14. A randi

Csodálatos volt az autóban Josh-sal. Beszélgettünk, nevettünk. Nem kellett bevetnem semmiféle "témát" sem, amiket kínos helyzetekre találtam ki. Elég volt önmagamat adnom. Egyre furábban éreztem magam. Olyan... lazának. Nem görcsöltem. Kitudtam kapcsolni. Még George-ot is eltudtam felejteni egy kis időre.
- Hiába próbálkozom? - emeltem meg szemöldökömet. - Nem árulod el, hová megyünk?
- Ne legyél már olyan kíváncsi! - nevetett Josh. - Majd meglátod. Ne idegeskedj! Épp elég, ha én idegeskedem.
- Te? - néztem rá zavartan. - Miért?
- Hát... - nyelt egyet. - Csak remélem tetszeni fog neked.
- Biztos vagyok benne - mosolyogtam, és megsimogattam épp a sebváltón pihenő kezét. Nem tudom, mi történt velem, de teljesen feltöltődtem akkor. Elég durva dolgokra lettem volna képes... Valójában csoda, hogy nem tettem semmi később megbánni-valót.
Végre-valahára megérkeztünk. Egy hatalmas, csodálatos épület előtt álltunk.
- Ez egy...- tátottam el a számat.
- London egyik legjobb étterme - mosolygott, majd amint meglátta fancsali képemet elnevette magát. - Ne aggódj, senkit nem fog zavarni, hogy nem estélyiben jöttél.
- Biztos? - nyögtem.
- Persze - karolt belém. - Az én hibám, hogy nem szóltam neked - szabadkozott. - Különben is, nekem így sokkal jobban tetszel.
- Akkor jó - pirultam el.
Belülről ha lehet, még elképesztőbb volt. Általában nem vagyok oda a puccos helyekért, de ez olyan ízléses volt! Gyönyörű kristálycsillárok lógtak a mennyezetről, és a bútorok színe pont passzolt bordó blúzomhoz. A kedvenc színem. Az egész olyan királyi volt. (Kivéve engem, térdén kikopott farmerommal és régi tornacsukámmal.)
Egy elegáns pincérszerűség rohant elénk, nagyon készséges arckifejezéssel.
- Uram, Hölgyem! - nézett egyenesen a szemünkbe. - Milyen névre van asztalfoglalásuk? - érdeklődött. Csak most vette észre, hogy miként vagyok öltözve - elfintorodott. Remek. Még hogy senkit sem fog zavarni.
- Josh Cuthbert névre - mondta Josh.
- Meg is van - bólintott a pincér. - Erre jöjjenek - mondta, majd egy eléggé eldugott kétszemélyes asztalhoz vezetett minket. Aztán szerencsére magunkra hagyott.
- Jó lesz itt? - kérdezte Josh mosolyogva.
- Tökéletes - bólintottam.
Leültünk - mondanom sem kell, hogy Josh udvariasan kihúzta nekem a széket, hogy nekem csak a seggemet kelljen letennem. Miért nem ismertem én ilyen fiúkat ezelőtt? Az étlapot egy perc múlva ki is hozták nekünk. Én nem bírtam nem a berendezést bámulni. Josh meg engem. Amikor ezt észrevettem, elpirultam.
- Ömm - mondtam nagy értelmesen. - Akkor, válasszunk kaját. Farkas éhes vagyok.
Nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy az étlapon szereplő ételek kilencvenöt százalékáról még csak nem is hallottam.
- Na, tetszik valami? - kérdezte Josh, miután becsukta saját étlapját.
- Hát - kezdtem bizonytalanul. - Ez az izé egész jól hangzik - mutattam rá az ujjammal.
Felnevetett. Megint kinevetett. Miért vagyok én ilyen nevetséges?
- Nem hiszem, hogy az ízlene neked - nevetett még mindig, úgy, hogy mindenki felénk nézett egy pillanatra.
- Miért, mi ez? Valami hal? Mert a halat azt nem szeretem - húztam fel az orrom.
- Nem. Azok ott válogatott belsőségek zöld körettel - kacsintott rám.
- Júúj - fintorogtam. - Pfuj! Ki eszik ilyet? - szörnyülködtem.
- Például én - mondta Josh halkan. Egy pillanatig nem tudtam, mit mondjak. Éreztem, ahogy elvörösödöm.
- Izé - mondtam. - Talán még sem olyan rossz. Ne ítéljünk a külső alapján - vigyorogtam idétlenül.
- Csak vicceltem, Emma! - nevetett fel újra.  - Ez nem az a nap, amikor kísérletezni fogok az új ízekkel.
Megnyugodtam egy kicsit.
- Ez nem volt vicces - grimaszoltam.
- Sajnálom - mondta mosolyogva. - Szóval, mit kérsz?
- Fogalmam sincs. Őszintén szólva, nem nagyon tudom, mik ezek - vallottam be.
Közelebb hajolt hozzám, hogy segítsen választani. Olyan finom illata volt. Nem tehettem róla. Szinte egyszerre néztünk fel, egyenesen egymás szemébe. Pusztán csak pár centi választott el minket egymástól. Egyre közelebb, és közelebb hajoltunk. Már csak egy kevés hiányzott...
- Elnézést - mondta a hozzánk kirendelt pincér. Bambán néztünk rá. Én kicsit elszégyelltem magam. Szegény fiatal pincérnőn is látszott, hogy kellemetlen a szitu. Hülyén érezte magát, hogy megzavart minket.
- Jöjjek vissza később? - kérdezte, majd sóhajtott egyet, elvörösödve. - Vagy esetleg sikerült választani?
- Én a tizenhármasat kérném, kisasszony - mondta Josh udvariasan. Mindketten rám néztek.
- És ön? - kérdezte furcsa mosollyal a pincérnő.
- Én is azt - mondtam, jobb híján. Nem tudom, mire vállalkoztam. Remélem, nem hal.
- Italt választottak már? Talán ajánlhatok valamit? - kérdezte, ismét Josh-ra nézve. Akkor jöttem rá, hogy felismerte. Eddig annyira elvoltam foglalva saját zavarommal, hogy fel sem tűnt, majd kiugrott a lány szeme a helyéről. Hát ezért irult-pirult. Nem azért, mert megzavart minket. Nem csak, hogy felismerte, tuti, hogy odavolt érte. Csak úgy rebegtette a szempilláit. Na, abból nem eszik.
- Egy üveg vörösbort kérünk - mondtam gorombán. Josh zavartan bólintott, mire a lány csigalassúsággal hátrálni kezdett. Láttam, ahogy a többi rendelés felvétele közben is végig Josh-t bámulta.
- Hupsz - mondtam. - Ugye nem gond a bor? Vagy mást szerettél volna? - kérdeztem bűnbánó arccal.
- Nekem tökéletes, de... Te nem azt mondtad, hogy nem iszol alkoholt? - mért végig gyanakodva. Hihetetlen, hogy ezt is megjegyezte. Pedig csak egyszer említettem. Egy jelentéktelen pillanat volt, és mégis megjegyezte. Hihetetlen.
- De, így is van. Ugyanakkor különleges alkalomhoz, valami különlegeset akarok inni. És milyen ovisnak tűnnék már, ha narancslevet rendelnék - mosolyogtam. Fogadni mernék, hogy tőlem nagyon bénán nézhetett ki a szempilla rebegtetés. Úgy látszott, Josh-nak nem tűnt fel.
- Nagyon örülök, hogy felhívtál - mosolygott rám Josh.
. Viccelsz? Én örülök, hogy eljöttél velem. És tényleg nagyon szuper ez a hely. Még sohasem jártam hasonló éteremben.
Végiggondoltam eddigi szánalmas életemet, és a legminőségibb étterem, ahol valaha ettem egy bécsi bár volt. Szánalmas vagyok.
- Nos, akkor külön boldog vagyok, hogy ez az első - mondta. A kezem felé nyúlt. A szőke pincérnő megint időben érkezett, hogy elrontsa a pillanatot. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de szerintem az imént még nem volt rajta vérvörös rúzs. És a haja sem volt kiengedve. Szabad egyáltalán az étterem dolgozóinak? Ez leakarja nyúlni Josh-t - szörnyülködtem. Dühös lettem.
- A bor - mondta csábosan, majd letette a két poharat és -természetesen - Josh-nak öntött először. Bunkó.
- Kösz - mondtam ismét csak gorombán. Próbáltam lenézően nézni rá, hogy észre vegye magát, és eltűnjön végre. Nem nagyon vette az adást, azt hiszem. Csak a "Josh-csatornát" fogta.
- Segíthetek még valamiben? - pislogott ártatlanul. Felfordult a gyomrom.
- Nem, ennyi elég. Köszönjük - ráncoltam a szemöldököm. Szerencsére időben sikerült befognom - már épp azon voltam, hogy elküldjem az anyukájához. Sértődött arccal távozott. Magamban diadalittasan felnevettem. Kár volt előre örülni...
Komolyan mondom, úgy éreztem magam, mint egy rossz romantikus-vígjátékban. A megszállott csaj egész idő alatt az asztalunk körül keringett, sűrűn hajolgatva miniszoknyájában. Nem bírtam nem bosszankodni. Közben meg már a sokadik korty bornál tartottam, amitől igen csak furcsán kezdtem érezni magam.
- Valami gond van? - kérdezte Josh, amikor már harmadszorra nem válaszoltam a kérdésére.
- Bocsi - mondtam őszintén sajnálkozva. - Elbambultam.
- Ennyire izgalmas vagyok? - kérdezte.
- Úgy látszik - mondtam dünnyögve. Hirtelen rájöttem, mit mondtam. - Jaj, nem úgy értem Josh! - kiáltottam fel. - Bár ne lennél olyan érdekes. Akkor az a hülye csaj nem legyeskedne körülötted egész este - ráncoltam a homlokomat.
- Csak nem féltékeny vagy? - kérdezte vigyorogva.
- Nem, csak bosszant az a liba - mondtam dühösen. - Vagyis, igen. Mármint, nem vette észre, hogy ez nem egy autogramosztogatás? Hogy épp mással vagy elfoglalva?
- Valójában - kezdte -, ha nem szólsz, észre sem veszem. Ahogy mondtad, mással vagyok elfoglalva.
Megint paradicsomszínűre változott a fejem.
- Akkor jó - sikerült ezt kiböknöm. Akármennyire is megnyugtatóak voltak Josh szavai, nem bírtam nem oda nézni néha a csajra. Többnyire másokat szolgált ki, vagy a telefonját nyomkodta. Hol van ilyenkor a főnöke?
- Mindjárt éhen halok - sóhajtotta Josh. -Szerinted most vágják le a marhát? - viccelődött.
- Meglehet - mondtam, miközben épp a szőkeséggel szemeztem, aki az egyik sarokban telefonált, közben gonoszul méregetett engem. Végül bepötyögött valamit, majd eltűnt. Hála Istennek.
- Olyan fura - szólaltam meg váratlanul.
- Micsoda? - nézett rám kíváncsian.
- Hogy itt ülök. Mennyi volt ennek a valószínűsége? Másfél héttel ezelőtt még a repülőre vártam, és azon gondolkodtam, mégis mit fogok itt csinálni egy hónapig? Persze, imádom Londont, és biztos eltudtam volna foglalni magam, de egy hónap? Most viszont, már előre félek, hogy nemsokára vége lesz.
- Arrébb van még az - mosolyodott el. - Ne aggódj, sok időnk van. Rengeteg éttermet tudok még mutatni - nevetett.
Nagyon jó volt vele beszélgetni. Sok mindenről fesztelenül tudtunk dumálni. Egyre csak néztem őt, és azon gondolkoztam, mennyire jól döntöttem, hogy felkerestem őt. Vele legalább jól érzem magam. Nem kell nekem George. George. Kár volt rá gondolnom, máris görcsbe rándult a gyomrom és elkalandoztam. Vajon mit csinálhat most? Ellával feküdnek a kanapén, betakarózva, egymást ölelve és nézik a Paranormal Activity-t? Vagy ők is egy étteremben ülnek, és egymás kezét fogják? Borzalmas volt belegondolni. Igazából, nagyon is megérdemeltem volna egy hatalmas frászt. Hogy tehetem ezt Josh-sal? Mi is foghatnánk éppen egymás kezét, ha nem George-on járna az eszem. Mennyire utálom magam. Esélyt kell adnom magunknak. Csak, hát kicsit nehezebb elfelejteni George-ot, mint gondoltam. Elhatároztam, hogy végre dűlőre jutok Josh-sal, nem érdekel George.
- Josh, tudod... - kezdtem bele mondókámba bizonytalanul. Bátorítóan rám mosolygott és végre megfogta a kezemet. - Csak szeretném elmondani, hogy mennyire... - belém fojtották a szót.
 Először nem tudtam, honnan jön a hang, de két másodperc sem kellett hozzá, hogy mindketten rájöjjünk. Az asztalunktól két lépésre volt egy üvegajtó - valójában csak egy hatalmas ablak. Azon kopogtak be - nekünk! Rajongólányok voltak, villogó telefonokkal. Felváltva ütötték az üveget, és fotóztak. Kiabáltak is valamit, de nem értettem. Rémültem kezdtem el forgolódni, nehogy látszódjak a képeken. Tudtam, hogy aznap este velem lesz tele az összes rajongói lap. Az egyik asztal mögül gonosz vigyorral az arcán kacsintott rám a szőke pincérnő. Már tudom, miért telefonozgatott munkaidőben.
- Josh - nyöszörögtem kétségbeesetten. A biztonsági őrök kezdtek akcióba lépni, de sajnos már a paparazzók is megjelentek. El is felejtettem, hogy egy világhírű banda egyik tagjával vacsorázom egy puccos étteremben.
Josh megragadta a kezemet, és elrángatott az asztaltól. A pulthoz szaladtunk, ahol a főpincér éppen még több biztonsági őrért telefonált.
- Ki kellene jutnunk innen - monda Josh gyorsan. - Lehetőleg nem a főbejáraton.
Nagyon féltem. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen durva rajongók is vannak - néhányan már beszabadultak az étterembe. Ezek tutira bolondok.
- Intézkedem, Uram - emelte fel mutatóujját a pincér, és folytatta a telefonálást. Türelmetlenül ácsorogtunk. Josh is hívni kezdett valakit, de nem hallottam kivel és miről beszélt, mert muszáj volt hátra néznem. Hogy a francba jutottak át azon a sok őrön? Saját belógásom jutott eszembe. De ez most más volt. Megszállottak voltak. Egyre közelebb kerültek felénk. A lányok többsége Josh-ért kiabált, de hallottam mást is. Rólam beszéltek! Felháborodottan visítoztak, hogy mégis ki a frász vagyok én, és mit akarok Josh-tól.  Borzalmas volt.
- Josh, menjünk kérlek - könyörögtem, zakóujját rángatva, mint egy kisgyerek.
- Gyerünk - mondta ingerülten, és magával húzott a tömegen keresztül. Mégis csak a főbejáraton kellett távoznunk. Rémes volt a válogatott ocsmányságokat hallgatnom, magamról. Én is rajongó vagyok, de soha nem tennék ilyet. Ha a fiúk boldogok egy lánnyal, miért kell őt bántani?
Josh közel húzott magához. Levette zakóját, és odaadta nekem, hogy azzal takarjam az arcomat, amig a vakufénytől menekülünk. Rajongók és lesifotósok üldöztek minket. A lányok szitkozódtak, a fotósok meg kérdezősködtek. "Ki ez a lány? Együtt jártok? A barátnőd? Régóta randizgattok? Híresség, vagy egy rajongó?" Borsódzott a hátam. Nem tudom, mikor csordultak ki az első cseppek, de mire feleszméltem, már sírhattam egy ideje. Teljesen összekönnyeztem Josh zakóját, aki közben egy kis utca felé lökdösött. Nem értettem, hiszen nem is ott parkoltunk. Egy sarokkal arrébb. Hirtelen lefékezett egy fekete autó mellett. Kinyílt az egyik ajtaja.
- Emma, ugorj be - mondta sietve. - Én elintézem ezt.
- De... - hüppögtem. - Ne hagyj itt!
- Ne félj, menj csak! Úgy sajnálom. Jóvá fogom tenni - mondta szomorúan, és átölelt. Kicsit eltolt magától, hogy gyors puszit adhasson az arcomra. Megfordult, és elindult arrafelé, amerről jöttünk, egyenesen a tömeg irányába. Valaki kinyúlt az autóból, és berángatott maga mellé.
- Minden rendben? - jött az aggódó kérdés. Nem feleltem, csak megráztam a fejemet.
- Jól van, hazaviszlek - sóhajtott George.
- Ne! - kiáltottam fel hirtelen. - Még ne. Nem akarom, hogy Susan-ék gyanakodjanak. Ha a nagybátyám megtudja, többé nem engedi, hogy találkozzam Josh-sal.
- Akkor mi legyen - nézett rám szomorúan.
- Kérlek, csak ne haza! - könyörögtem.
- Oké- sóhajtotta. - Elviszlek a hotelbe, ahol most lakunk a fiúkkal.
Hálásan bólogattam.
- Csak ne sírj, rendben? - mosolyodott el, és letörölt egy könnycseppet az arcomról....