... George Shelley-vel menetelek London utcáin. Megcsíptem magam, de nem
álmodtam. Egy számomra ismeretlen márkanévvel ellátott üzlet felé tartottunk.
Elég drágának tűnt. Amikor odaértünk, ránéztem a kirakatban lévő árakra és kis
híján leraktam a hajamat.
- Meggondoltam magam, inkább menjünk valami másik helyre - grimaszoltam.
- Mi a bajod ezzel? - húzta fel a szemöldökét.
- Hááát - nyögtem - ez kicsit drága.
- Annyira nem - vonta meg a vállát. Nem tudtam megakadályozni, elkerekedett a szemem. Rám nézett és felnevetett.
- Na, gyere - ragadott meg a pulcsijánál fogva, és behúzott az üzletbe.
Borzasztóan feszélyezve éreztem magam. Az öltözékem sem volt épp a helyhez illő.
Egyik sortól a másikig ténferegtem, a lehető legolcsóbb felsőt keresve. De amelyik a legkevesebbe került, az is több volt, mint fél évi zsebpénzem.
- George - bizseregtem, ahogy kimondtam a nevét. - Ez nekem nem megy. El sem tudok számolni idáig - emeltem a magasba egy gyönyörű fehér blúzt, árcédulájánál fogva. Hangosan nevetett. Kinevetett engem.
- Na, jó - mondtam durcásan. - Lehet, hogy neked a hajadban is pénz van, de nem szép dolog kiröhögni a csórót - fontam össze magam előtt a karomat.
- Jaj - fogta a hashát - nem rajtad nevetek, csak olyan viccesen mondtad. Sajnálom - hagyta végre abba.
Forgattam a szemem, és próbáltam közben visszaakasztani a csodás felsőt a többi közé.
- Akkor az nem is kell? - nézett rám vigyorogva. De, ami azt illeti kellett volna. Csak nem volt bőr a képemen azt kérni. Fejcsóválva sóhajtottam, amikor végre sikerült visszagyömöszölnöm a helyére.
Elindultam egy másik irányba, hátha találok valamit, ami nem kerül annyiba, mint egy gyémántfülbevaló. De hiába keresgéltem még hosszú percekig.
Valaki megkopogtatta a vállamat, és amikor megfordultam, George tartott felém egy csodaszép királykék felsőt, aminek fazonja nagyon is hasonlított a kávéfoltos sajátoméra.
- Szerintem ez remekül állna - nyújtotta át. - És hasonlít az előzőre, nem?
- Nagyon szép - motyogtam. Elküldött a próbafülkébe, ahol felpróbáltam és legnagyobb meglepetésemre tényleg tök jól állt. Az anyaga is tökéletes volt. Nem tudnám megmondani mi volt pontosan, de valami selyemfélére tippeltem. Beletelt pár percbe, mire eltudtam szakadni a tükörképemtől.
Kiléptem a fülkéből, még mindig az új kedvencemet viselve - aminek az árát meg sem mertem nézni. George egyetértően magasba emelte hüvelykujját, és odahívott hozzánk egy eladót.
- Maradjon csak rajtad - mondta, és elindult a kassza felé a nő kíséretében. Amíg elcsomagoltam régi pólómat, láttam a szemem sarkából, ahogy az eladónő épp képet készít George-dzsal. Összeráncoltam a szemöldökömet, és sebesen megindultam feléjük. Nem tudom, mi ütött belé, de nem tetszett, ahogy ölelgeti. Mire elverekedtem magam a kasszáig, George már fizetett is. A blokkot fénysebességgel a zsebébe dugta. Gyanakodni kezdtem.
- Ugye maradt pénzed kajára? - grimaszoltam.
- Talán - kuncogott.
Elköszöntünk, és kisétáltunk. George pulcsiját még mindig a kezemben szorongattam.
- Nagyon köszönöm - hálálkodtam. - Igazán tetszik.
- Semmiség - bólintott - Örülök.
Hirtelen az órájára pillantott. Görcsbe rándult a hasam. A gyors órára pillantás sosem jelent jót. Éreztem, hogy mindjárt el kell válnunk. Sírás környékezett.
- A francba - bosszankodott. - Hát erről lekéstem.
- Ó, miattam - nyögtem. - Szörnyen sajnálom. Fontos volt?
- Ja, eléggé - fintorgott. - De nem baj, úgy sem akartam elmenni. Azt hiszem hálával tartozom neked - vigyorodott el.
Ennyiben hagyta, én meg nem kérdeztem rá. Biztos voltam benne, hogy valami fotózás, vagy interjú, vagy mit tudom én, de nem akartam lebukni, hogy kezdettől fogva felismertem.
- Akkor - szólaltam meg számomra is váratlanul. - Ha már rám költötted az összes pénzed, meghívhatlak ebédre? - Mi a franc van velem? - Egy hamburger vagy nem is tudom. Én farkas éhes vagyok.
Rettegtem az elutasítástól, de ez a fiú túl kedves. Szerintem ha irtózna tőlem sem mondana nemet.
- Ami azt illeti - kezdte - ma még nem ettem semmit. A hamburger jól hangzik.
Megkönnyebbültem. Elindultunk a legközelebbi hamburgerlelőhely felé. Nagyon féltem, hogy beáll a kínos csend, de nem. Hol én nem tudtam befogni, hol ő zúdított rám kérdésrengeteget. És ez így ment egész idő alatt.
- Szóval, magyar vagy - morfondírozott. - Az is magyarul volt, amit mondtál? Amikor rádöntöttem a kávét?
Teli szájjal bólintottam.
- És, mi volt az? - nézett rám érdeklődve, közben az ajkát harapdálta.
Nagyot nyeltem, hogy a szinte megrágás nélküli falat lecsússzon.
- Nem akarod tudni - vigyorogtam. - Csak egy kis káromkodás. Nem valami durva, tudok cifrábbat is.
- Ó, igen? - nevetett.- Mondjuk, ebben biztos vagyok.
- Miért? - kérdeztem egyik szemöldökömet a magasba emelve.
- Hát, csak gondolom.
Mintha egy kicsit elpirult volna, de nem voltam benne biztos.
- Ki volt a vöröshajú nő? Akivel jöttél?
- Ja, ő a nagybátyám felesége. Szóval... a nagynéném.
- Náluk laksz most egy ideig? - kérdezte két harapás között.
- Aha. A nagybátyám ugye magyar, mint én. Pár éve költöztek vissza Londonba, amikor Susan terhes lett az unokatesómmal.
- Értem - bólintott. - És meddig maradsz?
- Ő, egy hónapra vagyok elengedve. Tegnap jöttem, egyébként.
- Na, az szuper. Sok jó hely van erre, amit érdemes megnézni. Még én sem láttam mindet,mert én sem londoni vagyok...
- Tudom - csúszott ki. A francba!
- Honnan? - nézett rám zavartan, sültkrumplit majszolva.
- Ő, aaaa... az akcentus. Igen - nyöszörögtem. Huh, talán sikerült kivágnom magam.
- Ennyire eltérő? - nézett elkerekedett szemekkel. - Még senki sem mondta. Azt hittem, egész londoni hangzású. Nem úgy, mint JJ-é - nevetett fel. - Ő, az egyik barátom. Kissé farmerakcentusa van. Akarod hallani? - kérdezte vidáman.
Én meg majdnem félrenyeltem. Haha - naná, hogy akarom. Ha tudná mennyire.
- Hogy érted? - adtam az ártatlant.
- Nemsokára találkozom vele meg még két másik nagyon jófej sráccal - kacsintott. - Eljöhetnél. Ha szeretnél...és ha nincs más dolgod.
- Nincs! - vágtam rá talán túl gyorsan.
- Akkor ha befejezted mehetnénk is, mert nem akarok onnan is elkésni.
- Persze, persze - nyeltem le az utolsó falatot, és hörpintettem fel az utolsó korty kólát. Kivittük a tálcákat.
- Ö, nálam nincs kocsi, szóval - mondtam.
- Nem is kell - mosolygott. - Mehetünk taxival. De amúgy sincs messze. Csak sietünk, ugye.
Két perc alatt fogott egy taxit. Én egyből a hátsóülésre huppantam, pusztán csak megszokásból. Láttam, hogy először előre akart ülni, de aztán megrázta a fejét, és beült mellém.
Az úton nem nagyon szóltunk egymáshoz, de igaza volt, hamar megérkeztünk. Csak tíz percet kellett kibírnom ablakon kibambulással töltve. Egy hatalmas épület előtt szálltunk ki. Nagy üvegfalai voltak, el nem tudtam képzelni, hogy miféle hely lehetett. Ahogy beléptünk, egy elég elegánsnak öltözött pasas sétált hozzánk. George beszélt vele pár szót, amit nem nagyon hallottam, mert az épület belsejét bámultam. Sosem jártam még ilyen menő helyen. Egy hatalmas faliórára siklott a tekintetem. Délután öt. Kissé elszaladt az idő, de úgy gondoltam ez még belefér. Úgyis ott lapult a Tibitől kapott telefon a zsebemben, amiről bármikor elérhetem őt, vagy akár Susan-t is.
George egy tágas lift felé vezetett. A hatodik emelet volt a cél.
- Mi ez a hely? - kérdeztem még mindig ámulva.
- Majd meglátod - mosolygott. - Tetszik?
Némán bólintottam. Végigfutott az agyamon, hogy tulajdonképpen mit is csinálok én itt? Ez hogy történhet meg velem? Újra megcsíptem a karomat, ezúttal erősebben. Felszisszentem a fájdalomtól, majd vigyorogni kezdtem. Amikor kiszálltunk, egy hosszú folyosón találtuk magunkat. George magabiztosan és céltudatosan sétált végig rajta, mint aki már ezerszer járt itt, majd kinyitott előttem egy ajtót, ami egy óriási terembe vezetett. Rájöttem mi volt az, és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velem.
- Meggondoltam magam, inkább menjünk valami másik helyre - grimaszoltam.
- Mi a bajod ezzel? - húzta fel a szemöldökét.
- Hááát - nyögtem - ez kicsit drága.
- Annyira nem - vonta meg a vállát. Nem tudtam megakadályozni, elkerekedett a szemem. Rám nézett és felnevetett.
- Na, gyere - ragadott meg a pulcsijánál fogva, és behúzott az üzletbe.
Borzasztóan feszélyezve éreztem magam. Az öltözékem sem volt épp a helyhez illő.
Egyik sortól a másikig ténferegtem, a lehető legolcsóbb felsőt keresve. De amelyik a legkevesebbe került, az is több volt, mint fél évi zsebpénzem.
- George - bizseregtem, ahogy kimondtam a nevét. - Ez nekem nem megy. El sem tudok számolni idáig - emeltem a magasba egy gyönyörű fehér blúzt, árcédulájánál fogva. Hangosan nevetett. Kinevetett engem.
- Na, jó - mondtam durcásan. - Lehet, hogy neked a hajadban is pénz van, de nem szép dolog kiröhögni a csórót - fontam össze magam előtt a karomat.
- Jaj - fogta a hashát - nem rajtad nevetek, csak olyan viccesen mondtad. Sajnálom - hagyta végre abba.
Forgattam a szemem, és próbáltam közben visszaakasztani a csodás felsőt a többi közé.
- Akkor az nem is kell? - nézett rám vigyorogva. De, ami azt illeti kellett volna. Csak nem volt bőr a képemen azt kérni. Fejcsóválva sóhajtottam, amikor végre sikerült visszagyömöszölnöm a helyére.
Elindultam egy másik irányba, hátha találok valamit, ami nem kerül annyiba, mint egy gyémántfülbevaló. De hiába keresgéltem még hosszú percekig.
Valaki megkopogtatta a vállamat, és amikor megfordultam, George tartott felém egy csodaszép királykék felsőt, aminek fazonja nagyon is hasonlított a kávéfoltos sajátoméra.
- Szerintem ez remekül állna - nyújtotta át. - És hasonlít az előzőre, nem?
- Nagyon szép - motyogtam. Elküldött a próbafülkébe, ahol felpróbáltam és legnagyobb meglepetésemre tényleg tök jól állt. Az anyaga is tökéletes volt. Nem tudnám megmondani mi volt pontosan, de valami selyemfélére tippeltem. Beletelt pár percbe, mire eltudtam szakadni a tükörképemtől.
Kiléptem a fülkéből, még mindig az új kedvencemet viselve - aminek az árát meg sem mertem nézni. George egyetértően magasba emelte hüvelykujját, és odahívott hozzánk egy eladót.
- Maradjon csak rajtad - mondta, és elindult a kassza felé a nő kíséretében. Amíg elcsomagoltam régi pólómat, láttam a szemem sarkából, ahogy az eladónő épp képet készít George-dzsal. Összeráncoltam a szemöldökömet, és sebesen megindultam feléjük. Nem tudom, mi ütött belé, de nem tetszett, ahogy ölelgeti. Mire elverekedtem magam a kasszáig, George már fizetett is. A blokkot fénysebességgel a zsebébe dugta. Gyanakodni kezdtem.
- Ugye maradt pénzed kajára? - grimaszoltam.
- Talán - kuncogott.
Elköszöntünk, és kisétáltunk. George pulcsiját még mindig a kezemben szorongattam.
- Nagyon köszönöm - hálálkodtam. - Igazán tetszik.
- Semmiség - bólintott - Örülök.
Hirtelen az órájára pillantott. Görcsbe rándult a hasam. A gyors órára pillantás sosem jelent jót. Éreztem, hogy mindjárt el kell válnunk. Sírás környékezett.
- A francba - bosszankodott. - Hát erről lekéstem.
- Ó, miattam - nyögtem. - Szörnyen sajnálom. Fontos volt?
- Ja, eléggé - fintorgott. - De nem baj, úgy sem akartam elmenni. Azt hiszem hálával tartozom neked - vigyorodott el.
Ennyiben hagyta, én meg nem kérdeztem rá. Biztos voltam benne, hogy valami fotózás, vagy interjú, vagy mit tudom én, de nem akartam lebukni, hogy kezdettől fogva felismertem.
- Akkor - szólaltam meg számomra is váratlanul. - Ha már rám költötted az összes pénzed, meghívhatlak ebédre? - Mi a franc van velem? - Egy hamburger vagy nem is tudom. Én farkas éhes vagyok.
Rettegtem az elutasítástól, de ez a fiú túl kedves. Szerintem ha irtózna tőlem sem mondana nemet.
- Ami azt illeti - kezdte - ma még nem ettem semmit. A hamburger jól hangzik.
Megkönnyebbültem. Elindultunk a legközelebbi hamburgerlelőhely felé. Nagyon féltem, hogy beáll a kínos csend, de nem. Hol én nem tudtam befogni, hol ő zúdított rám kérdésrengeteget. És ez így ment egész idő alatt.
- Szóval, magyar vagy - morfondírozott. - Az is magyarul volt, amit mondtál? Amikor rádöntöttem a kávét?
Teli szájjal bólintottam.
- És, mi volt az? - nézett rám érdeklődve, közben az ajkát harapdálta.
Nagyot nyeltem, hogy a szinte megrágás nélküli falat lecsússzon.
- Nem akarod tudni - vigyorogtam. - Csak egy kis káromkodás. Nem valami durva, tudok cifrábbat is.
- Ó, igen? - nevetett.- Mondjuk, ebben biztos vagyok.
- Miért? - kérdeztem egyik szemöldökömet a magasba emelve.
- Hát, csak gondolom.
Mintha egy kicsit elpirult volna, de nem voltam benne biztos.
- Ki volt a vöröshajú nő? Akivel jöttél?
- Ja, ő a nagybátyám felesége. Szóval... a nagynéném.
- Náluk laksz most egy ideig? - kérdezte két harapás között.
- Aha. A nagybátyám ugye magyar, mint én. Pár éve költöztek vissza Londonba, amikor Susan terhes lett az unokatesómmal.
- Értem - bólintott. - És meddig maradsz?
- Ő, egy hónapra vagyok elengedve. Tegnap jöttem, egyébként.
- Na, az szuper. Sok jó hely van erre, amit érdemes megnézni. Még én sem láttam mindet,mert én sem londoni vagyok...
- Tudom - csúszott ki. A francba!
- Honnan? - nézett rám zavartan, sültkrumplit majszolva.
- Ő, aaaa... az akcentus. Igen - nyöszörögtem. Huh, talán sikerült kivágnom magam.
- Ennyire eltérő? - nézett elkerekedett szemekkel. - Még senki sem mondta. Azt hittem, egész londoni hangzású. Nem úgy, mint JJ-é - nevetett fel. - Ő, az egyik barátom. Kissé farmerakcentusa van. Akarod hallani? - kérdezte vidáman.
Én meg majdnem félrenyeltem. Haha - naná, hogy akarom. Ha tudná mennyire.
- Hogy érted? - adtam az ártatlant.
- Nemsokára találkozom vele meg még két másik nagyon jófej sráccal - kacsintott. - Eljöhetnél. Ha szeretnél...és ha nincs más dolgod.
- Nincs! - vágtam rá talán túl gyorsan.
- Akkor ha befejezted mehetnénk is, mert nem akarok onnan is elkésni.
- Persze, persze - nyeltem le az utolsó falatot, és hörpintettem fel az utolsó korty kólát. Kivittük a tálcákat.
- Ö, nálam nincs kocsi, szóval - mondtam.
- Nem is kell - mosolygott. - Mehetünk taxival. De amúgy sincs messze. Csak sietünk, ugye.
Két perc alatt fogott egy taxit. Én egyből a hátsóülésre huppantam, pusztán csak megszokásból. Láttam, hogy először előre akart ülni, de aztán megrázta a fejét, és beült mellém.
Az úton nem nagyon szóltunk egymáshoz, de igaza volt, hamar megérkeztünk. Csak tíz percet kellett kibírnom ablakon kibambulással töltve. Egy hatalmas épület előtt szálltunk ki. Nagy üvegfalai voltak, el nem tudtam képzelni, hogy miféle hely lehetett. Ahogy beléptünk, egy elég elegánsnak öltözött pasas sétált hozzánk. George beszélt vele pár szót, amit nem nagyon hallottam, mert az épület belsejét bámultam. Sosem jártam még ilyen menő helyen. Egy hatalmas faliórára siklott a tekintetem. Délután öt. Kissé elszaladt az idő, de úgy gondoltam ez még belefér. Úgyis ott lapult a Tibitől kapott telefon a zsebemben, amiről bármikor elérhetem őt, vagy akár Susan-t is.
George egy tágas lift felé vezetett. A hatodik emelet volt a cél.
- Mi ez a hely? - kérdeztem még mindig ámulva.
- Majd meglátod - mosolygott. - Tetszik?
Némán bólintottam. Végigfutott az agyamon, hogy tulajdonképpen mit is csinálok én itt? Ez hogy történhet meg velem? Újra megcsíptem a karomat, ezúttal erősebben. Felszisszentem a fájdalomtól, majd vigyorogni kezdtem. Amikor kiszálltunk, egy hosszú folyosón találtuk magunkat. George magabiztosan és céltudatosan sétált végig rajta, mint aki már ezerszer járt itt, majd kinyitott előttem egy ajtót, ami egy óriási terembe vezetett. Rájöttem mi volt az, és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet velem.
folyt.köv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése