2. Kárpótlás

- Ne haragudj! - ráncolta a szemöldökét sajnálkozva. - A felsőd... kifizetem.
- Semmi gond - mondtam dadogva. - Én voltam ügyetlen - tettem hozzá, teljes zavarban.
- Nem-nem - ellenkezett. - Az egész az én hibám. Kérlek, had vegyek neked egy másikat.
Tényleg komolyan gondolta. Csokoládé szemei kétségbeesettséget mutattak. Azt hiszem, elmosolyodtam.
- Nem fontos - sütöttem le a szememet.
- De - akadékoskodott - így még sem mehetsz ki. Kárpótolni szeretnélek.
Nem tudom, honnan volt bátorságom újra felnézni, de megtettem. Remegtek a térdeim.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá - csúszott ki a számon. De ha kimondtam, már nem volt mit tenni.
- Rendben - mosolygott. - Még szerencse, hogy van a közelben néhány üzlet. Addig, vedd át ezt - nyújtotta át addig kezében szorongatott pulcsiját. Hitetlenkedve elvettem tőle, majd bevonultam a mosdóba, hogy átvegyem. Amikor végeztem, az ajtóban várt rám, majd a tömegen át kivezetett a kávézóból.
- Amúgy George vagyok - nyújtotta felém a kezét, amikor a szabad levegőre értünk. - George Shelley.
Tudom - akartam mondani, de legnagyobb meglepetésemre, nem mondtam. Pedig nagyon is tudtam ki ő, mégsem szóltam el magam. Még mindig azon voltam, hogy az államat visszaragasszam a helyére. Nem ment.
- Én pedig Emma - mondtam, és kezet ráztunk. Fura volt. Nagyon szép keze van, mellesleg.
- Nem idevalósi vagy, igaz? - húzta fel a szemöldökét.
- Magyar vagyok - mondtam unottan. - Budapesti.
- Komolyan? - kérdezte érdeklődve. - Ez szuper, nagyon érdekes.
Beletúrt a hajába. Hirtelen Susan viharzott el mellettünk, majd megállt és visszafordult.
- Emma? - nézett rám először. Majd végigmérte George-ot (aki az ajkát harapdálta) és cinkosul elmosolyodott, végül megint rám nézett, komolyabb arckifejezést erőltetve magára.
- Mi tartott ilyen sokáig? És hol van a felsőd? - mondta szigorúan, de én láttam, hogy mindjárt elneveti magát.
- Megmagyarázom - mondta George hirtelen. - George Shelley vagyok - mutatkozott be először udvariasan. - Véletlenül összeütköztünk, és Emma pólójára borítottam a kávét. De mindenképpen szeretnék újat venni neki.
Susan arcát fürkésztem. Tudtam mi fog következni. Megköszöni George-nak, de elutasítja a szívességet, és szépen elválunk egymástól.
- Szívesen elviszlek benneteket - mondta váratlanul. Elkerekedett a szemem, és nem tudom miért, de a remény legapróbb szikrája futott végig rajtam.
- Ne fáradjon - mondta George mosolyogva. - Rám bízhatja a húgát - kacsintott. Ez annyira sablonos volt, hogy önkéntelenül is felnevettem. Susan csak átdobta válla fölött loboncos vörös haját. - Nem fogom elrabolni, ígérem.
- Hát jó - mondta Susan,. - Annyit még - tette hozzá, - hogy Emma új itt, és bárhol képes elveszni. Ne veszítsd szem elől.
- Nem gond - bólintott nevetve. George elbúcsúzott - én még mindig tátott szájjal álltam, oxigénhiányban szenvedve. Susan alig észrevehetően rám kacsintott, intett, majd elindult a kocsija felé.
- Azért gyere ma még haza - kiáltott még utánam.
- Persze, Susan - motyogtam.
Nem fért a fejembe, hogy hogyan hagyhatott itt egy vadidegennel. Nincs benne felelősség érzet? Micsoda felnőtt az ilyen? Mondjuk, én is az vagyok. És pontosan jól tudom, hogy Susan megismerte George-ot. Mindig is nagy X Factor rajongó volt. Hogy ne tudta volna. Forgattam a szemem, de közben szörnyen hálás voltam nagynénémnek. George engem nézett.
- Mehetünk? - kérdezte vidáman.
- Ja - mondtam zavartan a pulcsi ujját szorongatva, - persze.
Elindultunk gyalog, ugyanis a vásárlónegyed sétáló részében voltunk.
- Hová szeretnél bemenni? - mutatott körbe.
- Mindegy - mondtam határozatlanul, de aztán meggondoltam magam. - Oda - mutattam a távolba. Minél messzebbre, hogy minél több időm legyen George-dzsal.
- Tessék - nyújtotta át saját, már kihűlt, de sértetlen kávéját. - Rád borítottam a sajátodat.
Olyan sajnálkozva nézett rám. Elvettem a poharat, és belekortyoltam. Valóban kihűlt már. De ez volta a legfinomabb kávé, amit valaha ittam.
- Köszi - mondtam hálásan.
- Mi sem természetesebb - mosolygott rám úgy, hogy azt hittem menten összeesek.