7. Amiről nem tud...

Eléggé felzaklattak Jaymi szavai, csak járkáltam  a házban, mint egy élőhalott. Nem értettem az egészet. Miért úgy mesélte el a dolgokat Josh, ahogy nem történtek? Megcsókoltam? Hiszen csak véletlen volt, egyszerre hajoltunk, ennyi. Nem is volt igazi csók, csak szájra puszi. És az a dal... egészen hihetetlen. Nekem írta volna? Vagyis, jobban mondva rólam. Nem is ismerjük egymást... Nagyon elakartam menni a holnapi dedikálásra - Jaymi már el is küldte a részleteket sms-ben. Muszáj beszélnem Josh-sal. Tisztáznunk kell ezt a dolgot. Meg kell neki mondanom, hogy én nem így gondolok rá. Ha egyáltalán ő így gondol rám. Ezt addig nem tudhatom, amíg nem beszélünk. De ami a legjobban foglalkoztatott, az George. Szörnyen rosszul éreztem magam. George-nak tényleg úgy jött le, hogy én és Josh... és ezért mondta volna, hogy vigyenek engem haza? Nem tudom miért, de felkavarodott a gyomrom. Látni akartam George-ot. És... megmondani neki, hogy részemről semmi sincs Josh és köztem. Őszintén szólva, elég ramaty állapotba kerültem. Susan többször is megkérdezte, mi bajom, de csak kitérő válaszokat adtam. Fáradt vagyok, fáj a fejem, stb. Mondtam neki, hogy frontérzékeny vagyok, elhitte. Este, vagy ötször végighallgattam a lemezt. Tökéletes volt. Az összes dal csodás volt. Főleg az az utolsó. Mégis nyugtalanított.
Az alkalmat vártam, hogy beszélhessek Tibivel a holnapi napról. Nagyon nem akartam megbántani, de le kellett mondjam a közös programot. Ha holnap nem találkozhatok a fiúkkal, megzavarodok.
- Figyelj Tibi - kezdtem bele mondandómba, mikor végre abbahagyta a telefonos tárgyalását.
- Emma - mosolyodott el. - Éppen veled akartam beszélni, jó is, hogy itt vagy.
Kezdtem kicsit félni.
- Mindent elterveztem holnapra - újságolta boldogan. - Összeállítottam egy listát, hogy milyen helyeket lenne érdemes megnézned. Persze nem mindenhova egy napon mennénk, szépen beosztottam.
Előhúzott a zsebéből egy papírfecnit, rajta a megnézendő helyekkel.
- Ez szuper Tibi, de... - kezdtem bizonytalanul.
- Nézd, ez a kettő nagyon fog neked tetszeni. Korán kelnénk, hogy mindenre legyen időnk, amiket kiválasztottam. Az ebédet pedig intézhetnénk a városban, vagy akár csomagolhatnánk is magunknak. Egy piknik a parkban? Na, milyen ötlet?
Csak úgy csillogott a szeme... Nem akartam elrontani a kedvét, de muszáj volt.
- Tibi - köszörültem meg a torkomat. - Pont erről akartam beszélni veled...
- Valamelyik nem tetszik? - nézett rám kétségbeesetten. - Ha valamit nem akarsz, kihúzhatjuk. Még áttudom rendezni.
- Nem - ráztam meg a fejem hevesen. - Minden tökéletes, kivéve...
- Kivéve?
- Az időpontot... - Ez inkább kérdésnek hangzott, nem sikerült túl határozottra.
- Megint beszerveztél magadnak valamit? - nézett rám csalódottan, ami később inkább a dühösre hasonlított.
- Hát, mondhatjuk így is - sütöttem le a szememet.
- Ebben a hónapban összesen három szabadnapot sikerült kivennem - mondta -, ami azt jelenti, hogy a nyáron többet már nem lehet. Nem igaz, hogy nem tudsz egy kicsit sem alkalmazkodni. Én próbálok neked remek programokat szervezni, hogy együtt lehessünk. Azt hittem, ez neked is fontos, hogy hiányoztunk. Persze, nem kényszeríthetlek. Maradhatok itthon is, tévét nézni. Elpazarolt nap, de...
Iszonyatos bűntudatot éreztem. Nem tehetem ezt meg vele.
- Lemondhatom... nem olyan fontos - próbáltam mosolyogni.
- Biztos? Egyszer dönts, ha lehet.
- Igen - nyögtem. - Biztos.
- Na, látod? Nem is volt neked az olyan fontos, ha ilyen könnyen lemondtál róla.
Na, persze - gondoltam.
Nem úgy sült el a dolog, ahogyan terveztem, de mit tudnék tenni? Semmit. Már csak közölnöm kell Jaymi-vel, hogy nem megyek. De ki tudja, hogy lesz-e több alkalom, hogy beszéljek velük? Ugyan azt mondták, itt lesznek a városban, de nagyon elfoglaltak. Talán ez az utolsó esélyem. Megőrjített a tehetetlenség.
Fancsali képpel másztam fel a szobámig, ahol írtam Jaymi-nek, hogy akció lefújva, sajnálom.
Csak egy szomorú arcot küldött, semmi mást. Semmi olyat, hogy : sebaj, majd legközelebb! vagy: majd beszélünk később. Ennek lőttek, azt hiszem.
Másnap reggel valóban korán keltünk, hétkor. Valójában nem számítottam jobbra, szóval korán lefeküdtem - miután beszéltem Anyáékkal. Dávidot még mindig nem tudom elérni, és ez már egy kicsit aggaszt Valakivel beszélnem kéne a dolgokról, és csak ő jöhet szóba.
Tibi, természetesen teljesen fel volt villanyozva ébredése pillanatától kezdve. Már mindent összepakolt, vidáman sürgetett minket, hogy készülődjünk mi is. Georgey nem örült túlságosan a koránkelésnek, de fagyival könnyen kiengesztelhető. Elindultunk, Tibi kocsijával. Délelőttre két múzeum volt betervezve, majd piknik a parkban. A délutáni program is túl hosszúnak bizonyult, nem is akartam rágondolni. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem tudtam örülni az egésznek. Kénytelen voltam izgatottságot tettetni, hogy ne bántsak meg senkit sem. Susan egész délelőtt furcsa tekintettel vizslatott. Én meg állandóan az órámat figyeltem. "Még hét óra a dedikálásig." "Még öt óra." "Már csak három óra." "Úristen, másfél óra és kezdődik, én meg itt ülök az autóban."
Délután háromkor kezdődik a dedikálás.
Ahogy terveztük, az ebédet a Hyde Parkban ettük meg. Amíg Tibi valami mosdófélét keresett Georgey-val, Susan közelebb húzódott hozzám a pokrócon, közben elpakolva a maradékot a hátizsákjába.
- Mi a baj Emma? - kérdezte nyugtalanul. - Látom rajtad, hogy valami bánt. Egész nap figyeltelek.
Igazából nagyon jólesett ez a pár mondat. Figyelt rám, észrevette, hogy tépelődöm valamin, hiába próbáltam elfedni. Törődik velem. Kicsit elérzékenyültem.
- Semmi Susan - jött a berögzült válasz.
Hitetlenkedve megemelte szemöldökét, és a vállamra tette a kezét.
- Igazából, lenne egy kis elintézni valóm - böktem ki.
- El kellene menned, igaz? - nézett rám együtt érzően.
- Hát, jó lenne - sóhajtottam.
- De, nem akartad megbántani Tibit, igaz?
Bólintottam.
- Tudod, vannak nagy igazságok. Örök igazságok.
Kíváncsian felnéztem rá. Nem tudtam, mit akart ezzel mondani.
- Arra célozgatok - mondta furcsa éllel a hangjában - , hogy amiről nem tud, az nem fáj neki.
Cinkosul elmosolyodott. Én viszont kicsit összezavarodtam.
- Micsoda? - kérdeztem.
- Megoldjuk, hogy elmehess. Két legyet egy csapásra.
Kezdtem kapizsgálni, mire gondol.
- A következő programról kimenthetlek, ha gondolod.
- Megtennéd? - néztem rá elképedve.
- Persze. Mennyi időre van szükséged?
- Nem tudom. Egy óra alatt szerintem eltudom intézni.
- Pompás. Akkor mondom mi lesz. Mivel egész jól beosztottuk az időnket, javasolni fogom Tibinek, hogy váljunk szét - fiúk, lányok külön. Így két múzeum között felszabadul egy kis időd. Amíg ők elmennek, elviszlek ahová kell, én meg beülök addig valahova. De ehhez az kell, hogy pontos legyél, és tartsd magad a megbeszéltekhez. Menni fog?
- Muszáj neki - mondtam.
- Akkor hajrá.
- Köszönöm - rebegtem hálásan, majd váratlanul magamhoz öleltem. Imádtam a nagynénémet.
Amikor előállt Susan a pihenőként beiktatott szétválással, kicsit izgultam. De Tibi egész jól fogadta. Úgyis ígért Georgey-nak egy fagyit, aki amúgy is unta a dolgot és ráfért volna egy kis játszótér is vagy valami. Susan azt mondta, hogy mi meg elmegyünk egy kicsit window shoppingolni. Tibi, e szavak hallatán kikapcsolt, és ránk hagyott mindent.
Csodásan alakult a terv. Még fél órám volt kezdésig, de szerencsére Susan tudta, hogyan kell odajutni. Az egész utat hálálkodással töltöttem, ő meg végig mosolygott. Az egyetlen feladatom az volt, hogy négyre legyek a legközelebbi kávéház előtt - ami az úticéltól két saroknyira volt. Ez megoldhatónak tűnt.
Kiszálltam a kocsiból, és az időszűke miatt rohanni kezdtem. Még a nagy hajsza előtt beszélni akartam velük. Mielőtt még elkezdődik a felfordulás - tudtam, mire képesek az őrült rajongók. Én is egy voltam közülük... vagy legalábbis valami hasonló, kevésbé elvetemült kiadásban.
Leesett az állam, amikor megláttam a tömeget. Kilométeresnek tűnő, kígyózó sor állt még az épületen kívül is. Az összes lemezt megvették, ki volt fosztva a bolt. A kirakatüvegen át jól láttam, hogy a fiúk nincsenek még a helyükön. Még csak háromnegyed volt... pont volt még egy kis időm, hogy megtaláljam őket, és tisztázzam a tisztázni valót. Jaymi azt írta, hogy keressem a VIP bejáróként üzemelő személyzeti bejárót, ahol is be tudok majd menni, mert felvettek engem is a listára.
Pár perc alatt megtaláltam a hátsóbejáratot. Nem tűnt valami "VIP"-nak. Egy hatalmas biztonsági őr állta el az utamat. Ahogy észrevette bekéredzkedő szándékomat, kérdőre vont.
- Neved? - dobta oda nekem a kérdést.
- Öööm. Emma - mondtam.
- Nincs a listán Emma, sajnálom - mondta, nem éppen úgy, mint akit valóban bánt a dolog.
- Az nem lehet - akadékoskodtam.- Emma Szentmihályi, rajta kell, hogy legyek.
- Tényleg. Van itt egy Emma... akármi - nézett rám hitetlenkedve. -  De, sajnos át van húzva - mondta furcsa grimasszal az arcán.
Nem jutottam szóhoz. Áthúzva? De, hát miért? A homlokomra csaptam. Biztosan kihúztak, amikor mondtam Jaymi-nek, hogy még sem tudok jönni. A francba!
- Az csak tévedés - nem tágítottam. Tíz perc volt még hátra, nem volt időm az őrrel vitatkozni. Még a kezdés előtt kell találkoznom velük, utána már nem tudok hozzájuk férkőzni. Basszus. Mit csináljak?
- Csak tévedés - ismételtem. - Hívja ide Jaymi Hensley-t. Ismerjük egymást. Ő hívott ide. Ő írt fel a listára.
- Akkor annyira még sem akarta, hogy elgyere, ha kihúzott - gúnyolódott.
- De... - kezdtem.
- Ide figyelj kislány - mondta egyre ingerültebben. - Nem te vagy az első, aki ma megpróbált itt bejutni. Ez most nem jött össze, törődj bele és menj az utadra. Állj be a többiek közé. Talán jövőre sorra kerülsz.
Felháborított ez a bánásmód. Komolyan, kikérem magamnak! Csak úgy kattogott az agyam. Mit tegyek? Hirtelen jött az ötlet. Összeszedtem minden színésznői tudásomat.
Sírni kezdtem - inkább valamiféle hisztirohamot erőltettem magamra. Eljátszottam, hogy elment az eszem.
- Hagyd abba! - pirított rám az őr. - Ne akard, hogy kitiltsalak a rendezvényről! - kiabált rám. Nem adtam fel. Folytattam tovább.Egész jól belejöttem Olyan hisztit vágtam le, amilyet még soha senki. Majd végül - megkoronázva az alakításomat - összeestem, akár egy rongybaba.
- Hé! - mondta a biztonsági őr. - Ne csináld ezt, hallod?! Nem vicces! - kicsit mintha kétségbe esett volna. Magamban csináltam egy self five-ot. Szép alakítás.
Elkezdett a walkie-talkie-jába vagy mibe beszélni. Erősítést kért. Nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy letudjon hajolni hozzám hatalmasra nőtt testével - ezzel szabadon hagyva a bejáratot. Ezt kihasználva gyorsan talpra ugrottam, és megrohamoztam az ajtót. Mivel sokkal kisebb voltam, és fürgébb is, könnyen kicseleztem. Már bent is voltam. Hallottam, ahogy felváltva üvöltözik utánam és a többi őrért, de nem érdekelt. Olyan adrenalinlöketet kaptam, ami szinte csak úgy repített. Tudtam, hogy nem állhatok meg. Ha eljutok a fiúkig, megmenekültem. A szemem sarkából láttam, hogy az előbbi őr és még két másik szegődött a nyomomba. Nem voltam egy gyors futó - sőt mi több, rühelltem a futást. Semmit sem utáltam jobban. Talán a pókokat meg a kémiát.
Kezdtem kifogyni a szuszból - meg az adrenalinból. Lassultam, szúrt az oldalam. Kívülről nem tűnt annak, de hatalmas volt az a rohadt épület. Kanyart kanyar után vettem, de sehol sem találtam a fiúkat. Hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtattam, vettem egy jobbos kanyart, ahol is egyenesen egy biztonsági őr karjaiba rohantam...