg a kémiát.
Kezdtem kifogyni a szuszból - meg az adrenalinból. Lassultam, szúrt az oldalam. Kívülről nem tűnt annak, de hatalmas volt az a rohadt épület. Kanyart kanyar után vettem, de sehol sem találtam a fiúkat. Hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtattam, vettem egy jobbos kanyart, ahol is egyenesen egy biztonsági őr karjaiba rohantam...
2012. december 29., szombat
Adásszünet
Sajnálom, hogy az elmúlt néhány napban nem jelentkeztem új résszel, de utolért a karácsonyutánilustaság-láz. Ígérem, hogy holnapra kiheverem és felrakom a legújabb fejezetet, ami remélem izgalmasra sikerül majd. Utólag is mindenkinek kellemes ünnepeket, és előre is boldog újévet. Holnap jövök a 7. fejezettel.
xx
a jcat
xx
a jcat
2012. december 25., kedd
6. A dal
Szörnyű csalódottságot éreztem. Az autóban csak JJ és Jaymi ültek. Mindketten puszit nyomtak az arcomra.
- Nagyon csini vagy, de Josh nincs itt - vigyorgott JJ.
- A többiek? - kérdeztem pislogva, meg sem hallva az előző mondatot.
- Mi nem vagyunk elég jók? - grimaszolt Jaymi.
- Jaj, nem erről van szó, csak... kérdeztem, na. Azt hittem, sehogy sem lehet szétválasztani titeket.
- Hát, Josh - kezdte Jaymi, furcsa hanglejtéssel -, miután nem aludt nálad, hazament. A családjával tölt egy-két napot, mert utána sokáig Londonban kell maradnunk, ahogy mondtam már.
- Aha - bólintottam. - De, mi ez a nem aludt nálam dolog? - emeltem meg egyik szemöldököm. - Ez valami inside joke?
JJ felnevetett.
- Olyasmi - mondta Jaymi sejtelmesen. Ezzel kissé felbosszantott, de inkább a lényegre tértem.
- És George?
- George - forgatta a szemét Jaymi. - Azt mondta, nem ér rá. Igazából, nem tudom mit csinál.
- Tegnap végig fura volt, te nem vetted észre? - kérdezte JJ.
- Nem - hazudtam. - Ezt nektek kell tudnotok, ti ismeritek őt, nem én. Nekem nem tűnt fel semmi.
Mindketten hümmögtek egy sort, de nem beszéltek erről többet. Én viszont borzasztóan magam alatt voltam.
- Ezt majd akkor odaadnád George-nak? - kérdeztem Jaymi-t. - Nálam maradt tegnap.
Bólintott és elvette tőlem a ruhadarabot.
Mélyet sóhajtottam, próbálva elhessegetni nyomasztó gondolataimat.
- És, merre megyünk? - kérdeztem mosolyt erőltetve az arcomra.
Nem tudom, mi a franc volt velem. Máskor a fél lábamat odaadtam volna, hogy Jaymiékkel lógjak, most meg itt ülök velük egy autóba és földig ér az orrom. Talán megbolondultam.
- Meglepi - vigyorgott Jaymi.
- Ne már! - nyavalyogtam. - Egyáltalán hogy jöttem én szóba? Megöl a kíváncsiság. JJ, te sem sajnálsz meg?
Nemes egyszerűséggel megrázta a fejét, és sokatmondóan összenéztek. Kicsit kezdtem megijedni. Mindig is utáltam a meglepetéseket. Valahogy sosem sültek el jól az életem során. Most had ne említsek meg egyet sem.
Nem kellett sokat várnom, hamar megérkeztünk. Egy újabb hatalmas épület. Őszintén szólva, valami "húhábbra" számítottam, de nem tettem szóvá. A kíváncsiságom azért még megmaradt. Most nem kellett olyan magasra mennünk. Szinte az első terem volt a célpont.
- Miért jöttünk ide? - kérdeztem gyanakodva.
- Jaj Emma - bökött oldalba Jaymi. - Hamar megöregszel.
Forgattam a szemem, majd jó erősen visszaböktem.
Egy, a múltkorihoz igen csak hasonlatos szobában találtam magam.
- Na, - kezdte fontoskodva Jaymi - sajnos a megbízott nem tudott eljönni, de most kell ezt megmutatnunk.
- De mit, az Isten szerelmére? - kezdtem kiakadni.
- Tádááá - nyújtott át nekem JJ egy becsomagolt valamit. Lapos volt és négyszög alakú. Ha nem ebben a szituációban lettem volna, talán meglepődtem volna. Egy lemez volt benne. Kijelenthetem, hogy a Union J még hivatalosan nem kiadott lemezét tartottam a kezemben. Könnyekkel küszködtem - előfurakodott a fangirl énem. Próbáltam nem égetni magam.
- Ez szuper! - mondtam. - Az enyém?
- Naná - mondta JJ. - A kedvenc JCat-ünké.
- Na, persze - mosolyogtam. - Miért vagytok ilyen kedvesek hozzám? Miben vagyok másabb, mint a többi dilis rajongó?
- Nem is vagy dilis - kedveskedett JJ.
- Már hogy ne lenne az - nevetett Jaymi. - De az a jó! - mondta védekezve.
- Köszönöm szépen, de... nem akarok bunkónak tűnni, csak.... Nem értem, miért kellet ehhez idejönnöm?
- Megnézted te azt rendesen? - kérdezte JJ.
Elkezdtem forgatni az ujjaim között. Szuper volt a borítója. Kibontottam. Belül, természetesen ott volt a kis füzetecske a dalszövegekkel, ahogy azt illik. Még mindig nem tudtam mi az extrán különleges - azt leszámítva, hogy a kezemben tartottam a lemezt. Az is elég hihetetlen volt. Miközben elkezdtem olvasgatni az első dal szövegét, Jaymi elindította a zenét.
- Holnap kerül a polcokra, megyünk dedikálni is. Eszméletlen!
- Az enyémet is aláírhatjátok, ha végre itt lesz mindenki - viccelődtem.
Nem az a szám szólt, amelyiket olvasgattam. Egy lassabb dal volt az, hihetetlenül fülbemászó. Próbáltam a szövegére figyelni. Szerelmes dal volt, egy lányról énekeltek a fiúk. Egy váratlan találkozásról, meg valami majdnem csókról. Közben átfutottam a dallistát, és a refrén kezdetével azonos pillanatban akadt meg a szemem az utolsó számon.
- Emma - hallatszott a fejemből, ahogy elolvastam, és énekelte Josh, a lemezről.
Elakadt a lélegzetem. Próbáltam megszólalni, de nem sikerült.
"Emma" hallottam újra. A szám nemsokára véget ért, az én szám pedig még mindig tátva volt.
- Nos? - kérdezte Jaymi, aki közben mellém lépett, pedig el is felejtettem, hogy ő is a szobában van.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem megrökönyödve.
- Josh írta, még aznap este, amikor először találkoztunk veled. Tegnap kapkodva kellett felvennünk, hogy rákerülhessen a lemezre, de egész jó lett, nem? - mesélte JJ.
- Basszus, haver - nézett Jaymi hitetlenkedve.
- Mi van? - kérdezte JJ pislogva.
- Ezt Josh-nak kellett volna elmondania. Istenem, JJ - forgatta a szemét.
- Hupsz - húzta el a szája szélét JJ. - Bocsi. Szóval. Meglepetéééés!
- Azta - hebegtem. - Hogy? Mi? Ez... hűha!
Ennyi. Ennyit érek. Álltam, mint egy nagy hülye, talán a legcsodálatosabb meglepetés után és nem tudtam semmi értelmeset kinyögni.
- Tetszik neki - súgta oda JJ Jaymi-nek.
- Én, nem is tudom mit mondjak - jutottam végre szóhoz. Az igazat nem mondhattam. Hogy jobban örülnék, ha George írta volna sietve rólam - nekem ezt a számot. Így, hogy tudtam, ki a lány a dalban, teljesen új értelmet nyert az egész. Josh... kedvel engem? De, hát miért? Csak egyszer találkoztunk, és... Összezavarodtam.
- Holnap találkozhatsz Josh-sal, és akkor elmondhatja, hogyan jött az ötlet.
- Őőő - heherésztem. - Holnap nem érek rá, sajnos.
Miért éreztem úgy, hogy örülök ennek? Josh Cuthbert beszélni akar velem, én meg menekülök. Valaki sürgősen orvosra szorul.
- Ez most komoly? - kérdezte JJ csalódottan. - Nincs kibúvó?
- A nagybátyám szervezi a programot. A mai napot is alig tudtam kikönyörögni - füllentettem.
- Kár - csóválta a fejét Jaymi. - Pedig mind ott leszünk, és... nem is tudom. Jó lenne. Josh is örülne. Meg talán te kitudnád deríteni, mi van George-dzsal. Nekünk nem mondott semmit, téged pedig eléggé megkedvelt, azt hiszem.
Nagyot dobbant a szívem.
- Talán... megoldható valahogy - nyögtem ki váratlanul. Hülye,hülye! - gondoltam magamban.
- Ha átküldöm sms-ben a pontos címet és időt, az úgy jó? - kérdezte Jaymi.
- Pompás - sóhajtottam, alig hallhatóan. - De nem ígérek semmit.
- Úgyis megoldod - kacsintott. - Ügyes cicus vagy.
Nagyon izgatottak voltak a lemez miatt, kíváncsiak voltak a véleményemre. Leakarták nekem játszani az egészet, de mondtam nekik, hogy otthon szeretném meghallgatni, ahol nem tudnak befolyásolni, és pártatlan döntést tudok hozni.
- De ahogy hazaérsz, hallgasd meg! Oké? - szólított fel Jaymi.
- Igenis főnök- mondtam nevetve. - Biztosan király lesz. Már alig várom.
- Itt a búcsú ideje - mondta JJ, és közben átdobta a vállam fölött karját. - Lássunk holnap!
- Köszönöm az ajándékot, és hú. - mondtam. - Megteszek minden tőlem telhetőt.
Elindultunk kifelé. Természetesen hazadobtak. Jaymi kiszállt velem együtt.
- Mindjárt jövök JJ, nehogy itt hagyj! - mondta.
- Szia Jaymi - köszöntem.
- Várj csak - szólt utánam. - Gyere el holnap, jó? Számítunk rád. És ne is próbáld meg adni az ártatlant.
Kérdően néztem rá.
- Mi van?
- Tudom, mi történt Josh-sal. Tök egyértelmű volt már akkor is.
- De micsoda? - néztem rá elkerekedett szemekkel. Lemaradtam volna valamiről?
- Hát, Josh mondta, hogy megcsókoltad aznap este.
Fordult velem a világ.
- Hogy... én? Ó.
- Már abból tudtuk, hogy lesz valami, ahogy egymásra néztetek
Álmodok?
- Mit gondolsz, George miért szólt, hogy vigyen valaki haza téged? Tudta, hogy csak Josh ér rá.
- Josh ezt mondta neked? - tátogtam, mint egy hal.
- Nem csak nekem. Mi mindent elmondunk egymásnak. Most már mindegy, JJ elrontotta, de... ezek után írta Josh a dalt.
- De, pontosan mit mondott? - kérdeztem préselve a szavakat.
- Jössz már Jaymi? - kiabálta JJ. - Itt hagylak, esküszöm!
- Mennem kell, Emma. Majd, holnap megtudod. Csak, gyere el. Szia! - mondta, és megpuszilta az arcomat.
Nem tudom, még meddig álltam a bejárati ajtóban, de csak akkor mentem be, amikor Tibi munkából hazajövet betessékelt.
- Nagyon csini vagy, de Josh nincs itt - vigyorgott JJ.
- A többiek? - kérdeztem pislogva, meg sem hallva az előző mondatot.
- Mi nem vagyunk elég jók? - grimaszolt Jaymi.
- Jaj, nem erről van szó, csak... kérdeztem, na. Azt hittem, sehogy sem lehet szétválasztani titeket.
- Hát, Josh - kezdte Jaymi, furcsa hanglejtéssel -, miután nem aludt nálad, hazament. A családjával tölt egy-két napot, mert utána sokáig Londonban kell maradnunk, ahogy mondtam már.
- Aha - bólintottam. - De, mi ez a nem aludt nálam dolog? - emeltem meg egyik szemöldököm. - Ez valami inside joke?
JJ felnevetett.
- Olyasmi - mondta Jaymi sejtelmesen. Ezzel kissé felbosszantott, de inkább a lényegre tértem.
- És George?
- George - forgatta a szemét Jaymi. - Azt mondta, nem ér rá. Igazából, nem tudom mit csinál.
- Tegnap végig fura volt, te nem vetted észre? - kérdezte JJ.
- Nem - hazudtam. - Ezt nektek kell tudnotok, ti ismeritek őt, nem én. Nekem nem tűnt fel semmi.
Mindketten hümmögtek egy sort, de nem beszéltek erről többet. Én viszont borzasztóan magam alatt voltam.
- Ezt majd akkor odaadnád George-nak? - kérdeztem Jaymi-t. - Nálam maradt tegnap.
Bólintott és elvette tőlem a ruhadarabot.
Mélyet sóhajtottam, próbálva elhessegetni nyomasztó gondolataimat.
- És, merre megyünk? - kérdeztem mosolyt erőltetve az arcomra.
Nem tudom, mi a franc volt velem. Máskor a fél lábamat odaadtam volna, hogy Jaymiékkel lógjak, most meg itt ülök velük egy autóba és földig ér az orrom. Talán megbolondultam.
- Meglepi - vigyorgott Jaymi.
- Ne már! - nyavalyogtam. - Egyáltalán hogy jöttem én szóba? Megöl a kíváncsiság. JJ, te sem sajnálsz meg?
Nemes egyszerűséggel megrázta a fejét, és sokatmondóan összenéztek. Kicsit kezdtem megijedni. Mindig is utáltam a meglepetéseket. Valahogy sosem sültek el jól az életem során. Most had ne említsek meg egyet sem.
Nem kellett sokat várnom, hamar megérkeztünk. Egy újabb hatalmas épület. Őszintén szólva, valami "húhábbra" számítottam, de nem tettem szóvá. A kíváncsiságom azért még megmaradt. Most nem kellett olyan magasra mennünk. Szinte az első terem volt a célpont.
- Miért jöttünk ide? - kérdeztem gyanakodva.
- Jaj Emma - bökött oldalba Jaymi. - Hamar megöregszel.
Forgattam a szemem, majd jó erősen visszaböktem.
Egy, a múltkorihoz igen csak hasonlatos szobában találtam magam.
- Na, - kezdte fontoskodva Jaymi - sajnos a megbízott nem tudott eljönni, de most kell ezt megmutatnunk.
- De mit, az Isten szerelmére? - kezdtem kiakadni.
- Tádááá - nyújtott át nekem JJ egy becsomagolt valamit. Lapos volt és négyszög alakú. Ha nem ebben a szituációban lettem volna, talán meglepődtem volna. Egy lemez volt benne. Kijelenthetem, hogy a Union J még hivatalosan nem kiadott lemezét tartottam a kezemben. Könnyekkel küszködtem - előfurakodott a fangirl énem. Próbáltam nem égetni magam.
- Ez szuper! - mondtam. - Az enyém?
- Naná - mondta JJ. - A kedvenc JCat-ünké.
- Na, persze - mosolyogtam. - Miért vagytok ilyen kedvesek hozzám? Miben vagyok másabb, mint a többi dilis rajongó?
- Nem is vagy dilis - kedveskedett JJ.
- Már hogy ne lenne az - nevetett Jaymi. - De az a jó! - mondta védekezve.
- Köszönöm szépen, de... nem akarok bunkónak tűnni, csak.... Nem értem, miért kellet ehhez idejönnöm?
- Megnézted te azt rendesen? - kérdezte JJ.
Elkezdtem forgatni az ujjaim között. Szuper volt a borítója. Kibontottam. Belül, természetesen ott volt a kis füzetecske a dalszövegekkel, ahogy azt illik. Még mindig nem tudtam mi az extrán különleges - azt leszámítva, hogy a kezemben tartottam a lemezt. Az is elég hihetetlen volt. Miközben elkezdtem olvasgatni az első dal szövegét, Jaymi elindította a zenét.
- Holnap kerül a polcokra, megyünk dedikálni is. Eszméletlen!
- Az enyémet is aláírhatjátok, ha végre itt lesz mindenki - viccelődtem.
Nem az a szám szólt, amelyiket olvasgattam. Egy lassabb dal volt az, hihetetlenül fülbemászó. Próbáltam a szövegére figyelni. Szerelmes dal volt, egy lányról énekeltek a fiúk. Egy váratlan találkozásról, meg valami majdnem csókról. Közben átfutottam a dallistát, és a refrén kezdetével azonos pillanatban akadt meg a szemem az utolsó számon.
- Emma - hallatszott a fejemből, ahogy elolvastam, és énekelte Josh, a lemezről.
Elakadt a lélegzetem. Próbáltam megszólalni, de nem sikerült.
"Emma" hallottam újra. A szám nemsokára véget ért, az én szám pedig még mindig tátva volt.
- Nos? - kérdezte Jaymi, aki közben mellém lépett, pedig el is felejtettem, hogy ő is a szobában van.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem megrökönyödve.
- Josh írta, még aznap este, amikor először találkoztunk veled. Tegnap kapkodva kellett felvennünk, hogy rákerülhessen a lemezre, de egész jó lett, nem? - mesélte JJ.
- Basszus, haver - nézett Jaymi hitetlenkedve.
- Mi van? - kérdezte JJ pislogva.
- Ezt Josh-nak kellett volna elmondania. Istenem, JJ - forgatta a szemét.
- Hupsz - húzta el a szája szélét JJ. - Bocsi. Szóval. Meglepetéééés!
- Azta - hebegtem. - Hogy? Mi? Ez... hűha!
Ennyi. Ennyit érek. Álltam, mint egy nagy hülye, talán a legcsodálatosabb meglepetés után és nem tudtam semmi értelmeset kinyögni.
- Tetszik neki - súgta oda JJ Jaymi-nek.
- Én, nem is tudom mit mondjak - jutottam végre szóhoz. Az igazat nem mondhattam. Hogy jobban örülnék, ha George írta volna sietve rólam - nekem ezt a számot. Így, hogy tudtam, ki a lány a dalban, teljesen új értelmet nyert az egész. Josh... kedvel engem? De, hát miért? Csak egyszer találkoztunk, és... Összezavarodtam.
- Holnap találkozhatsz Josh-sal, és akkor elmondhatja, hogyan jött az ötlet.
- Őőő - heherésztem. - Holnap nem érek rá, sajnos.
Miért éreztem úgy, hogy örülök ennek? Josh Cuthbert beszélni akar velem, én meg menekülök. Valaki sürgősen orvosra szorul.
- Ez most komoly? - kérdezte JJ csalódottan. - Nincs kibúvó?
- A nagybátyám szervezi a programot. A mai napot is alig tudtam kikönyörögni - füllentettem.
- Kár - csóválta a fejét Jaymi. - Pedig mind ott leszünk, és... nem is tudom. Jó lenne. Josh is örülne. Meg talán te kitudnád deríteni, mi van George-dzsal. Nekünk nem mondott semmit, téged pedig eléggé megkedvelt, azt hiszem.
Nagyot dobbant a szívem.
- Talán... megoldható valahogy - nyögtem ki váratlanul. Hülye,hülye! - gondoltam magamban.
- Ha átküldöm sms-ben a pontos címet és időt, az úgy jó? - kérdezte Jaymi.
- Pompás - sóhajtottam, alig hallhatóan. - De nem ígérek semmit.
- Úgyis megoldod - kacsintott. - Ügyes cicus vagy.
Nagyon izgatottak voltak a lemez miatt, kíváncsiak voltak a véleményemre. Leakarták nekem játszani az egészet, de mondtam nekik, hogy otthon szeretném meghallgatni, ahol nem tudnak befolyásolni, és pártatlan döntést tudok hozni.
- De ahogy hazaérsz, hallgasd meg! Oké? - szólított fel Jaymi.
- Igenis főnök- mondtam nevetve. - Biztosan király lesz. Már alig várom.
- Itt a búcsú ideje - mondta JJ, és közben átdobta a vállam fölött karját. - Lássunk holnap!
- Köszönöm az ajándékot, és hú. - mondtam. - Megteszek minden tőlem telhetőt.
Elindultunk kifelé. Természetesen hazadobtak. Jaymi kiszállt velem együtt.
- Mindjárt jövök JJ, nehogy itt hagyj! - mondta.
- Szia Jaymi - köszöntem.
- Várj csak - szólt utánam. - Gyere el holnap, jó? Számítunk rád. És ne is próbáld meg adni az ártatlant.
Kérdően néztem rá.
- Mi van?
- Tudom, mi történt Josh-sal. Tök egyértelmű volt már akkor is.
- De micsoda? - néztem rá elkerekedett szemekkel. Lemaradtam volna valamiről?
- Hát, Josh mondta, hogy megcsókoltad aznap este.
Fordult velem a világ.
- Hogy... én? Ó.
- Már abból tudtuk, hogy lesz valami, ahogy egymásra néztetek
Álmodok?
- Mit gondolsz, George miért szólt, hogy vigyen valaki haza téged? Tudta, hogy csak Josh ér rá.
- Josh ezt mondta neked? - tátogtam, mint egy hal.
- Nem csak nekem. Mi mindent elmondunk egymásnak. Most már mindegy, JJ elrontotta, de... ezek után írta Josh a dalt.
- De, pontosan mit mondott? - kérdeztem préselve a szavakat.
- Jössz már Jaymi? - kiabálta JJ. - Itt hagylak, esküszöm!
- Mennem kell, Emma. Majd, holnap megtudod. Csak, gyere el. Szia! - mondta, és megpuszilta az arcomat.
Nem tudom, még meddig álltam a bejárati ajtóban, de csak akkor mentem be, amikor Tibi munkából hazajövet betessékelt.
5. SMS
Zavartan rebbentünk szét. Biztos voltam benne, hogy lángvörösbe borult az arcom.
- Bocsi – nyögtük, szinte egyszerre.
- Akkor, szia, és köszi – mondtam, és megpróbáltam kikászálódni a kocsiból.
- Még látlak – szólt utánam, alig hallhatóan. Erőt vettem magamon, hogy hátrapillantsak. Intettem neki, majd meg sem álltam az ajtóig. Ahogy beléptem rajta, már számítottam Tibi igen csak dühös képére. De nem volt ott. Susan várt rám, a sötétben. Pontosabban az olvasólámpa halovány fényében, a kanapén ülve. Megint valami magazint lapozgatott.
- Susan - kezdtem esdeklően, - úgy sajnálom. Csak elszaladt az idő és...
- Jaj, semmiség. Mondtam Tibinek, hogy ne aggódjon annyira. Persze, őt is meglehet érteni, a szüleid rá bíztak téged.
- Tudom, és sajnálom - vágtam bele újra.
- De, szembe kell nézni a tényekkel - mosolygott. - Felnőtt vagy. És ráadásul egy szexi fiú hívott el magával. Nemet kellett volna mondanom?
Elmosolyodtam. Röviden elmeséltem neki a történteket, azt a részt kihagyva, hogy George valamiért megharagudott rám - meg persze a csókot Josh-sal. Már biztos voltam benne, hogy én csesztem el valamit.
- De, ha vettetek új felsőt, akkor az miért van még mindig nálad? - mutatott a kezemre. Hihetetlen, de George pulcsija még mindig nálam volt. Észre sem vettem, hogy végig azt szorongattam. Vállat vontam. Majd visszaadom neki később -gondoltam. Reméltem.
Hullafáradtan zuhantam az ágyamba - Tibinek nem mertem beköszönni, pedig lehet, hogy kellett volna.
Nem akartam megint ruhástól elaludni. Kénytelen voltam erőt venni magamon, hogy elmásszak a fürdőig. Gyorsan letusoltam, majd villámsebesen magamra kaptam a pizsimet. Csak a rövid ujjút hoztam magammal - mivel nyári időjárásra számítottam -, de eléggé lehűlt estére. Én már az ágyban voltam, viszont George pulcsija tőlem pusztán csak egy karnyújtásnyira hevert a székem támláján, úgyhogy félig kibújtam a takaró alól, hogy elérjem. Magamra húztam. Nagyon finom illata volt. Elég nagy volt rám a pulcsi, majdnem a térdemig ért, az ujjába pedig kétszer is belefért volna a karom. Kényelmes volt és meleg.
Reggel egy SMS hangjára ébredtem. Kábultan nyúltam a mobilomért. Megnéztem, de semmi. Aztán feleszméltem, hogy ott van az a telefon, amit Tibitől kaptam. Annak a számát pedig csak hárman ismerték. A nadrágom zsebéből húztam elő. Valóban egy SMS volt. Jaymi-től. Délelőtt tizenegy óra volt - utálom, amikor elmegy a fél nap, de nincs mit tenni, lusta vagyok.
"Remélem Josh nem mászott rád máris, és egyedül vagy az ágyadban. ;) Ha ráérsz, holnap délután eljöhetnél velünk egy titkos helyre. Háromra érted megyünk. Csak, ha nincs más dolgod." Aláíráskánt meg ennyi: " A leghelyesebb"
Minden gondolkodás nélkül bepötyögtem, hogy ráérek. Kiugrottam az ágyból és leszaladtam a konyhába. Tibibe ütköztem. Reménykedtem benne, hogy már elment dolgozni. Amennyiben dolgozik ilyenkor, nem tudom.
- Őőő - hebegtem. - Jó reggelt.
- Jó reggelt - sóhajtott, és belekortyolt a kávéjába. Nem tévedtem, munkába készült (meglehetősen késő, ha szabad megjegyeznem.)
Részemről ennyivel lezártam volna a beszélgetést, de...
- Emma, figyelj - kezdte. - Sajnálom, hogy tegnap úgy leteremtettelek, csak aggódtam.
- Nem - mondtam meglepetten.- Én kérek elnézést. Máskor nem tűnök el. Ígérem, mindig tudni fogod, hol vagyok. Rendben?
Mosolyogva bólintott. Itt volt a remek alkalom.
- Szóval - mondtam hirtelen -, holnap is elmennék valahova. De csak akkor, ha megengeded - tettem hozzá gyorsan.
- Mégis hová? - kérdezte kíváncsian.
- A tegnapi srácokat kísérném el valahova, tudod. Az X Factor-ból.
- Á, értem. Persze... menj csak - sóhajtott lemondóan. - De a telefonod legyen nálad, és azonnal hívj, ha baj van. És nem bánom, ha későn jössz, de szólj. Mindenképp!
Válaszképp, csak hálálkodva átöleltem nagybátyámat.
- Még valami - szólt utánam, mikor már épp győzelmi táncomat készültem eljárni. - Holnaputánra ne tervezz semmit, ha lehet. Mi is szeretnék időt tölteni veled. Kivettem néhány szabadnapot, úgyhogy jó lenne, ha rám is szakítanál időt.
Ezzel semmi bajom nem volt.
- Mi sem természetesebb - mondtam mosolyogva.
Pár pirítós legyűrése után felszaladtam a szobámba. Már csak azt kellett kitalálnom, mivel töltsem a következő egy napot. Egy kis rendrakással kezdtem. Még csak második napja laktam itt, de már nem lehetett átjutni a szétdobált ruhatengeren.
Amikor elkészültem, bekapcsoltam a gépemet. Még ebéd előtt akartam beszélni Anyuval, és így letudni a későbbi zaklatásait. Természetesen elérhető volt - rám várt. Elmondtam neki, hogy megismerkedtem pár itteni sráccal. Kicsit gyanakodott, de végül is nem kérdezősködött annyit. A lényeget meg elhallgattam, így hamar letudtuk a beszélgetést.
Valójában Dávidot kerestem, hogy elmeséljem neki a tegnapi napomat. Nem hitte volna el. De még most akartam elmondani, amíg nálam volt George pulcsija bizonyítékként. Hiába, nem volt ott. Egész nap kerestem, de semmi. Furcsálltam, ugyanis általában le sem szakad a netről. Megvontam a vállamat és leszaladtam ebédelni. Susan stake-et készített, de a késői reggeli miatt nem voltam túl éhes. A csúcspont az volt, amikor kicsi George magára borította az egész tál párolt zöldséget. Nem hallottam még nőt így káromkodni. Susan kitett magáért. Amikor végre észrevette mit csinál, áttért franciára, hogy George ne értse. Vicces volt. A nap további részét Susan-nal és az unokatesómmal töltöttem. Elmentem velük a játszótérre, bevásároltunk, ilyesmik. Este megnéztünk valami bugyuta filmet - a címére sem emlékszem már, de sokat nevettem rajta. A görcs meg csak nőtt és nőtt a gyomromban.
A várt napon nagy dilemmába kerültem ruhaválasztásügyileg. Valamiért szépen akartam kinézni. Azt hiszem, George miatt. Nagyon akartam vele találkozni - és nem csak azért, hogy visszaadjam a pulcsiját. Beszélni akartam vele, hogy elmondhassam, sajnálom, ha megbántottam valamivel. És... megakartam neki magyarázni, hogy miért nem mondtam igazat az elején.
Miután végül egy fűzöld nyári ruhára esett a választásom, eluralkodott rajtam az izgatottság. Fél három volt, és már majd kibújtam a bőrömből, hogy nemsokára láthatom George-dzsot. Kicsit, mondjuk aggasztott Josh. Tudom, hogy a múltkori eset csak véletlen volt, mert béna vagyok, de akkor is. Reméltem, hogy nem lesz semmi vonzata a történteknek.
A kanapén ültem a nappaliban, fél perceként az órát nézve, amikor végre megszólalt a telefonom.
- Na, egy perc és ott vagyunk szivi - szólt bele Jaymi. - Gyere ki - azzal letette a telefont.
Nem kellett kétszer mondani, mint akit puskából lőttem ki, úgy rohantam az ajtó felé.
Pár pillanaton belül valóban befordult a várva várt autó a sarkon. Nem tudtam hová megyünk, vagy hogy mit fogunk csinálni, de nem érdekelt. Csak George-dzsal akartam tisztázni a dolgot. A pulcsi a táskámban lapult, gazdájára várva.
Amikor megállt a kocsi a ház előtt, nem éppen az várt rám, amire számítottam...
- Tudom, és sajnálom - vágtam bele újra.
- De, szembe kell nézni a tényekkel - mosolygott. - Felnőtt vagy. És ráadásul egy szexi fiú hívott el magával. Nemet kellett volna mondanom?
Elmosolyodtam. Röviden elmeséltem neki a történteket, azt a részt kihagyva, hogy George valamiért megharagudott rám - meg persze a csókot Josh-sal. Már biztos voltam benne, hogy én csesztem el valamit.
- De, ha vettetek új felsőt, akkor az miért van még mindig nálad? - mutatott a kezemre. Hihetetlen, de George pulcsija még mindig nálam volt. Észre sem vettem, hogy végig azt szorongattam. Vállat vontam. Majd visszaadom neki később -gondoltam. Reméltem.
Hullafáradtan zuhantam az ágyamba - Tibinek nem mertem beköszönni, pedig lehet, hogy kellett volna.
Nem akartam megint ruhástól elaludni. Kénytelen voltam erőt venni magamon, hogy elmásszak a fürdőig. Gyorsan letusoltam, majd villámsebesen magamra kaptam a pizsimet. Csak a rövid ujjút hoztam magammal - mivel nyári időjárásra számítottam -, de eléggé lehűlt estére. Én már az ágyban voltam, viszont George pulcsija tőlem pusztán csak egy karnyújtásnyira hevert a székem támláján, úgyhogy félig kibújtam a takaró alól, hogy elérjem. Magamra húztam. Nagyon finom illata volt. Elég nagy volt rám a pulcsi, majdnem a térdemig ért, az ujjába pedig kétszer is belefért volna a karom. Kényelmes volt és meleg.
Reggel egy SMS hangjára ébredtem. Kábultan nyúltam a mobilomért. Megnéztem, de semmi. Aztán feleszméltem, hogy ott van az a telefon, amit Tibitől kaptam. Annak a számát pedig csak hárman ismerték. A nadrágom zsebéből húztam elő. Valóban egy SMS volt. Jaymi-től. Délelőtt tizenegy óra volt - utálom, amikor elmegy a fél nap, de nincs mit tenni, lusta vagyok.
"Remélem Josh nem mászott rád máris, és egyedül vagy az ágyadban. ;) Ha ráérsz, holnap délután eljöhetnél velünk egy titkos helyre. Háromra érted megyünk. Csak, ha nincs más dolgod." Aláíráskánt meg ennyi: " A leghelyesebb"
Minden gondolkodás nélkül bepötyögtem, hogy ráérek. Kiugrottam az ágyból és leszaladtam a konyhába. Tibibe ütköztem. Reménykedtem benne, hogy már elment dolgozni. Amennyiben dolgozik ilyenkor, nem tudom.
- Őőő - hebegtem. - Jó reggelt.
- Jó reggelt - sóhajtott, és belekortyolt a kávéjába. Nem tévedtem, munkába készült (meglehetősen késő, ha szabad megjegyeznem.)
Részemről ennyivel lezártam volna a beszélgetést, de...
- Emma, figyelj - kezdte. - Sajnálom, hogy tegnap úgy leteremtettelek, csak aggódtam.
- Nem - mondtam meglepetten.- Én kérek elnézést. Máskor nem tűnök el. Ígérem, mindig tudni fogod, hol vagyok. Rendben?
Mosolyogva bólintott. Itt volt a remek alkalom.
- Szóval - mondtam hirtelen -, holnap is elmennék valahova. De csak akkor, ha megengeded - tettem hozzá gyorsan.
- Mégis hová? - kérdezte kíváncsian.
- A tegnapi srácokat kísérném el valahova, tudod. Az X Factor-ból.
- Á, értem. Persze... menj csak - sóhajtott lemondóan. - De a telefonod legyen nálad, és azonnal hívj, ha baj van. És nem bánom, ha későn jössz, de szólj. Mindenképp!
Válaszképp, csak hálálkodva átöleltem nagybátyámat.
- Még valami - szólt utánam, mikor már épp győzelmi táncomat készültem eljárni. - Holnaputánra ne tervezz semmit, ha lehet. Mi is szeretnék időt tölteni veled. Kivettem néhány szabadnapot, úgyhogy jó lenne, ha rám is szakítanál időt.
Ezzel semmi bajom nem volt.
- Mi sem természetesebb - mondtam mosolyogva.
Pár pirítós legyűrése után felszaladtam a szobámba. Már csak azt kellett kitalálnom, mivel töltsem a következő egy napot. Egy kis rendrakással kezdtem. Még csak második napja laktam itt, de már nem lehetett átjutni a szétdobált ruhatengeren.
Amikor elkészültem, bekapcsoltam a gépemet. Még ebéd előtt akartam beszélni Anyuval, és így letudni a későbbi zaklatásait. Természetesen elérhető volt - rám várt. Elmondtam neki, hogy megismerkedtem pár itteni sráccal. Kicsit gyanakodott, de végül is nem kérdezősködött annyit. A lényeget meg elhallgattam, így hamar letudtuk a beszélgetést.
Valójában Dávidot kerestem, hogy elmeséljem neki a tegnapi napomat. Nem hitte volna el. De még most akartam elmondani, amíg nálam volt George pulcsija bizonyítékként. Hiába, nem volt ott. Egész nap kerestem, de semmi. Furcsálltam, ugyanis általában le sem szakad a netről. Megvontam a vállamat és leszaladtam ebédelni. Susan stake-et készített, de a késői reggeli miatt nem voltam túl éhes. A csúcspont az volt, amikor kicsi George magára borította az egész tál párolt zöldséget. Nem hallottam még nőt így káromkodni. Susan kitett magáért. Amikor végre észrevette mit csinál, áttért franciára, hogy George ne értse. Vicces volt. A nap további részét Susan-nal és az unokatesómmal töltöttem. Elmentem velük a játszótérre, bevásároltunk, ilyesmik. Este megnéztünk valami bugyuta filmet - a címére sem emlékszem már, de sokat nevettem rajta. A görcs meg csak nőtt és nőtt a gyomromban.
A várt napon nagy dilemmába kerültem ruhaválasztásügyileg. Valamiért szépen akartam kinézni. Azt hiszem, George miatt. Nagyon akartam vele találkozni - és nem csak azért, hogy visszaadjam a pulcsiját. Beszélni akartam vele, hogy elmondhassam, sajnálom, ha megbántottam valamivel. És... megakartam neki magyarázni, hogy miért nem mondtam igazat az elején.
Miután végül egy fűzöld nyári ruhára esett a választásom, eluralkodott rajtam az izgatottság. Fél három volt, és már majd kibújtam a bőrömből, hogy nemsokára láthatom George-dzsot. Kicsit, mondjuk aggasztott Josh. Tudom, hogy a múltkori eset csak véletlen volt, mert béna vagyok, de akkor is. Reméltem, hogy nem lesz semmi vonzata a történteknek.
A kanapén ültem a nappaliban, fél perceként az órát nézve, amikor végre megszólalt a telefonom.
- Na, egy perc és ott vagyunk szivi - szólt bele Jaymi. - Gyere ki - azzal letette a telefont.
Nem kellett kétszer mondani, mint akit puskából lőttem ki, úgy rohantam az ajtó felé.
Pár pillanaton belül valóban befordult a várva várt autó a sarkon. Nem tudtam hová megyünk, vagy hogy mit fogunk csinálni, de nem érdekelt. Csak George-dzsal akartam tisztázni a dolgot. A pulcsi a táskámban lapult, gazdájára várva.
Amikor megállt a kocsi a ház előtt, nem éppen az várt rám, amire számítottam...
2012. december 18., kedd
4. Álruhás cicus
A steam room
volt, ahol valószínűleg a lemezüket vették fel éppen. JJ, Josh és Jaymi már ott
voltak. Valamin hangosan röhögtek, észre sem véve, hogy beléptünk. Én
automatikusan lelassítottam, George viszont szinte szaladt a többiek felé.
- Jaj, bocsi a késésért - mondta egy hatalmas csoportölelés közben. A többiek egyszerre kezdtek el beszélni, elég nehéz volt kivennem, miket mondtak. Ha csak egy valaki dumált azt még értettem, de egyszerre négyen... Esélytelen. Csak álltam még mindig vagy öt méter távolságban, mint egy rakás szerencsétlenség, továbbra is George pulcsiját szorongatva. Csak nem hagyták abba a röhögést és kiabálást, észre sem vettek. Aztán Jaymi fordult felém.
- Nahát, ki van itt? - emelte magasba a szemöldökét. - Bemutatnál az új barátodnak? - nézett George-ra.
- Ja, ő itt Emma - hívott maga felé George. Bizonytalanul megindultam az irányukba.
- És, melyikünknek hoztad? - viccelődött JJ.
- Nyilván nekem - mondta Jaymi halál komoly arckifejezéssel. Idétlen nevetés tört ki belőlem, hiszen tudtam, hogy Jaymi csak viccel. Mert, ugyebár meleg. Gyorsan a szám elé kaptam a kezemet. George zavartan nézett rám, a többiek viszont velem együtt nevettek. Ha így folytatom, pár perc múlva lebuktatom magam. Remek.
- Vicces cicus - nevetett Jaymi. - Valami rajongógyűlésen szedted össze? - kérdezte, miközben közelebb lépett hozzám, és köszönésképpen két puszit nyomott az arcomra. JJ és Josh is jöttek, de ők már nem voltak ilyen közvetlenek - a puszilkodást illetően. Josh furcsa arckifejezéssel vizslatott. Zavarba hozott kicsit.
- Ő nem is jcat - mondta George még mindig zavartan. - Hiszen... nem is ismer minket, igaz Emma?
- Hááát - mondtam az ujjaimat tördelve.
- Egy álruhás cicus? - kérdezte Jaymi vigyorogva, mint aki remekül szórakozik.
- Már milyen értelembe nem ismerlek titeket? - sütöttem le a szememet. - Még soha sem találkoztunk, ugye...
- Emma - lett kicsit ingerültebb George hangja. Bepánikoltam. Nem akartam az egész eddigi napot elszúrni.
- Most ez komolyan számít? Nem kérdezted, hogy tudom-e ki vagy. Ahogy én sem kérdeztelek, hogy nem láttál-e már valahol. Hülyén vette volna ki magát, nem? - kicsit támadó hangon mondtam, azt hiszem.
- Jogos - grimaszolt Jaymi. - Na, de tényleg. Számít? Gyere Emma, nem akarod meghallgatni az utolsó számunkat? Épp most vesszük fel az utolsó hangokat. Pár nap és már kapható is lesz a lemez - mondta csillogó szemmel.
Kézen fogott és magával húzott. Hátrafordultam, hogy láthassam George arckifejezését, de hiába. Nem tudtam kiolvasni belőle, mire gondolt. Ez felbosszantott. Mind a helyükre álltak, és az előbbi röhögést, vérprofizmusra cserélték. Olyan tökéletesen csinálták végig, hogy majdnem bepisiltem. Meg sem mertem mozdulni, levegőt sem vettem. Amikor végeztek, összepacsiztak és megölelgették egymást. Öröm volt nézni. Mennyi mondanivalóm lesz majd Dávidnak, ha ezt a sokkot túlélem. Már vártam a hitetlenkedő képét.
Kiléptek a felvevő szobából. Jaymi egyből odajött hozzám, és nevetve vállon veregetett.
- Na, most már nyugodtan levegőt vehetsz.
- Ez... eszméletlen volt! - hebegtem. Josh és JJ is mellém léptek. Josh elég közel, h szabad ilyet mondanom. George, mint egy sértődött ötéves vonult ki a szobából, és lépett oda hozzánk, kissé vonakodva.
Nem tudom, meddig álltunk még ott, de nagyon jó volt. Végig röhögtünk, hihetetlen, Jaymi-vel mennyire egy hullámhosszon voltunk. Nagyon sokat beszéltem vele, és egyáltalán nem volt kényelmetlen a közvetlensége. Ugrattok egymást állandóan. Nagyon megkedveltem. Talán azért, mert a legjobb barátom is meleg. Ki tudja, mitől függ ez.
Nagy meglepetésemre JJ volt a másik, akinek be nem állt a szája. Josh is beszélgetett, de inkább csak nézett, olyan furcsán átható szemekkel - meg kell jegyezzem gyönyörű kék szemei vannak. George viszont alig szólt. Valamin nagyon gondolkozott. És mindig amikor ránéztem - rajta kapva, hogy ő is engem néz - elfordult gyorsan, és mondott valamit JJ-nek. Jaymi rendelt pezsgőt, amivel megünnepelhetik a felvétel utolsó napját.
- Igyunk a lemezre - mondta vidáman Jaymi. - Igyál velünk, Emma.
- Nem köszi, nem iszom alkoholt - ráztam meg a fejem. - De nektek egészségetekre.
- Még nem vagy nagykorú, vagy mi van? - nézett rám vigyorogva.
- Nem mondjuk el senkinek - nevetett JJ. Josh is mosolygott. George nem.
- De, már elmúltam tizennyolc, csak egyszerűen nem szeretem és kész.
- Ahogy gondolod - mondta Jaymi, azzal koccintottak és megitták. Rezegni kezdett a táskámban Tibi telefonja.
- Haló? - szóltam bele. Magyarul, mert Tibi hívott.
- Emma, az első napon elvesztél? Hol vagy? - hallottam Tibi kissé ingerült hangját.
- Suz nem mondta? - kérdeztem zavartan.
- Nem, csak itt kuncog magába, hogy ne aggódjak. Már hogy ne aggódnék? Tudod te mennyi az idő?
Már kilenc óra volt. Kicsit meghökkentem. De, hát csak pár perce ácsorgunk itt, nem?
- Jó, akkor elindulok haza - mondtam sóhajtva, és letettem a telefont.
- Ez meg milyen nyelven volt? - csodálkoztak a srácok.
- Tiszta hsgdasdkasbs - mondott valami hasonlót Jaymi nevetve.
- Magyarul, de sajnos nekem mennem kell... - mondtam őszintén sajnálkozva.
- Fellőtték a pizsit? - ugratott Jaymi.
- Ja - motyogtam. - De, igazán örülök, hogy megismertelek titeket, igaziból- vetettem sokatmondó pillantást George-ra, aki gyorsan lehajtotta a fejét.
- Ne már - szólalt meg Josh, talán először közvetlenül hozzám intézve a szavait. Mindig a lehető legközelebb állt hozzám, és végig mosolygott rám. De most végre nekem szegezett egy kérdést. - Máris mész? Mikor látunk legközelebb?
- Hát... - mondtam meglepetten. - Nem is tudom.
- Mit mondtál meddig is maradsz? - kérdezte JJ.
- Egy hónapig - közöltem.
- Az szuper! - kiáltott fel Jaymi. - Találkozhatnánk máskor is, mi mostanában sokat vagyunk a városban. Elég zsúfolt lesz a következő pár hetünk, de betudunk szorítani - kacsintott.
Nagyon izgatottak voltak, mint ha nem is tudom ki lennék. Nem bírtam nem hitetlenkedni. George még mindig szótlan volt és a kezében lévő pohárral játszott.
- Végül is, ha nem kapok az eltűnésemért egy hónapig szobafogságot, ami nem lenne túl vicces... én nagyon örülnék - mosolyodtam el.
- Azt nem is meséltétek, miként tűntél el. Hogyan is találkoztatok George-dzsal? - kérdezte Josh, végig a szemembe nézve.
George-dzsal egymásra néztünk. Ő nem szólt semmit, csak valami mosolyfélére húzta a száját.
- Majd ő elmeséli, nekem viszont mennem kell. Azt hiszem, fogok egy taxit. Szurkoljatok, hogy ne tévedjek el... Rossz szokásom - fintorogtam.
Jaymi elkérte a telefonszámomat, hogy elérjen. A londoni mobilomét adtam meg neki, amit itt tartózkodásom idejére kaptam. Furcsa bizsergést éreztem a hasamban. Jaymi-vel telefonszámot cseréltünk. Ez csak álom lehet. Mindjárt felébredek, de akkor sikítok. Esküszöm.
Átöleltem Jaymi-t, alig engedett el. A válla fölött láttam, ahogy George a szemét forgatja. Gombóc költözött a torkomba. JJ is megpuszilt, majd Josh is. Először. Egy ügyetlen félarcos puszi volt. De tetszett. George-hoz léptem. Egy pillanatig azt hittem, képes kezet fogni velem, de nem. Ennyire sem volt képes. Felemelte a kezét, hogy intsen egyet, egy elköszönés kíséretében. Ez egy vicc. Hová lett a mókás-délután, amit vele töltöttem. Mivel szúrtam el? Azzal, hogy nem mondtam el neki, hogy rajongó vagyok, vagy mi van? Csak nem lehet ennyire ilyen, izé, na. A többiek csak nevettek. Nem akartam elhinni.
Már sétáltam volna ki az ajtón, miután Jaymi végre újra szabadon engedett - lett egy rajongóm, azt hiszem - amikor George újra megszólalt.
- Miért nem dobod haza az új legjobb barátodat? - intézte a kérdést Jaymi-hez, azt hiszem.
- Remek ötlet, lenne - mondta Jaymi - de Olly jön értem, valami meglepetéssel készül - vigyorgott csillogó szemekkel. - Ugye nem baj, Em? -kérdezte. Becézget. Meghalok.
- Dehogyis! - mondtam. - Jó szórakozást nektek.
- Én elvihetlek - szólalt meg hirtelen Josh. Reméltem, hogy nem pirultam, miközben úgy nézett rám.
- Ez igazán kedves lenne tőled - mondtam szinte suttogva.
Utoljára - ma már vagy századszor - búcsút intettem a többieknek - akik szintén szedelőzködni kezdtek, mert másnap interjúk tömkelege várt rájuk - és Josh-sal elindultunk.
Némán álltunk a liftben, és ugyanilyen csendben sétáltunk el az autójáig. Nem értek hozzá, de azt még én is megtudtam állapítani, hogy elég jó kocsija volt.
- Hú - mondtam ámuldozva.
- Tudom - nevetett. - Nem rég kaptam, a régit összetörtem pár hónapja.
- Ez nagyon király - álltam még mindig tátott szájjal.
- Hát még belülről - azzal kinyitotta előttem az ajtót. Nahát, vannak még udvarias emberek.
Igaza volt. Kényelmes bőrülések, légkondi, meg mindenféle gombok, amikről fogalmam sem volt micsodák..
- Nem túlzás ez egy kicsit? - néztem rá viccelődve.
- De, bizonyára - mondta, és dorombolásra késztette a négykerekű csodát.
- Persze ettől még őrületes - mondtam, - csak én például be sem tudnám indítani.
Nevetett. Nagyon furcsa volt vele autókázni. Először alig szóltunk egymáshoz - már kezdtem félni a kínos csendtől, de végül csak belejöttünk. Nagyon kedves fiú, ahogy feloldódott, úgy egyre jobban hasonlított a vicces Joshy-ra, akit az interjúkban megismertem. Nem is tudom, mikről dumáltunk. A bandáról, a jövendőbeli turnékról - meggyőztem, hogy jöjjenek Magyarországra, mert nem is hinnék mennyi rajongójuk van. Megesküdött, úgyhogy szaván fogom majd. Szóba került a családom, meg az én kevésbé izgalmas terveim a saját jövőmre nézve.
Ijesztően sokat nézett a szemembe, pedig jobban örültem volna, ha az útra figyel. Viszonylag hamar eltaláltunk Tibiék házához, mint kiderült ismerős volt a környéken - mondjuk úgy, járt már arra párszor. Nem akartam elbúcsúzni.
- Akkor, látlak még ugye? - kérdezte kifürkészhetetlen arccal.
- Hát persze, amennyiben nem álmodom - grimaszoltam. - De ne aggódj, holnap már nem is fogtok emlékezni rám - tettem még hozzá fancsali képpel.
- Arra ne vegyél mérget - mosolyodott el.
Elérkezett távozásom pillanata. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, de aztán Josh arca vészesen közelíteni kezdett az enyém felé. Jó, akkor puszival köszönünk el - gondoltam magamba, és hajoltam balra. Csakhogy ő meg jobbra gondolta, így váratlanul egy ezredmásodpercig összeértek az ajkaink.
- Jaj, bocsi a késésért - mondta egy hatalmas csoportölelés közben. A többiek egyszerre kezdtek el beszélni, elég nehéz volt kivennem, miket mondtak. Ha csak egy valaki dumált azt még értettem, de egyszerre négyen... Esélytelen. Csak álltam még mindig vagy öt méter távolságban, mint egy rakás szerencsétlenség, továbbra is George pulcsiját szorongatva. Csak nem hagyták abba a röhögést és kiabálást, észre sem vettek. Aztán Jaymi fordult felém.
- Nahát, ki van itt? - emelte magasba a szemöldökét. - Bemutatnál az új barátodnak? - nézett George-ra.
- Ja, ő itt Emma - hívott maga felé George. Bizonytalanul megindultam az irányukba.
- És, melyikünknek hoztad? - viccelődött JJ.
- Nyilván nekem - mondta Jaymi halál komoly arckifejezéssel. Idétlen nevetés tört ki belőlem, hiszen tudtam, hogy Jaymi csak viccel. Mert, ugyebár meleg. Gyorsan a szám elé kaptam a kezemet. George zavartan nézett rám, a többiek viszont velem együtt nevettek. Ha így folytatom, pár perc múlva lebuktatom magam. Remek.
- Vicces cicus - nevetett Jaymi. - Valami rajongógyűlésen szedted össze? - kérdezte, miközben közelebb lépett hozzám, és köszönésképpen két puszit nyomott az arcomra. JJ és Josh is jöttek, de ők már nem voltak ilyen közvetlenek - a puszilkodást illetően. Josh furcsa arckifejezéssel vizslatott. Zavarba hozott kicsit.
- Ő nem is jcat - mondta George még mindig zavartan. - Hiszen... nem is ismer minket, igaz Emma?
- Hááát - mondtam az ujjaimat tördelve.
- Egy álruhás cicus? - kérdezte Jaymi vigyorogva, mint aki remekül szórakozik.
- Már milyen értelembe nem ismerlek titeket? - sütöttem le a szememet. - Még soha sem találkoztunk, ugye...
- Emma - lett kicsit ingerültebb George hangja. Bepánikoltam. Nem akartam az egész eddigi napot elszúrni.
- Most ez komolyan számít? Nem kérdezted, hogy tudom-e ki vagy. Ahogy én sem kérdeztelek, hogy nem láttál-e már valahol. Hülyén vette volna ki magát, nem? - kicsit támadó hangon mondtam, azt hiszem.
- Jogos - grimaszolt Jaymi. - Na, de tényleg. Számít? Gyere Emma, nem akarod meghallgatni az utolsó számunkat? Épp most vesszük fel az utolsó hangokat. Pár nap és már kapható is lesz a lemez - mondta csillogó szemmel.
Kézen fogott és magával húzott. Hátrafordultam, hogy láthassam George arckifejezését, de hiába. Nem tudtam kiolvasni belőle, mire gondolt. Ez felbosszantott. Mind a helyükre álltak, és az előbbi röhögést, vérprofizmusra cserélték. Olyan tökéletesen csinálták végig, hogy majdnem bepisiltem. Meg sem mertem mozdulni, levegőt sem vettem. Amikor végeztek, összepacsiztak és megölelgették egymást. Öröm volt nézni. Mennyi mondanivalóm lesz majd Dávidnak, ha ezt a sokkot túlélem. Már vártam a hitetlenkedő képét.
Kiléptek a felvevő szobából. Jaymi egyből odajött hozzám, és nevetve vállon veregetett.
- Na, most már nyugodtan levegőt vehetsz.
- Ez... eszméletlen volt! - hebegtem. Josh és JJ is mellém léptek. Josh elég közel, h szabad ilyet mondanom. George, mint egy sértődött ötéves vonult ki a szobából, és lépett oda hozzánk, kissé vonakodva.
Nem tudom, meddig álltunk még ott, de nagyon jó volt. Végig röhögtünk, hihetetlen, Jaymi-vel mennyire egy hullámhosszon voltunk. Nagyon sokat beszéltem vele, és egyáltalán nem volt kényelmetlen a közvetlensége. Ugrattok egymást állandóan. Nagyon megkedveltem. Talán azért, mert a legjobb barátom is meleg. Ki tudja, mitől függ ez.
Nagy meglepetésemre JJ volt a másik, akinek be nem állt a szája. Josh is beszélgetett, de inkább csak nézett, olyan furcsán átható szemekkel - meg kell jegyezzem gyönyörű kék szemei vannak. George viszont alig szólt. Valamin nagyon gondolkozott. És mindig amikor ránéztem - rajta kapva, hogy ő is engem néz - elfordult gyorsan, és mondott valamit JJ-nek. Jaymi rendelt pezsgőt, amivel megünnepelhetik a felvétel utolsó napját.
- Igyunk a lemezre - mondta vidáman Jaymi. - Igyál velünk, Emma.
- Nem köszi, nem iszom alkoholt - ráztam meg a fejem. - De nektek egészségetekre.
- Még nem vagy nagykorú, vagy mi van? - nézett rám vigyorogva.
- Nem mondjuk el senkinek - nevetett JJ. Josh is mosolygott. George nem.
- De, már elmúltam tizennyolc, csak egyszerűen nem szeretem és kész.
- Ahogy gondolod - mondta Jaymi, azzal koccintottak és megitták. Rezegni kezdett a táskámban Tibi telefonja.
- Haló? - szóltam bele. Magyarul, mert Tibi hívott.
- Emma, az első napon elvesztél? Hol vagy? - hallottam Tibi kissé ingerült hangját.
- Suz nem mondta? - kérdeztem zavartan.
- Nem, csak itt kuncog magába, hogy ne aggódjak. Már hogy ne aggódnék? Tudod te mennyi az idő?
Már kilenc óra volt. Kicsit meghökkentem. De, hát csak pár perce ácsorgunk itt, nem?
- Jó, akkor elindulok haza - mondtam sóhajtva, és letettem a telefont.
- Ez meg milyen nyelven volt? - csodálkoztak a srácok.
- Tiszta hsgdasdkasbs - mondott valami hasonlót Jaymi nevetve.
- Magyarul, de sajnos nekem mennem kell... - mondtam őszintén sajnálkozva.
- Fellőtték a pizsit? - ugratott Jaymi.
- Ja - motyogtam. - De, igazán örülök, hogy megismertelek titeket, igaziból- vetettem sokatmondó pillantást George-ra, aki gyorsan lehajtotta a fejét.
- Ne már - szólalt meg Josh, talán először közvetlenül hozzám intézve a szavait. Mindig a lehető legközelebb állt hozzám, és végig mosolygott rám. De most végre nekem szegezett egy kérdést. - Máris mész? Mikor látunk legközelebb?
- Hát... - mondtam meglepetten. - Nem is tudom.
- Mit mondtál meddig is maradsz? - kérdezte JJ.
- Egy hónapig - közöltem.
- Az szuper! - kiáltott fel Jaymi. - Találkozhatnánk máskor is, mi mostanában sokat vagyunk a városban. Elég zsúfolt lesz a következő pár hetünk, de betudunk szorítani - kacsintott.
Nagyon izgatottak voltak, mint ha nem is tudom ki lennék. Nem bírtam nem hitetlenkedni. George még mindig szótlan volt és a kezében lévő pohárral játszott.
- Végül is, ha nem kapok az eltűnésemért egy hónapig szobafogságot, ami nem lenne túl vicces... én nagyon örülnék - mosolyodtam el.
- Azt nem is meséltétek, miként tűntél el. Hogyan is találkoztatok George-dzsal? - kérdezte Josh, végig a szemembe nézve.
George-dzsal egymásra néztünk. Ő nem szólt semmit, csak valami mosolyfélére húzta a száját.
- Majd ő elmeséli, nekem viszont mennem kell. Azt hiszem, fogok egy taxit. Szurkoljatok, hogy ne tévedjek el... Rossz szokásom - fintorogtam.
Jaymi elkérte a telefonszámomat, hogy elérjen. A londoni mobilomét adtam meg neki, amit itt tartózkodásom idejére kaptam. Furcsa bizsergést éreztem a hasamban. Jaymi-vel telefonszámot cseréltünk. Ez csak álom lehet. Mindjárt felébredek, de akkor sikítok. Esküszöm.
Átöleltem Jaymi-t, alig engedett el. A válla fölött láttam, ahogy George a szemét forgatja. Gombóc költözött a torkomba. JJ is megpuszilt, majd Josh is. Először. Egy ügyetlen félarcos puszi volt. De tetszett. George-hoz léptem. Egy pillanatig azt hittem, képes kezet fogni velem, de nem. Ennyire sem volt képes. Felemelte a kezét, hogy intsen egyet, egy elköszönés kíséretében. Ez egy vicc. Hová lett a mókás-délután, amit vele töltöttem. Mivel szúrtam el? Azzal, hogy nem mondtam el neki, hogy rajongó vagyok, vagy mi van? Csak nem lehet ennyire ilyen, izé, na. A többiek csak nevettek. Nem akartam elhinni.
Már sétáltam volna ki az ajtón, miután Jaymi végre újra szabadon engedett - lett egy rajongóm, azt hiszem - amikor George újra megszólalt.
- Miért nem dobod haza az új legjobb barátodat? - intézte a kérdést Jaymi-hez, azt hiszem.
- Remek ötlet, lenne - mondta Jaymi - de Olly jön értem, valami meglepetéssel készül - vigyorgott csillogó szemekkel. - Ugye nem baj, Em? -kérdezte. Becézget. Meghalok.
- Dehogyis! - mondtam. - Jó szórakozást nektek.
- Én elvihetlek - szólalt meg hirtelen Josh. Reméltem, hogy nem pirultam, miközben úgy nézett rám.
- Ez igazán kedves lenne tőled - mondtam szinte suttogva.
Utoljára - ma már vagy századszor - búcsút intettem a többieknek - akik szintén szedelőzködni kezdtek, mert másnap interjúk tömkelege várt rájuk - és Josh-sal elindultunk.
Némán álltunk a liftben, és ugyanilyen csendben sétáltunk el az autójáig. Nem értek hozzá, de azt még én is megtudtam állapítani, hogy elég jó kocsija volt.
- Hú - mondtam ámuldozva.
- Tudom - nevetett. - Nem rég kaptam, a régit összetörtem pár hónapja.
- Ez nagyon király - álltam még mindig tátott szájjal.
- Hát még belülről - azzal kinyitotta előttem az ajtót. Nahát, vannak még udvarias emberek.
Igaza volt. Kényelmes bőrülések, légkondi, meg mindenféle gombok, amikről fogalmam sem volt micsodák..
- Nem túlzás ez egy kicsit? - néztem rá viccelődve.
- De, bizonyára - mondta, és dorombolásra késztette a négykerekű csodát.
- Persze ettől még őrületes - mondtam, - csak én például be sem tudnám indítani.
Nevetett. Nagyon furcsa volt vele autókázni. Először alig szóltunk egymáshoz - már kezdtem félni a kínos csendtől, de végül csak belejöttünk. Nagyon kedves fiú, ahogy feloldódott, úgy egyre jobban hasonlított a vicces Joshy-ra, akit az interjúkban megismertem. Nem is tudom, mikről dumáltunk. A bandáról, a jövendőbeli turnékról - meggyőztem, hogy jöjjenek Magyarországra, mert nem is hinnék mennyi rajongójuk van. Megesküdött, úgyhogy szaván fogom majd. Szóba került a családom, meg az én kevésbé izgalmas terveim a saját jövőmre nézve.
Ijesztően sokat nézett a szemembe, pedig jobban örültem volna, ha az útra figyel. Viszonylag hamar eltaláltunk Tibiék házához, mint kiderült ismerős volt a környéken - mondjuk úgy, járt már arra párszor. Nem akartam elbúcsúzni.
- Akkor, látlak még ugye? - kérdezte kifürkészhetetlen arccal.
- Hát persze, amennyiben nem álmodom - grimaszoltam. - De ne aggódj, holnap már nem is fogtok emlékezni rám - tettem még hozzá fancsali képpel.
- Arra ne vegyél mérget - mosolyodott el.
Elérkezett távozásom pillanata. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, de aztán Josh arca vészesen közelíteni kezdett az enyém felé. Jó, akkor puszival köszönünk el - gondoltam magamba, és hajoltam balra. Csakhogy ő meg jobbra gondolta, így váratlanul egy ezredmásodpercig összeértek az ajkaink.
Muszáj írnom!
Most nagyon írós kedvem van. Egy nap alatt két fejezetet is feltöltöttem. Igaz, hogy már készen vannak pár napja. Remélem nem bánjátok ezt, de holnap úgysem fogok tudni írni. Vagyis, feltölteni - mert a következő fejezet is készen van már, most az ötödiken dolgozom :) Osszátok be, és jó olvasást. Remélem elégedettek vagytok vele eddig.
love you all,
a jcat
love you all,
a jcat
3. Még mindig nem hiszem el...
... George Shelley-vel menetelek London utcáin. Megcsíptem magam, de nem
álmodtam. Egy számomra ismeretlen márkanévvel ellátott üzlet felé tartottunk.
Elég drágának tűnt. Amikor odaértünk, ránéztem a kirakatban lévő árakra és kis
híján leraktam a hajamat.
- Meggondoltam magam, inkább menjünk valami másik helyre - grimaszoltam.
- Mi a bajod ezzel? - húzta fel a szemöldökét.
- Hááát - nyögtem - ez kicsit drága.
- Annyira nem - vonta meg a vállát. Nem tudtam megakadályozni, elkerekedett a szemem. Rám nézett és felnevetett.
- Na, gyere - ragadott meg a pulcsijánál fogva, és behúzott az üzletbe.
Borzasztóan feszélyezve éreztem magam. Az öltözékem sem volt épp a helyhez illő.
Egyik sortól a másikig ténferegtem, a lehető legolcsóbb felsőt keresve. De amelyik a legkevesebbe került, az is több volt, mint fél évi zsebpénzem.
- George - bizseregtem, ahogy kimondtam a nevét. - Ez nekem nem megy. El sem tudok számolni idáig - emeltem a magasba egy gyönyörű fehér blúzt, árcédulájánál fogva. Hangosan nevetett. Kinevetett engem.
- Na, jó - mondtam durcásan. - Lehet, hogy neked a hajadban is pénz van, de nem szép dolog kiröhögni a csórót - fontam össze magam előtt a karomat.
- Jaj - fogta a hashát - nem rajtad nevetek, csak olyan viccesen mondtad. Sajnálom - hagyta végre abba.
Forgattam a szemem, és próbáltam közben visszaakasztani a csodás felsőt a többi közé.
- Akkor az nem is kell? - nézett rám vigyorogva. De, ami azt illeti kellett volna. Csak nem volt bőr a képemen azt kérni. Fejcsóválva sóhajtottam, amikor végre sikerült visszagyömöszölnöm a helyére.
Elindultam egy másik irányba, hátha találok valamit, ami nem kerül annyiba, mint egy gyémántfülbevaló. De hiába keresgéltem még hosszú percekig.
Valaki megkopogtatta a vállamat, és amikor megfordultam, George tartott felém egy csodaszép királykék felsőt, aminek fazonja nagyon is hasonlított a kávéfoltos sajátoméra.
- Szerintem ez remekül állna - nyújtotta át. - És hasonlít az előzőre, nem?
- Nagyon szép - motyogtam. Elküldött a próbafülkébe, ahol felpróbáltam és legnagyobb meglepetésemre tényleg tök jól állt. Az anyaga is tökéletes volt. Nem tudnám megmondani mi volt pontosan, de valami selyemfélére tippeltem. Beletelt pár percbe, mire eltudtam szakadni a tükörképemtől.
Kiléptem a fülkéből, még mindig az új kedvencemet viselve - aminek az árát meg sem mertem nézni. George egyetértően magasba emelte hüvelykujját, és odahívott hozzánk egy eladót.
- Maradjon csak rajtad - mondta, és elindult a kassza felé a nő kíséretében. Amíg elcsomagoltam régi pólómat, láttam a szemem sarkából, ahogy az eladónő épp képet készít George-dzsal. Összeráncoltam a szemöldökömet, és sebesen megindultam feléjük. Nem tudom, mi ütött belé, de nem tetszett, ahogy ölelgeti. Mire elverekedtem magam a kasszáig, George már fizetett is. A blokkot fénysebességgel a zsebébe dugta. Gyanakodni kezdtem.
- Ugye maradt pénzed kajára? - grimaszoltam.
- Talán - kuncogott.
Elköszöntünk, és kisétáltunk. George pulcsiját még mindig a kezemben szorongattam.
- Nagyon köszönöm - hálálkodtam. - Igazán tetszik.
- Semmiség - bólintott - Örülök.
Hirtelen az órájára pillantott. Görcsbe rándult a hasam. A gyors órára pillantás sosem jelent jót. Éreztem, hogy mindjárt el kell válnunk. Sírás környékezett.
- A francba - bosszankodott. - Hát erről lekéstem.
- Ó, miattam - nyögtem. - Szörnyen sajnálom. Fontos volt?
- Ja, eléggé - fintorgott. - De nem baj, úgy sem akartam elmenni. Azt hiszem hálával tartozom neked - vigyorodott el.
Ennyiben hagyta, én meg nem kérdeztem rá. Biztos voltam benne, hogy valami fotózás, vagy interjú, vagy mit tudom én, de nem akartam lebukni, hogy kezdettől fogva felismertem.
- Akkor - szólaltam meg számomra is váratlanul. - Ha már rám költötted az összes pénzed, meghívhatlak ebédre? - Mi a franc van velem? - Egy hamburger vagy nem is tudom. Én farkas éhes vagyok.
Rettegtem az elutasítástól, de ez a fiú túl kedves. Szerintem ha irtózna tőlem sem mondana nemet.
- Ami azt illeti - kezdte - ma még nem ettem semmit. A hamburger jól hangzik.
Megkönnyebbültem. Elindultunk a legközelebbi hamburgerlelőhely felé. Nagyon féltem, hogy beáll a kínos csend, de nem. Hol én nem tudtam befogni, hol ő zúdított rám kérdésrengeteget. És ez így ment egész idő alatt.
- Szóval, magyar vagy - morfondírozott. - Az is magyarul volt, amit mondtál? Amikor rádöntöttem a kávét?
Teli szájjal bólintottam.
- És, mi volt az? - nézett rám érdeklődve, közben az ajkát harapdálta.
Nagyot nyeltem, hogy a szinte megrágás nélküli falat lecsússzon.
- Nem akarod tudni - vigyorogtam. - Csak egy kis káromkodás. Nem valami durva, tudok cifrábbat is.
- Ó, igen? - nevetett.- Mondjuk, ebben biztos vagyok.
- Miért? - kérdeztem egyik szemöldökömet a magasba emelve.
- Hát, csak gondolom.
Mintha egy kicsit elpirult volna, de nem voltam benne biztos.
- Ki volt a vöröshajú nő? Akivel jöttél?
- Ja, ő a nagybátyám felesége. Szóval... a nagynéném.
- Náluk laksz most egy ideig? - kérdezte két harapás között.
- Aha. A nagybátyám ugye magyar, mint én. Pár éve költöztek vissza Londonba, amikor Susan terhes lett az unokatesómmal.
- Értem - bólintott. - És meddig maradsz?
- Ő, egy hónapra vagyok elengedve. Tegnap jöttem, egyébként.
- Na, az szuper. Sok jó hely van erre, amit érdemes megnézni. Még én sem láttam mindet,mert én sem londoni vagyok...
- Tudom - csúszott ki. A francba!
- Honnan? - nézett rám zavartan, sültkrumplit majszolva.
- Ő, aaaa... az akcentus. Igen - nyöszörögtem. Huh, talán sikerült kivágnom magam.
- Ennyire eltérő? - nézett elkerekedett szemekkel. - Még senki sem mondta. Azt hittem, egész londoni hangzású. Nem úgy, mint JJ-é - nevetett fel. - Ő, az egyik barátom. Kissé farmerakcentusa van. Akarod hallani? - kérdezte vidáman.
Én meg majdnem félrenyeltem. Haha - naná, hogy akarom. Ha tudná mennyire.
- Hogy érted? - adtam az ártatlant.
- Nemsokára találkozom vele meg még két másik nagyon jófej sráccal - kacsintott. - Eljöhetnél. Ha szeretnél...és ha nincs más dolgod.
- Nincs! - vágtam rá talán túl gyorsan.
- Akkor ha befejezted mehetnénk is, mert nem akarok onnan is elkésni.
- Persze, persze - nyeltem le az utolsó falatot, és hörpintettem fel az utolsó korty kólát. Kivittük a tálcákat.
- Ö, nálam nincs kocsi, szóval - mondtam.
- Nem is kell - mosolygott. - Mehetünk taxival. De amúgy sincs messze. Csak sietünk, ugye.
Két perc alatt fogott egy taxit. Én egyből a hátsóülésre huppantam, pusztán csak megszokásból. Láttam, hogy először előre akart ülni, de aztán megrázta a fejét, és beült mellém.
Az úton nem nagyon szóltunk egymáshoz, de igaza volt, hamar megérkeztünk. Csak tíz percet kellett kibírnom ablakon kibambulással töltve. Egy hatalmas épület előtt szálltunk ki. Nagy üvegfalai voltak, el nem tudtam képzelni, hogy miféle hely lehetett. Ahogy beléptünk, egy elég elegánsnak öltözött pasas sétált hozzánk. George beszélt vele pár szót, amit nem nagyon hallottam, mert az épület belsejét bámultam. Sosem jártam még ilyen menő helyen. Egy hatalmas faliórára siklott a tekintetem. Délután öt. Kissé elszaladt az idő, de úgy gondoltam ez még belefér. Úgyis ott lapult a Tibitől kapott telefon a zsebemben, amiről bármikor elérhetem őt, vagy akár Susan-t is.
George egy tágas lift felé vezetett. A hatodik emelet volt a cél.
- Mi ez a hely? - kérdeztem még mindig ámulva.
- Majd meglátod - mosolygott. - Tetszik?
Némán bólintottam. Végigfutott az agyamon, hogy tulajdonképpen mit is csinálok én itt? Ez hogy történhet meg velem? Újra megcsíptem a karomat, ezúttal erősebben. Felszisszentem a fájdalomtól, majd vigyorogni kezdtem. Amikor kiszálltunk, egy hosszú folyosón találtuk magunkat. George magabiztosan és céltudatosan sétált végig rajta, mint aki már ezerszer járt itt, majd kinyitott előttem egy ajtót, ami egy óriási terembe vezetett. Rájöttem mi volt az, és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velem.
- Meggondoltam magam, inkább menjünk valami másik helyre - grimaszoltam.
- Mi a bajod ezzel? - húzta fel a szemöldökét.
- Hááát - nyögtem - ez kicsit drága.
- Annyira nem - vonta meg a vállát. Nem tudtam megakadályozni, elkerekedett a szemem. Rám nézett és felnevetett.
- Na, gyere - ragadott meg a pulcsijánál fogva, és behúzott az üzletbe.
Borzasztóan feszélyezve éreztem magam. Az öltözékem sem volt épp a helyhez illő.
Egyik sortól a másikig ténferegtem, a lehető legolcsóbb felsőt keresve. De amelyik a legkevesebbe került, az is több volt, mint fél évi zsebpénzem.
- George - bizseregtem, ahogy kimondtam a nevét. - Ez nekem nem megy. El sem tudok számolni idáig - emeltem a magasba egy gyönyörű fehér blúzt, árcédulájánál fogva. Hangosan nevetett. Kinevetett engem.
- Na, jó - mondtam durcásan. - Lehet, hogy neked a hajadban is pénz van, de nem szép dolog kiröhögni a csórót - fontam össze magam előtt a karomat.
- Jaj - fogta a hashát - nem rajtad nevetek, csak olyan viccesen mondtad. Sajnálom - hagyta végre abba.
Forgattam a szemem, és próbáltam közben visszaakasztani a csodás felsőt a többi közé.
- Akkor az nem is kell? - nézett rám vigyorogva. De, ami azt illeti kellett volna. Csak nem volt bőr a képemen azt kérni. Fejcsóválva sóhajtottam, amikor végre sikerült visszagyömöszölnöm a helyére.
Elindultam egy másik irányba, hátha találok valamit, ami nem kerül annyiba, mint egy gyémántfülbevaló. De hiába keresgéltem még hosszú percekig.
Valaki megkopogtatta a vállamat, és amikor megfordultam, George tartott felém egy csodaszép királykék felsőt, aminek fazonja nagyon is hasonlított a kávéfoltos sajátoméra.
- Szerintem ez remekül állna - nyújtotta át. - És hasonlít az előzőre, nem?
- Nagyon szép - motyogtam. Elküldött a próbafülkébe, ahol felpróbáltam és legnagyobb meglepetésemre tényleg tök jól állt. Az anyaga is tökéletes volt. Nem tudnám megmondani mi volt pontosan, de valami selyemfélére tippeltem. Beletelt pár percbe, mire eltudtam szakadni a tükörképemtől.
Kiléptem a fülkéből, még mindig az új kedvencemet viselve - aminek az árát meg sem mertem nézni. George egyetértően magasba emelte hüvelykujját, és odahívott hozzánk egy eladót.
- Maradjon csak rajtad - mondta, és elindult a kassza felé a nő kíséretében. Amíg elcsomagoltam régi pólómat, láttam a szemem sarkából, ahogy az eladónő épp képet készít George-dzsal. Összeráncoltam a szemöldökömet, és sebesen megindultam feléjük. Nem tudom, mi ütött belé, de nem tetszett, ahogy ölelgeti. Mire elverekedtem magam a kasszáig, George már fizetett is. A blokkot fénysebességgel a zsebébe dugta. Gyanakodni kezdtem.
- Ugye maradt pénzed kajára? - grimaszoltam.
- Talán - kuncogott.
Elköszöntünk, és kisétáltunk. George pulcsiját még mindig a kezemben szorongattam.
- Nagyon köszönöm - hálálkodtam. - Igazán tetszik.
- Semmiség - bólintott - Örülök.
Hirtelen az órájára pillantott. Görcsbe rándult a hasam. A gyors órára pillantás sosem jelent jót. Éreztem, hogy mindjárt el kell válnunk. Sírás környékezett.
- A francba - bosszankodott. - Hát erről lekéstem.
- Ó, miattam - nyögtem. - Szörnyen sajnálom. Fontos volt?
- Ja, eléggé - fintorgott. - De nem baj, úgy sem akartam elmenni. Azt hiszem hálával tartozom neked - vigyorodott el.
Ennyiben hagyta, én meg nem kérdeztem rá. Biztos voltam benne, hogy valami fotózás, vagy interjú, vagy mit tudom én, de nem akartam lebukni, hogy kezdettől fogva felismertem.
- Akkor - szólaltam meg számomra is váratlanul. - Ha már rám költötted az összes pénzed, meghívhatlak ebédre? - Mi a franc van velem? - Egy hamburger vagy nem is tudom. Én farkas éhes vagyok.
Rettegtem az elutasítástól, de ez a fiú túl kedves. Szerintem ha irtózna tőlem sem mondana nemet.
- Ami azt illeti - kezdte - ma még nem ettem semmit. A hamburger jól hangzik.
Megkönnyebbültem. Elindultunk a legközelebbi hamburgerlelőhely felé. Nagyon féltem, hogy beáll a kínos csend, de nem. Hol én nem tudtam befogni, hol ő zúdított rám kérdésrengeteget. És ez így ment egész idő alatt.
- Szóval, magyar vagy - morfondírozott. - Az is magyarul volt, amit mondtál? Amikor rádöntöttem a kávét?
Teli szájjal bólintottam.
- És, mi volt az? - nézett rám érdeklődve, közben az ajkát harapdálta.
Nagyot nyeltem, hogy a szinte megrágás nélküli falat lecsússzon.
- Nem akarod tudni - vigyorogtam. - Csak egy kis káromkodás. Nem valami durva, tudok cifrábbat is.
- Ó, igen? - nevetett.- Mondjuk, ebben biztos vagyok.
- Miért? - kérdeztem egyik szemöldökömet a magasba emelve.
- Hát, csak gondolom.
Mintha egy kicsit elpirult volna, de nem voltam benne biztos.
- Ki volt a vöröshajú nő? Akivel jöttél?
- Ja, ő a nagybátyám felesége. Szóval... a nagynéném.
- Náluk laksz most egy ideig? - kérdezte két harapás között.
- Aha. A nagybátyám ugye magyar, mint én. Pár éve költöztek vissza Londonba, amikor Susan terhes lett az unokatesómmal.
- Értem - bólintott. - És meddig maradsz?
- Ő, egy hónapra vagyok elengedve. Tegnap jöttem, egyébként.
- Na, az szuper. Sok jó hely van erre, amit érdemes megnézni. Még én sem láttam mindet,mert én sem londoni vagyok...
- Tudom - csúszott ki. A francba!
- Honnan? - nézett rám zavartan, sültkrumplit majszolva.

- Ő, aaaa... az akcentus. Igen - nyöszörögtem. Huh, talán sikerült kivágnom magam.
- Ennyire eltérő? - nézett elkerekedett szemekkel. - Még senki sem mondta. Azt hittem, egész londoni hangzású. Nem úgy, mint JJ-é - nevetett fel. - Ő, az egyik barátom. Kissé farmerakcentusa van. Akarod hallani? - kérdezte vidáman.
Én meg majdnem félrenyeltem. Haha - naná, hogy akarom. Ha tudná mennyire.
- Hogy érted? - adtam az ártatlant.
- Nemsokára találkozom vele meg még két másik nagyon jófej sráccal - kacsintott. - Eljöhetnél. Ha szeretnél...és ha nincs más dolgod.
- Nincs! - vágtam rá talán túl gyorsan.
- Akkor ha befejezted mehetnénk is, mert nem akarok onnan is elkésni.
- Persze, persze - nyeltem le az utolsó falatot, és hörpintettem fel az utolsó korty kólát. Kivittük a tálcákat.
- Ö, nálam nincs kocsi, szóval - mondtam.
- Nem is kell - mosolygott. - Mehetünk taxival. De amúgy sincs messze. Csak sietünk, ugye.
Két perc alatt fogott egy taxit. Én egyből a hátsóülésre huppantam, pusztán csak megszokásból. Láttam, hogy először előre akart ülni, de aztán megrázta a fejét, és beült mellém.
Az úton nem nagyon szóltunk egymáshoz, de igaza volt, hamar megérkeztünk. Csak tíz percet kellett kibírnom ablakon kibambulással töltve. Egy hatalmas épület előtt szálltunk ki. Nagy üvegfalai voltak, el nem tudtam képzelni, hogy miféle hely lehetett. Ahogy beléptünk, egy elég elegánsnak öltözött pasas sétált hozzánk. George beszélt vele pár szót, amit nem nagyon hallottam, mert az épület belsejét bámultam. Sosem jártam még ilyen menő helyen. Egy hatalmas faliórára siklott a tekintetem. Délután öt. Kissé elszaladt az idő, de úgy gondoltam ez még belefér. Úgyis ott lapult a Tibitől kapott telefon a zsebemben, amiről bármikor elérhetem őt, vagy akár Susan-t is.
George egy tágas lift felé vezetett. A hatodik emelet volt a cél.
- Mi ez a hely? - kérdeztem még mindig ámulva.
- Majd meglátod - mosolygott. - Tetszik?
Némán bólintottam. Végigfutott az agyamon, hogy tulajdonképpen mit is csinálok én itt? Ez hogy történhet meg velem? Újra megcsíptem a karomat, ezúttal erősebben. Felszisszentem a fájdalomtól, majd vigyorogni kezdtem. Amikor kiszálltunk, egy hosszú folyosón találtuk magunkat. George magabiztosan és céltudatosan sétált végig rajta, mint aki már ezerszer járt itt, majd kinyitott előttem egy ajtót, ami egy óriási terembe vezetett. Rájöttem mi volt az, és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velem.
folyt.köv
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)