17. A kérdés

Szörnyen sajgott a fejem, amikor végre magamhoz tértem. Lassan kinyitottam a szememet, de azonnal elvakított a fényesség. Amint hozzászoktam a világoshoz, rájöttem, hogy hol is vagyok.
Egy kórteremben feküdtem, tök egyedül. Kicsit megemeltem a fejemet, hogy körülnézzek. Egyetlenegy ágy volt a szobában - az enyém. Nem messze fekhelyemtől egy asztal roskadozott egy csomó virág és édesség alatt, egy plüssmajommal a tetején... De ezen kívül, kongott a szoba az ürességtől.
Nagy örömömre nem voltam az ágyhoz kötözve. Óvatosan megpróbáltam kikecmeregni a takaró alól. Egyből szédülni kezdtem, ahogy lábra álltam, de különösebb sérülést nem fedeztem fel magamon. Mi is történt pontosan? Csak addig volt meg, hogy Josh megcsókolt.
Elindultam a kijárat felé - elég ronda kórházi köntösömben. Nyitva volt az ajtó, úgyhogy könnyen kijutottam. Jobban szemügyre vettem magam, és csak néhány karcolást találtam a karjaimon.
Egy hosszú folyosó tárult elém. Az én szobám szinte a folyosó legvégén volt. Ingerült suttogásra lettem figyelmes - ilyen lehet, amikor valaki halkan próbál kiabálni.
- Tudom, hogy az én hibám! - hallottam az ismerős hangot.
- Hogy lehettél ilyen felelőtlen? - sziszegte a másik.
- Szerinted, én megtudom bocsátani magamnak valaha? - sóhajtotta elkeseredve az első hang.
- Nem is értem, mi ütött beléd Josh! - folytatta a dühösebb. - A te érdekedben remélem, hogy hamar magához tér.
Már majdnem elértem hozzájuk. Befordultam a sarkon, és a vitatkozó Josh-t és George-ot láttam meg. Vagyis, inkább a dühös George-ot és a megsemmisült Josh-t.
- Miért veszekedtek? - kérdeztem rekedten. Nem is tudtam, hogy így elment a hangom.
- Emma?! - kiáltottak fel egyszerre. George ösztönösen felém lépett egyet, de végül utat hagyott Josh-nak, aki szorosan átölelt.
- Megfojtod - morogta George a hátunk mögött.
- Jól vagy? - kérdezte Josh, könnyes szemekkel, arcomat két keze között tartva.
- Semmi bajom - mondtam őszintén.
- Úgy sajnálom! Soha nem tehetem jóvá, de próbálkozni fogok, ígérem - nyöszörögte.
- Josh, nem történt semmi... Vagyis, én nem tudom. Mi lett a kocsiddal? - kérdeztem rémülten, amikor eszembe jutott Josh nagy szerelme. Az új autó...
- Hát, ő nem néz ki ilyen jól, mint te - mondta Josh szomorúan. George a háttérben újra csak forgatta a szemét:
- Te meg is halhattál volna, de a kocsi iránt érdeklődsz? - nézett rám hitetlenkedve. - Biztos beütötted a fejed.
- Mondom, hogy jól vagyok - ráncoltam a szemöldököm dacosan. - Másnak nem esett baja? - kérdeztem, észrevéve a hatalmas sebtapaszt Josh homlokán.
- Én csak lefejeltem a visszapillantót - mutatott az eltakart sebhelyre. - A másik kocsiban utazóknak az volt a szerencséjük, hogy hátul nem ült senki. Te meg... - mért végig. - Valószínűleg tényleg beütötted a fejedet.A helyszínen elájultál. Azt hittem, meghalok a rémülettől!
- Hány óra? Vagy egyáltalán milyen napszak van? - kérdeztem zavartan. Aztán eszembe jutott... - Basszus! Tibi, Susan! Tudják, hogy itt vagyok? - rémülten halálra.
- Délelőtt tizenegy, és természetesen tudják.
- A nagybátyád nagyon kiakadt- figyelmeztetett George.
- És te még élsz? - meredtem Josh-ra.
- Hát, volt pár pillanat, amikor azt kívántam, bár ne élnék - húzta el Josh a száját.
- És én még élek? - gondoltam tovább. Borzalmas rémképek kezdtek el gyötörni. Csak Anya meg ne tudja! Talán, még nem késő...
- A baleset után, amikor kiértek a menők, a telefonodról felhívtam a nagynénédet. Szörnyű volt látni, ahogy betettek abba a szirénázó izébe téged. Azt hittem, soha nem látlak viszont. Szerencsére a helyszínre érkező orvos hamar megállapította, hogy csak elájultál, és órák kérdése, hogy magadhoz térj.
Amíg Josh előadást tartott, George végig szótlanul állt a helyén. Engem nézett, fájdalmas arccal. Próbáltam mosollyal oldani a feszültséget, de nem sikerült. Csak nézett rám hatalmas barna szemeivel, szomorúan és az ajkát harapdálta.
- Nem kéne visszafeküdnöd? - szakította félbe Josh-t váratlanul.
- De, de, igazad van - mondta Josh, és már kezdett is szelíden lökdösni a szobám felé.
- Nem akarok - mondtam. - Semmi bajom! Beszélnem kell Tibi-vel, most!
- Az ráér! - tolt tovább Josh. - Csak lement a büfébe, perceken belül keresni fog a kórteremben.
Visszakísért az ágyamhoz, én meg elterültem rajta. Annyira még sem voltam jól, nagyon szédültem és iszonyatosan jól esett lefeküdni. George követett minket, mint egy árnyék. Néhány lépésre állt meg az ágyamtól, ami mellé Josh egy széket húzott, és leült rá, majd megfogta a kezemet.
- Ha jön Tibi, nem biztos, hogy jó lenne, ha bent maradnál - mondtam fancsali képet vágva.
- Igazad lehet - nyögte.
- Megoldom valahogy - kacsintottam rá.
- Nem, Emma - simogatta meg a kezemet. - Ezt én csináltam, én fogom rendbe hozni. Remélem, te megtudsz nekem bocsátani - sóhajtotta.
- Nem is haragudtam - mosolyogtam rá, és most én szorítottam meg a kezét, bátorítóan. - De előbb, had beszéljek vele én. Bízz bennem. Megpuhítom.
- Ahogy akarod - mondta gyengéden, és puszit nyomott a homlokomra, majd kiment a szobából. - Nemsokára visszajövök - mondta még.
George nem követte, mozdulatlanul állt, tőlem három lépésre. Amint viszont csukódott az ajtó, leült a székre.
- Nekem kellett volna hazavinnem téged - mondta bűnbánó hangon, lesütve hatalmas barna szemét.
- Befejeznétek? - fakadtam ki végre. - Meghaltam? Nem! Van bármi bajom, egy kis fáradtságon kívül? Nincs! Ne csináljátok ezt. Baleset volt, de minden rendben van.
- Máshogy is történhetett volna... - kezdett el kötekedni.
- De nem történt - zártam le a vitát. - Pár órán belül elszabadulok innen, és mehetünk is Ellának ajándékot venni - mondtam. - Amennyiben Tibi nem zár be a legmagasabb torony, legfelső szobájába - húztam el a számat.
- Megeshet - mosolyodott el.
- Félek, hogy nem engedi meg, hogy találkozzak Josh-sal - mondtam. Amikor megláttam csalódott arcát, hozzátettem: - Vagy bármelyikőtökkel. És meg is érteném. Tudom, hogy aggódik értem, és megakar óvni. De meg kell magyaráznom neki, hogy nem ez a megoldás. Egy a baj... Nem a meggyőzhetőségéről híres. És azt hiszem, ebben már Susan sem tud majd segíteni.
- Nagyon rossz lenne, ha többet nem találkozhatnánk - mondta halkan.
- Igen - sóhajtottam. - Épp ezért mindent meg kell majd tennem. Lehet, hogy még sírni is fogok - kezdtem el gondolkozni.
- A színészkedés megy neked, ha jól hallottam JJ-től - kuncogott.
- Elmesélte a biztonságiőrös sztorit? - kérdeztem meglepődve.
- Még aznap este - mosolygott. - Nem gondoltad, hogy kihagyja, ugye?
- Az elég gáz volt - gondoltam vissza. - Szégyenlem.
- Szerintem meg menő voltál - megint megharapta az ajkát.
- Köszönöm a majmot - mosolyodtam el, amikor az ajándékkupacra tévedt a tekintetem.
- Szívesen - felelte, végig engem nézve.
Tibi hangját hallottam meg a folyosó irányából.
- Itt az idő - nyeltem nagyot.
- Szurkolok - mondta George, és odahajolt hozzám. Egy pillanatig azt hittem, puszit ad majd, de egy kis habozás után csak elsöpört az arcomból egy hajtincset.
- Most Ellával kell találkoznom, valami közbe jött, de amint végeztem kereslek majd. Amúgy jobbulást kíván - mondta, még mielőtt kilépett az ajtón.
- Szia George - köszöntem el tőle. Egy pillanattal később pedig már Tibi megkönnyebbült arcát vehettem közelebbről is szemügyre.
- Emma! Jól vagy? - kérdezte aggódva, majd hirtelen szigorúra vette. - Hatalmas bajban vagy, azt remélem tudod.
- Én? - kérdeztem elkerekedett szemekkel? - A bűnöm az, hogy időben akartam hazaindulni? Tibi - ráncoltam a szemöldököm.
- Hát... mást nem tudok mondani - vonta meg a vállát.
- Anyának ugye nem mondtad még? - kérdeztem reménytelien.
- Szerinted? Nem vagyok bolond! - háborgott. - Szívesen megtettem volna, de aztán rájöttem, hogy én lennék az első halálos áldozata..
Elmosolyodtam. Azt hittem, durvább lesz ez a beszélgetés.
- A viccet félretéve - komorodott el. Előre ittam a medve bőrére... - Csak azért nem szóltam, mert az orvos megnyugtatott, hogy nincs bajod. Nem akartam feleslegesen zaklatni Anyádat. Ezért úsztad meg. Viszont neked muszáj elmondanod. Persze, egy kicsit finomított változatát.
- Rendben. Majd megoldom valahogy - mondtam.
- Még nem végeztem - folytatta. - Nem szeretnélek többé meglátni annak a fiúnak a közelében. Komolyan mondom. Csak bajt hoz rád.
- Ez nem igaz! - fakadtam ki. Nyugi, Emma. Nyugi. - Baleset volt. Egy véletlen. Veled is megeshetett volna.
- Azért ne túlozzunk! - háborodott fel.
- Te is tudod, hogy igazam van. Nem lett semmi baj, nem ez a lényeg?
- De lehetett volna... - kezdte.
- Ne csináld te is! - mondtam dühösen. - Élek és virulok. Senkinek sem lett baja. Josh egy nagyon rendes fiú, aki... kedvel engem - haraptam el az utolsó szavakat.
- Hát, mit ne mondjak, nagyon vigyázott rád - vitatkozott.
- Ne legyél már ilyen pokróc - szaladt ki a számon.
- Pokróc? - nézett rám elkerekedett szemekkel. Már vártam, hogy kiabálni kezdjen, de elröhögte magát. - Pokróc? Ez jó! - hahotázott. Én is nevetni kezdtem.
- Jól van, na! - védekeztem. - Nem jutott semmi jó sértés az eszembe.
- Szeretlek, Emma - mondta végül, miután abbahagyta a nevetést. - És csak azt akarom, hogy jól érezd magad, és biztonságban legyél.
- Akkor engedd, hogy ott folytassam a nyaralásom, ahol abbahagytam - néztem rá, sokatmondó pillantással.
- Engedjelek el megint azzal a fiúval, azt mondod? - kérdezte fájdalmas arccal.
- Nem lesz baj - ígértem.
- Hát... nem is tudom - húzta el a száját. - Na, izé, rendb...
- Köszönöm! - mondtam, és felugrottam az ágyból, hogy átöleljem. - Szeretlek!
- Oké,oké - mosolygott. - De pihenj még inkább. Szólok iz ezeknek a fiúknak, hogy ne ácsorogjanak az ajtóban, és hagyjanak aludni...
- Mi? Itt vannak? - kiáltottam fel. - Nehogy elküld őket! Inkább jöjjenek be, nem is vagyok fáradt!
- Jó, de csak egy kicsit - mormogta
Felállt, és behívta a fiúkat, majd szem-forgatva távozott a szobából. JJ, Jaymi és persze Josh szaladt az ágyamhoz.
- Cicaaa! - rohamozott meg Jaymi. - Úgy megijesztettél! Jobban vagy? - kérdezte, miután jól megszorongatott.
- Persze, Jaymi. Semmi bajom, jól vagyok. Komolyan - mondta nevetve.
- Mind halálra rémültünk, amikor meghallottuk, hogy mi történt veletek - mondta JJ szomorúan.
- Nem lett semmi baj, csak egy apró figyelmetlenség - néztem sokatmondóan Josh-ra. Nem voltam benne biztos, hogy elmondta-e a fiúknak az igazat. Mármint a balesetet illetően.
- Igen, Josh-nak nem kellett volna olyan kifáradtan volán mögé ülnie - nézett Jaymi morcosan Joshra. Tehát nem mondta el a részleteteket... - Felelőtlenség volt.
- Sajnálom - hebegte Josh, még mindig kissé könnyes szemekkel. Egészen mellém furakodott, és a kezemet szorongatta. Néha meg is csókolta.
- Megtennétek, hogy nem kezeltek úgy, mint valami halálos beteget? Semmi bajom, de tényleg. Csak kezdek most már ideges lenni.
- Ne haragudj - mondta Josh. - Még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történt.
- Ha valaki még egyszer bocsánatot kér, esküszöm, nem szólok hozzá többet - grimaszoltam.
Josh, mintha kicsit megrémült volna kijelentésemen, és többé nem nyávogott már.
- A lényeg, hogy tényleg jól vagy. Már itt vagyunk néhány órája - mondta Jaymi. - Vártuk, hogy magadhoz térj.
- Ez nagyon kedves tőletek - mosolyogtam hálásan. - Annyira örülök, hogy megismerhettelek titeket - mondtam elérzékenyülve.
- Viccelsz? - kacsintott rám JJ. - Mi örülünk, hogy megismerhettünk téged!
- Khmm, főleg Josh, khmm - mondta Jaymi azzal a tipikus arckifejezéssel, amit nem tudok elmagyarázni, de minden rajongó érti, mire gondolok.
- Mi, ööö, nem is zavarunk tovább - kezdte Jaymi az ajtó felé lökdösni az értetlenül álló JJ-t. A drága kis lassú JJ. Miután kimentek a szobából, nagy csend lett.
- Ömm - mondtam Josh-ra nézve.
- Szép vagy - mosolyodott el.
- Képzelem - forgattam a szememet. - Figyelj, Josh - kezdtem. - Jó is, hogy ketten maradtunk...
- Szerintem is - mosolygott tovább, rendületlenül.
- Akartam veled beszélni - csavargattam a ronda kórházi ruhám ujját.
- Hűha, ez komolyan hangzik. De, ami azt illeti, én is veled.
- Tényleg? - néztem rá zavartan. - Szuper. Szóval, beszéltem Tibivel...
- És? Mit mondott? - csillant fel a szeme.
- Végül megadta magát - mondtam.
- Hihetetlen! Eszméletlen csaj vagy! Akkor, ez azt jelenti, hogy találkozhatunk? - kérdezte izgatottan.
- Igen, azt - bólintottam. Nem tudom, miért lettem hirtelen ilyen unott és rosszkedvű. Valami, mintha kikívánkozott volna belőlem, de nem tudtam micsoda. Talán mondanom kéne valami mást is Josh-nak? Úgy éreztem, itt az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat. Végleg. Muszáj lezárnom ezt az ügyet. Csak mégis, hogyan?
- Most én jövök - mondta Josh. Remek. Remélem amíg beszél, nem száll el a hirtelen jött elszántságom, és végre megoldhatom a dolgot.
- Mond csak - néztem a szemébe. Gyönyörű kék szeme van, ami most szó szerint ragyogott. Kicsit elgyengültem.
- Már rég elakartam ezt neked mondani... Tegnap a kocsiban, talán kicsit összezavartalak. Nem jól fogalmaztam, csak elkapott a hév. Szóval, én amióta megismertelek, nagyon boldog vagyok. Az első percben beléd estem. Nem tudom megmagyarázni, de még sosem éreztem ilyet. Szép vagy, vicces, okos és különleges - sorolta, végig engem nézve.
Nem hittem a fülemnek. Éreztem, ahogy szinte elolvadok az ágyon, pedig most nem ez a helyes.
- Minden nap úgy kelek fel, hogy talán láthatlak, és végre bemerem vallani az igazat. Tegnap megtettem. Minden nap csalódottan feküdtem le, egészen eddig a percig, mert nem kaptam visszajelzést tőled. Emma - komolyodott el. - Mit tehetnék még, hogy végre észrevedd, hogy teljesen odavagyok érted?
Már hosszú ideje nem vettem levegőt. A kezem mellett heverő telefonom rezgése rántott vissza a valóságba. Megláttam a kijelzőn, hogy George hív. Két Pokemon csata között cseréltünk telefonszámot. Láttam Josh arcán a zavartságot. Szegény, kizökkent. Nem tudtam abban a pillanatban tisztán gondolkodni. Akármennyire is kellemetlen volt az adott pillanat, nem tudtam, hogy kezeljem, nem válaszolhattam a hívásra. Most nem. Még akkor sem, ha őrülten kíváncsi voltam. George keres engem. Miért? Kinyomtam végül, mire Josh mély levegőt vett, folytatni akarva monológját.. George biztosan várhat még. Josh-ra akartam koncentrálni. Féltem a szavaitól, de semmi nem esett még ennyire jól. Eddigi életem során, még senki sem mondott nekem ilyeneket. Egy új érzés kezdette el motoszkálni bennem...
- Nem tudom, mi mást tehetnék. Már mindent elmondtam, amit tudtam. Csak... kérlek válaszolj végre - nézett rám könyörögve.
Végem van, elvesztem.
- Én tudom, mit érzek, de...Te is szeretsz engem? - kérdezte reménytelien, csillogó kék szemekkel...