Valójában
nem is a repüléssel van bajom. Imádom a liftező érzést a hasamban, a zúgást a
fülemben, és a tájat az ablakból. Azt ugyan soha sem tudtam felfogni, hogyan
működik ez a repülés dolog. Nem fér a fejembe, hogy ez a bazi nagy gép csak úgy
repked a levegőben. A nagybátyám már ezerszer tartott erről fejtágítást, hogy fizika
így, meg úgy. De, be kell valljam, mikor meghallom a fizika szót... puff.
Kikapcsol az agyam. Kész, vége.
Szóval, most repülök először egyedül, és tudniillik, mindenhol eltévedek. Most ezt nem úgy értem, hogy a gépen, a levegőben eltévedek, nem. A reptéren. A tömeg, az állandó zajok, figyelnem kell a bőröndömre nehogy elhagyjam - mert képes vagyok rá, sose gond. Egyszóval katyvasz. Természetesen becsekkolásnál nem találtam a papírjaimat. Vagy tíz perce kutakodtam már a kézipoggyászomban - már éppen a bőröndömet akartam kibelezni, amikor a mögöttem álló német pasas kivette a kezemből az irataimat, amiket kerestem, és odaadta a a pult mögött ülő nőnek, aki szemforgatva sóhajtott egyet. Kínos, de meg sem lepődöm magamon. Komolyan nem.
Most folytathatnám azzal, hogy a terminálban leborítottam egy egész polcnyi souvenir-t, vagy azzal, hogy majdnem felszálltam egy Oroszországba tartó gépre, de ez mind unalmas és lényegtelen.
Amikor végre megtaláltam a helyemet - a saját gépemet, a saját ülőhelyemmel az ablak mellet - kicsit lehiggadtam. Ugyan majdnem szívrohamot kaptam, amikor rájöttem, hogy nincs velem a bőröndöm, de aztán a mellettem ülő fontoskodó pasi volt oly kedves felvilágosítani, hogy azt már rég leadtam - ha minden igaz. Ha minden igaz. Aha - gondoltam magamban. Ez nem volt valami megnyugtató. Mégsem tudott érdekelni. Hátradőltem és becsuktam a szemem. Úgy terveztem, hogy egész úton aludni fogok - mondanom sem kell, hogy a mögöttem ülő hat éves forma kisfiú végig az ülésemet rugdosta. Uramisten, mekkora klisé.
Ugyan, pihenni nem tudtam, de nem bántam annyira. Életemben először este utaztam. Késő este, a csillagok között. Ezt mindig is megakartam tapasztalni.
Maga a repülőút nem volt olyan hosszú, utaztam már többet is. Olvastam és zenét hallgattam. Ja, és próbáltam ignorálni a hülyegyereket a hátam mögött.
Amikor leszálltam, az egész őrület kezdődött előröl. És én még azt hittem, hogy a budapesti repülőtéren lehet eltévedni. Szörnyen elveszettnek éreztem magam, de elhatároztam, hogy követem a tömeget. Csak megtalálom majd a nagybátyámékat. Valahogy.
Összeszedtem a bőröndömet - komoly harcokat vívtam érte, de meg lett. Majd negyedórányi bolyongás után, megláttam a táblácskát, amin a nevem volt. Elindultam felé. Futottam. Nem is, inkább repültem. Nem vesztem el!
- Szia Tibi! - köszöntem nagybátyámnak, és átöleltem.
- Mi a nagy helyzet? - kérdezte vigyorogva.
Már hatodik éve járt egy londoni lánnyal, akit csak tavaly vett feleségül. Három éve élnek Londonban, amióta a kisfiúk, George megszületett. Most először látogatom meg őket, eddig mindig ők jöttek haza, Pestre.
- Susan-ék? - kérdeztem, majd a táblára siklott a tekintetem és elfintorodtam. - Az minek? Hiszen megismertelek a nevem nélkül is.
Nevetett.
- Csak, hogy el ne tévedj. Tudom, milyen béna vagy.
- Köszike - forgattam a szemem. - Köszi szépen.
Mindketten nevetni kezdtünk. Elindultunk a kijárat felé - hozta nekem a bőröndömet.
- Susan és George otthon vannak, egy kis meglepivel készülnek. Hupsz - kapta szája elé szabad kezét. - Ezt nem mondtam, oké?
- Mit nem mondtál? - vigyorogtam rá cinkosan. Kacsintott.
Az egész autóutat végigdumáltam. Imádom a nagybátyámat. És olyan rég nem láttam már. Annyi hülyeséget el kellett neki mesélnem, életem fontos momentumait. Például azt, hogy végre, három év után levették a fogszabályzómat, vagy, hogy hány és milyen vizsgákon sikerült átszenvednem magam. Az érettségi. Na, igen. Megvan. Már csak egy nyár választ el az egyetemtől. Nem akartam belegondolni. Ki az a szerencsétlen, aki a nyáriszünetben az iskolára gondol?
Ő türelmesen végighallgatta a monológomat, néha-néha belekérdezett, nevetett rajtam. Nem emlékszem pontosan mikor és hogyan, de elaludtam a nagy beszédem közben.
Másnap reggel a vendégszobában ébredtem. Valószínűleg Tibi cipelt be - termetemet tekintve nem vagyok túl nagy, Tibi meg erős. Mindenesetre, remélem nem okoztam sérvet neki. Vagy valami hasonló nyavalyát. Kivánszorogtam a szobából, hogy kaja után kutassak. Reggel ez az első gondolatom. Szánalmas. Az emeleten voltam - még sosem jártam itt korábban, kicsit elvoltam tájolva. Megkerestem a lépcsőt és lesétáltam rajta. Egyből eltaláltam a konyhába, de nem voltam egyedül.
- Szia Emma! - kiabálta George, az unokatesóm. Természetesen angolul. Magyarul is tudott valamennyire, de nem érezte fontosnak. Megértem.
- Jó reggelt! - válaszoltam angolul. Amikor nálunk voltak, mindig angolul beszéltem, hogy Susan is megértsen mindent. Na, ő egyáltalán nem beszélt magyarul.
Eszembe jutott, hogy valami meglepetést szerveztek nekem. Én meg elszúrtam azzal, hogy bealudtam. Körülnéztem. Fel volt díszítve a konyha, és az asztalon egy nagy adag palacsinta gőzölgött, és kakaó, ha nem csalt szimatom.
- Annyira sajnálom - szabadkoztam. - Nem akartam elaludni, csak annyira fáradt voltam és...
- Semmi baj - mosolygott Susan. - A lényeg, hogy itt vagy. Nagyon örülünk neked.
Sorban megölelgettük egymást. Jobban érettem az angolt, mint beszéltem. Igaz, volt nyelvvizsgám,de úgy éreztem, ez nem jelent semmit sem. Béna vagyok.
Reggeli után beszélgettünk egy kicsit, majd távoztam a mosdó felé. Ruhástul aludtam el, illett volna lezuhanyoznom.
Borzalmas látvány fogadott a tükörben. Barna, hullámos hajam csimbókokban lógott a fejemről, tiszta kócosan. Úgy nézett ki, mint egy madárfészek. Én meg, mint egy madárijesztő. A sminkemet ugye nem mostam le és... azt hiszem nem részletezném. Mindenki eltudja képzelni. Gyorsan rendbe tettem magam.
Egy hónapra voltam Tibiékhez bejelentve. Június 30-án érkeztem. Muszáj volt visszaérnem legkésőbb augusztus 10-ére, ugyanis edzőtáborba akartam menni.
Már mindent elterveztem. Bejárom az egész várost. De először kipakoltam a bőröndömből, berendezkedtem új alkalmi otthonomba. Imádtam. Kicsi volt a szoba, de Londonban voltam, egy londoni ház londoni szobájában. Több nem is kellett. A délelőttöm nagyjából így telt.
Eszembe jutott, hogy megígértem Anyáéknak, meg néhány barátomnak, hogy beszélünk skype-on, ha megérkeztem. Előkaptam a laptopom. Hihetetlen, már majdnem egy napja nem volt bekapcsolva, szinte már kihűlt. Gyorsan bemelegítettem.
Anya volt az első akit felhívtam. Kicsit kiakadt, hogy csak most kerestem. Nem tudom, mit gondolhatott - lezuhant a gép, vagy mi? Nagyvonalakban elmeséltem neki az elmúlt tizenhat óra történéseit (amiből úgy tízet végigaludtam, nem valami izgalmas). Ennyivel megelégedett, egyenlőre. Azt is mondta, hogy viseljem jól magam és legyek nagyon udvarias. Haha. Alighogy leraktam Anyát, a legjobb barátom hívott is.
- Hahóóó - szólt bele hangosan. - Kamera?
- A-a -mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. - Nem akarhatod látni, hogy hogyan nézek ki.
Nevetett. Ő azért bekapcsolta, had csodáljam.
- Na? Találkoztál már valaki érdekessel? - kérdezte.
- Aha, a tükörképemmel. Nem rég keltem fel... tudooom - sipítottam, mert már félbe akart szakítani. - Szánalmas, hogy végre itt vagyok és már majdnem dél van én meg a gép előtt ülök és veled beszélek.
- Na akkor most kiszállsz az ágyból, felveszed a legcsinibb ruhádat és kitakarodsz az utcára.
- Ez volt a tervem. De minek csini ruha? Mi bajod a farmerommal?- kérdeztem zavartan.
- Hát, ha netán összefutnál a Union J-vel - nézett rám hitetlenkedve - a ruci jobb választás lenne.
- Ha-ha, nevetnem kell - forgattam a szemem, bár úgysem láthatta. - Hagyjuk ezt, Dávid. Mennyi rá az esély, most komolyan?
- Ki vagy te és mit csináltál Emmával? - kérdezte fanyalogva.
- És egyébként is, nincs most ehhez kedvem, én igazi emberekkel akarok találkozni. Komolyan. Tök ciki, hogy még nem volt pasim, pedig már tizennyolc vagyok. Leérettségiztem, a francba is! Kénytelen vagyok hajtóvadászatot indítani.
- Ahogy gondolod, de szerintem hülye vagy - grimaszolt. - Na, most szépen felkelsz és felöltözöl, én meg kikapcsollak. Majd dumálunk később.
Kicsit felbosszantottam magam azon a három mondaton, amit beszéltünk.
- Vagy, lehet, hogy elfoglalt leszel az este, heh? - kacsintott.
- Na, sziaaaaa - mondtam és kiléptem.
Sóhajtottam egyet. Nem is tudom, min bosszantottam fel magam jobban. Azon, hogy tudtam, úgysem találkozhatom a kedvenc bandámmal, vagy azon, hogy mégis reménykedtem. A válogatók óta imádtam őket, végig kísértem a műsort és most híresek. Épp első lemezükön végzik az utolsó simításokat, ha jól vagyok informálva - micsoda kérdés, ez csak természetes. Tudom, hogy Londonban vannak, és ez bosszant. Mintha csak egy karnyújtásnyira lennének, de mégsem. Ááá. Nem vagyok megszállott, vagy ilyesmi, szimplán csak kedvelem őket és kész. Csak jó lenne találkozni velük, hogy lássam végre, igaziak. Akkora kérés?
Hitetlenkedésem ellenére - ugyan nem egy csini ruhát - felvettem kedvenc felsőmet. Iszonyú menő volt, és nagyon jól állt. Fehér volt, kicsit kilógott belőle a hasam. Ez volt a maximum, amit megengedtem magamnak. Általában nem szeretem a sokat sejtető ruhákat. De ebben tényleg jól éreztem magam. Az új csipkesortomat vettem fel hozzá, remélvén, elég jó idő van odakint. Kifésültem a hajamat, majd laza fonatot készítettem. Egészen megvoltam elégedve a külsőmmel - ritka pillanatok egyike. Lesétáltam a nappaliba. Susan egy könyvvel a kezében ült a kanapén. De egyből észrevett.
- Azt hittem, már le sem jössz - nézett rám. - Félsz tőlem? - kérdezte mosolyogva.
- Dehogyis! - vágtam rá. - Pakoltam, meg Anyuval beszéltem.
- Értem - mondta. Végignézett rajtam, lassan. - Nagyon csinos vagy. Már akartam mondani, hogy mennyire lefogytál! - De a hajadat inkább bontsd ki - mutatott a fonatra. - Olyan szép hosszú hajad van - szót fogadtam neki. - És jól áll a fogszabályzó hiánya - nevetett.
- Köszönöm - mondtam elpirulva.
Valóban, leadtam pár kilót. Úgy nagyjából tízet. Mindig is súlyproblémákkal küszködtem, de az utóbbi pár hónapban valahogy sikerült megerőszakolnom magam, és végigcsinálni egy komolyabb diétát. Mai napig csodálkozom, hogy sikerült. Tényleg sokkal vékonyabb lettem, de azt hiszem soha sem leszek megelégedve magammal, mindig is az a duci lány maradok legbelül, aki voltam. Ezt soha nem fogom tudni levetkőzni.
- A fiúk? - kérdeztem furcsállva. Túl nagy volt a csend.
- Tibi elvitte George-ot az új játszótérre. Gondoltam mi elmehetnénk valahova. Ketten. Ha szeretnéd - pislogott rám.
- Csodás! - örvendeztem. Csajos nap Susan-nel. Nem beszéltünk meg semmit, hogy merre megyünk. Csak kiruccanunk. Szuper lesz - gondoltam. Komolyan nagyon örültem neki. Imádom Georgey-t, de vele nyűgös lenne egy kicsit a városnézés. Jobb is, hogy Tibi elvitte. Susan felszaladt átöltözni, hamarabb elkészült, mint hogy kettőt pisloghattam volna.
Beszálltunk a kocsijába és csak elindultunk. Nem vagyok nagyon járatos a környéken, nem ismerem a helyeket annyira, de valami vásárlónegyedféle helyen kötöttünk ki. Shopping az első napon - nem csalódtam Susan-ben. Bementünk néhány méregdrága üzletbe, csorgatni a nyálunkat. Király volt! De sokszor szinte könnyes szemmel távoztunk.Amikor már két órája császkáltunk, úgy döntöttünk kávézunk egyet. Ajánlott pár jó helyet, de én mondtam neki, hogy a costa coffee-ba menjünk, ha nem gond. Megvonta a vállát, és az úti cél felé vette az irányt. Nem tudom, miért ragaszkodtam a helyhez, szimplán csak elakartam menni oda.
Amikor beléptünk, rájöttem miért húzogatta a száját Suz. Az emberek majd kicsordultak az üzletből. Nem bírom a tömeget, egyébként.
- Ó, akkor inkább keressünk másik helyet - sóhajtottam.
- Nem-nem . Ha már itt vagyunk, iszom egy karamellás cappucino-t - mondta eltökélten. Nevettem.
próbáltunk beljebb nyomulni, kisebb-nagyobb sikerrel. Susan mondta, hogy már most kezdjek el azon gondolkozni, hogy mit szeretnék inni. Én soha nem tudok dönteni, komolyan. Teljesen lefoglalt, hogy mit kérjek, észre se vettem, hogy valahogy sorra kerültünk. Susan már kért, én következtem. Azt sem tudtam, hol vagyok. Felnéztem, az egyébként nem megvetendő külsejű pultos mögötti táblára, és leolvastam róla az első kávészerű valamit amit megláttam. Csak reménykedtem, hogy angolul sikerült kinyögnöm a rendelést, de úgy látszott értette. Megkönnyebbültem. Kicsit félrehúzódtunk, amíg elkészült a kávé. Suz-é hamar meglett. Mondta, hogy kijjebb húzódik, mert nem kap levegőt, én meg csak bólintottam, és türelmetlenül ácsorogtam a pult mellett. Olyan hangzavar volt, hogy alig hallottam, amikor szóltak, hogy elkészült a capuccino-m, és még valaki más kávéja is. Már nyúltam is érte. Ahogy megfordultam és próbáltam utat törni magamnak - mert már fizettünk, - hirtelen nekimentem a másik kávé tulajdonosának, és így az egész forró ital a kedvenc felsőmre borult.
- A picsába! - kiáltottam választékos anyanyelvemen. Végignéztem magamon. Egyértelmű volt, hogy a felsőmnek annyi. Nincs többé. Az egyetlen ruhanemű, amiben szexisnek tartottam magam, vagy legalábbis normálisnak.
- Hú - hallottam a fejem fölül a sóhajt. - Annyira sajnálom! - mondta. Én is visszaváltottam az angolra, amint feleszméltem. Égő arccal néztem fel, és akkor megláttam ki szólt hozzám.
Szóval, most repülök először egyedül, és tudniillik, mindenhol eltévedek. Most ezt nem úgy értem, hogy a gépen, a levegőben eltévedek, nem. A reptéren. A tömeg, az állandó zajok, figyelnem kell a bőröndömre nehogy elhagyjam - mert képes vagyok rá, sose gond. Egyszóval katyvasz. Természetesen becsekkolásnál nem találtam a papírjaimat. Vagy tíz perce kutakodtam már a kézipoggyászomban - már éppen a bőröndömet akartam kibelezni, amikor a mögöttem álló német pasas kivette a kezemből az irataimat, amiket kerestem, és odaadta a a pult mögött ülő nőnek, aki szemforgatva sóhajtott egyet. Kínos, de meg sem lepődöm magamon. Komolyan nem.
Most folytathatnám azzal, hogy a terminálban leborítottam egy egész polcnyi souvenir-t, vagy azzal, hogy majdnem felszálltam egy Oroszországba tartó gépre, de ez mind unalmas és lényegtelen.
Amikor végre megtaláltam a helyemet - a saját gépemet, a saját ülőhelyemmel az ablak mellet - kicsit lehiggadtam. Ugyan majdnem szívrohamot kaptam, amikor rájöttem, hogy nincs velem a bőröndöm, de aztán a mellettem ülő fontoskodó pasi volt oly kedves felvilágosítani, hogy azt már rég leadtam - ha minden igaz. Ha minden igaz. Aha - gondoltam magamban. Ez nem volt valami megnyugtató. Mégsem tudott érdekelni. Hátradőltem és becsuktam a szemem. Úgy terveztem, hogy egész úton aludni fogok - mondanom sem kell, hogy a mögöttem ülő hat éves forma kisfiú végig az ülésemet rugdosta. Uramisten, mekkora klisé.
Ugyan, pihenni nem tudtam, de nem bántam annyira. Életemben először este utaztam. Késő este, a csillagok között. Ezt mindig is megakartam tapasztalni.
Maga a repülőút nem volt olyan hosszú, utaztam már többet is. Olvastam és zenét hallgattam. Ja, és próbáltam ignorálni a hülyegyereket a hátam mögött.
Amikor leszálltam, az egész őrület kezdődött előröl. És én még azt hittem, hogy a budapesti repülőtéren lehet eltévedni. Szörnyen elveszettnek éreztem magam, de elhatároztam, hogy követem a tömeget. Csak megtalálom majd a nagybátyámékat. Valahogy.
Összeszedtem a bőröndömet - komoly harcokat vívtam érte, de meg lett. Majd negyedórányi bolyongás után, megláttam a táblácskát, amin a nevem volt. Elindultam felé. Futottam. Nem is, inkább repültem. Nem vesztem el!
- Szia Tibi! - köszöntem nagybátyámnak, és átöleltem.
- Mi a nagy helyzet? - kérdezte vigyorogva.
Már hatodik éve járt egy londoni lánnyal, akit csak tavaly vett feleségül. Három éve élnek Londonban, amióta a kisfiúk, George megszületett. Most először látogatom meg őket, eddig mindig ők jöttek haza, Pestre.
- Susan-ék? - kérdeztem, majd a táblára siklott a tekintetem és elfintorodtam. - Az minek? Hiszen megismertelek a nevem nélkül is.
Nevetett.
- Csak, hogy el ne tévedj. Tudom, milyen béna vagy.
- Köszike - forgattam a szemem. - Köszi szépen.
Mindketten nevetni kezdtünk. Elindultunk a kijárat felé - hozta nekem a bőröndömet.
- Susan és George otthon vannak, egy kis meglepivel készülnek. Hupsz - kapta szája elé szabad kezét. - Ezt nem mondtam, oké?
- Mit nem mondtál? - vigyorogtam rá cinkosan. Kacsintott.
Az egész autóutat végigdumáltam. Imádom a nagybátyámat. És olyan rég nem láttam már. Annyi hülyeséget el kellett neki mesélnem, életem fontos momentumait. Például azt, hogy végre, három év után levették a fogszabályzómat, vagy, hogy hány és milyen vizsgákon sikerült átszenvednem magam. Az érettségi. Na, igen. Megvan. Már csak egy nyár választ el az egyetemtől. Nem akartam belegondolni. Ki az a szerencsétlen, aki a nyáriszünetben az iskolára gondol?
Ő türelmesen végighallgatta a monológomat, néha-néha belekérdezett, nevetett rajtam. Nem emlékszem pontosan mikor és hogyan, de elaludtam a nagy beszédem közben.
Másnap reggel a vendégszobában ébredtem. Valószínűleg Tibi cipelt be - termetemet tekintve nem vagyok túl nagy, Tibi meg erős. Mindenesetre, remélem nem okoztam sérvet neki. Vagy valami hasonló nyavalyát. Kivánszorogtam a szobából, hogy kaja után kutassak. Reggel ez az első gondolatom. Szánalmas. Az emeleten voltam - még sosem jártam itt korábban, kicsit elvoltam tájolva. Megkerestem a lépcsőt és lesétáltam rajta. Egyből eltaláltam a konyhába, de nem voltam egyedül.
- Szia Emma! - kiabálta George, az unokatesóm. Természetesen angolul. Magyarul is tudott valamennyire, de nem érezte fontosnak. Megértem.
- Jó reggelt! - válaszoltam angolul. Amikor nálunk voltak, mindig angolul beszéltem, hogy Susan is megértsen mindent. Na, ő egyáltalán nem beszélt magyarul.
Eszembe jutott, hogy valami meglepetést szerveztek nekem. Én meg elszúrtam azzal, hogy bealudtam. Körülnéztem. Fel volt díszítve a konyha, és az asztalon egy nagy adag palacsinta gőzölgött, és kakaó, ha nem csalt szimatom.
- Annyira sajnálom - szabadkoztam. - Nem akartam elaludni, csak annyira fáradt voltam és...
- Semmi baj - mosolygott Susan. - A lényeg, hogy itt vagy. Nagyon örülünk neked.
Sorban megölelgettük egymást. Jobban érettem az angolt, mint beszéltem. Igaz, volt nyelvvizsgám,de úgy éreztem, ez nem jelent semmit sem. Béna vagyok.
Reggeli után beszélgettünk egy kicsit, majd távoztam a mosdó felé. Ruhástul aludtam el, illett volna lezuhanyoznom.
Borzalmas látvány fogadott a tükörben. Barna, hullámos hajam csimbókokban lógott a fejemről, tiszta kócosan. Úgy nézett ki, mint egy madárfészek. Én meg, mint egy madárijesztő. A sminkemet ugye nem mostam le és... azt hiszem nem részletezném. Mindenki eltudja képzelni. Gyorsan rendbe tettem magam.
Egy hónapra voltam Tibiékhez bejelentve. Június 30-án érkeztem. Muszáj volt visszaérnem legkésőbb augusztus 10-ére, ugyanis edzőtáborba akartam menni.
Már mindent elterveztem. Bejárom az egész várost. De először kipakoltam a bőröndömből, berendezkedtem új alkalmi otthonomba. Imádtam. Kicsi volt a szoba, de Londonban voltam, egy londoni ház londoni szobájában. Több nem is kellett. A délelőttöm nagyjából így telt.
Eszembe jutott, hogy megígértem Anyáéknak, meg néhány barátomnak, hogy beszélünk skype-on, ha megérkeztem. Előkaptam a laptopom. Hihetetlen, már majdnem egy napja nem volt bekapcsolva, szinte már kihűlt. Gyorsan bemelegítettem.
Anya volt az első akit felhívtam. Kicsit kiakadt, hogy csak most kerestem. Nem tudom, mit gondolhatott - lezuhant a gép, vagy mi? Nagyvonalakban elmeséltem neki az elmúlt tizenhat óra történéseit (amiből úgy tízet végigaludtam, nem valami izgalmas). Ennyivel megelégedett, egyenlőre. Azt is mondta, hogy viseljem jól magam és legyek nagyon udvarias. Haha. Alighogy leraktam Anyát, a legjobb barátom hívott is.
- Hahóóó - szólt bele hangosan. - Kamera?
- A-a -mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. - Nem akarhatod látni, hogy hogyan nézek ki.
Nevetett. Ő azért bekapcsolta, had csodáljam.
- Na? Találkoztál már valaki érdekessel? - kérdezte.
- Aha, a tükörképemmel. Nem rég keltem fel... tudooom - sipítottam, mert már félbe akart szakítani. - Szánalmas, hogy végre itt vagyok és már majdnem dél van én meg a gép előtt ülök és veled beszélek.
- Na akkor most kiszállsz az ágyból, felveszed a legcsinibb ruhádat és kitakarodsz az utcára.
- Ez volt a tervem. De minek csini ruha? Mi bajod a farmerommal?- kérdeztem zavartan.
- Hát, ha netán összefutnál a Union J-vel - nézett rám hitetlenkedve - a ruci jobb választás lenne.
- Ha-ha, nevetnem kell - forgattam a szemem, bár úgysem láthatta. - Hagyjuk ezt, Dávid. Mennyi rá az esély, most komolyan?
- Ki vagy te és mit csináltál Emmával? - kérdezte fanyalogva.
- És egyébként is, nincs most ehhez kedvem, én igazi emberekkel akarok találkozni. Komolyan. Tök ciki, hogy még nem volt pasim, pedig már tizennyolc vagyok. Leérettségiztem, a francba is! Kénytelen vagyok hajtóvadászatot indítani.
- Ahogy gondolod, de szerintem hülye vagy - grimaszolt. - Na, most szépen felkelsz és felöltözöl, én meg kikapcsollak. Majd dumálunk később.
Kicsit felbosszantottam magam azon a három mondaton, amit beszéltünk.
- Vagy, lehet, hogy elfoglalt leszel az este, heh? - kacsintott.
- Na, sziaaaaa - mondtam és kiléptem.
Sóhajtottam egyet. Nem is tudom, min bosszantottam fel magam jobban. Azon, hogy tudtam, úgysem találkozhatom a kedvenc bandámmal, vagy azon, hogy mégis reménykedtem. A válogatók óta imádtam őket, végig kísértem a műsort és most híresek. Épp első lemezükön végzik az utolsó simításokat, ha jól vagyok informálva - micsoda kérdés, ez csak természetes. Tudom, hogy Londonban vannak, és ez bosszant. Mintha csak egy karnyújtásnyira lennének, de mégsem. Ááá. Nem vagyok megszállott, vagy ilyesmi, szimplán csak kedvelem őket és kész. Csak jó lenne találkozni velük, hogy lássam végre, igaziak. Akkora kérés?
Hitetlenkedésem ellenére - ugyan nem egy csini ruhát - felvettem kedvenc felsőmet. Iszonyú menő volt, és nagyon jól állt. Fehér volt, kicsit kilógott belőle a hasam. Ez volt a maximum, amit megengedtem magamnak. Általában nem szeretem a sokat sejtető ruhákat. De ebben tényleg jól éreztem magam. Az új csipkesortomat vettem fel hozzá, remélvén, elég jó idő van odakint. Kifésültem a hajamat, majd laza fonatot készítettem. Egészen megvoltam elégedve a külsőmmel - ritka pillanatok egyike. Lesétáltam a nappaliba. Susan egy könyvvel a kezében ült a kanapén. De egyből észrevett.
- Azt hittem, már le sem jössz - nézett rám. - Félsz tőlem? - kérdezte mosolyogva.
- Dehogyis! - vágtam rá. - Pakoltam, meg Anyuval beszéltem.
- Értem - mondta. Végignézett rajtam, lassan. - Nagyon csinos vagy. Már akartam mondani, hogy mennyire lefogytál! - De a hajadat inkább bontsd ki - mutatott a fonatra. - Olyan szép hosszú hajad van - szót fogadtam neki. - És jól áll a fogszabályzó hiánya - nevetett.
- Köszönöm - mondtam elpirulva.
Valóban, leadtam pár kilót. Úgy nagyjából tízet. Mindig is súlyproblémákkal küszködtem, de az utóbbi pár hónapban valahogy sikerült megerőszakolnom magam, és végigcsinálni egy komolyabb diétát. Mai napig csodálkozom, hogy sikerült. Tényleg sokkal vékonyabb lettem, de azt hiszem soha sem leszek megelégedve magammal, mindig is az a duci lány maradok legbelül, aki voltam. Ezt soha nem fogom tudni levetkőzni.
- A fiúk? - kérdeztem furcsállva. Túl nagy volt a csend.
- Tibi elvitte George-ot az új játszótérre. Gondoltam mi elmehetnénk valahova. Ketten. Ha szeretnéd - pislogott rám.
- Csodás! - örvendeztem. Csajos nap Susan-nel. Nem beszéltünk meg semmit, hogy merre megyünk. Csak kiruccanunk. Szuper lesz - gondoltam. Komolyan nagyon örültem neki. Imádom Georgey-t, de vele nyűgös lenne egy kicsit a városnézés. Jobb is, hogy Tibi elvitte. Susan felszaladt átöltözni, hamarabb elkészült, mint hogy kettőt pisloghattam volna.
Beszálltunk a kocsijába és csak elindultunk. Nem vagyok nagyon járatos a környéken, nem ismerem a helyeket annyira, de valami vásárlónegyedféle helyen kötöttünk ki. Shopping az első napon - nem csalódtam Susan-ben. Bementünk néhány méregdrága üzletbe, csorgatni a nyálunkat. Király volt! De sokszor szinte könnyes szemmel távoztunk.Amikor már két órája császkáltunk, úgy döntöttünk kávézunk egyet. Ajánlott pár jó helyet, de én mondtam neki, hogy a costa coffee-ba menjünk, ha nem gond. Megvonta a vállát, és az úti cél felé vette az irányt. Nem tudom, miért ragaszkodtam a helyhez, szimplán csak elakartam menni oda.
Amikor beléptünk, rájöttem miért húzogatta a száját Suz. Az emberek majd kicsordultak az üzletből. Nem bírom a tömeget, egyébként.
- Ó, akkor inkább keressünk másik helyet - sóhajtottam.
- Nem-nem . Ha már itt vagyunk, iszom egy karamellás cappucino-t - mondta eltökélten. Nevettem.
próbáltunk beljebb nyomulni, kisebb-nagyobb sikerrel. Susan mondta, hogy már most kezdjek el azon gondolkozni, hogy mit szeretnék inni. Én soha nem tudok dönteni, komolyan. Teljesen lefoglalt, hogy mit kérjek, észre se vettem, hogy valahogy sorra kerültünk. Susan már kért, én következtem. Azt sem tudtam, hol vagyok. Felnéztem, az egyébként nem megvetendő külsejű pultos mögötti táblára, és leolvastam róla az első kávészerű valamit amit megláttam. Csak reménykedtem, hogy angolul sikerült kinyögnöm a rendelést, de úgy látszott értette. Megkönnyebbültem. Kicsit félrehúzódtunk, amíg elkészült a kávé. Suz-é hamar meglett. Mondta, hogy kijjebb húzódik, mert nem kap levegőt, én meg csak bólintottam, és türelmetlenül ácsorogtam a pult mellett. Olyan hangzavar volt, hogy alig hallottam, amikor szóltak, hogy elkészült a capuccino-m, és még valaki más kávéja is. Már nyúltam is érte. Ahogy megfordultam és próbáltam utat törni magamnak - mert már fizettünk, - hirtelen nekimentem a másik kávé tulajdonosának, és így az egész forró ital a kedvenc felsőmre borult.
- A picsába! - kiáltottam választékos anyanyelvemen. Végignéztem magamon. Egyértelmű volt, hogy a felsőmnek annyi. Nincs többé. Az egyetlen ruhanemű, amiben szexisnek tartottam magam, vagy legalábbis normálisnak.
- Hú - hallottam a fejem fölül a sóhajt. - Annyira sajnálom! - mondta. Én is visszaváltottam az angolra, amint feleszméltem. Égő arccal néztem fel, és akkor megláttam ki szólt hozzám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése