13. Josh

Miután Jaymi-ék hazadobtak, csak egy dolgon járt az eszem. Mi a franc történt valójában? Nem értettem George-ot. Semmit nem értettem többé vele kapcsolatban. Egész nap úgy viselkedett velem, mintha a cipőtalpára ragadt rágógumi lettem volna. De akkor, az óriáskeréken volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, mondani akar valami nagyon fontosat. Valamit, ami bántja. El nem tudtam képzelni, mi lehetett az. Akkor, egy másodpercig azt hittem, talán ő is kedvel engem. De utána megcáfolta. Ellát ölelte és nem engem. Mégis, amikor arra került sor, hogy elbúcsúzzon tőlem, különös dolgot suttogott a fülembe. "Hagyjuk ezt." - hallom újra és újra fejemben a mondatot. Hagyjuk, de mit? Mit hagyjunk? Ha legalább halvány gőzöm lenne róla, akkor... Ő Ellát szereti. Rám esetleg csak barátként gondol. Esetleg.
Azt hittem, ez a nap majd mindent rendbe hoz, ehhez képest jól összekutyulta a dolgokat. George és Ella, Josh és én. Azt hittem, csak féltékennyé akar tenni engem - ami sikerült is. Megpróbáltam visszavágni - úgy érzékeltem elég kevés sikerrel. George semmi jelét nem mutatta az érdeklődésnek. Igaz, néha úgy láttam, mintha szomorú lenne, de nyilvánvalóan tévedtem. Nagyon szereti Ellát, és ahányszor erre gondolok, egy darabot tépnek ki a szívemből.
Az egész délutánt szótlanul töltöttem a szobámban, letörten. Hogy érzékeltessem a helyzet komolyságát, elmondom, még a gépemet sem kapcsoltam be. Hajnali kettőre teljesen az őrületbe kergettem magam. Zavaros gondolatok kavarogtak a fejemben, amik csak nagyon lassan látszottak kitisztulni.
George Ellát szereti. George féltékeny volt. Láttam. George utál engem. Josh kedvel. Én George-ot kedvelem. George engem akar. George Ellát öleli. Kedvelem Josh-t - de mennyire is? Beszélnem kell George-dzsal. George azt mondta, hagyjuk ezt. De ezt mire is mondta?
Az  ellentmondásos gondolatok nem hagytak aludni. Próbáltam őket sorra fűzni, akár egy láncot. Végül, erre jutottam:
Én szeretem George-ot. George viszont Ellát szereti és vele jár. Josh viszont értem van oda, és én is kedvelem őt. Beszélni akarok George-dzsal, de ő szerinte hagynunk kéne - bár nem vagyok benne biztos, mit. Ezért ezt fogom tenni:
Lemondok róla, és elkönyvelem a történetet kudarcnak, és levonom a tanulságot.
Talán, nekünk nem kell közelebbi kapcsolatot ápolni, mint baráti. Még az a szerencse, hogy nem égtem be valami olyasmivel, hogy mondjuk egy mentálisan nem éppen megfelelő pillanatomban elmondtam neki, hogy mit érzek iránta. Próbálom pozitívan felfogni a dolgot.
Nagyot sóhajtottam és befordultam a sarokba. Átöleltem a plüss majmomat. Komolyan fontolóra vettem, hogy átnevezem George-ról valami másra. Mondjuk Bélára... vagy mit tudom én.
Másnap reggel hullafáradtan, de céltudatosan ébredtem - óriási táskákkal a szemem alatt. Mindent megteszek azért, hogy George újra a barátom legyen, és teljes erőmmel azon leszek, hogy szorítsak érte és Elláért. Mi mást tehetnék? Becsődöltem. Fel a fejjel! Annyi fiú van még. Miért pont George kellene nekem? Nem is olyan helyes - nem tudok hazudni. De az igaz, hogy egy nagy gyerek. Nem kell nekem egy gyerek a nyakamra. Érettebb pasira vágyom. Mint, mondjuk, ööö.... Josh!. Beszélnem kell Josh-sal. Talán a mostani, tiszta fejemmel jobban átlátom majd a dolgokat. Még az is lehet, hogy ő a nagy Ő, csak nem vettem észre, mert olyan erőszakosan ragaszkodtam George-hoz. Igen, ezt fogom tenni!
Leszaladtam a konyhába, hatalmast puszit nyomtam Tibi, Suz és Georgey arcára is. (Miért kell az unokaöcsémet is George-nak hívnia? Mától, ő is Béla!)
- Feltűnően jó a kedved - nevetett Tibi. - Nem is mondtad mi történt tegnap.
- Csak nem sikerült végre elkapnod a kis kócost? - kérdezte nevetve Susan. Lefagyott az arcomról a mosoly. Tibiéről is.
- Kócos? - nézett rám gyanakvóan.
- Jaymi kutyája - vontam meg a vállam, majd nemet intettem a fejemmel Suz irányába, egy kis szívfájdalommal. (Gyerünk, Emma! Felejtsd már el!). Tibi nem nagyon akarta elhinni a hülyeségemet, de inkább csak legyintett, és folytatta az újságolvasást. Érdekli is őt már ez a sok kavarás.
- Terveztél mára valamit? - kérdezett újra mégis, fel sem nézve a lapokból.
- Aha - hümmögtem, közben próbáltan visszaosonni az emeletre. Minek is jöttel le, tulajdonképpen?
- És mit, ha szabad tudnom kisasszony? - mormogta.
- Felhívnám az egyik barátomat, hogy nincs-e kedve eljönni velem valahová - mondtam.
- Már a barátaidként beszélsz róluk? - nézett végre rám. Egyértelműen a fiúkra célzott.
- Ja - vontam meg a vállam. - Kifogásod lenne ellene? - próbáltam nem túl szemtelennek tűnni, pedig nagyon idegesített a kínvallatás.
- Nem - sóhajtott. - Persze, hogy nincs - nézett szúrósan feleségére, aki diadalittasan elmosolyodott. Persze, csak miután Tibi visszatért az olvasáshoz.
Amit becsuktam magam mögött az ajtót, egyből felkaptam a mobilomat, és már hívtam is Jaymi-t.
Nagyon sokáig csöngött ki, de végre-valahára felvette.
- Na végre, Jaymi! - kiáltottam.
- Nyugi Jaymi, felvettem - hallottam az ismerős nevetést a túloldalról. - Ki az? - kérdezte.
Egyszerűen nem tudtam beleszólni.
- Hahó. Föld hívja a túl oldalt - viccelődött.
- Szia! - nyögtem ki nagy nehezen. - Emma vagyok.
- Ó - hallottam George meglepett hangját. - Adom Jaymi-t - sóhajtott.
- Várj - szóltam bele. Tudtam, hogy mit fogok mondani, és nagyon nem örültem, hogy George-nak hallania kell. - Igazából azért hívtam, hogy elkérjem tőle Josh számát. Ő nincs ott veletek, véletlenül?
Nyeltem egy hatalmasat. Ha jól hallottam, George is.
- De, itt van - mondta unottan. - Máris hívom. Jooooosh! Keresnek.
- Szia, George! - mondtam, de már nem hallotta.
- Emma az - hallottam George hangját a háttérben.
- Tényleg? - jött Josh-tól az izgatott válasz.
- Emma? - szólt bele vidáman. - Miben segíthetek?
- Nem zavarlak? - kérdeztem idegesen. - Valami gyűlés van, vagy mi?
- Soha sem zavarsz - válaszolt kedvesen.
- Csak azon gondolkodtam.... - nem tudtam megfogalmazni. Pedig olyan jól kitaláltam!
- Min?
- Nincs kedved csinálni valamit?
- Hogy érted? - kérdezte.
- Hát, mondjuk...velem? Mostanában, valamikor...- Istenem, ez de hülyén hangzott. Homlokon csaptam magam.
- Már hogy ne lenne! Mihez van kedved?
- Nekem mindegy. Tényleg. Döntsd el te. Csak megesz az unalom, így egyedül.
- Köszönöm, hogy rám gondoltál - mondta, inkább csak magának. - Ööö - szólt újra, most már hozzám. - Én ráérek ma este, ha Te is.
- Tökéletes. De, mennyire este? - kérdeztem elbizonytalanodva egy pillanatra. Vajon jól cselekszem?
- Hatra érted megyek. Ha megfelel.
- Ja, oké. Persze - remélem elég izgatott voltam. - Mit fogunk csinálni? - érdeklődtem.
- Majd meglátod, bízd csak rám - nevetett.
- Hű, de titokzatos valaki - mosolyodtam el. - Akkor hatkor látjuk egymást - köszöntem el.
- Szia, Em! - mondta, és letettük.
Görcsölt a hasam. Mit tettem? Ezt akarom én? Ki tudja. Mindenesetre, hatkor kiderül. Kicsit félek.
Fel-alá járkáltam a szobámban. Lejátszottam a fejemben az estét. Kitaláltam egy csomó témát, amit felhozhatok, ha esetleg beütne a kínos csend, amitől a világon a legjobban félek. Előre kigondoltam egy csomó vicces szöveget, amitől jó fejnek tűnhetek majd. Bár, úgyis elfogom cseszni. Kínomban felnevettem. Hát, ez vicces egy este lesz.
Újabb akadályba ütköztem. Mit vegyek fel? Azt sem tudtam, hová megyünk. Elegánsabban öltözzek fel? Vagy jó a farmer? A farmer mindig jó választás. Mellé egy sötétbordó könnyű blúzt választottam és a fekete tornacipőmet. A hűvös estéhez tökéletesen illeni fog a bőrdzsekim. Nem is néztem ki olyan rémesen. A hajamat csak átfésültem. Laza hullámokban omlott a hátamra.
Csöngettek. Olyan sebességgel száguldottam le a lépcsőn, hogy előbb érjek az ajtóhoz, mint Tibi, hogy csak egy hajszál választott el attól, nehogy pofára essek. De hiába. Susan már kinyitotta.
- Emma, téged keresnek. Hátat fordított Josh-nak, hogy a szemembe nézzen. Elég zavart volt az arckifejezése. Szerintem, George-ra számított. Kínos.
- Majd jövök, Suz - köszöntem el. - Nálam van a telefon, hívjatok, ha gáz van - mosolyogtam.
Intett nekünk, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Nagyot sóhajtottam. Laza vagyok, laza vagyok! Végigmértem Josh-t. Mintha kicsit elegánsabb lenne nálam. Ing volt rajta, felette zakó. Elég alul öltözöttnek éreztem magam mellette.
- Basszus- nyögtem. - Az operába megyünk? - kérdeztem zavartan.
- Dehogyis! - nevetett fel. - Nagyon csinos vagy.
- Viccelsz? Melletted olyan vagyok, mint valami csöves- húztam el a számat.
Megint nevetett. Megnevetettem, pedig még csak nem is szántam viccnek.
- Komolyan, Josh. Hová megyünk? Nincs időm még átöltözni? - aggodalmaskodtam.
- Ne parázz már! - karolt belém. - Tökéletesen vagy öltözve. Vagyis - emelte meg szemöldökét - tökéletesen nézel ki.
- Hú, ez nagyon biztató - grimaszoltam. Hagytam, hogy karöltve vezessen a kocsijáig, ahol kinyitotta nekem az ajtót. Beszállt mellém, és mosolyogva beindította a kocsit. Már kezdtem azt hinni, hogy mégis csak nyugodt estém lesz. Talán, elhamarkodtam...